Alsósztregovától–Eszkárosig 2017.
Alsósztregovától Divényig
Bizony, 12 hónapon keresztül vártunk felvidéki túránkat, a következő – egyelőre befejezőnek tekintett – szakaszát. Olyan nagy élmény volt a tavalyi, hogy már télen szóvá tettük: még fél év… 2016 július elején Rajkától Alsósztregováig tekertünk hatan bicajunkon a sátrunk-táborunk stílusban, s bár eleinte vadkempingezést is terveztünk, csupán egyszer nem tudtunk kempingben éjszakázni. Az étkezések még jobbára hagyományos, turistás hozom-eszem piknikekben zajlottak, de egy-egy ebéd alkalmával már vendéglőasztal mellett vertük el az éhünket. Az idén jóval kevesebb időm maradt látnivalókat keresgélni, bár azok palettája szélesebb lett. A recumbensek tulajdonosai ellenben a „simább” (forgalomszegényebb) utak mellett kardoskodtak a kényesebb fekvőkerékpárok miatt, s már az első kilométerek irányának kiválasztása is csak néhány nappal korábban történt meg. Érdemes tudni, hogy a forgalom általában nem függ az út fontossági besorolásától…
Az idén heten álltunk készen a nagy kalandra. Ismét július elejét tűztük ki az indulásra, s – hála Istennek – barátainknak ismét sikerült egy teherautót szervezniük az olajozott kijutáshoz – egészen Alsósztregovára. A fővárosban öt kerékpár került a platóra, ám egy kilométeren belül „lefeküdt” mind. A fékem valószínűleg ekkor hangolódott el… Kismaroson még négy kerékkel nőtt az ármáda. Az idén is Jó Palóc sörrel édesítettük meg az indulás perceit – no meg a következő egy órát…
Bégetők a dombokon
Tavalyi utolsó előtti napunk kellemes állomásánál, a kisvendéglő előtt álltunk meg Alsósztregován. Ki-ki felpakolta a külön utaztatott táskáit, és ittunk, haraptunk valamit. No ekkor lettem igen „pipa”, mivel – többek között – a fékeimet is beállíttattam otthon „jó” pénzért, s a két első „pofa” úgy fogta a kerekemet, mint a satu. Béla barátunk segített a kellemetlen helyzeten – köszönet érte. Mégis lassan indult be a „karaván” az Aquatermal fürdő felé, mivel – felváltva – mindenkinek akadt megállnivalója az első két kilométer alatt: egy lelógó heveder, egy lötyögő sárhányó, egy egészségügyi pauza. 20 perccel később azonban a második kilométerbe „léphettünk” – közben rápillantottam a tavaly megismert Madách-kápolnára, amely szerényebb, a szerénynél.
Gyorsan kiértünk a 75-ös országút kereszteződésébe, és nekirugaszkodtunk. Szerencsére „sikeres” volt a gácsi „lobbi”, mivel Gács (Halic) kastélyáról készült szétküldött fotók után nem lehetett a kihagyása mellett dönteni – a főút miatt. A forgalomra nem lehetett panaszunk – kicsi volt (míg a cumulusok nagyok) -, de a tavalyi könnyed Duna-parti bevezetés helyett markáns dombvidéki pályán kezdtünk… Erdők, ligetek tanyák, bégető birkák, le és föl – kezdtük nagyon belemelegedni az első 16 kilométerbe. Átrobogtunk Érújfalun és Nagylibercsén, majd a többszörös kaptató szétzilálta a mezőnyt. Felérve féleálltam, s egy alkalmas pontról élveztem az erdős-dombos kilátást Losonc felé. Éppen megpillantottam északabbra a gácsi kastély jellegzetes formáit, amikor biciklisek süvítettek le az úton – kettő, négy, hat..! Így lettem utolsó… Gácsligeten átsüvítve, már jött is a bekötőút, és a méltatlankodók is meggyőződtek a cél jogosultságáról. Elő is kapták a képrögzítőiket.
Menő volt a gácsi posztó!
Gács látványos kastélya nem véletlenül koronázza a kisváros fölé emelkedő dombot: helyén a 13. században épített Losonczy-vár állt, amelyet Csák Máté, Jiskra és Mátyás király is ostromolt. A birtok örököse, Losonczy Anna Forgách Zsigmondhoz ment nőül, így a Forgách-ok tulajdonába került, Forgách Simon pedig 1612-ben hat saroktornyos várkastély építtetett a romos erődítmény helyére. Mivel behódolt a kurucoknak, a császáriak – nem meglepetés, ugye – felégették a szabadságharc leverése után. Ennek ellenére 1792-re már kiépített főúri lakhelyként nézett le a posztógyártásáról híressé vált a városkába.
Bár a gácsi posztó nem volt a legfinomabb minőségű – leginkább a hadsereg ruházatához rendelték – Podmaniczky Frigyes mégis lejegyezte, amikor Pest-Budán ő viselt először gácsi posztóból készült frakkot…
No, de álljunk csak meg a történelemben, hiszen kitikkadva érkeztünk meg Gácsra, így kofola- és sörszünetet szavaztunk meg, és egy sörcégéres szimpla ház fakapuján betoltuk a bicikliket. Egyedül én idegeskedtem, hogy nehogy valami korai záróra miatt lemaradjunk a kastélylátogatásról. A söröző udvarán aztán nagyot néztünk, mivel a jótékony árnyékfoltok mellett több és többféle „kiülő” közül választhattunk és az árak is nagyon szolidak voltak. Ismét „nyeregben” éreztük magunkat – már-már ott volt a tavalyi fíling!
Éppen ideje volt már eldönteni, merre keressünk kempinget éjszakára. Sajnos a tavalyi tapasztalatok azt mutatták, hogy azok fogyóban vannak… Néhány napja az a lehetőség is felmerült, hogy szégyenszemre azonnal egy városi panzióban fogunk megszállni, de szerencsére a feltételezett nyomvonalunktól valamivel északabbra akadt néhány. Sőt, mi több, kiváló helyeknek tűntek – az egyik közelében várrom, kastély és tó is találtatott…
Egy kivételezett kastély
Már kint tekeregtem a kastélydomb alatti parknál, amikor észrevettem a felújított zsinagógát. A stílusa leginkább szecessziós – 1890-ben szentelték fel -, Sticker Ede építette, a posztógyár akkori tulajdonosa. 1945 után szerencsére nem jutott sok hasonló épület sorsára – amelyeket lebontottak -, hanem hosszú, nem rendeltetésszerinti használat után – 2009-től – az evangélikusok vásárolták meg. Homlokzatán a tízparancsolat táblái felett kereszt áll. A közeli kis parkban találjuk a világháborús emlékművet, amely zömében magyar neveket visel (a népesség nagyobb fele magyar volt akkoriban), ide néz a késő klasszicista stílusú robosztus katolikus templom, és innen indul út a kastélyhoz is. Bár az gesztenyefákkal szegélyezett út kicsit szerpentinezett is, erősen bele kellett állni a pedálba, hogy feljussunk.
A korábban elhanyagolt úri lakot (1990-ig szociális otthonként működött) kastélyt 2016-ra újították fel, s látszott, hogy a dombot egykor borító park maradékával is terveik vannak. 1820-30 körül különleges fenyőkkel és más – errefelé – ritka fafajtákkal ültették be a domb alatt is elnyújtózó parkot. Akkoriban a Forgách család híres volt növényszeretetéről, és szerették a sportot is. A park része volt egy tó is, mely a közeli Tugár-patakból kapta vizét.
Csontváry Kosztka Tivadar festőművész 1884-től tíz évig élt Gácson – patikusként dolgozott, s keresetéből „Motívumkereső” utazásait fedezte. A gácsi várkastélyt ábrázoló festményének előterében egy pálma- és egy banánfa is látható – nem véletlenül –, s néha ő is megmártózott az említett tóban.
A dísz-burkolókővel kirakott út utolsó szakasza egy kisebb falszoroson át ért fel a kastély elé. Ha jobban megnézte az ember, két egykori bástya alkothatta az alapjait… S ha nyár, akkor – persze – esküvő! A világoskékre pingált épület főkapuja előtt egy 1961-es hófehér veterán Skoda Felicia feszített – még üresen. Csak néhány nagyon elegáns pár ünnepelte magát kint – pár és a násznép bizonyosan a lovagteremben feszengett…
Praha egy köpésre…
A barokk pompát gondosan helyreállították – öt évig dolgoztak rajta. Új tulajdonosai luxusszállodát alakíttattak ki benne. Nemcsak messziről villog a „palota”, de közelről is: a nyílászárók korhűek, a homlokzaton aranyozás látszik és a kapu felett ékes óra jár. Belül értékes korai reneszánsz freskókat tártak fel, amelyek királyainkat ábrázolják I. Istvántól II. Habsburg Ferdinándig. Ezek a legnagyobb falfestmények Szlovákia területén. A legnagyobb „durranás” az, hogy 4-es metró stílusban lefedték a belső udvart, amelyet sajnos nem láthattunk.
Mielőtt körbejártuk volna, már láttuk a közeli Gácsfalu felett és a keleti hegyek előterében imbolygó esőterhes fellegeket. A falak tövében megkerültük ugyan, de csak a tornyonként 2-2 régi ágyúlőrése, és néhány barokkos erkély volt érdekes.
Óvatosan legurultunk a hegyről, s szerettem volna megtalálni a híres posztógyár épületeit, de rövid keringés után feladtam, és nem sikerült a kitett várostérképen sem felfedezni. Ekkor szerencsére megpillantottam az önkormányzati hivatal mellett álló, Gács hírességeinek emlékoszlopát: Csontváry és Hana Ponicka írónő neve díszlett rajta.
Gácsfalu (Stará Halic) felé iramodtunk, de egy „Praha” táblába botlottunk. Nem hittük volna, hogy ilyen közel van a cseh főváros (hehe), ezért megszólítottam egy idős férfit az elágazásban: Dobrüj! Sztara Halics, Ógács? – és mutattam. Gondoltam, ha tud magyarul, meg fog szólalni, és úgy volt. Kicsit nehézkesen – talán maga is csodálkozott, hogy magyarul beszélt – de említette a Forgách-kápolnát is, és megerősítette, hogy Divény (Divín) is arra van. A kiválaszott kempingünk. Itt volt a temető is, ahol még áll a Forgách-kápolna.
Lemaradva (mint mindig) tekertem át a közeli Gácsfaluba, az egykor vizenyős rétek mellett. Már-már utólértem a többieket, amikor nem tudtam fel nem ismerni a fazsindelyes, 14. században felszentelt, gótikus templomot, ahol szintén családi ünnepi esemény folyt. Ó, legalább ne takarták volna el az út felől a fák és az autók! Az 1673-ban ácsolt, reneszánsz fa harangtorony már nem is látszott! Nekem meg csak-csak menni kellett – így is rám vártak.
Kóstoló a hegyvidékből
Az egzotikusan furcsa nevű Tugár (Tuhár) falucska felé indultunk, észak felé – be a hegyek közé. A már korábban észlelt borulat összesűrűsödött, és a borulat miatt a még mindig jól látható gácsi kastély sziluetté sötétedett… Ahogy hevesen rákezdett a zápor, gyorsan meg is álltam – Attilával egyetemben -, és sűrűbb lombú fát kerestem. Mindketten éreztük, hogy nincs súlya az esőnek – mire barátom ponyvája alá behúztuk magunkat, el is állt. A többieket már napsütésben értük utol az gőzölgő aszfalton.
A völgy alig emelkedett, így kényelmesen tekertük végig a 9-10 kilométert az erdő alatt. A falu előtt egy andezit agglomerátum sziklába mélyített Madonna szobrocska állított meg minket – egy fotóra. Tugár hangulatos kis hegyi falucska, valamikor szénégetők alapították, s a Losonczyak birtokolták. A határában régen nemes- és színes fémérceket is bányásztak. A falu végén egy rövid emelkedő után 405 méter magasan találtuk magunkat – a Janovec-nyeregben.
Ekkor elengedtük a fékeket és száguldottunk lefelé immáron végcélunk felé Divénybe. Engem kissé zavar, ha túlságosan fütyül a szél a fülem mellett, így jó lehetőséget láttam a fékezésre, amikor Divény várfalai előbukkantak a fák között! Ahogy közeledtem, alig tudtam az aszfalton tartani a szemem, inkább a várat bámultam volna. Csak a faluban értem utol barátaimat, akik láthatólag elbizonytalanodtak, majd megálltak – az utcán jövő-menő emberek háromnegyede roma volt. Megkönnyebbültünk, mert nem zavartak bennünket, így lejjebb ereszkedtünk a faluközpont felé, a völgybe. Divény egykor jelentős magyar kisebbségű falu volt, ám mára csupán száz magyar jut 2066 fős lakosságára.
Balassi a nehézfiú
Láttuk azt is, hogy Divény nemcsak egy várrommal gazdagabb, hanem egy komoly kerítőfalas templomot is adott neki a történelem. A vár – mint Gács és a környék is – a Losonczy család birtoka volt – ők építették a 13. század végén a Várhegyen, amelyen a 11. századig egy erődített avar-szláv település állt. 1559 körül a törököktől tartva megerősítettek, de mégis elfoglalták. 1593 után a Balassákra szállt. 1666-ban Wesselényi Ferenc nádor foglalta el a várat, és annak urát, Balassa Imrét bebörtönöztette. Balassa ugyanis nem tisztelte túlságosan mások magánvagyonát és fosztogatott, garázdálkodott. Egy évvel később kiengedték börtönéből, de várába már nem mehetett vissza. Ellenben megengedték neki, hogy a vár alatt várkastélyt építsen magának, amely 1670-re el is készült.
Nna, most előreszaladtam a történettel, mert csak a faluközpont után értünk a vár alatti sík területre, ahol elkerekedett szemmel azonosítottam a már említett reneszánsz várkastélyt. Imre úrhoz visszatérve: kutyából viszont nem lett szalonna – Imre úr „visszaesett”, csellel később még a várát is elfoglalta, így aztán 1679-ben egy császári csapat ismét megostromolta és lerombolta a várat. (Ekkor még nem tudtuk, hogy milyen sok hadianyag szükségeltetett hozzá…) Azóta kísértetlakhely – és a Zichy család birtoka.
Mivel késő délutánra járt, holnapra halasztottuk a várlátogatást, és követtük tovább a kempinghez vezető táblákat. Ki a faluból, el egy gabonamező mellett, és a mi(!) turistaparadicsomunkba érkeztünk. A tekintélyes méretű duzzasztott fürdőtavat erdős hegyek vették körül, s partján kiülős sörözők, gyorsétkezdék, napernyők és nyugágyak sorakoztak… A Rózsaszállási-tónak még viharjelző tornya is volt! Visszatekintve a vár romjai sejtelmesen kirajzolódtak a magasabb hegyek előterében…
A lejtős kempingre apartmann-házak néztek, ám a hegyekkel ellentétben a terület nem „dúskált” fában – a kilátás kárpótolt ebből valamennyit. Szétszóródva megebédeltünk, sátrat állítottunk – valaki még mosott is, míg ki nem borította a mosóporját -, aztán legtöbbünk a testének megmártóztatásával emelte a tó sótartalmát… A naplemente közeli langyos levegő a part füvén „megágyazott” a tökéletes lazításnak. Nekem ehhez már csak egy sör hiányzott volna, de ehhez el kellett tíz méternyit távolodni a víztől… Kár, hogy a nyugalmat felváltó disco egészen hajnalig igyekezett bennünket is szórakoztatni…
