A Hármas-forrás, és a bánya vére
A tél alkalmanként még hó nélkül is gyönyörködtethet, amikor a Nap beragyogja a tájat és sugaraival megbolygatja a völgyekben lapuló nyirkos párapárnákat. Ilyen decemberi napokat éltünk át 2012 Szilvesztere táján, amikor Bokorban, az ottani vendégházban töltöttük az év utolsó napjait.
Amikor a téli Nap beragyogja a tájat és sugaraival megbolygatja a völgyekben lapuló nyirkos párapárnákat…
Szentiván felkiáltójele
Déli érkezésünk és lepakolásunk után nemsokára elindultunk Cserhátszentiván felé, a Bujáki kikelet túrákról már ismert dűlőúton. Meglepetésünkre andezit zúzalékkal tették esős időben is járhatóvá, reméltük, hogy jelentősen nem változik meg ez a dűlő… Elhagytuk Cserhátpuszta romjait, majd leérve a „Túlsó-völgybe”, a Szuha-patakot keresztezve nekivágtunk a Szentiván előtt magasodó emelkedőnek. Az idő meglehetősen borongós, szürke volt, a Bézma (514 m) tetejét „elkente” a köd. A Rákóczi dűlőből lenéztünk a vadregényes völgykatlanban fekvő Cserhátszentivánra, melynek „különös ismertetőjele” a Szuha-patak túloldalán álló tornya, amely a környék legrégebbi templomát jelzi. A tövében felfedezhető középkori alapfalakra 1752-59 között emelték a toronyhoz egykor kapcsolódó barokk templomot. Ribiánszky János – az akkori plébános – 1797-ben azt írta könyvében, hogy a templom romjai között találtak egy követ „DOMUS IN HONOREM SANCTI JOHAN JOANNIS BAPTISTAE A.L.R.A. 1087” felirattal. A ma látható torony a barokk templom hírmondója, mivel azt 1940-ben lebontották, és köveiből új templomot emeltek. (Hát nem volt elég kő ezen a nagy hegyvidéken?! – kérdeztem magamban.)
A kilátó mögött, a jobb oldalon látható a templom maradék toronya
Hegy a vetők mentén
Elhatároztuk, hogy felmászunk a falu felett, a Bézma lejtőkúpján álló fa kilátóra, majd onnan toronyiránt megmásszuk a hegyet. Annak túloldaláról kék csúcs jelzés vezet fel a tetejére: Biztosan jó a kilátás! – gondoltuk.
Lesétáltunk hát, és átvágtunk a falu központján, majd a Zsunyi-patak hídján is – ahonnan a tanösvény indul -, és az olvadékvizektől sáros ösvényen elértük a kilátót. Az opálos ég még a Dobogó-tető „buckáját” is alig engedte látni, így csakhamar a Bézma „ellen” fordultunk.
Egy ösvényen mentünk a meredek oldalig, majd fától fáig hódítottuk meg a csúcsot. A fenti régióban látványos, zöld mohával borított kőhalmazokon másztunk át, amelyek néha autónyi tömbökből álltak. Rövid pálinka- és „nass-szünet” után délre haladtunk, ahol még egy „emelettel”, egy jó 6-7 méteres tereplépcsővel kerültünk magasabbra. A hegytetőn számos, vadak által „lehántolt” fiatal fatörzset láttunk, de meglett a csúcs is a bokrok között. Sajnos kilátás „nem járt” a jelzett Bézma-ösvényhez – csúcsgyűjtőknek készülhetett.
Szerettünk volna kicsit délebbre leereszkedni a Zsunyi völgyébe, de a kusza cserjés gyorsan lekényszerített bennünket a hegytetőről. A hegy nyugati oldala meredekebb nem is lehetne – egy vetődés mentén alakult ki. Mohos kőfolyások nehezítették a gyakran nyaktörő lejutást. A várt napsütés éppen ekkor oldotta a feszült hangulatot, és tetté még szebbé a zöld párnás kőhalmazokat. A lentebbi részek még meredekebbeknek tűntek: a lányok jó öt perccel később érkeztek le.
Kőfolyás a Bézma oldalában
Kenderrel és gyapjúval
A völgyben egyben a Cserhátszentiváni tanösvényre is léptünk. Kis pihenő után a völgy különös látnivalója, a Hármas-forrás felé iramodtunk a kék kereszt jelzésen. Nemsokára a tanösvény táblája állított meg néhányunkat, amelyen többek között a forrás két mondájáról olvashattunk. Az egyik szerint az ecsegiek kíváncsiságból bontották ki a forrást, és vízokádó sárkányra leltek, míg a másik szerint több vizet akartak nyerni a forrásból -ugyanúgy. Mindkét „esetben” az eredménytől megijedve betömködték a forrásbarlangot, hol kenderkóccal, hol gyapjúval. Vajon mi lehetett a mondák alapja? Tovább indultunk a forrás felé, de még előtte megakasztott minket egy derékba tört faóriás, amely nem csak fotózásra, de megmászásra is ösztönzött. A törzs látszólag egészséges volt, hogyan csavarodhatott ki?
Szél csavarta ki a völgy mélyén???
A könnyű testmozgás után kapóra jött a Hármas-forrás langyoskás vize, amely a leghidegebb télben is 15-18C°-os. Ennek okáról még sehol nem olvastam: talán a résvizek lentről felszálló ága (ami így melegebb) a magyarázat, vagy ezzel együtt a hely nagyobb mértékű geotermikus grádiense, aminek folytán a lenti vizek jobban felmelegednek. A kőzetekből kioldott vastartalom narancssárgára színezte a kifolyó-medence peremét és a meder köveit is, de érdemes a fenti, betemetődött forrásszájat is megnézni.
A langyos víz enyhén vasas ízű
In memoriam Margit és Márta
És miért éppen az 1938-as évszám díszlik a tábláján? Félig magyarázatot ad egy cserhátszentiváni tábla, amely mellett fotó is igazolja az élénk fürdőéletet: „- 1930-as évek – Ezen a helyen (Cserhátszentiván alsótoldi végén) 70×18 m vízfelületű STRANDFÜRDŐ létezett. A Pelecke andezittömbjének letöréséből felfakadó forrás táplálja. 24C°-os kissé kénes és naponta kétszer kicserélendő víz 2m-es vízmélységű. Partján kupolás kabinok, rózsabokrok, napozó, homokos part. Hétvégeken élőzene, tánc, mulatság. Pékárú, hentesárú, fagylalt kapható. A forrás vize köszvényt gyógyít. Sok külföldi vendég, a faluban több kiadó szálláshely. Háborúban hagyták lepusztulni.” – Így miért ne lett volna a szép völgy forrása közkedvelt? Itt élénk cserkészélet is folyt!
Több kalandos patakátkelést követően megérkeztünk a Margit-vízlépcsőhöz, amely a korábbi Márta-vízlépcsővel együtt valamikor talán az Alsómalom lapátjaira hajtotta a vizet. Az 1987-1992-es évszámok láthatók rajta. Anakronizmus! A víz műanyag csőcsonkok és széttört betonmaradék között habzik… Szintén szomorú az Alsómalom romjainak – hát még az előtte látható nyolc éve felgyújtott háznak – a látványa. Végigsiettünk a Szuha-patak hangos szurdoka felett, majd Cserkútpuszta háza után a Bokori-ág völgyében gyalogoltunk. Már koromsötétben értünk Galambospuszta közelébe, ahol vaddisznók által „felszántott”, estére megfagyott rögökön botladoztunk. Bokor utcáit (kettő darab!) már megváltásként fogadtuk – és tapostuk.
A Zsunyi minden évben átrendezi a völgyet – legalább egyszer…
Volt egyszer egy szénmező…
Eljött a Szilveszter, és az évet csak egy látványos kirándulással búcsúztathattuk el! Mivel az erre méltó Szanda-várat egy kicsit távolinak találtuk, elhatároztuk, hogy autóval rövidítünk a távon, és valamivel Kiskérpuszta felett – a Sas-bérc alatt indítjuk a gyalogtúrát. Ám a simogató napsütésben máris változtattunk a terven: az ellenkező irányba, a Pokol-gödörbe indulunk lefelé, hogy még se legyen túl rövid az a túra. Ez rögvest izgalmasabb lett számomra, mivel egy „felhagyott bánya”-jelet láttunk meg a térképen egy kis patak eredetében. Az erdőben az északi oldalakon még ropogott a vékony hóréteg, a bevágó napsugarak finom ködökbe botlottak és keltették életre a száraz avart.
Sajnos az új, részletgazdag Cserhát turistatérképen sem könnyű kibogozni az erdészeti utak kuszaságát. Lejjebb ereszkedtünk, és figyeltünk. Észre is vettünk egy gyanús horpadást az oldalban, de akkor még nem is sejtettük, hogy az 1900-as évek elejétől 1947 márciusáig művelt Kiskérpusztai-szénbányák területére tévedtünk. A terényi út közelében (ahol autóink álltak) fekvő Süveges-tanyán – az akkori Parlag-pusztán – barnaszenet fedeztek fel kútásás közben. Ide vájták a 31 méter mély Sybil-aknát, majd a közelben a Dorottya-lejtősaknát, s ezek neveit a későbbi Sándor- és György-tárókkal együtt a terület akkori tulajdonosa, gróf Pappenheim Siegfriedné adta – gyermekei után. A szén ugyan „gyengébb közepes” minőségű volt, de nagy kiterjedése, és 80 cm-es vastagsága jelentőssé tette az Ipoly-völgyben.
A korhadt fahidak lecsaltak bennünket az útról…
Kézi erővel, sikló és buktató
Egyes mezők már 1931-32-ben kimerültek, de 1932-ben újabb mezőt találtak, amibe a Szent István-bánya tárói mélyültek 1942 körül. A szenet innen már siklóval juttatták le a völgybe, de a Rakodóhoz való eljutásig egy átereszt is meg kellett építeni a patakon át a szállítópályához. Ez után már egy „buktató” segítségével került a szén a vasúti kocsikba. (A szén a siklóig kézi erővel került a felszínre.)
A 15 kilométer hosszú 600 mm-es bányavasút 1923-ban készült el, amely a szenet Mohorára szállította. Sajnos a pályát nem tartották karban, így gyakran kisiklott a lassú szerelvény. Lentebb, a patak mentén egy több házból álló kolóniát építettek a bányászok számára. A Parlagi-tárót 1945-46-ban még újranyitották, azóta pedig… dolgozott a természet.
A völgy alján, egy kellemes ligetes területen kikövezett kutat találtunk
Mi a táró-horpadással el is felejtettük volna a dolgot, viszont lentebb egy korhadt kávájú, belül kikövezett kútba botlottunk. A ködös liget fürdött a napfényben, de a deres avarral, fűvel borított térséget mintha elegyengették volna… Mint kiderült, nem itt terült el a kolónia, csupán néhány rejtélyes falmaradvány őrizte titkát…
Vakablak tündérfényben
A többieket egy korhadt, hóval fedett fahídnál értem utol. Ki építette és mikor a kis patak fölé? Egy autó akár tönkre is tehette volna… A víz viszont folyt alatta: nem fagyott be! Elindultunk a furcsa vízfolyás mentén. Ötven méterrel feljebb újabb korhadt hídra akadtunk. Ez vezet minket? A girbe-gurba fatörzsek között ragyogott a párás levegő.
A langyos vizű patak egy régi tárna bejáratához vezetett bennünket
A híd alatt is csobogó vonta magára a figyelmem. Fotózás közben viszont mésztufára hasonlító formákat – talán ásványlerakódást – vettem észre. De itt, egy vulkáni hegységben? Közben egy kis tó jegén csillogott a napfény. Éppen a Nappal szemben haladtunk, s a kísérteties díszletek között egyszer csak egy beomlott bányatáró valaha kitéglázott bejárata rajzolódott ki. Ez bizony megkerestette magát! – vigyorogtam.
A téglahomlokzat tövéből víz csörgedezett elő, narancssárgára kérgezve a törmeléket és a faágakat. Ismét langyos a víz, vas-oxidos lerakódással. Vajon melyik táróra akadtunk? A mederben pedig csővájó féreg-féléket vett észre egyikünk, s ez nem igen megszokott egy téli patakban. A sosem látott maradvány és a különös fények számtalan fotó készítésére csábítottak minket.
Sok időt töltöttünk ebben a különös hangulatú környezetben
Nagy nehezen elindultunk, és – lemaradva – ráakadtam a Rakodó helyére, s csekély romjára: beton- és habarcsos-tégla faldarabokra. A közeli áteresz valószínűleg beomlott, elmosták a folyóvizek. A térkép mai „Bányatelep” kiírása a kolóniát takarhatja – itt egy-két épület áll. Kiskérpuszta felé gyalogolva utolsóként a vasút egykori töltése, és annak hídmaradványa utalt ennek az ismeretlen szénbányász-telepnek a létezésére…
Harsáczki György
