A Hősök terén a Pozsonyi Csata emléknapjára készültek
Rajkától Bősig
Tavaly ősszel barátaimmal megállapítottuk, hogy változtatnunk kellene azon az állapoton, miszerint még nem csináltunk kerékpáros vándortúrát. Úgy, ahogy kell: sátorral, többnapi cókmókkal… Mivel én már számos ilyen túrát tettem, igyekeztem korteskedni az ötlet mellett, de nem volt rá szükség – mindenki lelkesen fogadta. A nyár közeledtével néhányan kerékpáros táskát vásároltak, míg mások pedig csak leporolták az évtizedek óta elsüllyesztett alkalmatosságot…
Tervek és előkészületek
Helyszínként – miután a migránshelyzet miatt elvetettük az ausztriai Duna-völgyet – a Felvidék déli, lapályosabb szegélyét tűztük ki, hogy a „csomagos” kerékpározás könnyebb és élvezhetőbb legyen. Bár otthonosan érezhetjük magunkat ott, ismeretlensége miatt mégis izgalmas a terep. Korán eldöntöttük, hogy nyugatról kelet felé haladunk, így sok idő állt rendelkezésre a felkereshető látnivalók összegyűjtésére. Ezt a feladatot ketten vállaltuk magunkra – nekem igen szórakoztató volt a „kutatás”. Túl vagyok már azon a „korszakon”, hogy csak a hegyvidéket vegyem észre, így a Csallóközben, az ún. Szlovák-alföldön, a Vág-Garam közti dombvidéken, és az Ipoly völgyében rengeteg épített – kulturális – látnivalót találtam. (Bárcsak útbaejthetnők a nagyját! – álmodoztam.) Emellett még sosem volt úgy, hogy a természet ne lett volna harmóniában az előbbiekkel… Karesz barátom Kassáig is el tudta volna képzelni az egy hét alatt megtett távot, míg én csak legfeljebb Losonc magasságáig.
Bár felmerült az, hogy a magunkkal vitt Szlovákia autóstérképen bejelölt, „útbaejtésre érdemes” településekről majd útközben döntünk, hogy merre is menjünk, de a meddő viták elkerülése végett terveztem egy útvonalat – nagyjából az Ipoly vonaláig. 8-9 főre számítottunk, de végül hatan álltunk készen a nagy kalandra.
Csikósok a téren, Jó palócok a kocsiban
A bicikli felmálházásáig féltem attól, hogy felszerelésem nem fog beférni a táskába, de kár volt: ahogy pakoltam, egyre több és több fért. És eljött a nagy nap! Ahogy kiléptem a lakás ajtaján, máris elhagytam a sapkám (egyetlen veszteségem), de aztán olajozottan mentek a dolgok. Tíz perc alatt eltekertem az első találkozó ponthoz, ahol Károly és Béla várt már türelmetlenül, majd elpedáloztunk a Nyugati pályaudvar parkolójába, ahová Szilvi is érkezett. Útközben egy pillanatra megálltunk a Hősök terén, ahol csikósok pattintgattak a karikással – készültek a Pozsonyi csata-megemlékezésre.
A parkolóba még ketten érkeztek, ám kisteherautóval, és azonnal nekiveselkedtünk kerékpárjaik mellé a mieinket és a táskákat felpakolni. Ekkor már szembeszökő volt az, ami „szervezkedés” közben még nem: hatunk közül hárman fekvő kerékpárral (rekumbens) készültek a vándortúrára. (Nyugaton már régen hódít – az elsők 1893-ban jelentek meg -, nálunk még inkább ritkaság.) Végül beültünk a fülkébe, és a hangulat – hátul, a fiúknál mindenképpen – a tetőfokára hágott: Károly előhúzott egy literes „Jó palócok” sört és poharakat osztott…
Rajkára lógott az eső lába…
Még délre sem járt az idő, amikor Rajka már lőtávolban volt, igaz, csúnyán beszürkült az ég és szemerkélő eső tette feszültté a hangulatot: elázhatnak a táskák, a fekvőülések. Rajkán az első szóba jöhető helyen megálltunk. Szerencsére az eső nem eredt el, mi pedig villámgyorsan felmálháztuk a kerékpárokat a Lokomotív étterem előtti parkolóban. A táskám hátsó zsebéből kiálló jókora zöld hagymaszár napokig hirdette elkötelezettségem ama karizmatikus zöldség iránt.
A rajkai Szent Márton plébániatemplom
Egyik túratársnőnk telefon-GPS-e után begurultunk a település központjába, ahol azonnal számos régi épület tűnt fel. Ám a legimpozánsabb a már messziről is kora-középkorinak látszó Szent Márton plébániatemplom volt. Egykor apró erődítmény védte itt a római Limest, s erre a kis kiemelkedésre épült 1313 előtt a román stílusú templom, amelyet aztán sokszor átépítettek. A legfeltűnőbb rajta az 1990-es években rekonstruált, magas, 14. századi toszkán jellegű toronysisak, és a vaskos torony. A körülötte hajladozó fák félig palástolják a török háborúk utáni barokk hajó-kialakítást.
Éppen parkot kerestünk volna egy plein air-ebédhez, amikor szakítva hagyományainkkal, döntöttünk az éttermes megoldás mellett. A Rákász étterem és pizzéria neve Rajka korábbi, Rákfalva nevére utalhatott, de ettől függetlenül talán máig nem eldöntött a település elnevezésének német, vagy szláv eredete. A második világháború után a lakosság többségét kitevő németek zömét kitelepítették. A schengeni határok megnyitásával Rajka a pozsonyiak számára lett hívogató, olyannyira, hogy 2012-re már a lakók fele szlovák állampolgár volt..! Buszjárat köti össze Pozsonnyal.
Talán az esős idő miatt futott össze három csoport – az egyetlen pincérnő (egy idős asszony) arcán látszott a gondterheltség. „Mindenki nyugaton dolgozik…” – gondoltuk. Végül jót ettünk, szerencsére az eső sem kezdett rá, és így jó hangulatban indultunk tovább a Dunacsúny (Cunovo) felé. Áthaladtunk egy Duna-ágon (vagy csatornán), amely a dunacsúnyi duzzasztómű kikerülésével szállít vizet az eredeti szigetközi mederbe – Magyarországra. Ha végigfutott volna az agyunkon az, hogy mi történt itt a Dunával, nem lettünk volna olyan önfeledtek…
Hát így állunk Bőssel…
Az eredeti tervek szerint (a szocializmusban) a dunakiliti duzzasztómű után Dunacsúny és Bős között 40 km hosszan üzemvízcsatornát (a mai Felvízcsatorna) hozott volna létre a csehszlovák állam, rajta a bősi erőművel. (Ezt az üzemvíz csatornát egy keskeny tóként is felfoghatjuk, amelynek vízszintjét magas töltésekkel olyan magasra emelték, mint a tövében lévő települések templomtornyai.) A magyar fél a nagymarosi vízlépcsőt építette volna meg. Ezzel a beruházással – tessék megkapaszkodni – a két ország energiaigényének 2-3%-át biztosították volna… Persze nem az energiatermelés volt a cél, hanem az árvízvédelem és a hajózhatóság, no de milyen áron!
Csak a rendszerváltást megelőző 1989-es civil tüntetések hatása akadályozta meg a Dunakanyarba telepített gát kivitelezését. Magyarország szerződést bontott, de a baráti Csehszlovákia ragaszkodott az eredeti tervekhez. Így hát 1992 októberében eltérítette, és csehszlovák területre vezette a Duna vizének 83%-át, s a Szigetközben kritikus szint alá esett a vízszint. Ekkor mi Hágához fordultunk. 1993-ban Csehszlovákia szétesett, de Szlovákia ott folytatta, ahol elődje abbahagyta. Azóta is rendezetlen az ügy, a szlovák fél ígérete ellenére sem változtatott az egyoldalú vízelosztáson – ismét Magyarország vesztett. (Politikusaink általában vesztesként térnek vissza, ha az ország érdekeit kell képviselniük – főleg a szomszédokkal szemben.) A Hágai Nemzetközi Bíróság fennállása óta ez a leghosszabban rendezetlenül maradt ügy… – a mai napig.
Pihenő a Felvízcsatornán…
A dunacsúnyi duzzasztónál
A kis Duna-ág után felkapaszkodtunk az egykori Duna déli töltésére, ahol máris felismertük a jellegzetes szlovák „kalapos” turistaoszlopok egyikét. 1,5 kilométer múlva megilletődve álltunk meg a duzzasztó előtt. Pozsony irányában halottnak ható állóvíz terült el, a parton uszadékfák tonnái meredeztek. Táblákon láthattuk azon duzzasztó légi felvételét, amely meghatározza, mennyi víz jusson a Dunából Magyarországra, a Szigetközbe… Készítettem néhány felvételt a közeli zsilipkapuk láncmeghajtásáról – ezeket ritkán mozgathatják, mivel mögötte, a mederben is bokrok nőttek, víz a létesítmény közepe táján zúdul az egykori mederbe.
Meg-megállva tekertem át a monstrumon. A szlovák fél lelátós raftingpályát, múzeumot és modern művészeti kiállítóhelyet épített ki a létesítményen. Fa szinte nincs. Nemsokára, a duzzasztó végére érve ott álltunk a Felvízcsatorna töltésén kialakított széles aszfaltúton. Utólag már nem bántuk, hogy nem sütött a nap, mivel egyetlen fa sem árnyékolta volna utunkat. Elindultunk Bős felé.
Eleinte még összefutottunk szlovák biciklistákkal, sétálókkal, de aztán magunkra maradtunk: bemelegíthettük izmainkat, a „fekvők” is szokták a csomagokat. Doborgaznál megálltam, hogy lefotózzam a vízkilépőt. Doborgaz települést kettévágta a trianoni határ – Magyarországi részéből alakították ki Doborgazszigetet, amely ma már Dunasziget része. 1992 óta viszont a „régi” Duna és a Felvízcsatorna töltése közé szorították – jóformán szigetet csináltak belőle.
A bősi „élménycentrumban”
Karesz rekumberse néhány szerelő-megállóra kényszerült – először a küllők szakították le a csomagolóhevedert. Ilyen csomagos túrán mindig be-beakad valami…
Elhagytuk a Vajka és a túloldali Keszölcsés között üzemelő kompot, de Nagybodakot már nem láttuk alant, mert a lassan feltűnő bősi erőmű „tornyára” koncentráltunk. Mivel nem tudtuk, hogy mennyire lehet szétnézni a létesítményen, megálltunk az előtte kialakított „mese-asztaloknál”, a pihenőhelyen. Az említett bútordarabok úgy néznek ki, mintha rugalmas műanyagból lennének, ám betonöntvények – vigyázat a ráugrással!
Kilátás a bősi duzzasztó panorámateraszáról
Aztán felmerészkedtünk a gátra, amelyről kiderült, hogy „turistalátványosság”… Magánál a turbináknál még nem lehet szétnézni – nem is látni semmit -, de a zsilipeknél szabad a járkálás, nézelődés. Az ismertető táblák mindenesetre csak szlovákul tudóknak beszédesek. Mivel nekem kellemes emlékeim kötődnek az itt történő zsilipeléshez – mert pár évvel korábban hajóval utazhattam Bécsbe -, így jó lett volna most ugyanazt a „másik oldalról” látni. A jobb kilátásért megmásztuk a gát fölé magasodó torony lépcsőit, s a teraszról megpillantottunk egy jókora, közeledő hajót. Mire lassan a gáthoz ért, a nap is kisütött – egyszerre minden felélénkült!
A svájci hajó befutott a zsilipkamrába, mi pedig annak ellenére, hogy már hat óra felé járt, megvártuk a teljes kamrafeltöltést. Már ott beszédbe elegyedtünk a helyi magyarokkal.
Nagy lendülettel hagytuk hátunk mögött az erőművet és száguldottunk le a lejtőn Bősre (Gabcikovo). Nem lepett meg, hogy megváltoztatott, szlovák nevét a szlovák ellenállási mozgalom egyik alakjáról Jozef Gabcik merénylőről kapta – 1948 után. Sajnos találkoztunk máshol is ilyen erőszakos névváltoztatással.
Az Amadék laka sebtében
Bős nagymúltú és látnivalókban gazdag település, ám mindenki szeretett volna még világosban letáborozni, így látnivalók keresgélésére nem volt idő – a legfontosabbra, az Amadé-kastély felkeresésére szorítkoztam, s abban nagy szerepet játszott a szerencse. A barokk római katolikus templomnál megvártam a csapatot (a közeli csatorna vizében kutyát pancsoltattak a fűzfák alatt) és átvágtunk az első útkereszteződésen. Szerencsére a kastély a szerdahelyi út mellett volt, így észrevettem – letértünk.
A helyi kis-TESCO helyét is az egykori kastélypark területéből kanyarintották ki, úgy, mint a kis utca szembenéző parcelláit. A nemrég felújított klasszicista kastélyt a bokrok felett „kattintottam le”. Napjainkban öregotthonként hasznosul… Nem hinné az ember, de eredetileg vízivár volt a 15. századból, s a 17. században reneszánsz kastéllyá építették át. Mai arculatát a 18. században kapta, amikor gróf Amadé Tádé átalakíttatta.
Ahogyan elhagytuk Nyékvárkonyt…
Miközben a kerítésnél pipiskedtem a jobb fotóért, egy férfi sétált közelebb az egyik odanéző udvaron. Szlovák köszönésére Dobrüj-t, majd Jó napot-ot válaszoltam (mint a legtöbbször), s onnantól magyarul folytattuk – kérdések nélkül is elkezdett beszélni a kastélyról.
Nem olyan régen járt erre egy ma élő örökös, mesélte, de aztán lemondott a kastélyról, olyan sokfelé aprózódna az érték… Egy „legenda” szerint a déli torony emeletén szülte meg a kis II. Józsefet Mária Terézia. A férfi sok részlettel tudott volna még szolgálni, de a többiek sürgettek, így elköszöntem.
A közepes forgalom ellenére élvezetes volt tekerni késő délután a Csallóközben. Az utat fasor kísérte, a parcellákat itt-ott erdők, csatornák, puszták törték meg, s az idő is kellemes volt már. Csak nem egy őzet láttam a vízparton?!
Nagy kemping – kis kapuval
Célunkig az egyetlen település, Nyékvárkony (Vrakún) kimaradt a „jelölt helyek” közül, pedig kastélya és régi temploma is van. A Szent Jakab katolikus templomot tornyának formája árulta el a fák koronája felett. 1308-ban már jegyezték! Sajnos csak teleobjektívvel örökíthettem meg, pedig felfedezhettem volna a múltból „ittfelejtett” pellengérét is… A Pfeiffer-kastély ma szálloda – 1904-ben épült, ellenben az Amadé családnak valamikor itt is vízivára állt.
Rövid idő alatt Szerdahelyre értünk, s a kemping szinte a várostáblánál várt bennünket. Szlovákul fogadtak, magyarul folytattuk – a portás is magyar volt. Illik tudni, hogy Dunaszerdahely a Felvidék legmagyarabb települése. A kemping díja egy éjszakára egy (1) Euró volt, mivel nem szándékoztunk a strandot igénybe venni. Követtük a férfi útbaigazítását, hogy hol verjünk sátrat, de egészen megdöbbentünk a kemping nagyságán. Csak tekertünk, tekertünk és még mindig nem jött szembe kerítés, a táborhelyek pedig tele voltak! Nem is értettük, hogy miért. Italbár, kocsma, teniszpálya, medencék és csúszda – minden volt. Aztán tábort vertünk egy nyugodt ligetben és nekiláttunk a vacsorának.
