Szasztok!
Mivel k… sok időm van és néha szétunom az agyam, ezért most titeket fárasztalak. Hehe! Mert ugye minden nap nem lehet futni, meg bringázni és kell szünet a munkakeresések között is.
Szóval tegnap, kb. 3 hónap bringa nélküli élet után hirtelen megrándultam és könnyes szemekkel tekintettem hegyi kerékpáromra, hiányolva az elmúlt három hónap fizikai kapcsolatát szürke vasparipámmal. Valószínűleg ennek a romantikus érzésnek felbukkanását nagyban elősegítette a hirtelen lehullott hó, amelynek hatására óhatatlan késztetést éreztem, hogy föltekerjek a Nagy-Hideg-hegyre. Hajlamos voltam elfelejteni azt a 3 hónap kihagyást, amit tekerés nélkül töltöttem. Gondoltam, mivel én a Szilvi szerint a „Te nem vagy mérvadó” kategóriába tartozom, amely erős túlzással nagyjából annyit tesz, hogy pl. nagyobb edzés nélkül, pusztán őserőből körbeúszom a Földgolyót, nem lesz probléma föltekernem az NHH-ra (Nagy Hideg-hegy). Mentem már föl télen, tehát nem az ismeretlenbe indultam el.
Hatalmas önbizalommal telve indultam el a jó meleg, +2 fokos kánikulában a nedvesen csillogó aszfalton egészen Királyrétig. Mivel eddigi téli fölmeneteleimkor minden esetben volt már friss autónyom egészen a csúcsig, aminek segítségével mondhatni könnyedén lehet haladni, így orcán csapott a felismerés, amikor tulajdonképpen teljesen szűz hó fogadott az erdészeti úton. Csak egy kerékpáros friss, kígyózó nyoma mutatta, hogy valaki már próbálkozott, vagyis próbálkozik a menettel.
Nekiveselkedtem hát, s a meglepően nagy visszatartó erővel rendelkező szűz hóban, lassan cammogva haladtam fölfelé. Aztán hamar kocakerékpáros fokozatba kellett váltanom, amivel elértem a hihetetlen, 7 km/órás sebességet. Gyors számítást végeztem, amiből kiderült, hogy így, ha föl is jutok, lefelé már sötétben fogok jönni, ami nem olyan nagy vigadalom. De hát azért az emberben mocorog a „na, nehogy mán” gondolat, hát gyerünk tovább.
Elment mellettem egy kocsi. Életemben először hálát mormoltam egy mellettem elmenő autónak, ami letaposta a havat, s ezáltal felcsillantotta a reményt a gyorsabb haladásra. Talán mégis…
Aztán elértem a McAdam utat. Innen a kocsi nem megy tovább, kéretik a keréknyomból kiszállni, ismét szűz hó, a hó alatt idióta kövek, amik cseppet sem könnyítettek a haladáson.
Jóval följebb, amikor a kocsis emberrel találkoztam, aki sífutó léccel a lábain százszor gyorsabb volt nálam, valamiért rosszabb lett az útminőség és elkezdődtek a folyamatos kicsúszások, borulások. Ez egy idő után kezdett az agyamra menni, hogy egy méter alatt ötször lépek le, meg fel a bicóról. Arról szólt a tekerés, hogy kicsúszok, lelépek, állok, felszállok, egyet tekerek, kicsúszok, lelépek, állok… És így tovább. Ez a 2758. szériánál már nem kimondottan mókás. Sőt! Úgy is mondhatnók, hogy idegtépően bosszantó. Kedves anyázásommal gyakran vertem föl a téli erdő csendjét. Felhőtlen jókedvemet fűszerezte, hogy patentos pedálom patentjába, valamint a cipőbe belekerült hó egy idő után jégszerűvé tömörült, így egy esetleges sikeres elindulásnál újabb szidalmak következtek, mire nagy nehezen belediffundáltam cipőmet a megfelelő helyre. A kerékpárom közben kezdett eltűnni a rárakódott hó miatt.
Megállapodtam magammal, hogy jó lesz a Magas-Taxi turistaház is…
A fékpofáimra rakódott hó szintén jéggé vált, a fék bebetonozódott, megmozdítása képtelenség volt. Maga a fékberendezés valahol a több méter hóréteg alatt aludta hibernált álmát. A küllőimen kis hózászlók díszelegtek, a fogaskerekeknek éppen csak az az egyede látszott, amin a lánc futott. Újraterveztem hát az eddigieket és megállapodtam magammal, hogy jó lesz a Magas-Taxi turistaház is, onnan meg majd meglátjuk. Amikor viszont újult erővel, meg sokszorozódva jöttek a kicsúszásos kényszerleszállások, szidalmakat bőven szórva döntöttem: végállomás Magas-Tax. Ott készültek a fotók a hókerékpárról.
Gondoltam, lefelé jöhet a suhanás. De hogy ezt esetleg túléljem, először a fékbetéteket borító jégréteggel kell kezdenem valamit. A megoldás kézenfekvő: gurulok, s közben odaszorítom a féket a felnihez, ami majd idővel leolvasztja a jeget és jöhet a fékhatás.
A fékberendezés valahol a több méter hóréteg alatt aludta hibernált álmát
Kiszabadítottam már régóta nem látott fékjeimet a hó fogságából, s kezdődhetett a gurulás.
Felszálltam, megtekertem, aztán lassan gyorsulva lassultam, annak ellenére, hogy a fékhez még hozzá sem értem. No, gondoltam, majd a lejtősebb részen kibabrálok én mindenkivel! Addig meg eltekerek valahogy. Jött a lejtősebb rész, megtekertem, gurultam, fék behúz, fékhatás semmi, de ezt tudtam, jég elolvad, hátsó fék fog, de aztán nagyobb lett a hó, így ismét lassulás. Azokon a helyeken, ahol nyáron 40-50 km/órával szoktam suhanni, jelen esetben tekerve elértem a 15-öt. Ja! Persze elpunnyadt izmaim már javában anyáztak a kiképzés ellen. Görcsöltek, égtek, fájtak. A kezem kezdett elfagyni ( -1 fok volt).
Hosszas tekerős lejtmenet után végre elértem a betonutat, ahol aztán jött a jól megérdemelt suhanás a vékonyabb hóban, de így meg kissé kihűltem maghőmérsékletileg, aminek megint szerencsétlen ujjaim látták kárát.
Végállomás: Magas-Tax
Kiértem a megtisztított betonútra, ahol gurulás közben többször odacsaptam a bringát a betonhoz, próbálván lerázni róla a több tonna havat, amivel viszont kisebb-nagyobb, áthatolhatatlan hótorlaszokat emeltem a főút közepére. A hőmérséklet stagnálva -1-et mutatott annak ellenére, hogy már több száz méter szintet jöttem le. Az ember elvárná, főleg kissé fagyott állapotban, hogy az a 100 m szintenként beígért 0.5 fokos melegedés megvalósul, de nem. És még hideg légpárna sincsen!
Verőcénél kezdett visszatérni a keringés a ujjaimba, ami viszont olyan kínokkal járt, hogy majdnem lefordultam a bringáról.
Itthon a bringán maradt, maradék szutykos hó olvadása miatt átmenetileg megnyitottuk a vizes élőhely tanösvényt, ami ma reggel már be is zárt.
Hát így jártam! 3 hónap bringapihi után az ember ne egyből téli viszonyos hegyi menetet vállaljon be. De valószínűleg akkor sem megyek fel, ha topon vagyok, mert azt az esős-kelős izét nem lehetett élvezni.
Ennyi! Szép napot!
Kléri János – Jani (2013)
