Lengyel középkor és Krakkó vörös téglái (1. rész)

Bástya sétány negyvenhét

 

Tartoztam Krakkónak. Tartoztam egy rajongó cikkel azért a város nyújtotta nagyszerű

A kisváros plázájánál tartottunk egészségügyi szünetet, amely közvetlenül a középkori városfal több száz méteres szakaszán ütött rést...

A kisváros plázájánál tartottunk egészségügyi szünetet, amely közvetlenül a középkori városfal több száz méteres szakaszán ütött rést…

élményért, amely miatt én még Prága fölé is emelem. Bár itt már az érzelmek döntenek: egy igazán keresztény, baráti nép kevésbé „divatos”, egykori fővárosa, szemben a kevély cseh fővárossal.

 

Városfal-előzetes Zólyomban

Hallottam ugyan Krakkóról, de nem sokat. Épp ezért volt izgalmas. A kedvezményes hostel-szállást viszont nem lehetett nem kihasználni. Egy buszút tetemes költségei helyett jobban megérte hasonló szállást foglalni ismerőseinknek, és együtt, autóval nekivágni az útnak – át a Felvidéken. Csípős hideg volt, de havat alig láttunk. A rejtélyes Korponán túl már erősen fátyolosodott az idő, Zólyomnál pedig már nagyobb hókupacok jelezték a korábban lehullott nagyobb havat. A kisváros plázájánál tartottunk egészségügyi szünetet, amely közvetlenül a középkori városfal több száz méteres szakaszán ütött rést. Mindenesetre örültem a felfedezésnek, mivel 2006-ban körbejártam  Zólyomot, és ezzel a szakasszal nem találkoztam… Már fel is tehetem a kérdést, hogy ugyan mi váltja majd fel a plázát? Hiszen a falak 500 évének ellenében a multikultúrális „fogyasztói forradalom” még csak 25 éves…

Város a Wawel mögött…

Donovalyban egy kis időre beléptünk a télbe (és jó 20-30 centiméteres hóba), hogy aztán – a latyakban – Rózsahegyre ereszkedve a Kubinyok között Árva vára vigyázó szirtje alatt érjünk a lengyel határra. Már szürkült, így hát az erdős dombvidékből nem sokat láttunk. Krakkó éjszakai villódzó fényei megtévesztik az autóval érkezőt: a város igazi arca színes és történelmi! Erről szállásunk elfoglalása után meg is győződhettünk, mert kisétáltunk a Visztula partjára. A Kazimierz városrész nyugati szélén található Pálos kolostor templomának barokk homlokzata ünnepélyesen ki volt világítva, ellenben a parti sétány szinte sötétbe burkolózott, alig néhány lámpa vetett rá gyér fényt. A Visztula partja egyébként a továbbiakban sem „úszott fényárban” – az 5. század után alapított város nem a partra települt. Bár Krakkó ősi „szíve” a körülbelül 30 méter magas Wawel-domb a folyó fölé magasodik, a középkori város úgy épült ki, mintha minél távolabb szeretett volna kerülni a Visztulától.

A királyi palota a Wawelben - előtérben a Tyúkláb bástyával

A királyi palota a Wawelben – előtérben a Tyúkláb bástyával

Krakkó szerencsés módon szinte sértetlenül vészelte át a két világégést – és a törökök sem szállták meg 150 évre, mint bennünket -, ezért rengeteg középkori és reneszánsz emléke maradt fenn, a később épült építészeti alkotásairól nem is beszélve. (Azonban ennek köszönhetően öröklődött át napjainkra a középkori utcahálózat, amely igen szűk és kaotikus.) A Wawel fényszórókkal megvilágított vártornyai és falai hangsúlyosabbá tették az alacsony magaslatot, amelyen a 12. században emelték az első, román stílusú erődítményeket. A Wawel királyi palotája a 17. század elejéig volt a lengyel uralkodók székhelye, mert III. Zsigmond Varsót jelölte ki új fővárosnak. A palota ezután még 1734-ig koronázási hely volt.

Vacsorázás után a Krakowska utcán indultunk „haza”, Kazimierzbe, melynek gyalogjárdája több háztömb hosszúságban ódon árkádok alatt futott. A súlyos ívek alól ütött-kopott, robosztus barokk és klasszicista épületeket láthattam, amelyekre innen-onnan fehér és sárga fényű lámpák vetődtek, s a boltok, ablakai is különböző színű lámpákkal, cégérekkel tarkították az összhatást.

 

A „nyolcvan tornyú” Krakkó

Kicsit szeles, hideg időben indultunk neki másnap a belvárosnak: a Főpiactér felé vezető Grodzka utca elején is számtalan látnivalót fedeztem fel. Először is itt található a gótikus stílusú domonkos templom, amelynek falai az egyik legrégebbi alapokon állnak. Kerítőfala elé 1990-ben állították a Katyini emlékkeresztet, amely az 1940-ben meggyilkolt lengyel tiszteknek állít emléket. Ide néz a királyi palota, és annak Tyúkláb bástyája is, amely a nagyrészt reneszánsz és gótikus stílusú épületegyüttes jellegzetes eleme a 14. századból. A legenda szerint Hedvig királyné itt hímezett, és innen gyönyörködött Krakkóban… Ezután az ember nem is hinné, hogy a legalsó, cifra, lőréses bástyák legfeljebb százévesek…

A Grodzkán sétálva máris két jellegzetes templomtorony vonta magára a figyelmünket: a Szent András templom rusztikus hatású, nyers kő tornyának ikerablakaiból olykor-olykor egy kisebb galambraj rebbentek ki, de mire megközelítettük, mögötte már ki is bontakozott a Szent Péter és Szent Pál templom, amelynek dús, barokk díszítményei éles kontrasztban álltak az előbbi templom mogorvának is mondható megjelenésével. Egyébként a kettejük között lévő téren is valaha templom állt 1811-ig. Krakkónak is van vagy 80 tornya – Prága 100 tornyával szemben…

A Szent Péter és Szent Pál templom belső tere az altemplom lejáratából

A Szent Péter és Szent Pál templom belső tere az altemplom lejáratából

„Csak” bekukkantottunk a barokk templomba, és máris elröppent 40 perc..! Az a rengeteg mellékoltár, reneszánsz és régebbi emlékművek, sírkövek, az altemplom… De ezután aznap már csak a közismert Szűz Mária templomot látogattuk meg belülről, amelynek felemás tornyai Krakkó kikezdhetetlen jelképei. A Grodzka szinte minden háza patinás: általában barokk, esetleg romantikus stílusúak, de nagy örömömre a fakó színek, és a hepehupás vakolat mellett eredeti árkádok, kváderköves támfalak, szabadon átöröklődött régi ablaknyílások tesznek minden épületet fotótémává. Ennek ellenére gyorsan eljutottunk a Főpiactérre.

 

A császár „műemlékes” volt?

Európa egyik legnagyobb – 200×200 méteres – középkori teréről már olvashattak – ennek közepén áll a terebélyes, gótikus-reneszánsz stílusú Posztócsarnok, amely a város gazdag kereskedői múltjának ma is eleven emléke. Sok arca van, az emeletén pedig a Lengyel Nemzeti Múzeum egyik kiállítása kapott helyet.

Meg kell jegyeznem, hogy amikor a Szűz Mária templom belépőjegyének megvételekor németül(!) tudattuk, hogy magyar újságírók vagyunk (ahogy itt olvashatják: valóban), az idős pénztárosnő örömmel adta az ingyenjegyet, és ajándékképpen a már kiválasztott néhány képeslapot! A furcsa harangtornyok magasabbikából óránként egy kürtös ad toronyzenét!

A nap már jócskán délutánba hajlott, amikor a tér túloldalán folytattuk sétánkat a Florianskán. Akár az utcától kapta nevét az utca végében emelkedő Flórián-kapu, akár fordítva, egy biztos: a kereskedőváros középkori, 13. században emelt városfalának egyetlen megmaradt városkapuja jött szembe! Szerencsére nem az egyetlen maradványa a tatár betörések ellen emelt védműnek, amelyet a 15-16. században is megerősítettek a török fenyegetettség miatt.

A csodálatos Barbakán 1499-ből...

A csodálatos Barbakán 1499-ből…

Krakkóba eredetileg nyolc felvonóhidas kapun lehetet bejutni, s a 4 kilométer hosszú falrendszert egykor 47(!) torony tagolta! S még ez sem oly különleges, de amikor 1807-ben elkezdték a várost akadályozó falak ledöntését, I. Ferenc rendelettel tiltotta meg a Flórián-kapu és a szomszédos védművek lebontását, s az 1830-as városrendezési terv a falak és a kintebb húzódó vizesárok terültét pedig városi parknak jelölte ki. Ez azért is meghökkentő előrelátás, mert az Óvárost körülvevő, azt óvó „zöld gyűrű”, a Planty 52 hektár területű! Ez lehetővé teszi azt a ritka történelmi sétát is, hogy az ember körbegyalogolja az Óvárost.

 

Barbakán – tökéletes védelem

Az 1307-ben épített Flórián-kapu ma jelképes átjáró, mivel a fő kapuján még egy lovas kocsinak is ügyesen kellett lavírozni. A túloldalon egy kövezett tér közepén egy furcsa vöröstéglás, tornyos védmű állt, olyan tökéletes állapotban, ahogy azt 1499-ben felépítették! Ez volt a Barbakán, amit szintén I. Ferenc őriztetett meg. Ezt látni kell!

A 24 méter átmérőjű Barbakán – amely a védműfejlesztés szép példája – eredetileg egy kis szigeten állt, két vizesárok között, s kintről a Barbakán udvarára felvonóhíd, az udvarról a városkapuhoz pedig erődített híd vezetett. Ezek már nincsenek meg, viszont az építmény ma is az eredeti vizesárok szintjéből emelkedik ki. Falai három méter vastagok, 130 lőrés mérsékelte a támadó kedvet, s az 1768-as orosz ostromoknak is ellenállt. Visszanézve az Óváros felé, láthattuk, hogy a kapu jobb és bal oldalán is magas tornyok emelkednek – a paszományverők, az asztalosok és az ácsok bástyái – s az azokat összekötő, magas falszakasszal.

 

Ezek a jellegzetes bástya-emléktáblák végigkísérik a Planty-t

Ezek a jellegzetes bástya-emléktáblák végigkísérik a Planty-t

Kergetjük a bástyákat, fotózzuk a táblákat

A nyugati oldal felé indultunk el, ahol egy gótikus formákat mutató, komor téglaépület kapcsolódott a falhoz. Ez a Város Fegyvertár, amely a 16. században épült, de azért nem volt egyértelmű nekem sem a stílusa, mert 1860 körül neogótikus stílusban átépítették… Ma a Czartoryski herceg Múzeum egyik része található benne. S ennek tövében felfedeztem az elbontott 44 torony első emléktábláját. Úgy néz ki, hogy a krakkóiak még a tornyok megjelenését, nevét, és alapfalait sem hagyták feledésbe merülni! Buda várához hasonlóan itt is céhek védték az egyes falszakaszokat, s a bástyák, tornyok neveit a foglalkozásokról nevezték el. Az bizony a fegyverkovácsok és szappanfőzők bástyája volt! – ezt tudtuk meg a domborműves tábláról. Ekkor kaptam vérszemet…

Nem sokkal ezután dél felé fordultunk, s a Szent Kázmér kolostor mellett sétáltunk el, mellyel párhuzamosan, az utca túloldalán egy apró kálváriát láthattunk – egy kis udvarban kialakítva. A következő térig nem találtunk táblát a Planty fái alatt, ám az itt álló reprezentatív eklektikus épület a Művészetek Palotája nevet viseli, amely a századfordulón épült, amelyet számos dombormű és mellszobor díszít. Előtte a Baszta Pasnikow tábláját találtuk meg (nem tudtam lefordítani), a következő bástya-emlékhely pedig a Baszta Garncarzy-nak, a Fazekasok bástyájának szólt. A soron következő, a vörös tímárok tornya egy kávéház kiülője előtt porosodott, de legalább tiszta volt a torony rajza… Az egykori Óváros következő kapujának, a Szewska-kapu helyét dísztéglával magasították ki, s valamikor itt még villamos is közlekedett. A kaput szintén barbakán védelmezte.

A vacsorának is beillő ebéd után már sötétben folytatódott a „kutatás”: A Nozownikow tornyot követően még a fegyverkovácsok, a bádogosok, a kelmefestők, majd a bőrművesek és a borbélyok bástyájának tábláit találtuk meg, s a Wislna utcánál a Wislna-kaput, ezen az oldalon a másodikat. (Korán sem biztos, hogy minden bástyának van ilyen táblája.) Tovább a Wawel felé – állítólag – kevesebb bástya volt (mi ezen, a nyugati oldalon az Iglarzy, a Puskaporos, és a Szíjgyártó bástyák tábláit „gyűjtöttük be”), mert erre a Visztula mocsaraira bízhatták Krakkót védelmét.

 

Emléktábla a Vislna-kapunál, a ferences kolostorral a háttérben

Emléktábla a ferences kolostorral a háttérben

Ami a (fél)körből kimaradt

Bár írásomban a középkori városfalakra összpontosítok, meg kell említenem, hogy a Planty „félkörét” járva még így is sok jelentős és érdekes épület mellett vezetett az utunk: A Művészetek Palotája után a Jagelló Egyetem neogótikus épülete előtt sétáltunk el, ahol csak másnap vettük észre Kopernikusz lengyel csillagász szép szobrát. A Franciszkanska utcánál a támpillérei miatt feltűnő ferences rendi templom és kolostor áll, ami a 13. század közepén épült román és gótikus stílusban. Rá merőlegesen az akkor – 2013-ban – II. János Pál pápa arcképével díszített Püspöki palota emelkedik. A Wawel felé a második keresztutcácska a Senacka. Itt a Régészeti Múzeumot tekinthetjük meg, amelynek befogadó robosztus épülete reneszánsz várkastélyra emlékeztet… Valamikor kolostorépület volt, amelyből egy tűzvész után máshová költözött a rend. Szép, zárt park veszi körül, alépítményeiben régi erődítményfalakat őriz. A szomszédos Érseki Múzeum vörös téglás neogótikus épületei egészen a Wawel-dombig érnek.

Harsáczki György

Csatatér a Budai várban

Olyan, mintha, de mégsem…

A „Négybarbáros”-emlékmű az udvar közepén

A „Négybarbáros”-emlékmű az udvar közepén

 

Több, mint két hete készülődik már a háború. Most már a spájzban vannak a statiszta-kommandósok: az Országos Széchenyi Könyvtár bejárati aulájában lófrálnak. Be-betörnek a büfébe is. Kint, az Oroszlános udvarban már tarthatatlan a helyzet: A puskalövedékektől megrongált, megcsonkolt Négy barbár szobra előtt már mintha hetek óta kint lógnának a mocskos drapériák a tiltakozó feliratokkal. Bár az Oroszlános udvar mindig kövezett volt, földhányásokra pakolt homokzsákok alkotják a felkelők védelmi vonalait. De akad autógumi és lim-lom-barikád. Az épület áramellátása sebtében felállított rozsdás telefonpóznákon ziláltan lógó drót- és kábelfonaton történik. Nincs esztétikum, katonás a gondolkodás. Sokfelé tűz nyomai látszanak, betonkockák, por, ruhafoszlányok, papírszemét borítja a földet. Tökéletesen kiégett Ikarus és 4-5 személyautó segít még közelebb, napjainkhoz hozni a drámát – bár az egyik mintha máshol ment volna tönkre: hátsó szélvédőjének szélén mohapárna látható… A könyvtár bejáratát eltorlaszolták a legutóbbi ostrom során leomlott első emelet kő- és betondarabjai. Lám, feltárult a lestrapált szocreál belső berendezés! Ötven-hatvanéves bútordarabok mögött göbbednek a kutatók, a könyvtárosok! Hűű! Ez botrányos! Még jó, hogy a háborút valami más követi. A tankok lövedékei után feltárult a történelmi falakkal álcázott igénytelen jelen…

 

A Budavári Palota egyetlen zárt udvarában több, mint két hete dolgoznak a filmesek. Elképesztő, hogy az állítólag „B” vagy „C” kategóriás akció-scifi is ennyi munkát és – nem utolsó sorban – pénzt emészt fel. Mintha hallottam volna, hogy 120 millióért tűri el a port, a szemetet, a gépek zúgását, és a látogatók útvonalát korlátozó munkálatokat az Önkormányzat.

Először azt láthattuk, hogy az udvar közepére egy hatalmas emlékművet állítottak be – pontosabban: szereltek össze. Az acélszerkezetre farostlemez került, majd a felületeket a Palota köveivel megegyező színű, kétségbevonhatatlanul kőburkolatnak tűnő borítólapokkal fedték be, amelyet utólag számtalan lövedék ütötte nyommal „díszítettek”. A talapzaton négy harci szekercés – fantasy-barbárnak tűnő – lovas vágtat, s a köztük álló oszlopon egy szárnyas figura áll. Az egyik alkotás a karját, a másik a fejének egy darabját, a lovak is egy-egy lábukat vesztették már a képzőművészeti alkotásokat soha sem kímélő golyózáporban. Az egyik munkás rombol még egy kicsit az egyik paripa lábán…

A Széchenyi Könyvtár két emeletet „ajándékba kapott”

A Széchenyi Könyvtár két emeletet „ajándékba kapott”

A könyvtár bejárata feletti teraszt kiegészítve, egy eleve lerombolt épületrészt állítottak össze. A kívülre ragasztott kifestett hungarocell annyira hűen utánozza az épület eredeti részeinek megjelenését, hogy a „csalás” csak másfél méterről tűnik fel. Eleve néhány sérüléssel, repesz- és golyütütte lyukkal „ellátva” szállították ide… A leomlott emelet már említett, ócska bútorait egyenként tették a helyükre, nem megfeledkezve a megtépett függönyről, szőnyegről, képekről. A kváderkő alatti nyers tégla is épp, hogy a helyén maradt. Pedig hungarocell. Nem lepne meg, ha a romok között a második emeleten tárolt kávéfőzőt, és a titkárnő váltó-papucsát is megtalálnánk. Mert a díszletes alapos…

A múlt héten megérkeztek a tankok is. Szépek, feketék és jó hosszú lövegcsövük van. – Ezeket valószínűleg meg tudná emelni néhány markos ember – mosolyog kollégám. – Mivel ezek biztosan nem 5 centiméteres páncélzattal vannak ellátva! – magyarázza. A három jármű békésen megszemlélte a terepet és a buzgón dolgozókat a kapuból, majd az erős napsütésre hivatkozva visszavonult: jelenésük csak egy héttel később lesz. Addig megnézik a Parlamentet, a Corvin-közt és bekukkantanak a Széna térre is. Hogy ne károsodjon az udvar meglehetősen igénytelen kőburkolata a „nehéz” tankok lánckerekei miatt, a stáb homokágyat szórt a járművek felvonulási területére és arra vastag acéllapok kerültek. Mondjuk azok, amelyeket az „önjáró lövegekről” lespóroltak… Igazán nem kellett volna. A lánckerekek okozta kártérítésből pedig meg lehetett volna igényesebben csinálni a burkolatot – Mátyás palotájának alapfalait jelző kőberakásokkal együtt.

Elült a csatazaj egy pillanatra...

Elült a csatazaj egy pillanatra…

Az eredeti – Fadrusz János oroszlánjaival díszített – Oroszlános kaput „duplikálták” az udvar másik sarkában. Talán így azt is láthatjuk majd a moziban, amilyenné a kapu változott a nagy csatában. A kapu másolatát végképp nem kímélték a szakemberek: az emléktábla apró darabokra robbant egy páncélököl lövedékétől, az egyik oroszlán is félberobbant, s a kapuív oszlopai épp, csak emlékeztetnek néhai formájukra. Igen, ez a háború. A TV-ben mindennap láthatjuk, akár kétszer is. Egyszer az esti filmben, és a Híradóban.

 

Jókora szélgép fújja a füstöt az elképesztő díszletek közé… Ködösítenek.

 

Harsáczki György

Mi is történt 1945. február 11-én, este, úgy 8 óra után?

Hátha valaki nem tudja…

A Bécsi kapu - 1945

A Bécsi kapu – 1945 (Forrás: internet)

 

Nincs kerek évforduló, ezért úgy gondoltam másra hagyom a megemlékezést. Aztán, meggondolatlanul, belelapoztam az „RTV Részletes” újságba, megnéztem a február 11-i műsorokat. Elképedtem! Azon a napon, amikor 1945-ben egy kisvárosnyi magyar férfi (nő és gyerek!) halt meg, a közszolgálati televíziók (az M-1, az M-2, a Duna és a Duna-World), és a közszolgálati rádiók: a Kossuth, a Petőfi és a Bartók  is tingli-tangli vidám műsorokat sugároznak. Eszükbe sem jut megemlékezni az e napon néhány óra alatt elesett hozzávetőleg 20 ezer (!) magyarról, ugyanannyiról, mint az 1526-ban lezajlott mohácsi csatában.

 

Mi is történt 1945. február 11-én, este, úgy 8 óra után?

Tudjuk, ez az évfordulója a Budai-várból 1945. február 11-én történt kitörésnek, mely során az 1944. Karácsonya óta a Budai-várban rekedt magyar és német alakulatok maradványai, hátrahagyva a Várhegy pincéiben sebesült és beteg bajtársaikat, elkerülendő a semmi jóval nem kecsegtető fogságba esést megkísérelték a lehetetlent, azaz egy bravúros rohammal kitörni a Vár és Budapest körül kiépített többszörös szovjet gyűrűből.

A Bécsi kapu tér a szobraival - 1945 (Forrás: internet)

A Bécsi kapu tér a szobraival – 1945 (Forrás: internet)

Mint tudjuk, a Budapest körüli szovjet gyűrű 1944. Karácsonyán bezárult, s 1945. január közepén a magyar és német alakulatok, feladva Pestet, Budára majd fokozatosan a Várhegyre, pontosabban a Budai várba szorultak vissza. A Hitler által ígért légi utánpótlás akadozott, majd a szükség-repülőtérként használt Vérmező eleste után le is állt. A magyar és német parancsnokok, Hindy Iván vezérezredes és Karl Pfeffer-Wildenbruch Obergruppenfürer, akik összességében 40-45 ezer ember – nagyjából fele-fele arányban magyar és német katonák – felett rendelkeztek, s akik minden korábbi kitörési engedély-kérelemre Hitlertől elutasító választ kaptak, lőszer és élelem fogytával elhatározták a kitörést. Itt is furfanghoz kellett folyamodniuk, azaz a Berlin felé küldött rádióüzenet után, miszerint kitörnek, összetörték a rádiót, hogy ne vehessék Hitler ismételt tiltó parancsát.

Az 1945. február 11-én este 8 óra körül a Bécsi kapun keresztül a Várfok és az Ostrom utcán kitóduló magyar és német csapatokat, melyek sem tüzérségi támogatást nem kaptak, s nehézfegyverekkel sem rendelkeztek, a kitörést már „váró” szovjetek a Széna és Széll Kálmán tereken félelmetes golyózáporral fogadták.

Az egyenlőtlen küzdelem hamar eldőlt: a fáradt, kiéhezett, lőszerrel alig rendelkező kitörő sereg, azaz józan becslések szerint 44 ezer – fele részt magyar, fele részt német – katonából másnapra hozzávetőleg 700 katona érte el a magyar-német vonalakat és átmenetileg megmenekült. Azaz 43 ezer katona egyetlen nap leforgása alatt halt meg, amiből, ha az arányok helyesek, 21-22 ezer volt a magyar halott.

A kitörők menekülési irányai (Forrás: internet)

A kitörők menekülési irányai (Forrás: internet)

És itt meg kell állni. Megállni, és nem azt boncolgatni, hogy az elesettek hány százaléka szimpatizált a német terjeszkedéssel, hány százaléka volt náci (szovjet szóhasználat szerint: fasiszta) érzelmű, hanem fejet hajtani a katonai esküjükhöz halálukig ragaszkodó, hazájuk fővárosát az ellenségtől (igenis ellenségtől, mert egy katona számára a felettese, a parancsnoka mondja meg, ki az ellenség) védő katonák végső erőfeszítése, halála előtt. S hogy nem adták meg magukat, az is érthető, hiszen már 1944 ősze óta magyar földön tevékenykedik a Vörös Hadsereg, s vannak hírek, hogy az elfoglalt területeken mi történik, s mi történik a fogságba esett honvédekkel. De tudjuk azt is, hogy a Várhegy pincéiben berendezett hadikórházak sebesültjeinek szenvedését a Várba betörő szovjetek nem gyógyszerrel, kötszerrel és érzéstelenítővel, hanem lángszóróval rövidítették le.

Igen! Meg kell állni és eltöprengeni azon, hogy a mohácsi csatával azonos emberveszteség, miért nem érdemel meg több mint 60 év után a hivatalos Magyarországtól kegyeletet. Hogy egy tisztességesen megrendezett állami megemlékezésen elsirassuk azt a kisvárosnyi életerős magyar férfit, köztük a csupa fiatalból álló két Egyetemi Rohamzászlóalj önkénteseit, ahogy ezt tette Nemeskürty István 1972-ben a doni áldozatokkal a „Requiem egy hadseregért” című könyvében. Megemlékezni, s nem azon fanyalogni, hogy párfős szervezetek miként emlékeznek meg róluk. S mellesleg elsiratni azt a Gerhard Schmidhuber német vezérkari ezredest, aki egy hónappal korábban még megmentette a budapesti gettó maradék 60-70 ezer lakóját, s aki a Lövőház utcában ugyanezen harcban esett el.

Igen, ideje már központilag, államilag felmenteni ezeket az elesett katonákat a hamisan csengő „fasiszta” jelző súlya alól, s ezzel felitatni azt a gyászkönnyet, mely még ma is legördül ezekben a hideg február elejei napokban a hozzátartozók sokat látott és még többet tapasztalt barázdált arcán. Ez a feladat a hatalomban lévőkre vár!

 

Mi pedig, civilek, addig is kegyelettel gondoljunk az elesettekre! Legyen emlékük áldott!

Dobai Miklós

Internetes körlevélből