Nincs „szebb” dolog az bunkereknél!

Sziklák vigyázó szemei

 

Tudom, hogy sok túrázónak nem fogok újat mondani, ha a Dolomitok függőleges, törmeléklejtőkbe temetkezett sziklatornyainak szépségeiről lelkendezek, mégis abban a hitben, hogy mindenből lehet tanulni, beszámolok első itteni túrámról. Több hónappal előre tervezgetett utunknak ezeken kívül a háborús emlékek voltak célpontjai. Nemrég örömmel olvastam, hogy istriai élménybeszámolóm katonai emlékőrzőket késztetett írásra. Nem kiegészítésül, legfeljebb színesítésül kapcsolhatom cikksorozatukhoz a magamét.

 

Mondjuk, hogy akklimatizálódás…

Öt óra felé járt már, amikor a Dráva forrás-völgyéből Sexten/Sesto felé fordultunk, majd Moos/Moso érintésével behajtottunk Fischleintalba. Öten egy autóval. (Számomra meglepő módon még az irányjelző turistatáblák is kétnyelvűek – német-olasz -, majd’ 100 éve itt ment ölre Verdi és Strauss népe…) Feltűntek a szívet melengető sziklacsúcsok is, de gyorsan be kellett látnunk, hogy aznap már nem érdemes nekiugrani a hegynek.

– A parkolás díja borsos, a sátrazás pedig ezzel még mindig nem megoldott. Valahová félre kellene húzódni az autóval, és alkonyat felé be a sűrűbe vadkempingezni… – magyar turisták nyugaton gyakran kerülnek hasonló kényes helyzetbe. Pénz híján marad a bátorság és a leleményesség. A meredek völgy patakját számtalan rakott gáttal fogták vissza – a felduzzasztott víz tükrén játszadozó napsugarak meg-megbotlottak a Dreischusterspitze 3151 méteres üstökében… Egy ellazító séta keretében megkerestük az erdő három sátornyi laposabb helyét, majd alapos, „nemzetközi” vacsora következett: magyar paradicsom, szalonna, pálinka, rénszarvas-leves konzerv… Mivel a környéken lovastúrákat is vezetnek, vacsoránk vidéki-rusztikus jellegét egy jó kupac lócitrom hangsúlyozta ki – tőlünk három méterre. Sátrunk felverése után „úri flancnak” kiáltottam ki a fürdést, s csak nyolc órával később néztem ki a ponyva alól.

Nagy tervek – Nagy Háború…

Szép napra virradtunk! Gyorsan felszaladtam a fentebb fekvő ligetes legelőre, ahol nagy gyönyörűséggel fotóztam a pára – és a fenyők – fölé emelkedő dolomitcsúcsokat. Tábort bontottunk, majd egy botránynak is beillő sokórás reggelizés-pakolás vette kezdetét. A végére már a mellettünk parkoló lakókocsis római család is felébredt és elindultak sétálni.

Tervünk egy négynapos tekergés volt 2700-3000 méteres magasságokban. Menedékházak mellőzésével ez sátrazást jelentett volna, de utunk több klettersteig – vagy olaszosan via ferrata – szakaszt foglalt volna magába. Ez nagy zsákkal veszélyes és nehéz, így – némi „romantikát” becsempészve – világháborús bunkerekben szándékoztunk éjszakázni. (Első napunk végére már ki is tűztünk egy ilyen menedéket.) Bár utólag kijelenthetem, hogy a sátor elhagyásával alig spóroltunk súlyt.

 

A háború nyomai – hivatalosan

Az autót végül letettük három napra a fizetős parkolóba és 11-kor végre szembenéztünk a hegyekkel! A kis hátizsákokat „viselő” helyi turisták mind megbámulták tömött málháinkat. Mi így mulatunk! – és sosem a könnyebb utat járjuk… – Választott útvonalunkon (124-es út), a Rotwandspitze/Cima Croda Rossa (2965 m) felé senki nem jött szembe! Az Elfer (3092 m) oldalának és a Zwölfer (3094 m) megmászhatatlannak tűnő kőtornyai meghökkentették az embert. Több gyalogút találkozásánál szembekerültünk az első világháborús emlékek szabadtéri múzeumának táblájával (Freilichtmuseum), amit 150 méterrel később a kis patakparti pihenő után ismét tábla jelzett. Megszólítottunk egy németül beszélő csapatot, akik nagyon készségesen elmondták, hogy a „múzeum” egy nagy „rund” és meghatározott irányba kell végighaladni rajta. Karesz barátommal feltüzeltük társainkat a körútra és nemsokára elbújtattuk zsákjainkat az ígéretes emlékhely első szikláinál.

Ha gyorsan ítélnék, azt is mondhatnám, hogy nincs is nagyon mit látni, de kellemetlenebb az, hogy a fémből készült állomáspont-számokhoz nincs egy betűnyi információ sem. A helyszínen legalábbis nincs. Így viszont marad a beleélő-képesség: hogyan éltek és harcoltak a fronton kétezer méter felett – télen-nyáron? A 45 perc alatt bejárható meredek oldal (majdnem 100 méter szint!) hosszú, rakott kőfalakkal védett futófolyosókat,  egykori barakkok helyét és egy lőszerszállító drótkötélfelvonó alapjait rejti. A legfelső állomáshoz egy rövidke drótköteles mászó-szakasz vezet, ahol a sziklafalba mélyített üregből minden bizonnyal több ágyúcső nézett a völgybe. A sziklaperemen viharvert fakereszt árválkodott. Kicsit többet vártunk, így hát inkább átadtuk magunkat az ebéd örömeinek.

 

Száz éves történet

A szóban forgó Sexteni Dolomitok heves csaták helyszíne volt az Osztrák-Magyar Monarchia és az Olasz Királyság között. Az olasz fél felbontotta a központi hatalmakkal kötött szövetséget és az antant által ígért Dél-Tirol fejében 1915. május 23-án, a gyors győzelem reményében hadat üzent a Monarchiának. Támadást is indított, amit osztrák haderők visszavertek, és a két fél állóháborúba kényszerült. A hegygerinceken és szorosokon kaptak szerepet a sziklába vájt kavernák, bunkerek, lövészárkok, amelyeket szögesdróttal is védtek. Az olaszok túlerőben voltak, de hadvezetésben, felszereltségben alulmúlták ellenfelüket. (A támadásoknál az olaszokat általában másfélszer annyi veszteség érte.) A Monarchia a jól védhető Isonzó folyónál és a Júlia-Alpoknál kívánta feltartóztatni az olaszokat és állóháborút kialakítani, ami így is történt. Ez eleinte az osztrákok győzelmeivel kezdődött, majd 1918-ban fordult a kocka: az olasz sikereket azonban a soknemzetiségű Monarchia recsegése-ropogása hozta meg.

Aki hosszasan időzött már  magashegységben, belegondolhat a katonák életkörülményeibe: köves fekhely, nagy nyári hőingadozás, borzasztó szelek, csapadék esetén folytonos nyirkosság, nyári vízhiány, 6-7 hónap hó, és téli nagy mínuszok… És mindezek mellett az ágyúzás, a lövedékek által szétspriccelő kőszilánkok, a sebesültek menthetetlensége…

Harc- és kőmezők…

A Nap kíméletlenül tűzött: nagy terheinkkel hunyorogva vágtunk neki a köves katlannak. Lábunk alatt a legapróbb óvatlan mozdulatra is kisebb görgetegek indultak lefelé – társaink bokájára. A piszkosfehér kőmezők szemet fájdítóan verték vissza a napsugarakat. Mivel egyre többször hangzott el a „D-s erősségű klettersteig” kifejezés, igyekeztem meggyőzni társaimat, hogy ez a fokozat kifejezetten nehéz, különösen ilyen nagy terhekkel… A tanakodás alatt fáradtan roskadtam le egy nagyobbacska kőre, és csak akkor tértem magamhoz, amikor már az Alpinisteig szerpentinjét kezdtük koptatni: meredekebb lett, mégis jobb – sőt, végre jött egy kósza felhő is… A sziklák tövébe érve láthattuk, hogy utunk egyre nehezebbé válik, s egy minden ízében ingatag, mozgó törmelékfolyáson folytatódik az Elfer-hágóba (kb. 2600 m). Szusszantunk egyet, felvettük a sisakokat – messze lent Moos házait láttuk. A görgetegek közé fahulladék is vegyült; kiderült, hogy néhol falépcsők egészítik ki a megjelenő drótkötél-fogódzókat. Lassan magunkhoz tértünk és nagyobb lendülettel másztunk egyre feljebb. Valahol odafenn a hágóban aggregátor pöfögését és dolgozó emberek hangját hallottuk. Közben felfigyeltünk néhány korhadt falétrára is, melyek furcsa kis üregek sötét száját köthették össze valaha, máshol pedig fa-tetőfélék maradványait véltük látni a sziklafal zugaiban. Újkorukban is hátborzongató lehetett rajtuk közlekedni, no és… horrorfilmet is láttam hasonló környezetben…

 

2. rész

A legkeskenyebb hágó…

A szerpentin utolsó métereit már fahasábokkal erősített lépcsőkön tettük meg, és mire felértünk, épp elindultak lefelé a fenn dolgozók. Bár a hágóból remek kilátás nyílott a Dolomitok vadregényes szirtjeire (több mázsányi fenyődeszka mellől), első utam a „munkahelyre” vitt: egy friss fakapuval lezárt bunkert találtam. A hágó másik oldalán nyíló sziklaüreg viszont tágas, ám fahulladékkal telezsúfolt terembe vezetett. Felújítják ezeket az első világháborús, nyirkos, hideg barlangfedezékeket? Miért és hogyan?

A szirt tetején kis beton védőfal díszelgett, két ásító lőréssel. Vélhetően vasalt útszakasz következett, ezért felvettük a beülőt a karabínerekkel, majd Karesszel előre indultunk az Elfer-csúcs (3092 m) felé. Néhány tíz méter után már ismét biztosítás nélkül másztunk a felettünk tornyosuló sziklafalhoz, amiben egy kibetonozott lőrést vettünk észre. Barátommal megkerestük a bejáratot és csodálkozva néztünk ki az elképesztően szűk lőállásból. Hát itt ülni is alig lehet, s valakinek itt ezt védelmeznie kellett? Sovány vigasz lehetett a környező furcsa, csonkakúp alakú hegyek látványa.

Az alpesi háború „vadhajtásai”…

Az 1915 májusában indított olasz hadüzenet idejében jól kiépített „monarchiás” hegyi védelmi építmény-rendszerek, ún. zárók voltak hivatottak a védők kis száma mellett is a nagy számú ellenség visszatartására. A hadba lépéskor a Monarchia haderejének zöme máshol harcolt, így szükség volt ezekre a sokszoros olasz túlerővel szemben, és így is az időnyerés volt a cél. A hegyi erődítmények a támadó olaszokat nehéztüzérségük felvontatására kényszerítette, mellyel ismét időt nyertek az osztrákok. A nehéztüzérségi párbajok és gyalogsági támadások során a felek gyorsan állóháborúba kényszerültek.

A tökéletesen értelmetlen és félelmetes aknaháború – a Minenkrieg – első cselekménye a Col di Lana felrobbantása volt 1916 áprilisában – olasz részről. A front „előretolt bástyájának”, a hegy ormának levegőbe röpítését Sermoneta hercege, egy utászhadnagy irányította – mindössze egy 52 méteres tárót fúrtak hozzá. Az 5000 kilogrammos töltet véres sikere további hasonló megoldásokra ösztönözte a feleket. A Schreckenstein csúcsát 1916 júliusában már 35 ezer kilogramm robbanóanyaggal repítették a levegőbe egy 507 méteres alagút segítségével.

Az első osztrák-magyar hegyrobbantás a Lagazuoi falát célozta meg, ahonnan egy 24 tonnás töltettel a fal 200×130 méteres részét döntötték le – olasz tábori őrsökkel együtt. Az olasz fél erre egy csigavonalban fúrt 1110 méteres rekordtáróval juttatott a célba 33 tonnányi robbanóanyagot, és vett revansot a hegy maradékán… A legnagyobb emberáldozatot egy osztrák-magyar akna hozta, melyet az ellenség zászlóalj-váltásakor sikerült felrobbantani 1916 szeptemberében: a 14 tonna robbanóanyag több, mint 1100 katonát temetett el… Elképesztő! És ha tudjuk azt, hogy ezek a borzalmas robbantások egyik félnek sem hoztak területi nyereséget…

 

Egy hátizsák szaltója

A többiekkel együtt újabb és újabb lyukakra, bunkerekre, lőrésekre akadtunk a sziklafalon. A hágóra néző szirt keresztül-kasul át volt lyuggatva! Sötét, robbantott sziklaalagutakon botladoztunk, s lestünk ki az – egyes helyeken csak – puskacsőnyi réseken. A sziklatömb közepében a járatok egy nagyobb terembe futottak össze, ahol megint csak összeszögelt deszkák, fagerendák kuszaságát kerülgettük… Ezek vajon száz éves deszkák? Vagy mikor hordták ide föl ezeket 2700 méterre? Máig nem tudom… A robbantásoknak köszönhetően a bunker Ausztria felé néző falaiból már lebontott valamennyit a természet.

Hátizsákjainkhoz visszatérve utunk hátralévő szakaszáról vitatkoztunk, amikor Csaba észrevette, hogy eltűnt a hátizsákja… Ide tettem, biztosan! – mondta – Járt itt valaki? Gyorsan kiderült, hogy az bizony lebukfencezett a hegyről…, óvatlanul állította le! Minden bizonnyal 250 méterrel lehet alattunk – cafatokban. És micsoda szerencse: 40 métert bukfencezve megállt! Pedig lemenni is alig lehetett hozzá… Míg András kerülőutat keresett, egy első osztályú viharkabátot talált. A szerencse kétszer!

 

Izmozás a jóidőben

Jókora szakasz várt ránk „szállásunkig” a Sentinella-hágóig az Elfer oldalában. A hófoltokkal tarkított, nagyrészt drótkötelekkel biztosított út a sziklafal tövében vezetett, amit nagyon élveztünk a jó kilátás, a gyors haladás és a kellemes hőmérséklet miatt. A néhány komolyabb le- és felmászást azért megéreztük, hiszen tisztességesen meg voltunk pakolva – karból kellett „izmozni”… Még pallókon is lépdeltünk a szakadék felett, azután egy elágazáshoz, egy klettersteig-javító „depóhoz” értünk, onnan pedig a hágó felé kapaszkodtunk. Jól elfáradtunk, de főleg a vállainkat gyötörte meg a zsákok pántja. Végre a hágóban, a föléje tornyosuló impozáns dolomittű tövében megpillantottuk a szállásunkat rejtő, csúnyácska, csonka szikladombot. A Nap éppen lenyugodott, s magunk voltunk… Izgatottan birtokba vettük a katonai emléket – átöltöztünk és vacsorát melegítettünk. A szikladombot egyetlen járattal fúrták át valaha, s keresztmetszetét egy helyen egy betonfallal felére szűkítették, amire a huzat miatt szükség is volt. Bejáratát számos turista-emléktábla díszítette, bár nem állíthatom, hogy akár egy is szép lett volna! A homlokzat „szoborfülkéjébe” pedig fekete madonna-szobrot állítottak. Az alacsony belmagasságú bunkerben a sisakra feltétlenül szükség volt… A rendkívül kevés hely miatt gondot okozott a tisztálkodás is: az egyetlen „búvóhely” pont egy hónyelvnél volt, és „mosogatni” is csak ott lehetett.

Az éj gyorsan leszállt, s mi kiszállingóztunk a hágó néhány vízszintes négyzetdeciméterére és a csillagok fényeit néztük – egyetlen üveg bor mellett, ami ritkán esett ilyen jól. Összegezve a nap látnivalóit – a durva falú, egyszer poros, máskor vizes, fahulladékkal telehordott lyukakat -, Balassi Bálint lelkes szavait formáltam át: „…mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az bunkereknél? …” Ez, a továbbiakban sokszor emlegetett „idézet” bámulatosan oldotta bennünk a feszültséget.

Bunker – remek kilátással

A legvastagabb szivacs derékalj sem tudta volna kényelmessé tenni éji menedékünket. Karesszel versenyt forogtunk, elgyötört hátunk, derekunk a szikla prédája lett. Romokban kászálódtam elő barátaim motoszkálására, amikor végül én is lemondtam a további gyötrelmes „pihenésről”. A bejárattól remek kilátás esett déli irányba. Alattunk légies párába veszett a hágó ösvénye, mely az A. Berti-menedékházhoz (1950 m) vezetett. A panoráma bal oldali kereteként, egy nagy szikla mögül, a hágóra esett a reggeli napfény. András már ekkor szorgalmazta az indulást (délre-délutánra kialakulnak a zivatarok), de közülünk többen a „valódi nyaralás” hívei voltunk, s így lassan készültünk el. Napi tervünk a Rotwandspitze (2965 m) megmászása volt – nagy hátizsákjaink nélkül -, majd visszatérve a hágóba, völgymenet a 700 méterrel lentebb fekvő Berti-menedékházhoz – vízkészletünket pótolni. A zsákoknak remek helyet találtunk: húsz méterrel arrébb újabb bejárat ásítozott a sziklában – a szeméttel teleszórt nagy teremből jó harmincméteres, koromsötét alagút kanyargott egy tiszta terembe, melynek egyetlen ablaka a „nagy semmire” nyílott – egy hatalmas sziklafalból. Lámpák már nem voltak kéznél, így egymást kísérgettük terheinkkel az alagútban.

 

3. rész

Egy csokival – neki a ködnek

Végre otthagytuk a hágót és néhány csokival és biztosító-felszerelésekkel felszerelkezve lemásztunk a tegnapi klettersteig-depóhoz, majd tovább lefelé a Rotwandspitze klettersteigen – főleg drótkötélen és vaskampókon. Alighogy leértünk a hófoltokat és kis eret rejtő szakadék aljára, máris kétségessé vált a jó irány… Ugyanis a rendkívül tagolt terület térképi megjelenítése nem túl beszédes. Kezdtük – ugye – azzal, hogy a csúcsmászást ereszkedéssel indítottuk. No de a sziklafal tövében kezdett óvatos araszolást veszélytelenebb törmelékhalmokon folytattuk, majd nekiveselkedtünk a meredeknek. Gyorsan a felhők közelébe kerültünk a barátságtalan terepen, amelyek az ostromolt csúcsot hosszú percekig eltakarták előlünk. Közben egy furcsa emlékműre is ráakadtunk, amely valaha mintha babérkoszorút ábrázolt volna, előtte pedig kis csonthalom pihent. Ismét felmerült a kérdés: az első világháborúból valók-e a csontok és ez a sok elszórt faanyag és gerenda? Létezhetnek itt emberi csontok – temetetlenül? Ennyi deszka nem porlott volna szét száz év alatt? Kételkedtem, kételkedem.

Krisztussal a kőrengeteg tetején

A táj egyre jobban kinyílt, a völgyek fölé magasodó ormok kíméletlen sziklabirodalommá rajzolták át a környéket, s az Elfer takarásából kikerült a híres Drei Zinnen sziklacsoport (2881-3003 m) is. A felettünk meredező Rotwandspitze elé egyre vastagabb felhők gomolyogtak, s ezek komolyan veszélyeztethették kis túránkat. Tapasztalatainkra, és helyzetmegítélő képességünkre alapozva mégis a továbbmenetel mellett döntöttünk. A csúcs közelében ismét csak bizarr kis sziklaépítmények sorakoztak felettünk. A szinte függőleges sziklafalhoz ragasztott fa előtető-maradványok és néhol beton „objektumok” sötét vájatokat sejtettek maguk mögött: viharvert létrák maradékai utaltak az emberi használatra.

Jókora lemaradással, de felértünk a többiek után a csúcsra Karesszel. Barátaink a fából faragott Krisztus-szoborral díszített fakereszt tövében kuporogtak, körülöttük pedig csókák lábatlankodtak. A kilátás páratlan volt: a Rotwandspitze tömbjéből meredező sziklatornyok felett néha vészjóslóan sötét, alig egy perc múlva pedig világosszürke, ártalmatlannak tűnő fellegek vonultak. Csak Moos felé volt békések a „viszonyok”. Több lyuk sötétlett a hegyfok szikláiban is – legfeljebb bebújni lehetett volna rajtuk, nem belépni, bár némelyeket megközelíteni sem lehetett volna. Nem lepne meg, ha kiderülne, a csúcs össze-vissza van fúrva alagutakkal.

 

Drótkötél, kőfolyás, szögesdrót…

A percenként színt és irányt változtató felhők mielőbbi távozásra ösztönöztek bennünket. Egy nevesincs C-D-s nehézségű klettersteigen kezdtük meg az ereszkedést az ellenkező oldalon. Nem volt rajtunk teher, de így is megéreztük! Gyakran kellett kizárólag markunkra és karjainkra hagyatkozni, többször szinte a talpunk szintjében markoltuk meg a drótkötelet, és úgy másztunk lejjebb. Végletekig nyúzott tenyérrel fejeztem be a jókora szint leküzdését, és messzebb voltunk a hágótól, mint hittem volna. Egy, a hegységre jellemző, folyamatosan mozgó törmeléklejtőn ereszkedtünk lejjebb, s közben rozsdás fémtárgyak és bakancstalp-maradványok felett vitatkoztunk ismét: világháborús vagy nem világháborús?

Egy kis drótköteles felszökés után egy párkányon folytattuk utunkat, ami sziklába vájt lyukak sorát fűzte fel. Ugyan mikor és kik robbantották ezeket, és mire lehettek jók? Most is legfeljebb bivakolásra… Egyiket-másikat egyszerűen a dolomitfal természetes bevágódásának elfalazásával alakították ki, egy helyen pedig egy régi, betonozott tűzhelyet is felfedeztünk. A terjedelmesebbek pedig folyton tele voltak fahulladékkal… (Olvastam később, hogy az első világháború után, a 30-as években is épült védelem az Olasz-Alpokban… Nna ezek azok?) Nem kis meglepetésünkre szemben, közel száz méterrel felettünk szintén emberi építményeket fedeztünk fel a kietlen sziklafalon. …majd két túrázót. Még ott is túraút van!

 

Víz és zöld – élet a Dolomitokban

Sajnos kellemes gyalogutunk megszűnt, a továbbjutásért a már szokásos erősséggel vakító, süppedő, folyó törmeléktengeren kellett le-föl „kőszörföznünk”. Itt jó pár mázsa rozsdás szögesdróttal, némi rozsdás miegymással és cipőtalpakkal találkoztunk. Az egyik katlanban bőven láttunk havat is. Teljesen kitikkadva, elfáradva másztunk vissza a Sentinella-hágóba, ahol élénk turista élet folyt. Se jobbra, se balra nem nézve, elővonszoltuk zsákjainkat az alagútból, és ismét elleptük a bunkert. Fél óra múlva már egyikünknek sem volt semmi baja, készen álltunk az alant feltűnő Berti-ház megrohanására.

Alig ereszkedtünk vagy 60-70 métert, el is tűnt az ösvény a kőmorzsalékban (101-es út!). Bokaveszélyeztető ereszkedés vette kezdetét. Hogyan lehet ide feljönni? Mert lefelé segít a gravitáció… A lejutásra alkalmas moréna-gerincet valószínűleg az azóta elolvadt hó és jég igazította valaha középre – ezen vethettük meg a lábunkat. A jobb oldali sziklafalak tövében még hó bújt meg, a másik oldal sziklakoszorúja a Dolomitok legjobb formáját mutatta… A rideg dolomit kőzet már-már groteszk formákra töredezve ágaskodott tornyaival a felhőpamacsos kék ég alatt.

Nagysokára szilárdabb ösvényre értünk, ami egy kisebb fennsíkon kanyargott. Lelkünk és szemünk sokkal inkább a zöld színnek örült, amit már régóta nélkülöznünk kellett. …de ilyen volt egy lefolyástalan tavacska békanyálas felszíne is. A váratlanul feltűnő patak és hasadékba zuhogó vízesése szinte paradicsomivá tették a korábban szögesdrótok és fakóarcú katonák szelleme kísérte tájat. Olyan lendületben voltunk, hogy elfelejtettünk megállni és bámulni… De még erre is sor került. Egy kis mellékpataknál meg is mosdottunk és felfrissültünk. Alig indultunk tovább, hirtelen beborult az ég, lehűlt a levegő és az esőtől tartva rohamléptekkel értünk el a Berti-házhoz (1950 m). A hágó még innen is látszott… Valószínűleg nem csak én éreztem úgy, hogy most értem van a ház, és megérdemlek egy kis kényeztetést az elmúlt két kemény napért!

Múzeumban sörözünk…

Sajnos a nem fogyasztókat nem látják szívesen, és ezt képesek kiírni. Bent élénk beszélgetés folyt a turisták között olaszul, nem is láttuk először, ki a házvezető. Beljebb mentünk a pulthoz, ahol csaknem mindenki kikérte a sörét, aztán jó pár liter ivóvizet is vásároltunk. A menedékházakban mindig van mit nézni, de itt kisebb múzeummal szembesültünk, amely az első világháborús hegyi csaták tárgyait, tárgymaradványait mutatta be a rozsdás lőszerhüvelyektől, a sisakokon, kulacsokon át, a gránátokig, evőeszközökig. Az elmaradhatatlan „őskori” sílécek és tájképfestmények mellett egy 1916-os csoportkép-felvétel mutatta be a Sentinella-hágónál harcoló olasz hegyivadászokat. Egy transzparens II. János Pál pápa 1987-es júliusi látogatásáról emlékezett meg, aki igen szerette a testmozgást és a természetet. Fogyasztásunkat nagynak ítéltük meg, cserébe a ház kezelőjére testáltuk összegyűjtött szemetünket, mert sehol sem láttunk szemetest. (Miután erre nem szoktak többnapos nomád túrákat tenni, úgy a menedékházaknál azt gondolhatják, hogy a három csokipapírját mindenki vigye haza.)

 

04. rész

A távolban egy piros kis kocka…

A kellemes pihenő közben kitaláltuk, merre menjünk: a borult ég alatt a Franco Piovan bivakházat (2070 m) néztük ki, mert az volt az egyetlen ingyenes hálóhely a „közelben”, és nem vállalkoztunk klettersteig-mászásra sem. A ház teraszáról a szomszéd oldal kőből kirakott szövegeire esett a kilátás: alpinista önmegvalósítás! Mire a ház alatti patakhoz értünk már kettészakadtunk – ketten enni akartunk, a többiek nekivágtak -, félóra késéssel indultam Karesszel barátaink után. Rövid szakaszunk két végpontja között (152-es út) alig száz méter különbség volt, a valóságos út viszont kétszer olyan fárasztó és hosszú lett. Az első szakaszán egyre jobban láthattuk fentebbről a Berti- és a Lunelli-menedékházak közötti 400 méteres szintkülönbséget, amelyet a patak jókora vízeséssel, „az ember” pedig csomagszállító kötélpályával küzdött le. Szemben, a széles völgy másik oldalán a Karni Alpok 2500-2600-as gerince nyújtózkodott el lustán – a felszabdalt Dolomitok ellenpólusaként.

Az első orom megmászásával el is szállt harci kedvünk, mert alant láthattuk egy kis medencében az időszakos vízfolyások által szétteregetett törmeléket, majd az annak túlsó végéből induló meredélynek a tetejében a bivakház kockáját. Szürkületben érkeztünk a F. Piovanhoz, mely aggodalmunkkal ellentétben üresen várt minket. A pirosra festett „kalitka” felirata szerint 1969-ben készülhetett, és drótkötelekkel volt kipányvázva. Belsejében oldalanként 3-3 drótrugós priccs, hátul keresztben két fekvőalkalmatosság, középen pedig egy asztallap elégíti ki legalább nyolc fő igényeit.

 

Élet a drótrugós ágyakon

A többiek már a vacsorán dolgoztak – gázfőzőiknek a házból kivitt eldöntött sámlikkal készítettek szélvédett helyet. Én először átizzadt ruháimmal aggattam tele a házat – átöltözve már kellemesen éreztem magam, és főzni kezdtem. Vacsorázó, pihenő alakjaink fölé csipkés hegycsúcsok fekete sziluettje borult sötétkék éggel, imbolygó fejlámpáink fényében hátizsákok, polifómok, duruzsoló gázfőzők és száradó ruhák gyűrűje sejlett elő. Miután jóllaktunk, beájultunk a szükségpriccsekre.

Nem igyekeztünk mi korán kelni, de amikor 6-7 körül hevesen kopogni kezdett az eső, a száradó ruhák birtokosai közül többen megélénkültek és kirohantak. A teljesen bezárt ajtó mögött fél kilenc után kezdtünk ismét éledezni. Bár kint szürke fellegek lohasztották le jókedvünket, lassan a reggelihez készülődtünk. Mire nekiveselkedtünk, már két futó zápor is bekergetett minket a házba, így jobbnak láttuk bent maradni, bár ehhez fel kellett az ágyakat hajtani, amiken még ott volt szinte az összes felszerelésünk… Egy pillanatra még a Nap is kisütött (az aznapi adag volt…), és tizenegy felé már majdnem el is indultunk. Utolsó napi tervünk a Lunelli-menedékház (1568 m) érintése, egy majdnem kétezres hegyoldal megmászása, és abban a szintben való három órás gyaloglás volt 2600-2900-as ormok alatt. Végül ereszkedés autónkhoz, a Fischleintalba.

 

Esik-e az eső – szép csendesen?

Már-már leért az eső lába, amikor elindultunk – szerpentinezni kezdtünk a kőfolyáson. Meg is éreztük combjainkban… Visszafordulva el is tűntek a ködben az eddig fölénk magasodó csúcsok. Cseperegni kezdett az eső. Óvakodtam attól, nehogy elsiessem az esőköpeny viselését, mivel akkor rögvest elázom a saját izzadtságomtól. Néhány percre el is állt, de nem tágított – felváltva esett és cseperészett. A 164-es út szép és változatos volt. Az eső komolyabb részét erdőben vészeltem át, mégis csuromvizes háttal értem le a völgybe. Egymást bevárva sétáltunk a Lunelli-házhoz, ahová több busz és személyautó hozza hangos olasz utasait. „No picnic – Grazie”- olvashattuk a vidám, muskátlis, fa-ablaktáblás épület oldalán.

Száraz felsőben léptem be az épületbe, ahol furcsamód németül alig, angolul kicsit, viszont olaszul elég jól beszéltek a hölgyek. (Látszólag csak nők vezették a házat.) Nem volt egyszerű megfelelő kávét kérnem, de étellel is kiszolgálták azt, aki enni akart. Itt is akadt rozsdás tárgy-gyűjtemény, de főleg turisztikai jellegű fotók, rajzok és oklevelek díszítették a falakat.

Üvöltők – és szelek

A nyelvi nehézségeket is meglovagolva végül otthagyhattuk következő szemétadagunkat. (Itt már nyugodtabb szívvel, mivel innen már nem kötélpályán viszik tovább…) Közel négyszáz méter emelkedő következett (171-es út), de tudtuk, hogy aznapra nem lesz több. Lassan őröltük föl a kaptatót, de tapasztaltuk, hogy az elemek elszabadulnak: legfelül, kiérve az erdőből, rémülten kaptam sapkám után, Karesznek viszont egyből le is tépte  zsákjáról esővédőjét a viharos szél. Kiáltására a visszaforduló Andrásnak épp a kezébe fújta… Felérve a nyeregbe mindenki felkapta a széldzsekijét és harapott egy csokit.

A 124-es úton haladtunk egy kicsit, majd a 15A utat keresgéltük a Popera sziklái alatt. A köves út alatt háznyi tömbökből álló szikla-labirintus látszott, alatta pedig a Kreutzbergpass (1636 m – Kereszthegyi-hágó) szállodája. Épp napirendre tértünk felette, amikor turisták tűntek fel a tömbök között és olaszul igyekeztek túlkiabálni a szélvihart. Kudarcra ítélt eszmecserének ígérkezett, de karjelzésekkel sikerült valami. A következő kanyarban meghökkentő látvány tárult elénk: sziklafalba vésett-épített hegyi-bunker lőrésekkel, „bástyákkal”.

 

Belülről kibetonozott hegy

Ilyennel még nem találkoztunk! Nagyon izgalmasnak ígérkezett – az út az egyik lőállás mellé vezetett, egy íves bejárathoz. Itt két német srác készítette az ebédjét, s míg az egyik közönyösen folytatta a főzést, társa örömmel tartott volna velünk, mivel ők nem készültek fejlámpával, mint mi. Valaha befalazhatták ezt a bejáratot – mellmagasságban bontott lyukon másztunk be a falon. Meghökkentő méretű nyirkos labirintusba jutottunk, ahol a méretei ellenére minden felület rendesen ki volt betonozva. A hegy oldalát követve – 10-15 méterrel beljebb – egy több száz méter hosszú főfolyosó húzódott, mely szabályos közönként kiöblösödött. A falakon mindenütt ki volt hagyva a vezetékek helye – ki tudja, be volt-e szerelve valaha is?

Huzat nem volt, de bizonyos távolságonként lépcsőházak vezettek lefelé, egyes helyeken hatalmas acélajtókkal – szerencsére kilincs és zár nélkül. Lefelé is több szintet trappolhattunk le, de az emberben ott volt a „nehogy eltévedjek”-gondolat is. Alkalmanként egy-egy kisebb lőrésen jutott be fény, de legalább két vagy három helyen nagyobb helységbe futott ki a megtört vonalú járat. A nagyobb ablaknyi felületet vasrács zárta le, mintha egy leszerelt ágyú állása lett volna. Az alattunk található hágó miatt épülhetett. Ha jól tartott volna a fejlámpám pántja, futhattam volna egy jót a hosszú folyosón.

 

05. rész

A Kereszthegyi-hágó

A Piave és a Dráva vízgyűjtő területét elválasztó alacsonyabb hágót időtlen idők óta járják az itt élők – a rómaiak az első században építettek erre utat. A középkorban kissé visszaesett a jelentősége, mert az utat elhanyagolták, de később ismét kiépítették. Évszázadokon át a Tauern felé haladtak a kereskedelmi útvonalak, majd a 18. század végére ismét felfedezték az akkor már kisebb szekerekkel járható hágót.

Az első erődítményeket 1871 körül építtette ki a Monarchia hadvezetése az esetleges olasz betörések kivédésére és hágó felügyeletére. 1885-89 között két erőd épült itt: a Mitterberg és a Haideck, amelyeket más építményekkel kiegészülve Sexteni zárnak hívtak. Gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a két erőd nem tud ellenállni a rohamléptekkel fejlődő, modern tüzérségnek, s amit nem lőttek tönkre, azt le is bontották. Az első világháborús összecsapások hősi halottjaira fakereszt emlékeztet a hágóban. Mussolini hatalomátvétele után, az 1930-as években az olaszok álcázott erődítményeket emeltek az ország védelmében (a politikai helyzet miatt Linea non mi fido-nak – nem bízom meg-vonalnak is nevezték), azonban ezek már nem kaptak katonai szerepet.

A Vallo Alpino részét képező egyedülálló sziklavárunk a Fortificazione Opera 10 nevet viseli, és hat tarackkal, illetve öt géppuskával volt ellátva.

Dühödt masírozás – a két hüttéhez

Elhagyva a bunker nyújtotta szélcsendet és nyugalmat, a hegyfok alatt kinéztük a 15 A és B utakat, miközben sikerült egyik társunkat lebeszélnünk a hosszas, de biztonságosabb műúti tekergésről. Sajnos a szürke, meg-megmorajló ég nyugtalanított bennünket, s a komor dolomitszirtek fényképezésére sem csábított. Egy jókora kiszáradt patakmedret követően a 15A utat választottuk, hogy az erdőben jobban védve legyünk, ha esik. Nem sokáig élvezhettük a néhai kőtömb-halmazra települt erdőt, s a minden kőfelületet vastagon benövő moha látványát, mert esni kezdett. Ponchómban eleinte sérthetetlennek éreztem magam az esőben, de a szél ez alá is bevágott és gyorsan eláztatta nadrágom szárát – bakancsom elázásának előjátékaként… Karesszel is elszakadtunk egymástól, mindketten a mielőbbi célba érésre koncentráltunk – és dühödten tűrtem a lábamat verő esőt.

Végre elértem barátomat és a csendesedő esőn át, a fák között észrevettük a biztató sífelvonó létesítményeket, majd megpillantottuk a Rudihüttét és a Rotwandwiesenhüttét. Hú, most el kell dönteni, melyikbe menjünk! A Rotwandwiesen-menedékházhoz battyogtunk, aminek bejáratánál megtorpantunk egy kis időre. Ugyanis bent a sramlizenére turista-eleganciával felöltözött idős nénik, bácsik táncoltak. Természetesen a zenészek sem voltak fiatalabbak.

 

Hegyi buli, felszívódó mulatozókkal

Ünnepség van, buli? Bemehetünk-e? Épp beléptünk, amikor mindenki szétoszlott, mint egy látomás. Néhány zenészt még láttunk elmenni. Elfoglaltuk az egyik asztalt és gyorsan forró levessel kárpótoltuk magunkat. Míg jobb állapotba kerültünk és melegedtünk, kint is kezdett kiderülni az ég, ide-oda lebegtek a párák. A teraszról egyre többet láthattunk a fölénk tornyosuló Rotwandköpféből.

A ház oldalára régi szerszámok voltak erősítve, a teraszon röhögő, festett műanyagtehén, nyersfa kerti bútorok, virágok, és egy óriási kondér állt – dekorációnak. Feljönnek a népek, jól megebédelnek, visszamennek – mindezt valószínűleg felvonóval Moosból. A menedékház előtt ismét a környező hegyvidék háborús történéseiről olvashattunk a Bellum Aquilarum hadi emlékőrző egyesület jókora transzparenseiről. Utunk záróakkordja következett – meglepetésünkre legnagyobb részét már ismertük két nappal ezelőttről. Épp az utolsó száz métereket nyögtük lefelé a Fischleintal parkolójába, amikor a felleg összezárult a Nap előtt, és az idő reménytelen esőbe fordult.

Még a kempingezést is szokni kell…

Nagy nehezen összezsúfolódtunk az autóban és nagy tanakodás vette kezdetét. „Hol fogunk felmelegedni, pihenni, enni rendesen, ha nem áll el az eső? El vagyunk ázva… Most megérné kempingbe menni, nem?” Szerencsére ezt mindenki elfogadta, csak kellett találni egyet: elindultunk a sexteni Caravan Parkba. Szép nagy komplexum volt, de a behajtónál óriási volt a forgalom. Kiderült az a nagyon bosszantó dolog, hogy nem sátorozóknak találták ki, s így egy messzi parkolóhelyre kellett volna vinni az autót. Onnan hurcoljuk vissza az összes felszerelést? Már majdnem kipakoltunk a kemping medencéjének a füves szélére (ahonnan másnap reggel már el kellene tűnni…), amikor felhagytunk az egésszel. Az esőfelhők máris feljebb szálltak…

A közeli Toblach kempingjét néztük ki, de közben fortyogó hangulatunkat az esőt űző napfényár gyorsan szivárványossá változtatta: Moost elhagyva láthattuk, ahogyan a fényár lenyomta az esőáztatta csúcsokról a párát. Szerencsére gyorsan meglett a toblachi kemping a hasonló nevű tó partján. Már a bejáratnál elakadt egy utánfutós Volvós. Túl régen püffedt ázott lábam a bakancsban, meglehetősen ingerülten vártam a bejutásra. Az autóval szerencsére a kiszemelt terület mellé állhatunk, végre kezemben volt a központi fürdőblokkot nyitó kártya, amivel gyorsan el is tévedtem az emeletek és a nemek közt is. Mit mondjak a rendszerre? Elsőre nem is volt annyira „katasztrófális” a zuhanyozós felüdülés: lehetett volna melegebb, jó lett volna, ha van pakoló hely és végig éghetne a villany a kis helységben… De a naplementével kezdődhetett a kiadós vacsora, folyhatott a bor, a sör.

 

Nomádok – civilben

Bár másnap túl kevés időnk volt, és elvetettük a Dráva forrásának felkeresését, de szép sétát tettünk Innichen-ben (San Candido), ahol épp ünnep volt kirakodóvásárral, zenekarral, mindez kék éggel, meleggel és napsütéssel tetézve. Sajnáltam ugyan, hogy a táblával is jelzett osztrák-magyar katonai temetőt nem látogattuk meg, de így is stílusosan búcsúztunk ezektől a 100 éve vészterhes hegyektől.

Az olaszországi, de 85%-ban németajkú lakosságú Innichen szélén az első világháború – olaszul grande guerra – után egy mauzóleum épült a nagyrészt itt elesett olasz katonák emlékére. Állítólag ellentmondásos a mauzóleum, mert távoli katonai temetőkből is temettek ide katonákat, de minden háborús emlékműnek megvan a maga tragikus nagysága…

 

Harsáczki György (2011)