Számítógépes grafikák ugyan, de gyakran szabadkézi rajz felhasználásával
Legfrissebb terv – a kutyusok védelmében…
készültek…
A kecskeméti közgyűlés csütörtöki ülésén napirend előtt Király József, az MSZP városi és megyei elnöke, frakcióvezetője tiltakozott, hogy láthatóvá tették a városháza dísztermének renoválásakor előkerült, 1944-ben készült falfestményt, amely Horthy Miklós kormányzó 1920-as látogatását örökíti meg. A politikus a freskó eltávolítását, lefestését kérte.
Horthy Miklós 1920 februári látogatását megörökítő, 1944-ben készült falfestmény a Kecskeméti Városháza dísztermében. A falfestmény a terem díszítőfestésének és festményeinek tisztításakor került elő. (MTI Fotó: Ujvári Sándor)
Határ Mária jegyző elmondta, hogy a 69 millió forintba kerülő felújításkor előkerült Horthy-képet letakarták, de csoportos látogatások idején megtekinthető.
Falusi Norbert, az LMP képviselője bírálta az MSZP-t, mert „be akarja zúzni” a freskót, a Fideszt pedig azért, mert szerinte nincs álláspontja az ügyben. Hangsúlyozta, a kép nem politikai kérdés, művészettörténészek feladata tisztázni, hogy eléri-e a terem többi freskójának színvonalát.
Zombor Gábor (Fidesz-KDNP) polgármester elmondta, egy korábbi felújításkor Ferenc József császár magyar királlyá koronázását megörökítő freskó került elő, amelyet akkor restauráltak és eredeti állapotában látható. A most megtalált falfestményt sem fogják lefestetni, hanem, esztétikai és művészettörténeti szempontokat is figyelembe véve a helyén marad, de eltakarják. A függöny viszont elhúzható, így a freskó bármikor megtekinthető lesz – tette hozzá. Hangsúlyozta, nem politikai kérdésként kezelik a Horthy-kép ügyét; hozzátartozik a díszterem történetéhez, de a Székely Bertalan-freskók miatt nem lehet állandóan láthatóvá tenni.
Az évtizedekkel ezelőtt ornamentikus díszítéssel elfedett Horthy-falfestmény a közelmúltban került elő a terem díszítőfestésének és festményeinek tisztításakor. (MTI Fotó: Ujvári Sándor)
A városháza dísztermének felújítása 2013-ban kezdődött meg. Székely Bertalan faliképei a magyar történelem legjelentősebb uralkodóit örökítik meg a vérszerződéstől kezdve. A Horthy látogatásáról készült Pándy Lajos-festmény nem az egyetlen, amelyiket 1945 után lefestettek. A Ferenc József magyar királlyá koronázását megörökítő festmény is hasonló sorsra jutott. Utóbbit azonban még a rendszerváltás előtt restaurálták.
A szentendrei művésztelep alapítóját, Pándy Lajost kérték fel 1944-ban a festmény elkészítésére. A méret adott volt, a képnek illeszkedni kellett Székely Bertalan freskóinak a színeihez valamint a terem harmóniájához.
A terem főbejárata mellett, jobb oldalon lévő Horthy-kép helyreállításával a díszterem szimmetriája is megbillent, amit úgy korrigáltak, hogy a baloldali falrészt is, amelyen nincs freskó, függöny borítja.
2014. június 12. Írta: MHO/OK archivum.magyarhirlap.hu
Csak előkerült a Horthy-falfestmény a kecskeméti díszteremben, a régi színeiben pompázik. A városvezetésnek nincs hivatalos álláspontja, a szocik tiltakoznak, az LMP szakértőztetne.
Friss színekben pompázik a sokáig elfeledett alkotás (Forrás: www.hirosveny.hu)
A kecskeméti városháza dísztermének felújítása a múlt évben kezdődött, mert az épület tetejének a beázását követően néhol károsodott a plafon, valamint a kupola művészi díszfestése. Felújítás megkezdődésével dr. Juharos Imréné Molnár Piroska, a Történelmi Vitézi Rend korábbi megyei székkapitánya írásban jelezte az illetékesek felé, hogy itt az alkalom feltárni a helytörténeti adatok szerint 1944-ben készült Horthy István falfestményt is, amelyet a második világháborút követően lefestettek.
A székkapitánynak adott hivatalos válaszok szerint erre nincs lehetőség, mert a restauráció nem érinti a díszterem falain lévő Székely Bertalan által készítette történelmi seccokat. Pedig Molnár Piroska azt is kikutatta, hogy a Horthy-falfestmény a díszterem főbejárata melletti baloldali falon volt található egykoron. Aztán mégis…
A restaurátorok átvizsgálták a falrészt, de nem találtak alatta festményt, így a városvezetésnek nagy kő esett le a szívéről. Néhány hónapja azonban a díszterem jobb oldali részén, kartonozás közben, az egyik munkás felsértette az oldalfal festését, ennek kijavításakor észlelték, hogy egy festmény van alatta, mégpedig Horthy Miklós 1920-as kecskeméti látogatásáról készült fényképnek a díszterem festményeivel hasonló hangulatú secco-ja. A képet helyreállították, a kérdés csak az, hogy végül mi lesz a sorsa a képviselő-testületi üléseknek, esküvőknek, konferenciáknak, ünnepi megemlékezéseknek helyet adó több mint száz éves díszeremben, amelynek a festmény helyreállításával a képszimetriája is elbillent.
Mi a baj vele?
A témában levelet írtunk a városháza sajtósának, de nem kaptunk választ. A hallgatást szóban annyival egészítette ki Takács Valentina: azért, mert nincs még hivatalos álláspont. A Fidesz frakció tagjait megszondáztatva vegyes képet kaptunk a Horthy-falfestmény sorsát illetően. Bár a legtöbben azt sem tudták miről van szó, a végén pedig visszakérdeztek, hogy mi a baj vele? Az egyik, névvel nem nyilatkozó, prominens fideszes városatya viszont azt mondta, ha valami, ez megérne egy helyi népszavazást. Úgy tudjuk, a városvezetés kompromisszumos megoldásban gondolkodik, egy elhúzható függöny mögött tartaná a Horthy-képet.
A Horthy-secco az egyik Székely Bertalan festmény mellett (Forrás: www.hirosveny.hu)
A szocialisták viszont másként látják. Király József frakcióvezető – aki ráadásul műemléki szakember – szerint a Horthy-falfestmény egyetlen elfogadható állapota csakis a korábbi lefestés lehetne. (Ezt követően a kecskeméti deportálásokra és a Holokauszt-emlékévre hivatkozott – a szerkesztő) Király a Hírösvény kérdésére azt mondta: a függönyös megoldást azért nem tartja megfelelőnek, mert bár igazodna a Fidesz kettős beszédéhez, de akkor is álszent és sok ember önérzetét sértve tenné szélsőjobboldali zarándokhellyé a turisztikai szempontból is fontos kecskeméti városházát.
Az LMP szerint a Horthy-secco kérdését nem pártpolitikai, hanem szakmai szempontból kellene elsősorban megvitatni, tiszteletben tartva azok álláspontját, akiket sért, illetve azt is, hogy nem megoldás az, ha mindent bezúzunk, ami a múltunk része – mondta Falusi Norbert LMP-s önkormányzati képviselő. Hozzátette: elsősorban azt kellene tisztázni, hogy a Horthy festmény megüti-e a teremben látható alkotások színvonalát, majd ezt követően kell döntetni a sorsáról. Véleménye szerint függönnyel eltakarva, egy több nyelvű információs táblával kiegészítve, amelyen jelölve lenne, hogy a vészkorszakban készült, amikor kecskeméti zsidó lakosságot deportálták, fennmaradhatna, persze, ha van igény az objektivitásra és a belátásra – tette hozzá.
Horthy kecskeméti látogatása
A kecskeméti városházán feltárt Horthy Miklós falfestmény a kormányzó 1920-as kecskeméti látogatását jeleníti meg egy korabeli fénykép alapján.
Az újdonsült kormányzó 1920 tavaszán több vidéki városba, köztük Kecskemétre is ellátogatott. Megtervezett roadshow-k voltak ezek, amelyekkel megalapozta máig tartó kultuszát. A rituálé részeként üdvözlő beszédek és szavalatok hangzottak el, lovas bandériumok vonultak fel, és a fővezér nemzetiszínű szalaggal átkötött jelképes ajándékot vett át a helyi lakosságtól, akárcsak harminc évvel később Rákosi elvtárs.
Romsics Ignác történész kutatásai szerint az 1920. február 7-i kecskeméti látogatás kiemelkedett a többi közül, mert a hírös városban hangzott el először, hogy Horthyt a magyar történelem legnagyobbjaihoz hasonlították, és ennek megfelelő képességekkel és feladatokkal ruházták fel. Zsitvay Tibor kormánybiztos-főispán – később honatya, az országgyűlés elnöke, majd a Bethlen, valamint a Károlyi kormányban igazságügyminiszter – beszédében az 1919-es „vörös Budapest” Muhival és Moháccsal került egy szintre, maga Horthy pedig Árpád fejedelem mellé helyeződött.
Az országot – mennydörögte a főispán – „Árpád vezér szerezte” ezer éve, és „Horthy vezér” fogja visszaszerezni „újabb ezer évre”.
Diendorfer Miksa alezredes, a város helyőrségi parancsnoka, aki még Szegeden csatlakozott a Nemzeti Hadsereghez, ugyancsak „Horthy apánk” „honmentő” tevékenységét hangsúlyozta. Más tisztekhez hasonlóan ugyanakkor nyilvánvalóvá tette a kultuszépítés mögött meghúzódó hatalmi célt is. „Letiprunk mindent, ami utadat állja. Talpon vagyunk, várjuk parancsodat: Előre!” – fejezte be beszédét. A látogatás emlékére a városvezetés a régi honvéd lovassági laktanyát Horthy laktanyának nevezte el.
Huszonnégy év a megvalósulásig
A kecskeméti városháza dísztermének szóban forgó része (Forrás: www.hirado.hu)
Arra nem sikerült adatokat találnunk, hogy Horthy dísztermi megörökítése miért húzódott 1944-ig, hiszen a kormányzó 1938-ban ünnepelte a 70. születésnapját és már akkor is felmerült, hogy a méltóságos urat az utókor számára méltóképpen megörökítik.
A mű elkészítése ugyanis néhány hónapot vett igénybe, igaz, az első festőtől visszavonták a megbízást, mert nem haladt az alkotómunka, majd másodjára Pándy Lajost, a Szentendre Művésztelep alapító tagját kérték fel. Kötelem pusztán a méret, valamint az volt, hogy a mű Székely Bertalan freskóinak a színeihez és a terem összhangjához kell alkalmazkodnia. A művész elkészítette a vázlatait, majd annak elfogadását követően, néhány hónapon belül elkészült a mű. Az adatok szerint a törvényhatósági mérnök 1944. október 18-án jelentette a polgármesternek, hogy a festmény megtekinthető állapotban van, az állványokat elbontották.
A képet 1945 után először csak letakarták, majd az ötvenes években lefestették.
2014. június 2. Írta: Hírösvény www.hirosveny.hu
Vulkánviharok, vándorló kövek, tündérkörök, fényoszlopok és ufófelhők – a természet rejtélyes, de annál lenyűgözőbb csodái
Az Undulatus asperatus felhők nagyon fenyegetően néznek ki…
„Az ember a Föld szinte minden zegzugát feltérképezte a műholdak segítségével. Számos olyan dolog van azonban a bolygón, amit még mindig csak megfigyelni tudunk, és nem feltétlen értjük az okát – vagy ha értjük is, olyan hihetetlen látvány, hogy az ember alig hisz a szemének. A redditen a felhasználók összeszedtek egy remek listát a föld legbizarrabb természeti jelenségeiből.”
A következő érdekes és színpompás összeállítást a http://mediapanda.blog.hu-ról vettem át, melynek szerkesztője is máshonnan jutott a jelenségek-képződmények gyűjteményéhez, de emellett át is ültette magyar nyelvre. Köszönjük szépen!
Nem kívánom ezt a sorozatot átszerkeszteni, bár véleményem szerint néhány dolog nem illik a koncepcióba… Ellenben a jelenségek sorozatát itt-ott – ahol nem tudtam magamba folytani ismereteimet – képpel, vagy magyarázattal kiegészítettem. Lássuk!
(Rövidesen befejezem. – Harsáczki György)
Az eredeti tervek szerint átépítették a zebegényi Trianon-emlékművet
Az emlékmű levetette kilátó álcáját…
Szobról jövet, ráérősen sétáltam lefelé Zebegénybe a Malom-hegyről. Az Orgona utca egyik, a központ felé eső üres házhelyén furcsa betonvázat vettem észre, amely egy modern kilátó – esetleg egy lábasház – oszlopokon álló alapjára emlékeztetett. A kilátót azért valószínűsítettem, mert arról a pontról esett a legjobb rálátás Zebegény „történelmi” centrumára. Kilépdelve rá készítettem néhány jó képet, s láthattam azt is, hogy a rézkori földvárnak helyet adó meredek magaslat szinte körbejárható – mindössze egy keskeny gerinccel kapcsolódik a Remetekereszt-bérchez. Már régóta fentem a fogam az emlékműre és a róla eső kilátásra.
Az utolsó szakaszt egy rendhagyó kresz-tábla indította. Úgy tűnt, hogy a gyalogosforgalmat tereli egy gyalogösvényre – azon jöttem le. Már majdnem leértem, amikor felfedeztem, hogy az egyik villa feljárójáról jól egybe komponálható a dombon álló Trianon-emlékmű a Kós Károly templom toronysisakjával. Kicsit furcsa volt… Biztosan azért, mert innen még nem láttam soha… – gondoltam. Ja, igen! – kivágták a Dunára eső kilátást akadályozó fákat, bokrokat!
Ejtőztem egy fél órát a Galéria cukrászda teraszán, de nem tetszett minden… Ketten – vagy hárman? – voltak a pultnál, ellenben nem volt kiszolgálás, s magam hoztam ki a sört, a poharat, valamint a mignont. Szerintem ilyen helyen már illik kivinni a rendelést – s ha valaki már több dolgot is rendel…
A Kálváriadomb tövében sem tűnt fel, hogy a meredek gyalogút, amelyen legutóbb még csúszkálva jöttem le, most alaposan ki van kövezve bazaltkockákkal. Volt némi forgalom – főleg gyerekes családok -, de gyorsan felértem. Készítettem néhány képet a „barokkos” kálvária kápolnáról (1853), amely már az 1938-ban állított Országzászló és a Trianon-emlékmű részének tekinthető. Tövében állnak első terméskő-oszlopok, s az azokat összekötő acél pergolák, amelyek egymás feletti halmokat formáznak, kereszttel a csúcsukon. Ez a jelképes, félig zárt sírkertet az Aradi Vértanúk Emlékhelyévé szentelték 2001-ben. A kápolna túloldalára a rendszerváltás után került az 1956-os emlékhely.
A Kálváriahegy/Kálváriadomb az Orgona utcából
Az emlékmű-együttes déli részét a központi téren álló oszlop választja el az északi főépítménytől, amelyen egy töviskoszorús Krisztus-fej látható.
Lassan közelítettem az összetett, magában több emlékművet egyesítő építmény kilátó része felé. Két emléktábla fogadott. Az egyik szövege így szól: „Országzászló és nemzeti hőseink tragédiáinak emlékhelye. Tervezte: Maróti Géza iparművész, készült hazafias közadakozásból 1935-38”, a másik pedig arról tájékoztat, hogy a Trianon Társaság 2000-ben Trianon emlékhelyévé szentelte e helyet. Henri Pozzi, francia diplomata – aki elsők között ismerte fel, és meg is írta a békediktátum embertelenségét – emléktábláját is 2000-ben avatták fel.
Maróti Géza iparművész 1932-ben tért vissza Amerikából, s mivel az első, Huber Miklós-megálmodta Trianon-emlékmű és Országzászló nem nyerte el a helyiek tetszését, a magát büszkén „ős-zebegényinek” mondó Marótit bízták meg a tervekkel.
A terv szerint alakították ki a meredek hegy lapos tetejét, amivel – sajnos – eltüntették a földvár régészeti rétegeit. A központi rész nyolcszögű részének közepén – az Országzászlót közrefogva – négy oszlop szökött a magasba, hogy azon kettős keresztek álljanak. A kereszteket este kivilágították volna, ám az építkezés ezen részét „egy műszaki ellenőr leállította”.
Talán nem csak ezért, de az emlékmű a második világháború kirobbanása miatt befejezetlen maradt – nem szentelték fel. A szovjet invázió éveiben, esetleg évtizedeiben semmi jóra nem számíthatott egy ilyen revizionista, nemzeti emlékmű. Hogy a zebegényiek 1935-38 között befektetett sok munkája se vesszen kárba, a zebegényi tanács a központi oszlopokra vasbeton hidakat tetetett, és kilátónak „álcázta” az emlékművet. Az építmény ezzel megúszta a ledöntést, ám eredeti rendeltetése tabu lett – egészen 1989-ig. Én is így találkoztam vele először az 1980-as években. …és másodjára, és harmadjára is…
Az emlékmű az Orgona utca elejéről: lentről látható, fentről kilátó…
Maróti pályáját Oppenheimer Ignác épületszobrász-műhelyében kezdte, s ebben a szakmában alkotott maradandót szerte a világban. Budapest szecessziós épületeinek (Zeneakadémia, Gresham-palota) szobor- és szobrászati díszei állítanak emléket Marótinak. Meghívottként dolgozott Mexikóban, Detroitban, s az USA Építészkamarájába is beválasztották.
Maróti villáját – a Maróti-villát – már az I. világháború előtt felépítette, ahol számos műtárggyal vette magát körül. 1932 után az Iparművészeti Iskola tanára volt, majd 1941-ben hunyt el – munkanélküliként. Dédunokája Bródy János zenész, dalszöveg-író, az „István a király” rockopera egyik szerzője.
Ahogy március 15-én egyre közelebb lépdeltem az emlékműhöz, valami szokatlant éreztem. Nem láttam, csak éreztem – el voltam foglalva azzal, hogy látogatókat kapjak lencsevégre az emlékhelyen. Már az oszlopok tövében jártam, amikor azt hallottam: Hol a kilátó? Felnéztem. – Tényleg, hol a kilátó?! – Nem voltak ott a korlátos betonhidak és a kétoldalt levezető vaslépcsők. Visszaállították az eredeti emlékművet!
– Nem, ez nem jó… – dünnyögte egy idősebb férfi, miközben értetlenül a magasba nyúló keresztekre meredt -, miért nem volt jó a kilátó? Nem lehet többé felmenni…
Az emlékmű levetette több mint 60 éves álcáját, és ismét négyszeres felkiáltójel a Duna-völgy felé: Trianon máig él. Viszont ennek „örömére” a fák megritkításával az eddigivel szinte megegyező kilátás élvezhető a Dunára.
Bakancsom orra előtt egy réztáblát vettem észre egy kőre erősítve: „Budapest Szabadság téri Ereklyés Országzászló maradványait tartalmazó kazetta helye”. Aki kifejezetten ide látogat el, annak van miből felkészülnie: Trianon, Szabadság téri Ereklyés Országzászló, országzászlók avatása, emlékművek ledöntése 1945 után…
Tessék mondani, most már kész van, vagy további eredeti részekkel gazdagodik az emlékmű? Vagy az is meglepetés lesz? Nem baj, csak legyen…
Harsáczki György
Kelepelők között, száraz víziúton…
A Deák teret – első blikkre – egy kis szászországi városka főterének is „el lehetne adni”. A tekintélyes méretű Szentháromság szoborra néző kétemeletes barokk házak, és a már messziről szembe ötlő neoreneszánsz új Városháza adják ezt a hangulatot
A Magyar utca végéhez érve Habsburg Frigyes főherceg ülőszobrához értem. (Csodálkoznék, ha nem egy Hőnel Béla-tervezte épület előtt pihenne.) A sörgyár innen ugyan kinéz még valahogy, de a láthatóan üres épületen, fenn, az eresz alatt már négyzetméternyi beázások láthatók. Nyilván a főherceg sem tette szóvá, mert nem oda néz…Talán inkább a Deák Ferenc tér napsütötte oldalára ülne át – ha tehetné – így kora délután. De a padok ott is árnyékban vannak.
Kikötőt kapott az Uradalmi malom!
A Deák teret – első blikkre – egy kis szászországi városka főterének is „el lehetne adni”. A tekintélyes méretű Szentháromság szoborra néző kétemeletes barokk házak, és a már messziről szembe ötlő neoreneszánsz új Városháza adják ezt a hangulatot. Ez utóbbi 1892-ben épült, és korábban Vármegyeház volt – udvarán még látható egy árkádsor a régi épületből. Az előreugró középső homlokzat számos emléktáblát hordoz, közülük a legérdekesebb Napóleon ittjártának állít emléket. A hadvezér 1809-ben augusztus 31-én és szeptember 1-én átutazott a városon – miután serege Győrt bevette -, de a régi megyeházán már augusztus közepétől folytak az osztrák-francia béketárgyalások.
A szintén a térre néző 17. századi barokk uradalmi kastély megint csak látott napóleoni dragonyosokat… Egy beálló kisteherautó után besurrantam a nyitott kapun, s belül szép árkádos belső udvart találtam. (Később kiderült, hogy a kapu mindig zárva van.) Kossuth Lajos is ennek az épületnek a sarokablakaiból intézett beszédet „4000 kaszás paraszthoz” 1848. október 23-án.
Végre megérkeztem a Malom-ági Lajtához. (Ennek névtábláját sem tudtam fogászati cégér nélkül lefotózni…) Ekkor láthattam a biztató változásokat. A hídtól felfelé is, lefelé is „műtárgyakat” építettek be a mederbe. Sajnos a mederkotrási munkák miatt a vizet fentebb elrekesztették, s így csak kisebb állóvizek „képviselték” a Lajta-ágat. A műanyag betétekkel kirakott keskenyítő beton csatornák futását nézve el lehetett képzelni, hogyan siklanak lefelé a kenusok. Folyásirányba tekintve pedig ott állt végre a malmok malma, a négyemeletes Uradalmi malom. Előtte kényelmes partraszálló helyet építettek ki – amolyan modern brüsszeli stílusban -, az évtizedek óta rogyadozó partfalat pedig hasonlóképpen erősítették meg.
Száraz lábbal a vízi csuszka-csatornán
Azonnal lesétáltam a „kikötő” kavicságyára, s innen vettem szemügyre a kallódó malmot. Még mindig elegáns, jól tartja magát – állapítottam meg, de közelebbről már aggasztó repedések sora látszott. Viszont látszott az is, hogy van itt valami turpisság, hiszen átláttam az épület alatt! Csak nem átsurranhatnak a kenuk? – hüledeztem, de nem sokáig: kicsit meggörnyedve átsétáltam a sötét járaton. Nem bántam, hogy a nem fut víz a bő 20 méteres alagútban. A túloldalon viszont egy „intim nosztalgia kert” fogadott. A közel két méterrel alacsonyabb mederben békésen állt a víz, amelyre egyik oldalról a malom monumentális falai, a másik oldalról zöldellő fák néztek. A nosztalgiát a malom hatalmas, rozsdás, szegecselt acélhídja szolgáltatta, amelyen máig látható két malomkeréknyi tárcsa, amelyről talán 1989 óta lógnak a foszladozó kötelek…
Ez a hatalmas malom működött talán legtovább hazánkban – 1989-ig. S bár ezen a helyen már a 17. században is malom állt, az „üzemet” többször átépítették, korszerűsítették. 1840-ben szinte újat építettek a régi helyére, majd fokozatosan gőzgépeket telepítettek a falak közé, hogy a vízhiány ne hátráltassa a munkát. A 20. század elején a vízi kerekek helyébe nagyobb teljesítményű turbinákat szereltek, s az akkor felszerelt gépek 1989-ig helytálltak. Később villamosították. A rendszerváltás után magánkézbe került, de azóta is üresen áll, állapota romlik, és a hasznosítási elképzelések sem valósultak meg. Talán a nagy méret – amit a Trianon előtti intenzív gabonakereskedelem indukált – teszi lehetetlenné a kihasználást. Innen látni már, hogy a sörgyár egyik tűzfalát lassan már csak a Szentlélek tartja…
Tervek, programok, projektek…
Nemrég, 2008-ban nyert junior Prima díjat diplomadolgozatával egy helyi születésű építészmérnök hallgató, Paál Zsófia. A mérnök hallgató (azóta már biztosan végzett) közhasznú funkciót tervezett a Malom Szalon fantázianevű rendezvényközpontnak. Kifejezetten jó, hogy a malom központi helyen áll, a vár, az egyetem és a belváros között, a gyalogos, a vízi(!), és kerékpáros útvonalak metszéspontjában. Az épület terei kiállításoknak, konferenciáknak adhatna helyet, a vízparton kávézó, vízisport-központ létesülhetne, a vízen pedig szabadtéri színpadot képzelt el Zsófia.
De úgy látszik a fantázia nem kifizetődő: a tulajdonos egy kétszáz szobás gyógyszálló kialakítását tervezi, amely egyben gyakorlati oktatóbázisa is lenne a gyógyturizmus szakmának. A „projekt” ötmilliárd forintos…
A malmot megnéztem minden lehetséges oldalról, majd jöhetett az Ó-vár, amelynek vizes árka már régen száraz terület, és szépen parkosították. A kerítésen látszik ám, hogy a gesztenyefákról olykor-olykor rázuhan egy nagyobb ág… A vár hídjánál viszont gondoltam egyet, és továbbmentem a szórakozóhelyként funkcionáló, klasszicista épület mögött a kerékpárúton. Ötven méter múlva ott is találtam egy információs táblát a Leitha-Lajta-programból – a 9. kikötőről.
Ahol a gazdák összetartanak
A vár hídján viszont fogászati turistának néztek: angolul szólított meg egy éttermi szórólapot osztogató pár. Nem az volt a kínos, hogy én nem voltam külföldi, hanem az, hogy a szórólapot külföldieknek szánják. Nekik „belefér”.
A várat mindenkinek ajánlom, azon belül is a dombba süllyesztett bejárati folyosót, amely 1440 után épült – gótikus ülőfülkéi mellett több érdekes emléktáblája is van. Az első a már említett római felirat másolata, a többi pedig az évszázados gazdaképzés (Nyugat-magyarországi Egyetem, Mezőgazdaság és élelmiszer tudományi kar) mártírjainak nevét örökíti meg: az 1848-49-ből, a Rongyos Gárda idejéből, a második világháborúból és 1956-ból. Vigyázat, itt minden a gazdákról szól! Szerencsére az ódon, mélysárga színű épület udvarára is be lehet sétálni, ahol – úgy, mint a kapujában – mezőgazdasági szakemberek, úttörők, újítók szobrait és domborműveit láthatjuk. A zárt udvaros főépület első szintje 1602 előtt készült, a második pedig már 1810 körül, amikor a várnak már nem volt katonai jelentősége. 1600-ig gótikus várkápolna is kapcsolódott a várhoz, s ennek nyoma ma is jól látható az északkeleti sarkon. A „tornyos várat” egykor körülvevő vizesárokból csupán az észak-északnyugati íven láthatunk vízfelületet, a többi oldalon éppen csak egy sekély árok látható.
Az egyetem újkori melléképületei közül a reprezentatív szecessziós méltó a figyelemre – itt éppen nemzetközi makett-kiállításra készültek. A 19. század elején elbontott bástyák-földbástyák halmai alatt kiterjedt pincerendszer húzódik meg, ahol a közelmúltban élelmiszeripari-gasztronómiai bemutatóteret hoztak létre étteremmel, látványkonyhával és kiállítással, amely a Hanságról, a Szigetköztől, illetve az aranyászatról és a halászatról szól. (Most zárva tart – gazdasági nehézségek miatt…)
Kacsák a pangó vízben…
Dél már régen elmúlt, de a napsütést – és magamat – kihasználva a városi felső, azaz Akóts malom nyomába eredtem. Emlékeztem ugyan a megjelölt utca nevére, de jobbnak láttam a medret követni. Szerencsére, jó megérzéssel egy kellemes rejtekútra tértem, amely a „kertek alatt” követte a Malom-ági Lajtát: a Fő úttól a Lajtaszer és Gorkij utcák kereszteződésébe. Pangott némi víz a mederben – egy vadkacsapár abban az állott vízben volt kénytelen köszönteni a tavaszt. Száz méter múlva közkedvelt játszóteret érintett az ösvény, s innen kis sétánnyá szélesedett a rejtekút. Gyerekek sompolyogtak elém a játszótérről – egy kutyát akartak lerázni, bár a kutya észre sem vette a kisiskolásokat, csak éppen arra ment.
A fás parton továbbgyalogolva egy-kettőre felismertem a malomépületet, amelynek legfeljebb a fekvése árulkodik néhai feladatáról. Utána olvastam. A malmot Haasen Hans molnármester építtette 1647-ben „három-járatú (vízikerekű) kelepelő malommá”. Ez azért érdemes megemlíteni, mert még 140 évvel később is, a II. József korabeli térképen is három kereket ábrázoltak. (A városi alsónak, azaz a mai Városinak két kereket rajzoltak.) A másik két malomhoz hasonlóan ez is ráépült a vízfolyásra, vagyis a malom mindkét parton állt. Az épületegyütteshez egyébként lakóház és raktár is tartozott.
Az Akótstól az asztalig
Az Akóts-csal egy malomtűz „végzett” 1910-ben, pont a modernizálása után. Tönkre is ment bele utolsó tulajdonosa, Akóts Gyula. A malmot nem szerelték fel újra – a meghagyott bal parti tömböt lakóházzá alakították át. Miután rászóltam a gyerekekre, hogy ne dobálják a kacsákat, visszasétáltam a csatorna másik oldalán, ahol észrevettem a Temető-árok zsilipjét, s a kertek alatt elfutó száraz medret. Innen került víz a Városi malom lapátjaira..! Csak jó lenne ezt vízzel telve is látni…
Ezután már teret engedhettem kulináris vágyaimnak, és sebesen siettem vissza a forgalmasabb belváros felé. Keresztülvágtam egy barokk átjáróházon, aztán a Cselley-házat és a Városkapu teret érintve ismét a Magyar utcában voltam. Egyúttal bajban is voltam, mivel sehol sem rám, hanem a tőlünk nyugatabbra, nyugodtabban élőkre készültek a vendéglőkben. Végül csak leültem és megtapasztaltam az óvári konyhaművészetet…
(Bátortalanul leültem a Barokk udvar mögötti kisvendéglő asztalához, sört kértem és egy étlapot. A főételek 2000 Ft körül kezdődtek – a kislány ajánlott is egy „kiadós” fogást, de egy olcsóbbat is. Elkalandoztam az olcsóbb fogások felé, majd rákérdeztem, hogy mi micsoda. – Az előétel… – világosított fel a hölgy. Vagyis azzal nem lehet jóllakni. – Akkor hozza nekem azt a sertés szűzérméket… – engedtem el magam. Nagyon jól esett. De nem is terheltem meg a gyomromat vele: már előre lejártam a felét. Aztán – miután nem gyakori az ilyen különleges (és különösen drága) étel, felírattam a költemény alkotóit. Íme: sertés szűz zöldbabbal, baconnal tornyozva, céklás – céklával színezett – burgonyapürével.)
Emlékek kergetése az asztaltól az Itatóig
Tömegturizmussal terhelt terület…
Már az asztalnál kiterveltem, mivel fárasztom ki magamat a maradék, világos órákban: felkeresem annak az 1986-os nyaralásnak számomra emlékezetes helyszíneit, ami miatt ott voltam. Tudtam, hogy az egyetemi rész, a kollégium a váron és a Lajtán túl található, így fizetés után kisétáltam a belvárost ölelő Malom-ági Lajtához, amely körül – miután közelebb volt a Flexum termálfürdőhöz – jóval puccosabb a környék. A Lajta-ágat csinos fa-gyaloghidak keresztezték, és minden épületben volt legalább egy fogorvosi rendelő. (Ma már gond lehet egy új fogászati cégnévvel előrukkolni.) A többi cukrászda és ajándékbolt volt – az itt élőknek talán egy „mezei” ABC-jük sincs! A mederben állt a víz, de ide ömlött a fürdő fölösleges meleg vize is.
Régen volt – hogy is volt?
Elsétáltam az Uradalmi malomig, aztán a Halászi felé tartó Cserháti Sándor utcát követtem. Itt – uram bocsá! – nem a barokk Lucsonyi Szent Anna kápolna ragadta meg a figyelmem, hanem a mögötte, az egyetem területén álló modern, szürke épület, amely talán ma is ebédlő, étterem. Ott kérdezték meg előzékenyen egykoron a felszolgálók szüleinket az elfogyasztott kiadós ebéd után – üres tányérjainkat látva -, hogy hozhatnak-e még tejbegrízt a gyerekeknek, ha nem lett volna elég. Hja, a vidám 80-as évek!
És már ott folyt mellette az ismerős Lajta, és a víztükör fölé ugyanúgy hajoltak a Wittmann Antal park hatalmas platánjai, mint 28 évvel ezelőtt. De hogy a túlparton álló hatvanas évekbeli és dizájnú mini élelmiszerbolt is ugyanúgy álljon és üzemeljen, mint 28 éve! Csoda!
De már húzott magába a hatalmas parkerdő, amelynek szinte teljes egészében virágzó medvehagyma borította az alját. A park a névadó tudós mezőgazdász munkássága révén jött létre a mocsarak lecsapolása és a folyószabályozás révén. Ebben a csodálatos környezetben építették fel a kollégiumokat és a sportlétesítményeket. (A város sokszínű látnivalóihoz és vizeihez, valamint a környék felkereséséhez kifejezetten alkalmas a kerékpár – s itt ez a hatalmas park is.)
Nosztalgiaséta
Épp egy ilyen kollégiumhoz indultam, még pedig az azóta is létező, két széles sétány között induló rossz bitumen nélküli ösvényen, amely mellett emlékmű jelzi az egykori, 1961-ben ültetett Gazdászfa helyét. 1986-ban közepe már félig ki volt korhadva a törzse, de még bírta a faóriás – mindig mellette jártunk el ebédelni vagy éppen kirándulni. Frissen kihajtott levelekkel borult Wittmann professzor mészkő szobra fölé egy platán csoport – még csak néhányan heverésztek a jókora tisztáson. Talán még diáksörözők is akadnak itt – paradicsom bio-egyetemistáknak. Minden forduló ismerős volt – és megérkeztem a Gazdász utcába. A kerítés mögött a „Kis Gazdász” becenevű kollégium neobarokk épülete köszöntött, rá merőlegesen pedig a modern kollégium tömbje állt, ahol egykor üdültünk. Mintha minden kicsit kisebb lenne – hagyjuk…
Megérzéseimre hagyatkozva
Visszasétáltam a Lajtához, ahol újabb cél tűztem ki magam elé: megkeresem a magunk között sokat emlegetett szabad strandot a Mosoni-Duna partján! Ez már nagyobb falat volt, hiszen a város többet változott erre. Elindultam a Halászi út mellett, és ahogy „jött a ráérzés”, egy ösvényen a Lajta füves partján futó gyalogútra kanyarodtam a galériaerdő fái között. A sétány fürdött a délutáni napfényben. Az emlékfoszlányaimra hagyatkoztam. A parton nem sokkal arrébb egy hófehér képoszlop-félét érintettem: az ún. Háromszög kápolna egykor a máriakálnoki búcsújárás egyik állomása volt. Nemsokára megszólítottam egy futó fiatalembert, de nem tudott segíteni, mert ő még nem itt élt, amikor én erre nyaraltam…
Elhagytam a folyót, és a Kálnoki úton folytattam. Most is volt erre egy lovarda – ahogyan egykor – de a környék merőben megváltozott. De amikor a bal oldalon elfogytak házak, ismét beugrott „valami”. Átvágtam keresztbe a földhalmokkal csúfított füves területen, és a Strand utcába értem – párhuzamosan a Mosoni-Dunával. Egy családi ház előtt parkoló mikrobuszon megint csak egy fogászat reklámját olvashattam. – Kit keres? – szólított meg egy férfi. Erre felvázoltam nosztalgia-körutamat, és hogy egy szabad strandot keresek. Odakísért, mert ő pedig a strand mellé, a vízi sporttelepre igyekezett. Mintha láttam volna őt később egy Lajta-projekt riportfilmben…
Kevesebb víz – több kajak alatt
Kicsit már régen volt az, amikor a jóval magasabb állású Duna-ágban csordát láttunk itt fürdeni! De ebben sem tévedtem: a hely neve Itató szabad strand volt… A rendezett halásztanyák, kis házacskák sorakoztak tovább – egykor meg semmi. Bezzeg 86-ban száz méterrel fentebb belendültünk egy vastag kötélen a nagy sodrásba, ami levitt bennünket a strandig. Néha belekapaszkodtunk a lelógó ágakba is, és lebegtünk a Mosoni-Dunán… Régen iszapba érkeztünk itt – ma kavics van a szélen. Egykor egy kis fabodegából lehetett ez-azt vételezni, ma pedig a fakocsma mellett széles kiülő várja a kikapcsolódni vágyókat a nyárfák alatt. No meg a sporttelep sport-ikonjait, akik közül két hármas kajak is kikötött – hat lánnyal. Volt is nagy zavar: – A hajam, a hajam.!
De négy négyes kajak is lecsorgott előttem – az arcokból ítélve kétség nélkül németek vagy osztrákok voltak. Mi mikor adhatjuk már át magunkat a „csónakázás” önfeledt élményének? Vagy nem csak a pénzen múlik, tényleg nem szeretünk mozogni?
Tejgép a lakótelepen
Megpihentem – ma minden láttam, amit csak akartam. Ha én otthon ezt elmesélem! Szállásomra indultam. Kézenfekvő volt a közeli Kiserdő út, mely éppen odavezetett. A Lajta hídján ért az alkonyat – onnan kaptam lencsevégre a „mosoni tripodot”, a háromlábú víztornyot, de a fák lomjai között felfedeztem a város látnivalójának kikiáltott szélerőmű-park egyik kerekét is. Erre is kisebb erdők őrzik a Duna szúnyogjait. Besétáltam a szocializmus városközpontján, amelynek háztömbjei nemrég kaptak színes városkép-dekorációkat. A nap utolsó meglepetése viszont egy tejautomata volt. Mondom: automata! 180 Forint bedobása után 1liter házi tej folyik ki az odatett edénybe! Miért is nem láttam működés közben… Szinte beleszédültem az ágyamba.
Ahol a boldogok tanultak…
Másnap már nem sok „feladatom” maradt. Benéztem volna a Hanság Múzeumba, de sajnos ismét zárva volt minden kapu. (Megtudtam, hogy a múzeumépület központi udvara üvegtetőt kap, s ezért zárták be.) Így hát megcéloztam a Várat, melynek területén sok látványos programot kínáltak ezen a napon. A Magyar utcán átvágtam Magyaróvár központján, de a templom hátuljánál egyet gondoltam, és a Városház utcán át kiléptem a Fő útra. Mintha csak megéreztem volna, hogy a Piarista iskola még tartogatott valamit számomra. Beléptem az kapualjba, felfedeztem azt a táblát, amelyen az iskola kiemelkedő diákjait sorolta fel. Batthyány-Stratmann László ott volt az első helyen! A herceget a „Szegények orvosának” nevezték el betegei és tisztelői, s ehhez nem szükséges magyarázat. Az 1931-ben elhunyt mélyen vallásos szemorvost 2003-ban boldoggá avatták!
Az iskolaudvar sarkán egy férfi pörköltet főzött – üstben, szabad tűzön. A bentlakásos iskolának Erdélyből voltak vendégei, őket várták ebéddel. A férfi kedélyesen felvázolta az iskola és rendház újkori történetét, és hagyta, hogy körülnézzek az átjárókkal összekötött udvarokon. Az iskola és rendház három épületből áll, s ebből kettő régi. A legkorábbi részt 1739-ben már álló, barokk polgárházakból nyitották egybe, a másik pedig a Főhercegi kastély, amely alig fiatalabb. A rend 1994 óta rengeteget javított, újított, szépített az épületegyüttesen – amelyet visszakapott az államtól -, s a szépítésben sokat vállaltak a szülők.
Aki dudás akart lenni..!
Eztán már gyorsan megérkeztem a várba, a szecessziós egyetemi épület aulájában megrendezett makett kiállításra, s velem együtt megérkezett a napsütés is… Épp katonai hagyományőrzőket „vadásztam” fényképezőgépemmel, amikor megérkezett talpig „egyenruhában” hazánk sokáig első skótdudása, Kéri György dudás. Ő nem csak a skótot tudja ám fújni! …hanem fújta már a MÜPÁban, a Parlamentben, Edinburgh-ban és Perthben, orgonával és anélkül. „Áldásos nemzetközi tevékenységéért” 2009-ban állami bronzkereszt kitüntetést kapott, amit büszkén visel.
Nem kért figyelmet, hanem „belecsapott a húrokba” (sem neki, sem a skótdudának nem volt rá szüksége). Kéri úr weboldalán olvashattam, hogy valaki megjegyezte neki: „Láttalak játszani és nagyon szigorúan néztél ki.” A dudálás mellé nem fér se mosoly, se pózolás: nagyon erősen kell fújni! – magyarázta. Negyedóra kelta dallamvilág után egy biccentéssel besétált az épületbe.
Makett versus baranta
A makett-világ nem a kenyerem, így hát végignéztem a komáromi Tolma-baranta csoport ősmagyar harcművészeti bemutatóját. Egyórás bemutatójukkal kitettek magukért (íj, kard, fokos, szekerce, birkózás, kopja stb.), ám műsoruk pörgősebb lenne, ha vezetőjüknek nem kellene egyszerre bemutatózni és azzal együtt mindent elmagyarázni. Aztán bent is szétnéztem. Ismét találkoztam Kéri úrral, aki kedélyes, és önérzetes ember: szívesen válaszolt kérdéseimre.
Nem sokkal ezután a nagy csarnok felső emeletéről harsant fel a dudaszó – és addig megállt az élet, mindenki őt nézte. Felkérésébe még egy fellépés foglaltatott benne, s erre meg is invitált. Itt a Titanic muzsikája is felhangzott, s Kéri úr egy üveg valódi skót whisky-t ajánlott fel azoknak, akik eközben eljátsszák a Titanic „repülős jelenetét”. Sajna a párok bátortalanok voltak – de én azért készíttethettem egy közös képet a művész úrral…
Azokban az órákban sem jártam csukott szemmel, amíg átszeltem a várost a vasútállomásra menet. De azt már keresse meg mindenki magának, mi maradt ki mosonmagyaróvári cikksorozatomból… és járjuk csak a falvakat, városkákat gyalogosan, vagy kerékpárral, mert skótdudásokkal csak így találkozhatunk!
Harsáczki György
Egy álmos városrész „lőporfüstös” emlékei
Lead: Eveztek-e már kenuval vízi kalandpályán, városon belül? Ha igen lenne a válasz, a Mosonmagyaróváron belül „felturbózott” Malom-ági Lajtát biztosan nem ismerik: egyedülálló a maga nemében! Ausztria és Magyarország 2011-2013 között egy elnyert pályázat után közös fejlesztésbe kezdett a Lajta víziturizmusának fellendítésére. A Leitha-Lajta-projekt során a vízi túrázásra kifejezetten alkalmas Lajta utolsó 60 km-es szakaszán kikötőhelyeket, pihenőket, építettek, információs táblákat tettek ki, megszervezték a folyószakasz „karbantartását” – így hajtva még egy kis vizet a régió és Mosonmagyaróvár malmára.
Apropó, malom! A Mosonmagyaróvár nagyobb malmait hajtó Malom-ági Lajta medrét kenu és kajak-kímélő műtárgyakkal, mederszűkítőkkel látták el, hogy kisvíz esetén is biztonságosan és fennakadás nélkül lehessen elsiklani a város nevezetes épületeinek árnyékában. Az élmény-víziút többek között – mint valami vízi alagúton – a közel 400 éves Főhercegi malom alatt is átvezet.
Van hazánknak néhány olyan városa, amelyek neve ismert ugyan, ám legtöbb hazánkfia még sem tud róluk semmit – tisztelet a kivételnek. Nekem Mosonmagyaróvár a kedvenc ilyen „ismeretlenem”. (Néhány éve jelent meg hiánypótló írás lapunkban.) Ez az a kisváros, amelyen mindenki „átdönget” Ausztria felé, és soha nincs rá ok, hogy meg is álljon. De ismeretlenségének legfőbb oka az lehet, hogy csak 1939-ben egyesült Magyaróvár és Moson településekből, s jött létre Mosonmagyaróvár néven: nem „épült be” a köztudatba. A nyugati határátlépés miatt valószínűleg a hatóságok az erre kíváncsiskodó idegenekre sem néztek jó szemmel.
A Kühne Mezőgazdasági Gépgyár – 150 éves múlttal
Hogy volt, hogy volt..!
Egy nagycsaládosok részére kitalált és megszervezett kedvezményes nyaralás azonban csak szép emlékeket ébreszthet! Az 1980-as évek végén, szüleimmel átélt vakáció engem valóban összekapcsolt a várossal. Szállásunk a Nyugat-magyarországi Egyetem Mezőgazdaság- és Élelmiszertudományi Karának kollégiumában volt, de ami a legfontosabb: a programot a zseniális Frici bácsi szervezte. Így láttunk a várat, a várost, ismertük meg filmvetítéssel a szigetközi aranyászatot, jutottunk el lovardába, utaztunk Győrbe, Hédervárra, Lébénymiklósra, és (nagyon fontos) kaptunk tippet a Mosoni-Duna-i strandoláshoz… Én ezekkel az emlékekkel szálltam le a vonatról.
Gazdászoknak majd katonáknak…
A vasútvonal hosszan elnyúló város déli végét érinti: az állomás melletti kerékpárparkból ítélve sok az ingázó dolgozó. Annak ellenére, hogy az állomás előtt álló térképen láthattam a kétpólusú város szerkezetét, alaposan „elnéztem” a léptéket: beazonosítottam az állomást, a túlsó végen a várat, és e kettő között még néhány érdekesnek tűnő intézményt. De hogy közöttük milyen hosszú az út..! Nem is sejtettem.
Gyorsan irányt tévesztettem a virágzó, friss, zöld lombos a kertváros utcáin, de nemsokára a Mosoni-Duna partjára kerültem, ahol egy jókora romantikus stílusban emelt gyárépülettel találkoztam, a Kühne Mezőgazdasági Gépgyárral. A cég méltán büszke a homlokzaton is olvasható 1856-os alapítási évszámra, habár eleinte csak egy, a Magyar-Óvári Császári és Királyi Gazdasági Felsőbb Tanintézet növendékei számára létrehozott mezőgazdasági gép-kiállítási térrel vetették meg a lábukat. A századfordulóra már 40 000 nm területűre nőtt gyár az első világháború előtt és alatt már a hadsereg számára is gyártott felszerelést és hadianyagot. A vesztes háború után azonban visszaesett a termelés.
A feldúlt Mosoni-Duna partja a volt vízimalom épületétől
Lőporgyár – rohamléptekkel
A Kühne-gépgyár még szerencsésnek mondható, nem úgy, mint az a hatalmas Lőporgyár, amelyet még 1913-ban kezdtek el építeni 288 hektárnyi területen – és két évvel később már termelni is kezdett! A napi 12 tonna lőport előállító gyárhoz lakótelep, ágyúlövölde, kórház és kaszinó is tartozott. 1918 után ennek is befellegzett, s a területén létrehozott utódgyárak is mára jórészt megszűntek. A közelben van a hírhedt mosonmagyaróvári 56-os sortűz helyszíne is. A század eleji vasbeton építészet eme hatalmas és páratlan emlékei ugyanolyan ismeretlenek, mint Mosonmagyaróvár egyéb látnivalói. Ezt viszont különösen nehéz hasznosítani.
A Duna-parton a Vízimalom Hotel áll, a régi parti malom erősen átépített épülete – romantikának se híre, se hamva. Valamikor itt ömlött a Lajta a Dunába. A folyót most kotorták, átellenben földhányások csúfították a partot: állítólag kerékpárút is épül. Bős óta lényegesen alacsonyabb a vízszint. Igyekeztem nem megzavarni a parton futó kerékpárút mellett sütkérező vadkacsákat, s a Szent István király út régi, s egyre inkább városiasabb épületei között lépdeltem. Megpillantva a Nepomuki Szent János plébániatemplomot úgy gondoltam, hogy nemsokára szálláshelyemre érek, megszabadulhatok nehéz táskámtól, és kényelmesen fedezhetem fel Mosonmagyaróvárt. Pedig még csak Mosonban jártam.
Az elegáns épület legfigyelemreméltóbb dísze a kapu díszes-íves párkányzata a Zsidanics-címerrel
Ahol már Mária Terézia is sárba lépett…
Moson a 17-19. században az Ausztria felé történő gabonakereskedelemnek köszönhetően igen szépen fejlődött, gazdagodott. Akkor épülhetett még – nekem – az 1980-as évekből ismerős óriási magtár is. A 300 éves épület 2012 óta a Futura Interaktív Természettudományi Élményközpontnak ad otthont. Nagy öröm az, ha egy régi építményt hasznosítani tudnak (csak nem az utolsó pillanatban?), de hallottam morgókat is, akik haszontalannak ítélték a központot… Mindenesetre Moson városrész szinte alszik Magyaróvárhoz képest! A műemléképületek állapotáról már nem is beszélek.
Meglepetésemre a Mária Terézia nevét olvastam a templomkapu felett. Egy legenda szerint, amikor a királynő erre járt, hintója megrekedt a mocsaras mosoni sárban, s ebből a szorult helyzetből a mosoni polgárok szabadították ki. Mária Terézia köszönetképpen ígéretet tett arra, hogy ha Moson polgárai alkalmassá teszik azt a helyet egy templom építéséhez, akkor ő templomot építtet – s így is történt.
A deszkák között fütyül a szél…
Az egykori pezsgő kereskedelemnek két szálló is emléket állít: az eklektikus Fehér Ló Fogadó és a barokk Korona Szálló épülete. Az előbbi ma – helyreállítva – Közösségi Házként igyekszik felrázni Mosont, bár a bejárat üvegén nagyobb a Mozi felirat, az utóbbi viszont a városrész legszebb épülete is lehetne, de e cikk megírásakor még szégyenfolt. A sorsa már tipikusan ex-szocialista-vadkapitalista, ahogy ez nálunk lenni szokott. A háború után erre-arra használták, bérlakások is voltak benne, de állapota csak romlott (minek is írom le, hiszen ismerős történet). 1998-ban elkelt, de a hasznosítása elmaradt – nem alakítottak ki benne „emelt szintű” idősek otthonát. Az önkormányzat már régóta büntetéssel fenyegette a tulajdonost a homlokzat-felújítás elhanyagolása miatt, ám a válaszra tíz éve vár… Tető legalább van rajta. Az önkormányzat most lépett az ügyben, és augusztus 20-ra kész lesz. Ááá, mégsem – csúszik: remélhetőleg 2014 szeptember végére lesz kész – amikor „még nyílnak a völgyben a kerti virágok”.
Új centrum szépül…
A szállót eredetileg családi kúriának építtette Zsidanics István 1727-ben, s az elegáns épület legfigyelemreméltóbb dísze a kapu díszes-íves párkányzata a Zsidanics-címerrel. Zöld lesz, ha megéljük – az akkor látott hanyagul bedeszkázott ablakok katasztrófa-filmeket idéztek fel bennem.
A templom előtt már „kulturált” terecske díszlett virágokkal és Szent István király szobrával. Sajnos a templom előtt és után álló leharcolt házak állapota azonban az 1970-es éveket idézi. Óvár felé sétálva a barokk utáni stílusok mind-mind képviseltetik magukat (klasszicista, historizáló, szecesszió), és nincs hiány emléktáblákban sem. „Kossuth Lajos 1848 október 22-23-án itt fogadta Moson mezőváros lakosságának lelkes ünneplését” – olvastam.
A Monarchia békeidejéből való, kiskastélynak is beillő Pálffy-villa nézett ki a Manninger János lakótelep szürke blokkjai közül
Moson központja egyre inkább a Kápolna tér, amelynek parkját a piac, a Rozália kápolna és a világháborús emlékmű szegélyezik. Ide néz Ostermayer Károly Alapítványa által 1891-ben épített első kisdedóvó tornyos épülete is. Egy árnyas szabadtéri piac praktikus feltételeit nemrég teremtették meg, de a szomszédos tereket is folyamatosan rendezik – Moson több évtizedes lemaradásban van magyaróvári városrészéhez képest!
Lakótelepet a foghíjjba!
Közintézmények és egyre alacsonyabb régi lakóházak kísérték a fő utat a néhai településhatárig. Mert az 1950-es években a két városrész között kezdtek hozzá egy új központhoz, amely – láthatjuk majd – nem volt túl sikeres. A blokkházakkal átellenben csak néhány szecessziós, eklektikus villa állt akkoriban. Lakótelepekkel töltötték ki a nagy „hézagot”. Végre elértem az Erkel Ferenc utcáig – mely már inkább Magyaróvár széle -, elfoglaltam szállásomat, s egy óra múlva felfrissülve folytattam sétámat a „másik” városba.
Malmok, Lajták, stílusok
Egy főépítész és a lokálpatrióták
Magyaróvár külvárosa is több érdekes épülettel szolgált – csak a Szent István király út mentén. A Hunyadi János utcánál egy, az erdélyi fatemplomokra emlékeztető református templom áll. Sokáig azt hittem, hogy bizonyosan új építésű, de tévedtem: a belül is szépen festett-faragott épületet 1940-ben szentelték fel, és Szeghalmy Bálint tervezte.
(A tervező építészetére Kós Károly munkái voltak nagy hatással – főként református templomokat tervezett a két háború között. Mint Miskolc főépítésze ő tervezte az 1997-ben felgyújtott Deszkatemplomot, és az Avasi-torony helyén korábban álló Rákóczi kilátót is. Az előbbit 1999-ben újjáépítették, az utóbbit a szovjetek lőtték szét 1956-ban, ennek is felvetődött az újraépítése. Lám, hová el lehet jutni a világhálóval…)
Pár házzal errébb egy ízig-vérig art deco stílusú villa áll kifogástalan állapotban. Szemközt vele egy harmadik időszak stílusa, a Monarchia békeidejének kiskastélynak is beillő villája nézett ki a Manninger János lakótelep szürke blokkjai közül. A Pálffy-villa. Hőnel Béla izgalmas épületeivel mindenütt lehet találkozni Mosonmagyaróvár 1930-as évekbeli határain belül, legyen az közintézmény vagy akár villa. Például itt van azonnal a szomszédban álló Hansági Múzeum, amely 1913-ban épült neoklasszicista-neoklasszikus stílusban. Maga a múzeum intézménye már 130 éves patinával büszkélkedhet: a Mosonmegyei Történelmi és Régészeti Egyletet 1882-ben hozta létre három komoly lokálpatrióta, s az egylet a városnak és az egész vármegyének igen jelentős, s azóta is gyarapodó szellemi örökségét alapozta meg.
Az ugyanebben a körben álló tekintélyes méretű, nemrég felújított általános iskola a szecesszió igen szép példája a városban.
Háromszáz!
Mielőtt ez után az építészeti felvezető után belépnénk Magyaróvár belvárosába, el kell mondanom, hogy ez a város világelső az egy lakosra eső fogászatok, s fogorvosok számában! A 30 ezres városban 300 fogászat működik… (Ezt a Tourinform irodában mondták.) Azért itt írom ezt le, mert a nagy kereszteződésben a KRESZ táblák mellett itt külön oszlopot kaptak a nagyobb fogászatok irányjelző táblái! De ez a „rekord” nem jelenti azt, hogy a város lakói hollywoodi sztárokhoz méltó fogsorokkal villognak: a szolgáltatásokat inkább külföldiek veszik igénybe: a norvégoktól az osztrákokon át a franciákig…
Lajta – jobbra-balra
Engem leginkább a város malmai érdekeltek, s ezeknek utána is olvastam – hármat találtam. A városban már a 13. században is több malom kerepelt: a molnárok céhe, rögtön a mészárosok céhe után következett – fontossági sorrendben. A török kor térképein látható három malmot viszont már biztosan megfeleltették a ma is látható épületeknek. A legnagyobb, az Uradalmi – vagy Főhercegi – malom ősét a mai Malom-ági Lajta működtette. A városi felső malom lapátjait is ugyanaz az Lajta-ág hajtotta – ezt legutoljára az Akóts nevet viselte a tulajdonosa után, de a városi alsó malomra a Lajta-ágból kivezető keskenyebb csatorna vitte a vizet. Ez egyszerűen a Városi malom nevet viseli.
Térképem alapján így lesétáltam a kórháznál futó vízfolyáshoz, melyről ott derült ki, hogy az a Malom-ági Lajta, majd tőszomszédságában megtaláltam azt a bizonyos keskenyebb csatornát – a Lajta „Temető árok” ágát -, amely a belváros enyhe dombjának meredekebb oldalán futott le az előbb említett Malom-ági Lajtába. Most nem folyt benne víz. A belváros „kapujában”, az evangélikus templom mögött az út éppen e csatorna felett vezet a sétálóutcába.
Malom volt – most parlagon…
Ha már felkaptam a fonalat, elkezdtem göngyölíteni: innen már látható volt a Városi malom, de izgalmasabb volt követni a kikövezett árkot. A következő utcánál már láthattam, hogy terasz épült a malom csatorna fölé – remélem, nem fogják teljesen lefedni „praktikus okokra” hivatkozva! A meder szinte észrevétlenül került át a forgalmas út túloldalára – a kis híd korlátján egy Nepomuki Szent János szobor álldogál. A malom még jó állapotban van – az épület is csinos -, de láthatóan most kezdi „felfogni”, hogy ismét haszontalanságra ítéltetett. 1950-es évek óta nem őröl. Az oldalán nagy pizzéria-reklámot hordozó malom nemrég még Szent Flórián hotel volt. Úgy tűnt, hogy kis udvaraival adottak a feltételek, hogy szállóként jól hasznosuljon: kialakításakor nem számolták fel az épület malom jellegét sem – a néhai lapátkerekek helyét. Hiába, az egykori Sulcer malom barokk átépítésének 1754-es évszáma felett már pereg a vakolat, Szent Flórián szoborfülkéjébe már be is furakodtak a galambok.
Egy csokor műremek
Fejcsóválva követtem az árkot a túloldalon, amely házfalak és elvadult hátsó udvarok között tűnt el. A malomcsatorna miután megkerüli a régi városmagot és átfolyik a temetőn – belecsatlakozik a Malom-ági Lajtába. Ha térképen nézzük, láthatjuk, hogy a két vízfolyás körülöleli Magyaróvárt. A természetes kis dombot már a rómaiak is felfedezték, és itt emelték az Ad Flexum katonai települést. Az erődnek sajnos alig maradt nyoma, de bizonyosan a belváros területére esett. Két római felirat a magyaróvári vár kapujának belső falában látható befalazva.
A napfényben fürdő Városkapu téren ismét Hőnel Bélától, Magyaróvár egykori főépítészétől láthattam két szép épületet: a szecessziós hatású, vöröstéglás postapalota még így – elhanyagolva – is üdítő látvány volt, a jelenleg kopott barna színű Huber ház pedig monarchiás üdülőhelyek villáira emlékeztetett. Amilyen változatos volt az építész palettája, akár ő is tervezhette volna az első világháborús obeliszkre néző Városi Bíróság neoklasszicista épületét.
Geisswein Sándor szobra körül keringve
E kis kitérő után ismét a belváros kapujában voltam, de most már beljebb is kerültem. Sajnos a sétálóutca elvesztette eredeti formáját: az ide néző házainak homlokzatait olyannyira átépítették, hogy oda lett minden szépség. Óvár középkori városfalának egyik kapujának maradványát is az áruház oldalfalánál találtam meg. Fájó volt észrevenni a belvárosban csoportosan flangáló, jólöltözött, láthatóan külföldi fogászati-turisták és a Magyar utca apró üzletei előtt virágot és egyéb apróságokat áruló idős asszonyok nagy kontrasztját… Így jutottam el Magyaróvár plébániatemplomához, amely a város legjelentősebb barokk műemléke, bár templomtornya később épült. Az ünnepélyes arányokkal és szép üvegablakokkal és freskókkal bíró templom Habsburg-kriptájában Habsburg Frigyes főherceg és felesége érckoporsója nyugszik.
A templomnál jobbra is, balra is letértem a Magyar utcáról. Jobbra a figyelemre méltó „Barokk udvar” kettős íves homlokzatú házát találtam, a kis keresztutcában pedig egy jogtörténeti kuriózumot, amelyet 1653-ban állíttatott a „császári grófság kormányzója és úriszéke vezetője”. A Pieta-szoborral koronázott oszlop felirata így szól: „Minden szegény bűnösöknek, akik a bíróság ítélete folytán az életből a halálba kerültek, azok szegény lelkének vigasztalására…” Vajon mi késztette Mey János ítélőt, hogy azokban a vészterhes időkben „vígasztalást” nyújtson”?
A másik irányban, a Szent László tér érdekessége a felújított, 18. századi mészárszék kosáríves árkádjaival. Sajnos én, aki az elmúlt 40 év Magyarországában szocializálódtam, újépítésűnek érzem, mert a régihez hiányzik a kopottság, a fakó patina… A tető két íves ablakszeme is valahogy a modern hatást támogatja, ráadásul láthatóan üres.
Még a Dréher is nekiugrott!
A sétálóutca utolsó szakasza elején éppen egy kerékpáros pihenőhelyet adtak át a közönségnek – a kicsiknek játszóteret is építettek a kihasznált házhelyre – a városatyák kedélyesen heherésztek. A házak is magasabbak lettek, mintegy felvezették az egykori sörgyár hatalmas épületét, amely egy magas kéménnyel hívta fel még jobban magára a figyelmet. Ekkor, jó megérzéssel – két vendéglő között – beléptem a Tourinform irodába. Hátha megtudok valamit a legfrissebb turisztikai fejlesztésről. Itt hallottam a bicikli pihenőről és a Leitha-Lajta-projektről, amely nemcsak a Lajta osztrák és magyar szakaszait tette alkalmasabbá a vízi turizmusra, de a már említett Malom-ági Lajtát is. Ez utóbbihoz kaptam pár prospektust is.
A háromemeletes sörgyár problémája félig-meddig egy laikusnak is feltűnhet: sajnos csak a sétálóutcai homlokzata van rendbe téve és szépen lefestve, a Sörház utca felé hosszan húzódik a vakolathiányos raktári rész. A sörgyár már régóta egy épületegyüttest alkot Magyaróvár legrégebbi malmával – amely szintén rogyadozik. Az ipari méretű sörgyártás 1710 körül indult be a városban, s úgy, mint a malmot, ezt is többször korszerűsítették. A sörfőzőt és malátagyárat Dréherék vásárolták meg 1937-ben, hogy mint konkurenciájukat megszüntethessék. (Egy biztos: a háború végeztével a Dréher sörgyár szűnt meg a család részére.) A háború után szövetkezeti, illetve állami tulajdonba került, de az biztos, hogy sohasem hallottunk magyaróvári sörről…
Sok embert foglalkoztat annak gondolata, hogy miként lehetne megmenteni az enyészettől a malmot és a sörgyárat, de mindig oda fut ki a dolog, hogy általában a sétálókat veszélyeztető pergő vakolat teszi elkerülhetetlenné a legszükségesebb felújítást. Sajnos a szakemberek jól tudják, hogy ha a tulajdonos mindent meg is tesz az állagmegóvásért, akkor is 20-30 év alatt megpecsételődik egy épület sorsa. A tetőn álló fák nagysága sürgeti a beavatkozást…
Harsáczki György
(folytatjuk)
…és néhány kilométer az Appalachian Trail-en
Az Egyesült Államok természeti látnivalói között nem szokás megemlíteni a keleti part néhol magashegységi, de inkább középhegység jellegű táját, az Appalche-hegységet. Nekem is azért került képbe, mert a húgom izgalmas tájakról küldött képeket appaleche-i kirándulásairól, a tévében pedig egy „utazásos csatorna” mutatott be részeket az Appalachian Trail túraútvonalból, mely 3507 km hosszan, 177 841 méter szinttel szeli át az hegységet Új-Funlandtól Atlantáig. A végigtúrázása 5-7 hónapot igényel. Az ötlet és a nyomvonal 1922-23 körül született meg, és évente 3-4 millióan túráznak rajta.
Elég meglepő volt, hogy 3-4 friss elgázolt szarvast is láttunk vérbe fagyva az úttest szélén. Ennyire sok a vad?
New Yorki ott-tartózkodásom első hétvégéjén kerekedtünk föl egy túrára. Azt sem tudtam hová megyünk, de nagyon örültem a természeti környezetnek. Aznap reggel tudtam meg, hogy a Delaware Water Gap nevű helyre megyünk. Hohó, ezzel a hellyel már találkoztam, amikor az Appalache látnivalóira kerestem rá az interneten: A Delaware-folyó áttörése. Afféle amerikai Duna-kanyar, mivel ez a folyó is nagy kanyart vesz.
Gránitvonulatok 75 percre
Kicsit ideges voltam reggel, mert csak 8 óra után indultunk el és azt hittem messzire megyünk. Szerencsére 75 perc alatt odaértünk. A közepesen forgalmas autópálya legnagyobb része lapos, erdős dombhátakon tekergett nyugati irányban, de a bevágásokban kőzet tűnt föl, így végig izgalmas túraterepnek éltem meg. Elég meglepő volt, hogy 3-4 friss elgázolt szarvast is láttunk vérbe fagyva az úttest szélén. Ennyire sok a vad? Vagy nálunk jobban védik tőlük az autópályát? Egy bő óra után enyhén lejteni kezdett a pálya, így kinyílt a táj előttünk és megláttuk azt a két markánsan kimagasló vonulatot, amelyeket a Delaware-folyó metszett ketté. (A Delaware Water Gap védett terület kb. 45 km hosszan követi a folyót 5 km szélességben.) Lassan a sziklás oldalak tövébe értünk. Húgom felmutatott a jobb oldali tetejére: ott fogunk túrázni. Nem volt kétséges, hogy a letörések alatti barnás, oxidált színű kőfolyások kőzete gránit. Nagyon meghökkentő volt az, hogy a meredek hegyek relatív magassága mindössze 250 méter volt – a víztükör az út melletti fák mögött 210 méteren csillogott. Az ismeretlen hely nagyon izgalmasnak ígérkezett!
Alig értünk át a szoroson letértünk a Kittatinny (az itteni vonulat neve) Point nevű látogatóközpontba. Már erős meleg volt, de a helyet nagy fák árnyékolták – beálltunk egy parkolóhelyre. Felkaptam a sportcipőmet és nosza, már szaladtam is a folyópartra. A nyáron nem túl bővizű Delaware két oldalának útjait elég jól elrejtette a buja, zöld növényzet. Hát igen, a szorosok közlekedési útvonalak is. A túloldalon már Pennsylvania terült el. A víz mellett tipikus terepjáró parkolt, két kajakot készültek vízre tenni. Összepakoltunk és informálódni indultunk. A látogatóközpont főépülete fából épült és lábakon állt (a folyó most kb. 7 méterrel alacsonyabban folyt), bent „szakszemélyzet”, kifüggesztett tudnivalókkal, könyvekkel és sokféle ajándéktárggyal. Néhány szórólapon térkép és térképvázlat is segített a tájékozódásban. A falra az Appalachian Trail térképes-fotós kedvcsinálója és egy kézi készítésű amerikai fekete medve-ismertető is ki volt függesztve. Ez utóbbi szerencsére nem tartalmazott nyugtalanító szavakat és képeket…
A nap betűzött az erdőbe, az emelkedő második felén kisebb kőfolyásokon is átbukdácsoltunk…
A kilátásért még felmennek néhányan…
Ösvény híján a leállóút szélén gyalogolva értük el az erdőt a kíméletlen melegben, aztán nekimentünk a hegynek a „piros pötty néha fehér nyíllal” jelzésen. Meredeken emelkedett és kevés talajtól eltekintve, főleg kőzeten haladt. Az első kilátó-pihenőnél máris aggódni kezdtem a hármunk 2 liter vize miatt… A panoráma már innen is üdítő volt a kék folyóval és szigetével. A nap betűzött az erdőbe, az emelkedő második felén kisebb kőfolyásokon is átbukdácsoltunk – csak néhány kis családdal, párral és túrázóval találkoztunk, fent pedig egy fekete párral. Felérve merő víz voltam, kerestünk egy sziklaperemet a jó kilátáshoz, ahol fényképezőgépemre ráforrva élveztem a tájat: lent a Delaware, szemben a túloldal 446 méteres hegyfoka, és a kőfolyások. A szoros két végén ellenben a messzeségben sem emelkedtek hegyek. „Elvégeztük” a reklám-címlapfotózást, és megettük barackjainkat is és a Tammany-hegy (465 m) erdős csúcsát érintve egy útkereszteződésbe értünk. Térképvázlatunk nem volt túl egyértelmű, de húgom már járt erre régebben, így a Sunfish Pond tavacska irányába indultunk a kétnyomtávú úton. Árnyékban ugyan, de melegben. Az erdő alján sziklák hevertek, később pedig sűrű páfránymezők váltak egyeduralkodóvá. Néha állatok mozgását is hallottuk. Egyszerre csak szembetalálkoztunk egy ortodox zsidó családdal… Szürreális volt…
Több kilométer – lényegében szintben haladó – séta után megálltunk tízóraizni és leheveredtünk az árnyékba. Szendvicseim sikert arattak! Fogyott az aszalt gyümölcs is, no meg a víz. Továbbmenve kicsit gyérült az erdő – többet főtt a fejünk a nap miatt –, de felfedeztük az áfonyát. Kicsit aprók voltak és rásültek a bokorra, de szedegettük Kata húgommal. Találtunk egy kis helikopter-leszállópályát is.
Itt járt a medve! Előttünk cammogott el…
Medve-meeting
Öt kilométer után már várható volt egy letérés a tó felé, amit egy túrázó pár is megerősített. Énekléssel múlattuk a kicsit unalmas szakaszt, miközben végre meglett a keskeny, áfonyabokrokkal benőtt ösvény. Gabriel ment elől, mi felfrissülve követtük. Egyszer csak hirtelen hátrafordult és megálljt intett a kezével. Medvét vett észre! Eszünkbe sem jutott megijedni, mind odaaraszoltunk mögé és figyeltük, ahogy mutatta az áfonyásban a maci mozgását. És ahogy mutatta, ki is bukkant előttünk 7-8 méterre az ösvényre a fekete medve. Megállt, megemelve fejét beleszagolt a levegőbe és nyugodtan ránk nézett (ekkor egy kicsit izgultam…), majd unottan cammogni kezdett előttünk az ösvényen. Óvatosan a nyomába szegődtünk, aztán az erdőbe érve letért az útról – egy ideig még láttam a fenekét. Amerikában ez a medvefaj a legelterjedtebb, nem veszélyeztetett. Bár a neve fekete, igazán sokféle színváltozata ismert. Egy kifejlett hím súlya 60-250 kg között ingadozhat, a nőstényeké kb. 33%-kal kevesebb. Tápláléka 85%-ban növényi. Mi pedig nagyon büszkék voltunk az élményünkre!
Felélénkültünk. Kereszteztünk egy kis erecskét is, lemaradtam és titkon ittam belőle – mintha itthon lettem volna. Tudtam, hogy kevés vizünk van. (Ebből az érből továbbfolyó patak mentén mentünk vissza a folyóhoz.) Néhány ösvény-kereszteződés után ismét sziklát tudtunk a talpunk alatt – megérkeztünk a Sunfish Pond-hoz, New Jersey hét természeti csodájának egyikéhez. A 17 hektáros glaciális tengerszem vize olyan természetesen savas, hogy csak néhány halféle él meg benne. Különösen védett!
A 3507 km hosszú Trail fehér jele
Felüdülve a savas tóban…
A fürdést is tiltják, de mivel már több órája fürödtünk a saját levünkben, gyorsan megmártóztunk egy félreeső helyen. A víz alatt a legkisebb kövek is különösen csúszósak voltak – szinte négykézláb kellett belemenni és megmerülni, mivel sekélyen indult… Hallottuk, hogy máshol üvöltöztek is, nemhogy fürödtek. A rövid vízen lebegés után újjászületve másztunk ki. Később is megmerítkeztem, de aztán szó nélkül történő közös megegyezéssel kifeküdtünk sziesztázni az árnyékba. Különösen kedves trillájú madárka hangja múlatta az időt… Rövid szendergés után megosztoztunk a maradék két szendvicsen és csak néhány nyelet vizet hagytunk. Fürödtem egyet, majd vissza indultunk a tó megkerülésével.
A tópartot követő ösvény jóformán kőtengeren haladt (még látványnak is izgalmas volt) jól átmaszírozva a talpainkat. A hangoskodó fürdők eltűntek, a feltételezett helyükön viszont érdekes tornyok meredeztek lapos kövekből építve. A tó túlsó felén több horgászba botlottunk, illetve a tóból kifolyó érre. A horgászok tuti nem a Gap-től jöttek. Mindenesetre érdekes, hogy különleges halaknak lehet csalit lógatni… Itt vettem észre, hogy rátértünk a puritán fehér sáv jelzésű Appalachian Trail-re. Néhány perc múlva a sok mindent – többek között az alkohol fogyasztást és a fürdést is – tiltó táblákba botlottunk, majd elszakadtunk a Sunfish-től.
A békés Dunnfield slusszpoénja
A meleg, délutáni fényekben átkeltünk egy enyhe magaslaton, majd Gabriel nyomában a Dunnfield Creek (patak) forrásvölgyébe ereszkedtünk le – néhány tíz méternyit. A páfrányok szegélyezte és a gránit-kőmezők színesítette ösvényre besütött a nap a lombok között – nagyon fotogén volt. Elértük a mohás kövek között folydogáló patakot, amely mentén egészen a Delaware-ig túráztunk. A hat kilométeres út közben egyre több erecske folyt a Dunnfield-patakba, az erdő pedig egyre sötétebb és „komolyabb” lett.
Kihagytam a fürdést… De csak nekem lettek fotóim innen…
Egyszerűen éreztem, hogy a patak még tartogat valamit. Így aztán lassítottam, és fotózni kezdtem, amikor a patak jókora kőtömbök között csobogott. A patak innentől egyre mélyebbre vágódva folyt, kidőlt fatörzsek szegélyezték és a növényzet is megváltozott. Egyszerre csak kis tavacskába zubogott bele sziklafalak között – ennek partján pedig egy férfi készült megmártózni. Zavartsága ellenére elszántan fotózni kezdtem a vad zugot, bár meglehetősen kevés fény volt… A Dunnfield tovább folyva kis ágakra szakadt, vize így ért a következő lépcsőhöz, ahol lent, a vízesés alatt fürdő húgomékra akadtam. A víz mohás sziklafalon futott le, lent kis tavakba gyűlt, amelyekben kőtömbök hevertek. A különleges hely színei, hangulata a fényképezőgépem mögött tartott, így én aztán „elfotóztam” a fürdőidőt… A Dunnfield a továbbiakban – egészen a Delaware-ig – sziklamederben folyt, kis üstöket mélyített, amelyek között kis csobogókkal és „surrogókkal” küzdötte le a szintkülömbségeket. A turisták száma ugrásszerűen megnőtt…
Leértünk a folyóvölgybe, majd a kocsihoz. Itt olyan hangos, barbecue-zó, gyermekes társaság „várt”, hogy tikkadtan gyorsan elhajtottunk. Negyed óra múlva már – amerikai módra, de megérdemelten – extra adag fagyival és még több kólával kényeztettük magunkat.
Kijelenthetem, hogy az Államokban számos ilyan látványos természeti csodába, védett területbe lehet botlani, melyek folyton rejtve maradnak a közismert nagyágyúk mögött. Igaz ez minden országra!
Harsáczki György
A busók köztünk vannak… – A 2015-ös mohácsi téltemető felfordulás
Fotós és szerkesztési bravúr
Egy fa nem véletlenül kap becenevet: az valamiért különleges. A „President” viszont valóban az. Ez az óriás sequoia fenyő a Sequoia Nemzeti Park hatalmas erdejében áll az Egyesült Államokban, Kalifornia államban.
75 m magas, törzsének átmérője pedig 7,2 méter. 37,1 méter magasságban indul törzséből az első nagy ága. Ezekkel a méretekkel se nem a legmagasabb, se nem a legvastagabb törzsű növény a Földön, viszont a harmadik legnagyobb térfogatú, és mivel korát 3 200 évre becsülik, egyike a világ legidősebb fáinak. Törzsének térfogata 1300 m 3, s további 250 m 3 az ágaké, törzsének kerülete a föld szintjén 28,4 méter. A fenyőt Warren G. Harding elnökről nevezték el 1923-ban.
A kollégák munka közben…
A hihetetlen mérete és a szomszédos fák közelsége miatt ezt a fát még sosem fotózták le egyben. Máig! A National Geographic fotósainak csapata – tudósokkal együtt – megpróbálta megalkotni az óriásfa teljes képét, hogy a fa teljes nagyságában legyen látható a fotón. Ehhez meg kellett mászniuk a fát különleges mászóeszközök segítségével, és több ezer felvételt készítettek róla.
Az egészből 126-ot kiválasztottak, összeszerkesztették, s íme a végeredmény!
Forrás: internet – szerkesztette Hars.
Gólyafészek a Tolna megyei Regölyön – 2014 (Fotó: Harsáczki Gy.)
16 ezer kilométer a „maszületett gólya” mögött
Csaknem 16 ezer kilométert tett meg kóborlásaival együtt egy magyar fehér gólya. Ilyen messzire még egyetlen társa sem repült GPS-jelzővel. Keszi például „csak” Kenyáig jutott. Picur idén született, a közismert, webkamerával is ellátott nagyhalászi gólyafészekből származik, de a Nógrád megyei Rimócról indult vándorútjára.
A fiatal madár anyja május közepén áramütés miatt elpusztult. Mivel a négy, akkor pár napos fiókát az apjuk egyedül nem tudta volna felnevelni, tűzoltók segítségével kimentették őket a fészekből, és előbb a Nyíregyházi Állatparkba, majd a hortobágyi Góréstanyára kerültek. Innen hozták őket júniusban Nógrádba: Picur a rimóci fészekbe, testvérei közül egy Balassagyarmatra, kettő pedig Ludányhalásziba került „nevelőszülőkhöz” – minderről Papp Ferenc, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) programkoordinátora számolt be az MTI-nek.
A szakember elmondta, a jeladóval ellátott Picur a Wesel folyótól keletre fészkelő fehér gólyák megszokott útvonalán, a Boszporusz felett hagyta el Európát, keresztezte Anatóliát, majd a Közel-Kelet Földközi-tengeri partvidékét követve érte el a Nílus-völgyet. Egyiptomban dél felé fordult, a szeptembert pedig már Szudánban töltötte: előbb a Nílus-völgy és Eritrea között húzódó száraz szavannákon kóborolt, majd nyugat felé tett egy hosszabb kitérőt. Innen Dél-Szudánon, Etiópián, Kenyán, Tanzánián, Zambián keresztül – egy rövid szakaszon Mozambikot is érintve – Zimbabwéba érkezett. A Hwange Nemzeti Parkot elhagyva Botswanán át Dél-Afrikáig repült, jelenleg Johannesburgtól mintegy 300 kilométerre délnyugatra egy szarvasmarha-tenyésztő vidéken tartózkodik.
Picur útja. Tengerek felett nem szeret repülni
„Az első magyar gyűrűs fehér gólyát 1909-ben lőtték le Dél-Afrikában. Ezt a madarat Erdélyben, a Háromszék vármegyei Hídvégen jelölték. Az esetről a madár elejtője hirdetést adott fel a Times című lapban, amelyre Herman Ottó válaszolt. Ezután 1917-ig 34 magyar gyűrűs példány került meg Dél-Afrikába, ezek egy részét persze nem a mai határokon belül jelölték. Azóta viszont mindössze 16 madár előfordulása bizonyosodott be, az elmúlt negyven évből csak kilenc ilyen eset ismert” – mondta a szakember. Hozzátette: ez azt is jelezheti, hogy a magyar fehér gólyák egyre rövidebb vándorutakra vállalkoznak, sőt áttelelésük is egyre gyakoribb: „Jelenleg is az Ipoly-völgyben időzik a Január nevű madár, amely onnan kapta a nevét, hogy ez év januárjában érkezett róla az első jelentés a Szécsényhez tartozó Pösténypusztáról. Idén is áttelelésre készül, ez a jelenség mind gyakoribb a fehér gólyák között.”
Gólyaröpte a Tolna megyei Regölyön – 2014 (Fotó: Harsáczki Gy.)
Ez idáig Picur az egyetlen GSM-alapú jeladóval ellátott fehér gólya, amely eljutott Dél-Afrikába Rimóc községtől csaknem 16 ezer kilométert téve meg négy hónap alatt. Papp Ferenc kifejtette: a jeladós madarak nagy része a Száhel-övezetben telel; a szlovákiai Ipolyvarbón (Vrbovka) jeladóval ellátott madár például nyugat felé húzódott, a Csád-tó vidékére. Jelenleg Niger, Nigéria és Csád hármas határán időzik már hetek óta.
Egy másik fiatal példány, Keszi a szudáni szavannákig Picur útvonalát követte, de onnan Eritreán, Etiópián és Szomálián keresztül folytatta útját dél felé, jelenleg Kenya északi részén van. A Madárvédelem és kutatás határok nélkül magyar-szlovák, valamint az Északi gólyahír című magyar projekt részeként megjelölt 44 fehér gólya közül tíz útvonala követhető nyomon, térképen is.
Forrás: http://vs.hu/magazin/osszes/del-afrikaig-jutott-vandorutjan-picur-a-jelados-feher-golya-1220#!s0
