A „Muzsikál az erdő” és a Mátrai Művészeti Napok programjaiból
Barátaink július 5-ére Mátrafüred és környékére invitáltak, mert a mátrai „Muzsikál az erdő” programjai közül kiválasztottak egy vezetett sétát. A Muzsikál az erdő – Mátrai Művészeti Napokat tizedik alkalommal rendezték meg az idén, és egy egész héten át (2013. június 29-július 7) a Mátra számos településén várták az erdő- és zenebarátokat. Az alapítvány célja a környezettudatos és egészséges életmódra nevelés mellett a hagyományok, a művészetek, az erdőhöz harmonikusan kapcsolódó komolyzene ápolása a helyi közösségek és szervezetek összefogásával. A Szabó Lajos főrendező nevével fémjelzett nyári rendezvénysorozat sikerét bizonyítja a 2011-ben elnyert megyei Príma-díj.
A hatalmas mamutcsontváz akár a Mátra Múzeum kabalája is lehetne…
A „klasszicista múzeum”
Óvatosan közelítettünk a Mátra rengetegéhez, mert a nagyvárosban gyorsan messze kerül a lélek a természettől. Így a Gyöngyös keleti felében álló Orczy kastélyban találkoztunk vendéglátónkkal, aki büszkén és gyakorlottan kalauzolt körbe bennünket a 2005-2007 között felújított múzeumban. A klasszicista stílusú épület immár ötven éve ad teret a Mátra értékeinek, de emellett az Orczy-család és – külön – Gyöngyös történelmét is bemutatja. A család 1937-ben a kastélyt – berendezéssel és műtárgyakkal együtt – eladta a városnak, ám később (ahogy az lenni szokott) ezeknek nyoma veszett – végül is volt egy II. világháború oroszostul… Az épület eredeti falfestéseiből egy egész teremnyit sikerült szépen rekonstruálni.
Ma is a múzeum „kabalája” az impozáns mamut csontváz, amelyet még a nyolcvanas években volt szerencsém látni. A vén agyaras mellett az emeleten sok egyéb ősmaradvány és ásvány található. Az utóbbiak vitrinjei, melyek leginkább Gyöngyös környéki ércásványokat, opálokat és egyéb hidrokvarcitokat mutatnak be, mindannyiunkat elkápráztattak. Meg kell említenem, hogy az egyik teljes tároló orvos-ismerősünk, dr. Erdei Antal gyűjteményének anyaga – megőrzésre. A fosszíliák főleg az egykori gyűjtő, Legányi Ferenc autodidakta „kövületvadász”, és tudós barátja, Andreánszky Gábor gyűjteményéből valók. (Most már azt is tudni fogom, kiről nevezték el Egerben a Legányi utcát.)
Hová lépek, fosszília terem…
A nekem ismerős egri Wind-féle agyagbánya jellegzetes növénymaradványai több vitrint is megtöltöttek. Az osztrigatelep kövületek és kagyló lenyomatok „elérhetőségük” miatt voltak érdekesek. A részleg a látványos bölénykoponyákkal, egy jókora mamutagyarral, mamutfogakkal és egyéb „sárkánycsontokkal” zárult.
A folyosón szerintem nekem írták ki az „Ősmaradványok a kastély padlólapjaiban” című tablót. Legyen az középület, vagy „turkáló”: ahol kőlapokkal fedik a padlót, mindenütt ammoniteszeket, kagyló-lenyomatokat keresek. A múzeum egyöntetűen középidei mészkő-padlólapjain keresgéltem a legszebb előfordulásokat – míg ki nem értünk. Itt megismertem a belemniteszek (a mai tintahalakhoz hasonlóak) belső vázas lábasfejűek maradványát is, a szivar alakú rostrumokat.
A „modern múzeum”
Azt hittem, ezzel vége is a „múzeumozásnak”, s kiültünk az Orczy-kertbe (korábban Dimitrov-kert) a szabadtéren kiállított mikófalvai fakövületek közelébe. A park-séta közben a 2008-ban átadott Természettudományi pavilonhoz és a Pálmaházhoz értünk.
A „háromszintes” tölgyfa
A páratlanul gazdag gyűjtemény az erdőtársulások bemutatására épül. Az erdő-bemutatótér „gerincét” egy hatalmas tölgyfa adja, amelynek három (gyökér és talaj, törzs, és lombkorona) szintjét a bemutatótér három szintjéről lehet megfigyelni. Látványos rovar- és lepkegyűjtemény, valamint „egy természettudós kutatószobája” egészíti ki az élőhely vitrineket és rengeteg állat-preparátum mutatja be a fauna sokszínűségét.
Meglepetésemre az utolsó terem a Pálmaház emeletén egzotikus hüllőket mutatott be! A rendbe tett, kicsinosított, 2,5 hektáros kert tavában sziget nyújtózik, rajta pedig pavilon: aki elpilledne a sok néznivalótól, az aranyhalas tónál kipihenheti magát. A narancsszínű halak viccesen körbe-körbe vándorolnak a sziget körül, mint valami forgalmas országúton.
Máriácska Csillagok háborúját hallgat
Ebéd után kisiettünk a mátrafüredi kisvasút-végállomáshoz, ahonnan erdei séta indult a Máriácskához. A séta vezetője, Szuromi László nyugalmazott tájegységvezető és kolléganője köszöntötte a fedett megállóban összegyűlt érdeklődőket, majd szigorúan „sétának” megfelelő tempóban indultunk a piros sávon, a Széky István út elejére, s közben többen csatlakoztak hozzánk. Itt Mátrafüred településtörténetét ismerhettük meg röviden, s ahol most Bene „csak” egy várrom neve, eredetileg egész Mátrafüred ősének volt az elnevezése. A völgyben az egykor számos kallómalom a 19. század végére „elkallódott”, s lassan átvette szerepüket az idegenforgalom, az üdülés – elsősorban a Trianon során elcsatolt magashegységek hiánya miatt.
Szuromi László az erdőművelésről mesél
Vezetőnk az erdőgazdálkodásról, annak védelméről és a Mátra fáiról mesélt. Az egykori malomból átépített üdülő mögött, a malomcsatorna mellett a Mátra legidősebb fenyői közül láthattunk egyet, ami úgy 150 éves lehetett. Az ösvényen bandukolva aztán madárvédelemről és az erdőnevelés fázisairól hallhattunk.
Legtávolabbi célunk a Rákóczi-forrás volt, amely bőven ontotta hideg vizét – sajnos a homokkőbe faragott Rákóczi portrét egykor valakik tönkretették. A forrástól gyorsan leértünk a Máriácskához, ahol tovább gyarapítottuk a hallgatóságot. A Corpus Harsona Quartett koncertjére vártunk, ami végül egy „másik” vezetett séta résztvevőinek beérkezésével kezdődött el. A négy harsonás hangulatos John Williams, Gershwin, Liszt, Verdi „átköltéseket” adott elő, s bár Elvis Presley-tételük nem volt „királyi”, mozgásukon jót derült a nézősereg. A rézfúvósok közönségét helyi borral és pogácsával kínálták meg a szervezők.
A harsonások és népes hallgatóságuk
A Kallók völgyében található Máriácska már 300 éve zarándokhely, nemrég rendezték környezetét, s eközben a falfülke hálaadó tábláit egy helyre telepítették. A csobogó patak és a malomcsatorna között tértünk vissza a malom-üdülőhöz, majd autónkhoz. Vendéglátóinknál elköltött vacsora után zúdult le az a féktelen vihar, ami egész nap Mátrafüred körül ólálkodott…
Művészek, kutatók – bakancsban
A másnapra kiválasztott „Bronzkori séta” helyszínének Pásztó-Mátrakeresztest írták a programfüzetbe, ám nem tudtuk, hogy hol van az Óvári étterem, ahol a gyülekező volt. Jókora körrel, Pásztón át jutottunk a mátrakeresztesi vendéglőhöz, pedig a Pásztótól messze eső település közelebb lett volna a hegyen át…
Itt már fiatalabb volt az érdeklődők köre: mégiscsak öt órásra tervezték a mátrai „sétát”. Volt elképzelésem a bronzkori sáncokról a hegyek tetején – kíváncsian vártam az előadásokat. Vezetőnk Csépe Attila várkutató volt – a rendezőgárdát dr. Gyulai Ferenc archeobotanikus, Guba Szilvia régész és Bottyán Katalin néprajzi muzeológus erősítette. A fokozódó meleg elől a Békás-tónál beléptünk az erdő „hűs csarnokába”. Túravezetőnk megjegyezte, hogy régen a sekély tóból a legnagyobb természetességgel jutott kuruttyoló a konyhára is.
A Böske-kútnál Bottyán Katalin köszöntötte a bronzkori séta résztvevőit
Furulyaszó és patakcsobogás…
Éppen meghallottuk a Csörgő-patak csörgedezését, amikor a lombok alatti teret furulyaszó töltötte be. Ezzel a gyönyörű akusztikus élménnyel a patakparton álló Szokolay Dongó Balázs Artisjus-díjas zenész ajándékozta meg a kirándulókat, s itt csatlakozott családjával a „bronzosokhoz”. Itt, a Böske-kútnál Csépe Attila kitűzte az úti céljainkat: az Ágasvári turistaházat és az Óvár sáncait, majd Bottyán Katalin köszöntötte a kirándulókat. – Hazánkban Nógrád megyében nagyon mélyre nyúlnak a történelem és a hagyományok gyökerei, amelyek támpontot szolgáltatnak életünk spirituális részében. A több ezer éves bronzkori sáncok is ezt igazolják. – kezdte, majd elmesélte erőfeszítéseiket és szólt a közreműködőkről. A korábban itt elhelyezett, általa festett követ azóta „meglovasították”, most a kőről is megemlékeztünk. Guba Szilvia a hazánk területén i.e. 2800-2700 táján kezdődő bronzkort mutatta be. Ez a kor i.e. 700-800-ig, a vaskorig tartott. Gyulai doktor a kor csapadékos nyarait ecsetelte, ami jót tett a kor településeinek, gyarapodásának.
Égerházy Réka és Szokolay Dongó Balázs játszik
Mosolyogva néztem a patak kövei között lágyan csobogó vizet: április elején még hatalmas köveket görgetett ennek a víznek a sokszorosa. A völgy is inkább egy mesebeli szentély volt. A Sziklamászó hely leszánkázott kőtömbjei is barátságosabb arcot vágtak a nyárhoz. Az út lassan emelkedőbe csapott át, majd a Vándor-forráshoz érkeztünk.
Mialatt letelepedtünk egy szusszanásra, egy helyi táltos idéző dobjával és énekével a forrás, mint természeti hely szellemétől kért áldást a túrára, majd fuvola- és furulyaszó szállt az éterben furulyásunk és Égerházy Réka fuvolaművész előadásában.
Zsongás Ágasvár alatt
Elhaladtunk a Csörgő-lyuk közelében is – vezetőnk ismertette annak különlegességét, majd kényelmes séta után megérkeztünk a turistaházhoz. Az Ágasvár mélyzöldje, és emeletes felhőgomolyok alatt megbúvó ház méhkasként rajzott. Kemény sportemberek rohantak át, és tettek röpke pihenőt a „kultúrsétások” között cikázva, mivel Pásztóról egy 60 és egy 40 kilométeres, a Muzsikál az erdő égisze alatt pedig egy 25 és egy 12 kilométeres táv is meg lett hirdetve aznapra. Némi fogyasztás után kiültünk a hatalmas fa árnyékába, ahol több előadást hallgattunk meg.
Táltosunk a hely szellemének áldását kérte
Az Ágasvár is régóta erődített- és lakott hely volt, az oldalában pedig bronzkori településnyomokra akadtak. – kezdte Csépe Attila. A középkori falakból már nem sok látszódik – némi sánc és kőtörmelék. (Az Óvár alakzatai ma is hatalmasak – a bronzkor után a középkorban is vár volt.) A tatárjárás után épülhetett, majd IV. Béla és fia, István hadakozott érte. Aztán leszármazottai után a Tari család alapítójáé, Tari Istváné, aki udvarházat építtetett Taron. Így a Tari család kezdi „hanyagolni” Ágasvárat – 1472-ben már nem lakták. Meghallgattunk még két sosem hallott mesét. „Hát Uram fia, úgy el kezdett szalannyi, mint a Pistike…” – mesélte valamikor a juhász. A lenyakazott sárkány az Ágasvár hegyére csavarodott és aztán ráépítették a várat.
Gyulai doktor a bronzkor-vaskor „legendás növényeit” idézte föl. Az ógörög mítoszokból merítve valószínű, hogy hitviláguk összefonódott a fákkal, virágokkal – hiszen Homérosz a vaskorban élt! Példának említhetjük a tölgyfát, amelynek mind a hellének, mind őseink ették a pörkölt makkját – ismeretes, hogy ilyen kenyeret is sütöttek, és nem az ínség miatt. Sőt, őseink ismerték a pörkölt makkból készült italt – a kávé itteni ősét! Külön érdekesség volt, hogy az előadásból úgy tűnt, a görögöknek mindenről „az” jutott az eszébe…
Az előadások hallgatósága az Ágasvári turistaház mellett
Óriásvár, saját forrással
Indultunk tovább, s búcsúképpen egyik barátunk egy színes kalcedonos hidrokvarcit darabot talált. Ezek a kőzetfélék olyan elszigetelten tudnak előfordulni..! A két várat elválasztó Kőkapu nyereg felé egyre gyakrabban „rohanták meg” hátulról csapatunkat a teljesítménytúrázók. Nemsokára megálltunk egy meredek hegyoldal mellett. Itt láthattuk először a bronzkori sánc méretét: a mellettünk, körülbelül 12 méter magasra emelkedő oldal egy ilyen sánc volt… És csak meredekebb lehetett, és 2,5 kilométer hosszú! – utalt az eltelt 3500 évre várkutatónk. Az ösvény ma is a néhai, 40,2 hektáros sáncvár bejáratán halad át, s az odavezető út is bronzkori nyomvonalat követ!
Meg is másztuk a 12 méter magas sáncot
Fel is másztunk a sáncra, s a gerincén láthattuk, hogy a hegyoldal felé is kimagaslik. Föld, fa rácsszerkezet, és kő volt az építőanyaga, s a fa elégésével, vagy elkorhadásával kezdett alacsonyodni – közel függőleges lehetett – mesélte Attila és szétosztotta a térképvázlatokat. Méreteiben hasonlít a Honfoglalás után emelt, nagy földvárakhoz (pl. Szabolcs), és ebben sincs sok belső épület.
Ez az alsó vár, s a legmagasabb sáncok itt vannak, a fellegvár már kisebb területű, de a középkorban a bronzkori sáncokra építették a kőfalakat. Ez utóbbi a nagy terület miatt királyi építésű lehetett, de feljegyzés nem maradt fenn róla. Egy elővár nyugat – Hasznos – felé is volt építve. Sajnos az Óvár magasabb részein lévő maradványok bejárása még két órát jelentett volna, ezért hát visszatértünk a turistaútra, s a további 700 métert a vár területén tettünk meg.
Megálló az Óvár forrásának dagonyájánál – Guba Szilvia és Csépe Attila
A közeli Zoltán-forrást számunkra egy keresztbe „folyó” dagonya jelezte, tele a fekete sárba hullott, korhadó fatörzsekkel. A sár nem csak nekünk, de a csatakosra izzadt teljesítménytúrázóknak is meghökkentő akadályt jelentett – 600 méter magasan. Megtorpanásunk épp jól jött a bronzkor előadóinak!
Guba Szilvia a bronz nyersanyag útját és kereskedelmét vázolta föl a hasonló, nagy településekig, majd a kifejtette, hogy egy ilyen hegytető hosszú ideig nem tudta volna ellátni sok ember szükségleteit, bár ilyen sáncokat csak jól szervezett társadalom emelhetett. Ezek az erődítések hatalmi központok és mentsvárak lehettek, az emberek nagyobb része „nyitott településekben” élt. A kultúráról elsősorban a temetők leletei árulkodnak (Nógrádban hatalmas temetőket tártak föl), annak ellenére, hogy a hamvasztásos urnás temetkezés volt az általános. Az urnába tett tárgyakból, ékszerekből, és azok helyzetéből sok dolgot lehet kiolvasni.
Itt hagytuk el az Óvár területét. A sánc elég alacsony…
Bizony nehéz a sáncvárak „vallatása”. A hagyományos feltárás viszont igen költséges, és sok embert, munkát kíván, bár már vannak olcsóbb és hatékonyabb geofizikai eszközök is – vázolta fel Guba Szilvia a nehézségeket. Felhívta a figyelmet a dágvány alsó részénél látható alacsonyabb sáncokra, amelyek a forrás vizét felfogó gátak is lehettek, és a forrásvizet kisebb tóvá duzzasztották. Mi örültünk, ha nem merülünk meg a sárban – két imbolygó libasorban lábalt át a csapat a Zoltán vizén, majd néhány száz méter után megálltunk a hegy peremén, ahol a lealacsonyodott sánc is futott. Táltosunk egy ősi dalt énekelt el, aztán az egyre sűrűbben hallatszódó vihar előtti morajlások közepette ereszkedni kezdtünk a meredek ösvényen a Békás-tó felé. Ez volt a „séta” legkritikusabb szakasza: a sáncokat magasra építették…
Az ebéd és egy bronzkori cserépedény rekonstrukció
Homérosz a záporban
Leérve a völgybe egyre kevesebben tartottunk vezetőnkkel, aki maga is útbaigazításra szorult, s végül az üdülőtelep szélére értünk. Itt nagy meglepetésünkre juhtúrós sztrapacskával, és egy rizses édességgel (ősi recept), fogadtak bennünket, majd megkóstolhattuk a gyömbérsört. A kiállított szép agyagedények, és a sört mérő edény is bronzkori kerámiamásolatok voltak, amelyeket Nagy Ádám készített, és ezzel rendszeresen segíti a régészeket. Végezetül a velünk kiránduló gimnazisták előadták Homérosz művének rövid részletét, a Parisz ítéletét, amelyre jelmezzel és díszlettel is készültek. Kedves előadásukat majdnem zápor zárta, de mi is elköszöntünk.
Hatalmas munka lehetett ennyi szakembert, művészt meghívni és túrára fogni, akiknek segítségével rendkívül eredeti élményekkel gazdagodtunk. Elismerésem! Köszönjük a szervezőknek az idei Mátrai Művészeti Napokat!
Harsáczki György (2013)
