Május 1-jén – a Munka ünnepén – a letűnt magyar ipar nyomában
Nem most volt, amikor lapunk (utalás a Magyar Turista című turisztikai magazinra, ahol korábbi írásaim megjelentek) „ipari műemlékek” tematikus lapszámot adott ki 2008 januárjában. Már akkor kitűnt, hogy milyen tarka ez a téma is, mert például lehet egy gyárépület, egy üzemcsarnok, egy malom szép, és lehet hétköznapi, vagy akár csúnya is, viszont ipartörténetileg érdekes.
Azon szomorú apropóból indultam neki kerékpárral Budapesten a Váci út északi, a Forgách utcától északabbra lévő szakaszának, hogy egy online cikk beszámolt arról, hogy (sajnos) a közeljövőben egyre több olyan gyárépület lesz „bontókalapácsok áldozata”, amely a magyar ipar bölcsőinek számítottak. A bennük üzemelő cégek, vállalatok legalább Európa-híresek voltak, néha világraszóló újításokkal rukkoltak elő, és nagyban hozzájárultak az ország akkori fejlődéséhez. Ilyen volt a Ganz és Társa-Danubius Villamossági-, Gép-, Waggon és Hajógyár Rt., a Láng Gépgyár, a Schlick-féle Vasöntöde és Gépgyár, a Magyar Általános Gépgyár, a Csavaripari Vállalat, a Bláthy Ottó Villamosgépgyár, vagy a Magyar Automobilgyár Rt.
Azokat az időket idézem föl, amikor még minden jó irányban haladt és nehéziparunk, gépgyártásunk a virágkorát élte. Elsősorban a kiegyezés utáni lendületes évtizedekről és a két világháború közötti időszakra gondolok. Nem csoda, hogy az ipar Budapest-központú volt, és jóval fejlettebb a vidéknél.
Emellett a textilipar és az élelmiszeripar is hatalmas fejlődésen ment keresztül, jókora beruházások történtek irányukba is, de többnyire más helyszíneken: például Dél-Pesten.
1848-ig öt gőzgép volt Magyarország területén! Aztán néhány év alatt 480 masina lett!! A kiegyezést követően a nemrég még a középkori városfalak mögött szorongó Pest mindhárom lehetséges égtáj felé kinyújtóztatta csápjait, és a bekebelezett szántókra, legelőkre gyárakat telepített. Emellett megjelentek a zsúfolt nyomortelepek is, mivel a munkára beözönlők nagy lakáshiánnyal szembesültek… Habár gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a szél nyugatról-északnyugatról fúj, a várostervezés, -rendezés elkésett. A gyárak észak felé gyarapodtak, így Angyalföld gyárkéményeinek koromját a belvárosiak is élvezhették… Innen indultak a magyar ipar „ikonikus” üzemei.
Gép-, jármű-, és műszeriparunk fejlődését Trianon, a második világháború pusztítása, majd a hozzá nem értő munkásigazgatók dilettantizmusa, majd a KGST szerencsétlen termelés-leosztása lassította, vetette vissza, végül a rendszerváltással járó nemzetközi rablókapitalizmus szinte megszüntette…
Az 1970-es évek végétől nálunk is kialakultak a rozsda övezetek, és idővel az nehézipari telephelyeket a szolgáltató-szektor telephelyei, lakóparkok és modern irodaházak váltották el. Már az 1990-es években habzó szájjal tarolták le az üres telephelyeket, száz-százötven éves építményeket, és senki nem figyelt oda, miért kár. Egyes nagy vállalatoknak már csak az irodaháza áll, amelyek a számos átépítés miatt már inkább csak ipartörténeti érdekességek.
Segítségemre volt egy weboldal, amely Budapest gyárait veszi sorra kerületenként, elnevezéssel, az alapítás és – legtöbbször – a megszűnés és a lebontás évszámával együtt. Ez a Budapesti gyárak listája Wikipédia-oldal, és még a 18. századból(!) is vannak „gyárak”.
2024. május 1-jén, a Munka ünnepén a letűnt magyar ipar nyomában… Úgy gondoltam, itt-ott majd én is észreveszem, felismerem a réginek tűnő ipari épületeket, de számítottam jópár emléktáblára is, amelyeket az utóbbi évtizedekben tettek ki, emlékeztetvén a mai pestieket a városrész sokkal szebb múltjára, és a régi, merőben más jellegű városképre. A Forgách utcából a Váci út, a sodorvonal felé tekerve máris feltűnt egy jellegzetes üzemcsarnok, amelynek „fűrészfogas” tetőkialakítása a fentről jövő fény beengedését tette lehetővé. Ez a forma a legtipikusabb gyárépület – piktogramként is találkozhatunk vele „ipar” vagy „gyár” címszó alatt… Most már merőben más „tartalommal” rendelkezhetett, de ettől még lencsevégre kívánkozó korjelző-objektum volt. Még éppen nem utolsó mohikán a profilt váltó kerületben (amelyből egyre kijjebb száműzik az ipari termelést), de már kisebbségbe kerülő az újakkal szemben.
A Forgách utca észak felől határolta a Magyar Acélárugyár telepét, amelyről a Váci út felé már nem árulkodik semmi. Az 1895-től 1994-ig (éppen 99 év!) működő üzemről egy nagy emléktábla tanúskodik, miszerint „…közlekedési eszközök, acéltermékek, rugók és acélcsövek gyártásával jelentősen hozzájárult a hazai ipar fejlődéséhez.” A kétszintes főépületnek csak a mérete árulkodó – az udvarában ma számos cég osztozik a gyár régi épületein.
A Forgách–Váci út sarkán egy újabb emléktábla emlegette fel a magyar ipar szép múltját egy modern irodaház oldalán: „Itt állt a Magyar Wolframlámpagyár Kremeneczky János Rt.”, amely 1924-ben kezdett Orion-termékeket gyártani.
A fentemlített úr 1882-ben Bécsben állított elő tömegesen izzószálas lámpákat – eleinte szénszálból, de 1904-ben már áttért wolframszálra. Bécsből pedig Budapestre lépett tovább, ahol 1913-ban indította be a termelést az Elektromos Művek épületének egyik emeletén. Az üzlet olyan sikeres volt, hogy külföldre is szállítottak belőle, a lemaradni nem akaró nagy vetélytárs, az Egyesült Izzó pedig betársult az üzletbe. A fokozódó termelést aztán saját ingatlanon folytatták tovább, a táblával jelzett Váci út 99-105 számú telkeken. A táblán is szereplő vállalatnév alatt minden izzógyártást egyesítettek, és az Egyesült Izzótól is visszavásárolták a részvényeket.
1924-től már az Orion márkanévvel hozták forgalomba a gyár termékeit, amelyek skáláját – az izzólámpák csökkenő kereslete miatt – jelentősen kibővítették. 1925-től már rádiókat is gyártottak, a lakihegyi szivar-rádiótorony 1928-as átadásával megnőtt a kereslet a komplett rádiók iránt. 1931-től a a részvénytöbbség és az irányítás fokozatosan az Egyesült Izzóhoz került, a tulajdonos is elhunyt 1934-ben. Ekkor a sikeres vállalat rádióinak 90% már külföldre került. A rádiók gyártását az Egyesült Izzó újpesti épületébe költöztették. A gyár csak kisebb károkat szenvedett a háború alatt.
1951-ben az orvosi fiolák, ampullák gyártásának kiválásával a megmaradt Orion Kőbányára költözött. 1963-ig rádiókat gyártottak, azt követően pedig televíziókat, és profilját a mai napig megtartotta.
Sréhen szemben egy régi ismerős épület húzódott meg. A Láng gépgyár kazánkovács műhelye a 19. századi téglából rakott gyárépületek egyik legszebb példája. A hatalmas épület ma már szinte eltörpül a mai irodaházóriások tövében… A gyár alapításakor, 1868-ban még gépjavító műhely volt a mai belváros területén, de öt évvel később tulajdonosa, Láng László már a mai helyére, a külső Váci utcába (Váci út 152.) költöztette cégét és gőzgépeket kezdett gyártani. A gyár 1910-től már Diesel-motorokat is gyártott, de egy gőzturbina hibás tervezésével nehéz anyagi helyzetbe került és részvénytársaságként folytatta termelését – sikeresen. 1915-ben a Hazai Gépgyár Részvénytársaságot is magába olvasztotta. Turbinákat, vegy- és élelmiszeripari berendezéseket is gyártott, és híressé váltak paradicsombesűrítő gépsorai.
A második világháború során hadiüzemmé nyilvánították, a háború során nem szenvedett nagy károkat, majd államosították. Az 1970-es években egyre inkább veszített presztízséből, egyre veszteségesebb volt, aztán 1990-ben privatizálták, 2000-ben pedig megszűnt a cég. A gépgyárnak hatalmas szerepe volt a hazai ipar nemzetközi megítélésében!
Épületeinek legnagyobb részét már lebontották, a letarolt területre a Láng negyed fog felépülni. A legnanagyobb épület az Experidance Factory Fesztiváludvarnak ad helyet. A kazánkovács műhely mellett egy régebbi és egy újabb irodaház is fennmaradt. A nagyobbikon egy emléktábla emlékezik meg két tűzoltóról, akik az 1945-ös gyári tűznek estek áldozatul.
Itt-ott a közterületeken is utalnak a régi ipari múltra: A Láng gépgyár melletti Turbina utca- Váci út sarkára egy turbinalevelet ábrázoló modern alkotást állítottak. Az ottani metróállomás falára pedig turbinákat ábrázoló digitális grafikákat tettek ki.
Kerékpárral a Turbina utca felől megkerültem a néhai gyártelepet, miközben láthattam a nemrég felhúzott Dagály Park lakóparkot. Letarolás után, beépítés előtt siralmas a környéke… A Vizafogó utcán túl hat toronydaru nyúlt az ég kékjébe.
A Vizafogó utca a Rákos-patak mesterséges medre mellett fut. Jobb felé az Angyalföldi hőerőmű elhagyatott, graffitikkel csúfított épülete meredezett, a meder felett pedig csövek futottak át a túlpartra. Az autóforgalmat hordozó mellett volt egy keskeny híd is. Mégpedig a Vizafogó vontató iparvágányé, amely a szép időkben kiszolgálta az itt működő gyárakat, gőzmalmokat. Majdnem 120 éven át létezett, az igényeknek megfelelően folyton változó vágányhosszúsággal, sokvágányos teherpályaudvarral, de a gyárakkal együtt lassan felszámolták, sínjeit felszedték, és csak itt-ott látszik az úttest aszfaltjába ágyazva.
A hőerőmű éppen a „dübörgő” Láng gépgyár megnövekvő energiaigényeinek kielégítésére épült fel 1961-63-ban. Gőzzel látott el egyes üzemeket, forróvízzel a lakótelepeket, és áramot termelt az országos hálózatra. Az ipar visszaszorulásával egyre csökkent a jelentősége, 2004-re pedig leállították. 2017-re terveket készítettek az újrahasznosítására, de egyelőre a szél se rezdül…
A Láng gépgyár itt elterülő, kietlen üres telkén buszok parkolnak. Csodálkoztam volna, ha a Váci út túloldalán álló, egyhangú billentyűsornak kinéző BGéSzC Katona József Technikum, ne az 1960-as években épült volna. Úgy is van. (Vicces, hogy egy műszaki iskola egy drámaíró nevét veszi fel…) Közvetlenül mellette a Borpatak borozó-söröző üzemelt, egy ideje zárva lehet.
A hőerőművet „megcsodálva” áttekertem a Rákos-patak felett, és a 21. század üveg-acél építészetébe csöppentem. A Váci út 117-119. szám – úgy mint sok szomszédja ezen az oldalon – már 2000 után épült. A 2013-ban átadott Váci Greens „A” irodaház bejáratánál újabb meglepetés-tábla fogadott, 1997-es keltezéssel. Itt állt Hirmann Ferencz ércöntő, fémárú gyáros, kereskedelmi főtanácsos és felesége, Burgos Júlia üzeme – amely egy kis műhelyből nőtte ki magát – 1880-tól az államosításig. Tevékenységükhöz a hazai víz-gőz- és gázszerelvény- és vasúti fémveretgyártás megteremtése fűződik.
Munkám során sokszor bepillantottam a következő üzem fennmaradt épületeire. A Greensel szemközt az Első Magyar Csavargyár Rt. romantikus tornyos-toronyórás épülete áll többnégyzetméteres „Régió játék” molinóval. Nem is határolhatná más keresztutca, mint a Csavargyár utca…
A gyárat a 19. század végére megnövekedett csavarigény kielégítésére hozták létre, mivel korábban külföldről kellett behozni. Az akkori legnagyobb hazai gyárüzemet építették fel másfél év alatt 1891-re
A szocializmusban Csavaripari Vállalat nevet kapott üzem két évvel később már 200 tonna csavart állított elő!
Ma bútor-, parketta-, játék-, babakelengye-, és még ki tudja milyen kereskedelemre használják az épületeit, és még élménypark is volt itt. A tornyos épült előtt két 19. századi téglaépület áll, a Csavargyár utcából hátulról örökíthettem meg a „fűrészfogas”-tetejű csarnokot. Az utca másik oldalán már a Kánaán hófehér épületei állnak: a Marina Life lakópark…
Ismét találkoztam a Vizafogó vontató iparvágánnyal – itt keresztezte a Csavargyár utcát. Egykor fölé telepítették a nagyfeszültségű távvezetéket, ma az mutatja a vágányok helyét.
Visszagurultam a Csavargyáron és tovább haladtam észak felé. A Váci útra három óriási bérház vetett árnyékot. A 170-es szám a, b és c blokkjainak tervezői Lux Kálmán, Rupp Jenő, illetve Sebestyén Artúr voltak, és 1926-ban Liber Endre programja szerint enyhíteni voltak hivatva a lakáshiányt.
A túloldalon, a BSR Center (Váci út 135-139.) modern, négywerkes nyomdagépre emlékeztető épületóriása emelkedett. Egy világos tábla virult rajta. A régi ipar emléke: „1906-tól ezen a helyen működött a Tudor Accumulator-gyár Rt., ami a szárazelemek és a Varta akkumulátorok gyártásával vált országos hírűvé.” Százhúsz éve még lehetett örülni ennek, és nem visszalépés volt az ilyen üzem…
Alig negyven méterrel arrébb az 1913-ban átadott Székesfővárosi Fertőtlenítő Intézet színes mozaikdíszítéses, mozaikfeliratos homlokzata magasodott fölém. Szinte kivételes eset, hogy a homlokzat változatlanul fennmaradt. A pestist, kolerát, kiütéses tífuszt, himlőt kezelő intézményt a kor legmagasabb színvonalán kivitelezték. Az épületegyüttes két udvar köré rendeződött: balra a fertőző részt, jobbra a tiszta részt alakították ki, a fertőtlenítés középső épületrészben történt. Feladata mindenekelőtt a járványmegelőzés volt – az ANTSZ-hez tartozó intézmény ma már inkább csak hivatalként működik. Az intézet szinte egy egész háztömböt alkot, és egy magas kéménye is van – körbetekertem.
Szemben ismét, alatt egy tábla „világított” a Váci út 141-? szám alatti mega-irodaházon. 1901-1920 között Podvinecz és Heisler gépgyára állt ott, amelynek elődje 1880-tól elsősorban malomipari gépeket gyártott. Később mezőgazdasági gépekkel, kazánokkal, stabilmotorokkal kezdték bővíteni repertoárjukat. Heisler Vilmos rukkolhatott elő a gondolattal, hogy a Magyarországon még szinte ismeretlen autómobil-gyártással. 1904-ben két német autógyár készletét és gépeit a Váci úti telephelyükre szállíttatták, és 1905-ben már gyártottak! A II. Budapesti Nemzetközi Autómobilkiállításon be is mutatták az itthon készült négyüléses Phönixet, fekvő motorral, villamos gyújtással, frikcziós kikapcsolóval. Sajnos nem kapott rá a hazai közönség, alig volt eladásuk. Lassan haladtak előre. Szerencsére a hadügyminisztérium meghirdette a „szubvenciós teherautó-programot”, ami fellendítette a teherautó-eladást. A minisztérium a hadi célokra alkalmas teherautók vásárlóinak kifizette a fele költséget, cserébe hadgyakorlatokra kellett kölcsön adniuk. A nem sokkal később kitört első világháború leforrázta ezen vevőket, mivel teherautóikat elvitték…
A gyár később segélyt kapott a Kereskedelmi Minisztériumtól, amelynek feltételei után a Magyar Általános Gépgyár Rt. (MÁG) nevet vették fel. Kifejlesztették a Magomobilt, amelyet elsősorban taxisoknak gyártottak, de hosszútávon nem volt versenyképes. Csonka János is tervezett ide postaautót, ám az első világháború miatt csak néhány készült belőle. Repülőgép-motorokat is gyártottak, de 1925-től egyre rosszabbul ment a cégnek, végül 1929-ben felszámolták.
A Duna Pláza monstruma előtt vezet a kerékpárút is, mögötte – nyomokban – a Vizafogó vontató iparvágánya fedezhető fel. A Cserhalom utca és a Meder utca találkozásánál félreismerhetetlen fehér színű, vasúti betonkerítés jelezte a néhai iparvágány helyét.
Az előbbiektől valamivel nagyobb távolságra a Váci út 184 szám alatt találtam rá a már régen kiszemelt Magyar Hajó- és Darugyár épületére, amely a múlt század elején épült. A bejárat két posztamensén álló munkás szobra erősen szocreál hatású, mégis szívet melengetőek. Egyikük egy hajócsavarnak támaszkodó hajógyári munkás, másikuk egy kis kormánykerékhez dőlő hajóműszerész. Érdekességük, hogy két különböző szobrász készítette őket. A hajógyári munkás már két éve állt a bal oldalon, amikor 1955-ben elkészült a másik. Mintha csak egy „anya” szülte volna őket – anyaguk ugyanolyan mészkő, magasságuk 265 cm!
Amikor készültek, akkor a gyár a román kommunista párt vezetőjéről, Gheorghiu Dejről kapta a nevét. Lejjebb már nem volt…
A kezdeteket akár Hartman Józsefhez is köthetjük, aki az Óbudai Hajógyár gépészkovácsaként több hajóépítő üzemet is létesített az újpesti kikötőszigeten az 1800-as évkben. Ezzel párhuzamosan 1845-ben Ganz Ábrahám a Ganz és Társa Vasöntő és Gépgyár Rt.-t hívta életre, amelynek volt elektromos osztálya. Az itt dolgozó, kísérletező Zipernowsky Károly, Déri Miksa és Bláthy Ottó Titusz zseni-trió nemsokára előrukkolt a transzformátorral, amely világsiker lett. A cégből pedig 1906-ban Ganz Villamossági Rt.. Ez a részvénytársaság aztán a Danubius Hajó és Gépgyár Rt.-vel egyesült a minden eddigi cégnevet egyesítő, nagyon hosszú nevű Rt.-vé.
Az elsősorban elektromos berendezéseket (külön kiemelve a villamos fogyasztásmérőt) és motorokat gyártó vállalat sebesen növelte dolgozóinak számát, és több nagy telephelyet is létesített a fővárosban. Az 1920-as években a hajógyártás már nem ment már olyan jól, mint az elektronikai, de elodázták a külföldi tőke bevonását. A Hitelbank aztán egyesítette a két külön működő vállalatot, majd tíz évre rá, 1930-ban külföldi tőkét vontak be.
A kiemelt jelentőségű árammérőgyár a második világháború során óriási károkat szenvedett. 1944 decemberében a Fény utcai gyár (Buda belváros) hadszíntérré változott és leégett – elveszett a műszer-dokumentáció is. A termeléshez – aminek jó részét háborús jóvátételként kellett a Szovjetunióba küldeni – csak a legszükségesebb gépeket tudták pótolni. 1946-tól gyakorlatilag államosították a céget, 1949-től pedig ténylegesen is, és hat vállalatra hasogatták fel. Napjainkban Angyalföldön egy csarnok kivételével lebontották a hajógyárat, amely összefirkálva, sérülten, gyomosan éktelenkedik a félszigeten – dacára száz év hajógyártásának. Talán hihetetlen, de gyártottak itt tengeri teherhajókat, folyami személyszállító-, vontató-, és tolóhajókat, lakóhajókat és uszályokat, valamint úszó- és kikötői darukat… Mindezekből egy színes, de megkopott, rozsdás válogatást láthatunk az északi vasúti összekötő hídnál az Újpesti-öbölben.
Szemben,a Váci út 173. hűlt helyén át a következő utca modern lakóparkja csillant meg. Az üres telken valamikor a 20. század elején épített gyárat Reich Adolf vállalatalapító fia, Aladár. 1948-tól Angyalföldi Zsinórgyár, 1963-tól Szalag és Zsinórgyár néven.
Kíváncsian megkerültem az épületet, hátha találok „valamit”. 40 méterrel az épület mögött ismét találkoztam a vontató iparvágány nyomaival. Gazzal, bokrokkal benőtt töltés árulkodott róla, amelyen észrevettem egy néhai kis híd beton hídfőit. Acélhíd és sínek persze már nem voltak rajta. A V188 nevű irodaház keresztutcájában is látható egy hasonló hídmaradvány.
A túloldalon álló régi szürke épület eredetileg a Selyem és Gyapjúárugyár Rt.-t fogadta magába, majd az államosításkor a Habselyem Kötöttárugyár elnevezést kapta. A központját Pesterzsébetre költöztették, ez a részleg pedig 2000-ig termelt. Föléje a BGSZC Bánki Donát Technikum kockaépülete magasodik, tövében a megmosolyogtató „Autók fejlődése”-domborművel. Vilt Tibor mészkőből készített művét 1964-ben állították fel. A technikum talán nem véletlenül került ide – az idén 74. évét ünneplő intézmény a fővárosi autójavító ipar legnagyobb szakemberbázisa.
Egy háztömbbel odébb a páratlan oldalon megérkezett az enyhe ívben kanyarodó – és emelkedő – tolató iparvágány a Váci út fölé. Érdekes, hogy éppen a túloldalon „vetettek neki véget”. Felszámolták az angyalföldi pályaudvarhoz tartó vágányokat.
Gyönyörűen parkosított környezetben áll a Ganz-villa, amely szecessziós hatásokat mutat. A hátsó kert az öbölre néz – a tréningeket tartó kft. remek épületet választott.
Két remek közlekedéstörténeti műemléképület áll az Újpesti vasúti híd töltése előtt. A közelebbi Magyarország első lóvasútjának végállomása volt (ma oktatóközpont) volt, amely 1866-tól az egykori Széna tértől (ma Kálvin tér) idáig szállította az utasokat – menetrend szerint. A lovak vontatta tömegközlekedési eszközt már 1900-ban felszámolták, mivel 1866 után a villamosok robbanásszerűen elterjedtek. A Wagner János tervezte épületet – mutatós külseje miatt – Bagolyvárnak, illetve vadászkastélynak is hívták, eredetileg pedig kocsma volt. Wágner megneszelte, merre-meddig épül ki a lóvasút, megvásárolta a kocsmát, 1866-ban indóházzá alakította, bérbe adta, majd el is adta jó áron az üzemeltetőnek. Istálló és kocsiszín is tartozott hozzá.
Wagner tevékenysége a régi Nemzeti Színházat bekapcsolta a történetbe. Ő tervezte az 1837-ben átadott, első Nemzeti Színház későbbi új homlokzatát, amelynek díszítő maszk-domborművei megjelentek az indóházon…
A szomszédos épület még a lóvasúthoz épült kocsiszínnek – szintén 1866-ban. Az Újpest kocsiszín egy öthajós, szegmentíves csarnok, amelynek egykori fafödémjét 1932-ben vasbetonra építették át. 1900-tól már villamosok futottak ki belőlük Újpest belseje felé, és csak az M3-as metró kiépülése tette okafogyottá 1982-ben. A remizt bezárták és átszervezték a járatokat.
Napjainkban üzletek és egy Lidl működnek benne.
Visszafelé indultam el, a belváros irányába. A barna banképület után a Zepter irodaháza következett. A bejárat közelében látható bordó színű emléktábla egy igen sokáig fennálló gyárnak állít emléket. 1883-tól megszűnéséig állt itt a Kender-Juta és Politextil Gyár.
Eredetileg egy osztrák tőkés csoport hozta létre és főleg csomagolási célra termeltek zsákokat, száltermékeket, szöveteket természetes háncsrost anyagokból. Helyi jellegzetessége volt a számtalan sztrájk, amiket a sok munka, kevés bér asszimetriája váltott ki. Az illegális KMP egy csoportja itt szerkesztette a Vörös Juta című kiadványt az 1930-as években.
1967-től a természetes alapanyagok drágulása miatt egyre inkább polipropilént kezdtek használni, amely nemsokára ki is szorította a háncsrost-anyagokat.
A gyár fennmaradt emlékei – a Juta utca mellett – az ún. Juta-(bér)házak, amelyeket a dolgozóknak épített föl a gyár 1912-ben. Ettől egy dolgozói törzsgárda kialakítását remélték. A Szekszárdi utcában álló jókora sorház 26-tól 36-ig van számozva, és bennük olyan családok kaphattak lakhatást, amelyekből 2-3 fő dolgozott a gyárban. Mivel az üzemben gyakori volt az elégedetlenség, majd az engedetlenség, gyakoriak voltak a kilakoltatások is… Sajnos az 1960-as években minden építészeti jellegzetességüktől, díszüktől megfosztották a házakat, de ekkor kerültek fürdőszobák a lakásokba.
(folytatjuk)
