New York dombjain, lankáin…

A metropolis, ahogy még nem ismered…

A horizontot Manhattan magasházai, felhőkarcolói csipkézték... (Kilátás a repülőgépből)

A horizontot Manhattan magasházai, felhőkarcolói csipkézik… (Kilátás a repülőgépből)

 

New Yorkot nem másról, mint a 17. századi skót királyról, VII. Jakabról, a york-i hercegről nevezték el. Na nem ez az összes érdekesség az amerikai metropolisszal kapcsolatban, de az sem köztudott, hogy legismertebb kerületének, Manhattan-nek a neve egy indián szóból ered. A delaware indiánok már évezredekkel korábban lakták a területet és használták a Mannahatta elnevezést. Jelentése „a dombos, keskeny sziget”. (Az első telepesek előtt itt élő törzsek egyikének neve is ez: manahattoes.) 2010 nyarán alkalmam adódott alaposan szétnézni ebben a nagyvárosban, mely az USA legnépesebb városa (8 millió 158 ezer fő) és 800 km2 területen fekszik. New York – mely először a New Amsterdam nevet viselte – területére 1524-ben lépett először európai ember, aki nem más volt, mint Giovanni da Verrazzano olasz felfedező.

 

Madártávlatból – metróülésről…

Nem bántam volna, ha az első repülőutam jobban sikerül, mint ahogy, nem is beszélve a leszállás előtt átélt gyomorlifteztető manőverekről. Nyugodtan mondhatom szükséges rosszanak is az óceán feletti repülést. Már leszállás közben feltűnt, hogy mennyi vizes felület csillog New York körül, kicsit távolabb pedig a nem emlegetett homokos tengerpart sávja sárgállott. Izgalmas volt megpillantani a Manhattan-ben emelkedő betonerdőt, közöttük az Empire State Building pálcikáját. Testvérem várt. A JFK repülőtérről reptéri vasúttal utaztunk néhány kilométert, majd átszálltunk a new york-i metróra (subway). Mind a vasútról, mind a megállóból kisebb mocsarakra, tavacskákra láttunk, ahol nem ritkán vízimadarak békásztak. Olajozottan, röpke másfél óra alatt bezötyögtünk Manhattanbe, majd onnan a híres Central Park északi szélére. Közben keresztmetszetet kaptam az utazóközönségről: legalább 50%-uk fekete volt. Őket meg kellett szokni, mert tényleg feketék és mégsem egy filmben látom őket… Manhattan-hez közeledve – hiszen ez természetes – teljes lett a paletta a rasszokat illetően.

A főleg afroamerikaiak lakta Dél-Harlem 111. utcájába értünk „haza”, ahol a jellegzetesen amerikai előlépcsős, szuterénlakásos, tűzlétrás épület előtt most is helyet kellett kérni a kiülő feketéktől, hogy beférjünk a bejáraton. Gyomromat könnyű helyi sörrel gyógyítottuk, majd vacsorára húgom házias ízekkel vendégelt meg bennünket.

Itt volt az idő, hogy gyors képet kapjak a Big Apple-ről – ahogy New Yorkot nevezni szokták –, mivel sok időt fogok benne egyedül eltölteni – kezdve már a holnapi nappal. Húgom barátja a metrótérképet kiterítve jól bemutatta a lényeget.

Sétám kezdetén, a Harlem Meernél. A túlparton gránitdomb emelkedett

Sétám kezdetén, a Harlem Meernél. A túlparton gránitdomb emelkedik…

Hullámzó négyzetháló

Nekem a város egyik nagy meglepetése volt, hogy nem sík…, annak ellenére, hogy tengerparton van és a jégkorszak gleccserei tönkig koptatták a területét. Az még csak hagyján, hogy a felhőkarcolók között gyakran hullámos a felszín, és a Central Park területén 15-20 méteres sziklás dombok találhatók, de hogy Manhattan két oldalán is dombvonulatok húzódnak! (Persze messziről semmit nem lehet belőlük észrevenni, mert az épületek vizuálisan kiegyenlítik a látványt.) A park északi vonalában ezek már 30-40 méteresek, de Manhattan északi csúcsán már 70-80 magasra emelkednek. Ott, a Bennett parkban található a Manhattan legmagasabb pontját jelző tábla: tszf. 265 láb (kb. 88 méter). A mellette emelkedő Tryon park egy erődítés helyén létesült, amit 1776-ban az amerikaiak hősiesen védtek a brit erőkkel szemben, de végül elesett – ez után kapta a Tryon nevet. A területet 1935-ben parkosították és várszerű falakat építettek a dombtetőn, mivel egy darab kő sem maradt belőle. Viszont jó a kilátás a Hudson-folyóra, a Washington-hídra, illetve Harlemre.

 

New York erődítményei

Egyébként van még néhány erőd a városban – jól szétszórva. Staten Islandon, a Verrazzano-Narrows-híd mellett egy érdekes erőd, a Fort Wadsworth látható, mely a New Yorki-öblöt ellenőrizte és már az amerikai függetlenségi háború óta ismert. A katonaság 1994-ig állomásozott benne! Manhattan szigetcsúcsán – a felhőkarcolók tövében – pedig egy kör-forma erőd a Castle Clinton látható. Ez utóbbi jó meglepett, mivel az 1811-ben épített kikötő-védő erőd – amit sosem vetettek be – észrevétlenül bújt meg az elmúlt 200 évben.

A Tryon Parkban 88 méter magasból nézhetünk le a Hudson-folyóra

A Tryon Parkban 88 méter magasból nézhetünk le a Hudson-folyóra

Az már csak ráadás New York védműveit illetően, hogy a híres/hírhedt Wall street a 17. században emelt védfalnak köszönheti a nevét. A négy méter magas falat holland telepesek építették az angolok támadásának kivédésére 1653 körül. A New Amsterdam északi határán álló, földből és cölöpökből épített falat egy egykorú térképvázlat alapján tornyok tagolhatták. Miután a brit flotta 1664-ben elfoglalta a „várost”, a hollandok rövidesen lemondtak Nieuw Amsterdamukról, s a szőrmekereskedelmi központként „világrajött” település megkapta mai nevét. A falat a brit gyarmati kormányzat bontotta le1699-ben, mert a rohamléptekben növekedő várost gátolta a fejlődésben.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a védőfal mögött a De Waal Straat (Vallon utca) futott. Így amikor a britek angolosították az utcaneveket a fal mellett található utcát Wall-ra „keresztelték”. A falra utaló táblát a Federal Hall előtt fotóztam le, ahol a nyomvonalát is jelzik a burkolaton…

 

Erre hajtott Kojak is…

New York szíve, a 21,6 km hosszú és 3,7 km széles, 58,8 km2 területű Manhattan sziget négy részre (is) osztható: a déli végén leterülő Downtown és középső részén található Midtown a felhőkarcolók, magasépületek „hazája”. A Midtown-tól északra kezdődik a Central Park hatalmas zöld négyzete, e fölött pedig az Uptown, amely nagyrészt Harlemet takarja. A szigetet – a Downtown-t kivéve – 1811-től egymásra merőleges utcák: hosszanti sugárutak (avenue) és keresztutcák (street) hálózzák be. Így aztán olyan egyszerű a tájékozódás, mint egy koordináta rendszerben, mivel a Downtowntól 1–154-ig következnek az utcák, a keleti oldali East Rivertől a nyugati Hudson-folyóig pedig 11 sugárút szeli át Manhattant.

Délelőtt 10 körül keltem a napközbenre is besötétített lakában, ahol a következő közel két hétben kritikusra emelkedett a hőmérséklet. A kintiről már nem is beszélek: a nyár az óceán okozta magas páratartalom – na meg a beton és az aszfalt – miatt rettenetes. Klímaberendezés nélkül gyakorlatilag élhetetlen.

 

A Harlem Meer buckái

11 óra felé kiléptem a viszonylag árnyas utcára (végig autók parkolnak, mindenütt tűzlétrák) és néhány perc múlva ott álltam a Central Park egyik bejáratánál – mivel a parkot alacsony kőfal veszi körbe, itt-ott megszakítva. Régóta fentem a fogam a parkra – láttam már képeket a holmi gránitdombokról, mint New York természeti képződményeiről… Ahogy beléptem, a park ezen végén elterülő tavacska, a Harlem Meer túloldalán 8-10 méteres, meglehetősen természetes dombokat vettem észre. És minő meglepetés: a kapu mellett egy képes oszlop a közeli látnivalókról! A sétányon a csigaként közlekedő szemeteskocsi és a kocogók, sétálók között lassan megkerültem a tavat, a vízfelszínről éppen egy motoros vízibicikli-szerű szerkezettel békanyálat „fölöztek le”, a parton kacsák tollászkodtak. …és egy emléktábla a sétány mellett! Az angoltudásom ugyan csekély, de megerőltettem magam: a dombok tetején valaha volt erődökre, stratégiai pontokra (Fort Clinton, Fort Fish, Nutter’s Battery, Blockhouse) utalt 1812-ből… Akkor zajlott az 1812-es háború az amerikaiak és a britek között.

A Harlem Meer felett

A Harlem Meer felett

Nna, szerencsére itt is belefut az ember némi történelembe! Azonnal otthonosabban mozogtam. Egy másik dombon egy „Motherhouse” épülete állt a 19. század végén. New York határa ekkor még sok kilométerre volt… Végre megmászhattam az első dombot, a néhai Fort Clintonét – szálkőzeten. Már nyoma sincs, de a sziklákról jó volt a kilátás a tóra, a városra. Itt már a függetlenségi háború idején (18. század vége) erődláncolatot építettek ki, 1812-ben ezeket felújították az előrenyomuló britek figyelésére. A szomszédos dombtetőket is felkerestem a sétányok szövevényén, de csak a kilátás fogadott. A Blochouse-t kicsit később kerestem meg, de legalább látható volt belőle valami. A négyzet alakú lőréses blokkot egy mókus „védte”, aki belakatolt vasrácson kiugrott a fotózás elől… Innen tényleg messzire láthattak – legalább 20-25 méteres, meredek sziklaletörés védte az egyik oldalon.

 

Emlékek, sportolók és a „dobók”

A Central Parkon egy több sávos aszfaltút is átkanyarog, amit természetesen csak biciklisták, gördeszkások, futók használhatnak. Elég nagy a forgalom, mindig jól szét kell nézni az áthaladáskor, a Midtown felé már közlekedési lámpa is elkél. Autóval csak a rendőrség járja – éjjel. Van is foganatja, mert jó a közbiztonság (ebben megerősítettek, illetve mi is többször sétáltunk benne éjféltájban), bár minden lámpaoszlopon óvva intik a járókelőket egy esetleges támadástól. Minden útkereszteződésben volt térkép is, ahol az ingyenes közvécéket is feltüntették. Így tudtam meg egy kicsit arrébb, hogy a Fort Fish – ismét egy néhai erőd – közelében voltam. A kicsit szeparált dombtetőn erőd nyoma helyett egy emlék-gránitpadot találtam, a park történetének egyik nagy alakjának, Andrew Haswell Green emlékére, aki rendkívül sokat tett azért, hogy a nagyváros élhetőbb legyen.

Elhatároztam, hogy felkeresem a Nagy-dombot, hátha jó kilátás esik róla a felhőkarcolókra. Közben belefutottam az északi rész sportpályáiba, ahol főleg baseballozni lehet: viccesnek találtam, hogy ha csak ketten is voltak egy pályán, akkor is csak azt a dobás-ütés technikát gyakorolták, amivel az amerikai filmekben nyaggatják az apák a gyerekeiket. Meglehetősen unalmasnak tűnt.

 

A fák fölött mindig ott „figyel” a megszokott New York...

A fák fölött mindig ott „figyel” a megszokott New York…

Műpatak, művízesés, viharkárok

A közelből induló, The Ravine-nek (szakadék) elnevezett mesterséges hegyi patakot a sétálók felfrissülésére hozták létre kis híddal, vízeséssel. (Persze, eleinte izgatott, hogy valódi-e a patak.) A sétány kicsit elburjánzottnak, elhanyagoltnak tűnt, de azonnal kertészekbe botlottam, akik jól felszerelve, munkaruhában elhivatottan végezték munkájukat. A kispatak mentén lesétáltam a vízesésig – amin talán csak én vehettem észre, hogy a gránittömbök nem természetesen kerültek úgy a víz útjába –, majd visszakaptattam a tetőre, ahol szintén volt egy vízesés. Így derült ki, hogy a park ezen része egy kis fennsík. Ismét átkeltem egy keskeny tavon és felgyalogoltam a Nagy-dombra. Kilátás persze nem volt, de a fák lombja között több jellegzetesen new york-i, az épületek tetejét díszítő/csúfító víztartályt lehetett kivenni, vagyis nem voltam alacsonyan. Egy elkerített területen fák pótlása és tereprendezés folyt, táblák mutatták a 2009-es viharok pusztítását.

 

Rezerválták az Eldorádót

Gyorsítottam a tempón, mivel közeledett a találkozónk ideje. Déli irányban, dimben-dombon át, néha a keresztezve a biciklisztrádát elérkeztem az első „autó-sikátorig” vagy keresztútig, amelyekből négy harántolja a parkot és be vannak süllyesztve a felszínbe, hogy ne tűnjenek föl. Sárgállott a taxiktól… Ennek közelében a park legnagyobb tava, a The Reservoir terül el, amely a világváros ivóvízét biztosítja – a többivel ellentétben ezt körbekerítették. Mesterséges, sőt azt vettem észre, hogy vízszintjét elég magasra „tették”. Itt szembesülhettem végül az első felhőkarcolós panorámával – a víztükörrel megbolondítva. Itt ez a legmenőbb kocogókör, és ide néz le a kettős tornyú The Eldorado apartmanház is, amely a felső tízezer számára kínálja lakásait. Michael J. Fox, Alec Baldwin, vagy Faye Dunaway is a The Eldoradoban választott apartmant… A park körül még három ikertornyos épület emelkedik – mindhárom art deco stílusú, és megközelítőleg 30 emeletes. John Lennon a szerényebb méretű Dakota-házban lakott feleségével, amely előtt 1980-ban lelőtték.

Így építettek ők…

Bár 1811-ben még nem volt helye a négyzetrácsos városrendezési tervekben, de igény mutatkozott egy nagy közparkra, ahová a városi forgatagból kimenekülhettek az emberek. A négy kilométer hosszú és 800 méter széles Central Park Olmsted és Vaux tájrendező-kertépítészek nyertes tervei alapján épült ki 1858-1873 között (ekkor tervezték meg Brooklyn Prospect parkját és más zöld felületeket is). A park tervezett területéről először is ki kellett lakoltatni az ott élő, többnyire bevándorlókat és területet felszabadítani. Ekkor „csapták hozzá” azt az északi, mocsaras területet, ahol ma a Harlem Meer is található. Az egyik tavat csónakázásra, egy másikat nyáron pancsolásra, a harmadikat télen korcsolyázásra, és van, amit kifejezetten teknőcöknek alakítottak ki (a neve is Turtle). A Harlem Meer partján pedig pecásokat láttam! Mennyi lehet a hetijegy?

A Belvedere-kastély a Teknőc-tó felett. Természetesen gránit dombon

A Belvedere-kastély a Teknőc-tó felett. Természetesen gránit dombon

Tereprendezés során annyi lőport durrogtattak el, mint egy kisebb háborúban, de a sziklák legtöbbje, valószínűleg természetes – gömbölyded formájú. (A jégkorszak gleccserei leértek New York vonalába és 300 méteres vastagságukkal alaposan lecsiszolták a kőzetet.) A tavak és a dús erdők egészen természetesnek tűnnek, bár mindent emberkéz alkotott. Még 14 ezer m3 termőtalajt is kellet hozni New Jerseyből, mivel az itt lévő nem volt elég termékeny, vagy nem volt elég mennyiségű a fák növekedéséhez. A sétányok között játszótereket, sok kisebb és egy hatalmas rétet is kialakítottak, amelyeken nyáron százával napoznak, heverésznek, piknikeznek a new yorkiak, sőt esténként szabadtéri komolyzenei koncerteket is rendeznek. De vannak csendes zugok is, ahol körülveszi az embert a „zöld”, s valóban ki lehet kapcsolódni. A madarak is kedvelik, sok a mókus, de mi még mosómedvéket is láttunk hancúrozni éjjel a lámpafényben!

 

Tavak a világváros népének

Vaux úr 36 különféle, szép hidat is tervezett, s ezeken kívül több érdekes építmény is került a parkba: többek között egy jókora szabadtéri színpad, a svéd, fából épített marionett színház, a látványos Bethesda terasz, vagy a világhírű Metropolitan múzeum, amely a keleti oldalon követelt magának helyet a parkból. Szinte szimbólum a romantikus stílusú Belvedere-kastély (1865-ben tervezték), mely a már említett Teknős-tó felet emelkedik fellobogózva a park második legmagasabb szikláján – valóban jó kilátással. A tavacska igazán idilli a sok lustán evező, kövekről a békalencsésbe loccsanó páncélostól… E mellett tűntek föl az első bikinis napozók – meglehetősen koncentráltan. Itt ér véget a Nagy-rét, az ovális Great Lawn.

A következő, a The Lake (A tó) nevet viselő, egy szép csónakázó tó. A nyugati oldalán futó útról tétova csónakok serege tűnt fel. Hogy közelebbről is megnézzem a tavat – és hogy felhőkarcolókat fotózhassak ringó lélekvesztőkkel –, térképen kinéztem az utamat az „erdőben” egy másik hídig. Meglepetésemre ezen az oldalon meredek gránitdombokon kanyarogtak az ösvények a lombsátor alatt. Nemsokára a park talán legkecsesebb hídjához értem, ahol a csónak- és gyalogos-rajzás is a legnagyobb volt. A híd sok századfordulós éveket bemutató archív fotón szerepel, napernyős, abroncsos-szoknyás hölgyekkel…

 

A Nagy legelő. (Nem fotómontázs!)

A Nagy legelő. (Nem fotómontázs!)

Még birkák is legeltek

A sétányt épp lezárták ideiglenesen, mert egy ipari szecska-géppel egy fa maradványait tüntették el – ki kellett kerülni. A tó kis öblének partján nőalakos szökőkút tűnt fel, körötte díszburkolatos tér, mögötte díszes, kettős lépcsősor …és rengeteg ember. Az itt található, 1873-ban épített Bethesda terasz, a park exkluzív sétatere szinte paradicsomi kertet elevenít meg a csónakázó tóval és a dús lombokkal a háttérben. (Itt forgatták a Váltságdíj című film gyermekrablási jeleneteit.) Elképesztő madár és indaszövevényt voltak képesek hajdan a lépcsők oldalába faragni! A Midtown felé vezető szil-fasor alatt kigyúrt, cseppet sem szerény fekete fiúk táncoltak és vonták be a helyi közönséget, míg alig arrébb egy tizenéves srác játszott a szabad használatra kitett kurta zongorán – csak úgy.

Rövid célirányos séta után ott álltam a Birkalegelő, a Sheep Meadow szélén. (Egy archív fotó szerint az 1930-as években is legelésztek itt birkák, mivel a világválságban már az élelem miatt is aggódtak…) A „legelő” túloldala felett már megjelentek a toronyépületek – akár egy montázson. Alant pedig szétszórva a New York népe, mint a strandon a törülközők. Reggel még locsolhatták a gyepet, mert azonnal átázott a nadrágom, ahogy árnyékos részre telepedtem. Ha figyelmesen keressük, az épületek közt megpillantható az Empire State Building csúcsa (384 m), de a híres Rockefeller Center (260 m) közelebb van – jobban látható. Egy gyors pizzaszelet-ebéd után átsétáltam a másik végébe, ahol egy gránit-buckán egy jókora kő-blokkot fedeztem fel. Nem kizárt, hogy oda tették, mert nem messze is láttam még vagy három hasonlót…

Gyalult grániton szórakozik a new yorki

A park utolsó 500 métere tele van meghökkentő szürke sziklákkal és gyalult kőzetdombokkal, amelyeken vígan kergetőznek, üldögélnek az emberek, de némelyeken a sziklamászás is gyakorolható. Ezek között csak halvány érdekesség volt a sok nézőt vonzó baseball-gyakorlópálya, csupa leány sportolóval. Sok a pad, vannak asztalok és ivókutak, bizony!

Ezt sem odavitték! Ezt a gránitdombot is a gleccserek hagyták meg

Ezt sem odavitték! Ezt a gránitdombot is a gleccserek hagyták meg

A magas épületek becsapják az ember távolságérzetét: már a lábuknál hittem magam és még kétszáz métert kellett gyalogoljak feléjük az út mellett, ahol a bicajosok, görkorisok és taxik mellett a gumis kerékkel ellátott lovas-hintók is közlekedtek. Az itteni állatvédők küzdenek a lovakért, amelyek a kipufogós levegőben kell ügessenek. A park szélén fiatalok igyekeztek riksázásra csábítani a szép számú turista-közönséget, amihez természetesen idegenvezetést is nyújtottak.

Az 59. utca egy másik világtól választott el: a beton, a fém és az üveg vertikális labirintusától, ahol a nézelődők innentől már közlekedési lámpák vezényletére hömpölyögtek ide-oda a parkoló autókkal, büféspultokkal és fagylaltos kocsikkal még keskenyebbé tett, piszkos járdákon. Néha látni egy-egy fát, ami a leggyakrabban a kínai páfrányfenyő. Talán ez bírja itt legjobban? Midtown – érdekes, bár élhetetlen közeg…

Harsáczki György

A hosszú sziget túlsó végén…

Long Island – nagybetűs vidék New York árnyékában

 

Nagyon vártam már azt a hétvégét. New Yorkban nyár közelít az elviselhetetlenséghez, mivel a meleg még párás is, a felhevült betondzsungel pedig már-már valóban a „népek olvasztótégelye” lesz. Ebből a világból vidékre utazni megváltásnak ígérkezett. A metropolisz többnyire szigeteken fekszik, még ha nem is tűnik fel: Brooklyn és Queens is a 190 kilométer hosszú, és átlagosan 37 kilométer széles Long Island nyugati végében fekszik, emiatt aztán a sziget az Egyesült Államok legnépesebb szigete – 7,5 millió lakossal.

Távozz tőlem tömegturizmus!

A péntek délutáni autóáradatban máris enyhébben tűzött autónkra a nap, amit a súlyos párából kialakuló felhőfoszlányoknak köszönhettünk. A Nagy Almát nem volt könnyű végképp elhagyni, de elővárosainak épületei lassan elmaradtak, onnan kezdve pedig erdők között iramodtunk a hosszú sziget túlsó vége felé, East Hamptonba.

Éppen elfértünk öten a kis faházban

Éppen elfértünk öten a kis faházban

Bár Manhattan köztudottan gránitra épült, meglepetésemre Long Island jégkorszaki végmorénából – kavics- és sziklatörmelékből – áll. A halmok legmagasabbja mindössze 122 méteres. Települései New York közelsége miatt is a jómódúak közkedvelt lakóhelyei, amelyek körül nagy erdők terülnek el, és védett vizes élőhelyek váltakoznak a fehér homokos tengerpartokkal, amelyek az óceán felé néznek. A new yorki fövenyek szemetesek, zsúfoltak, a sziget végén élő helyiek viszont óvják környezetüket a tömegturizmustól. (Úgy látszik, sikerrel.)

Éppen felébredtem, amikor egy sor dekoratív, emeletes faház után egy láthatólag fából épült szélmalom „villant” elénk a sötétben. Nagyon meglepődtem, mivel semmilyen régi dologra nem számítottam. East Hamptonban voltunk – egy eső után. Testvérem volt kolléganőjének apró faházába voltunk meghívva, ahol a nyarakat töltötte. A késői érkezést kellemes beszélgetés követte, majd hajnali lefekvés. Claire-rel együtt öten voltunk, és éppen elfértünk.

 

Elmosott reggeli

Reggel láthattuk, hogy a ház mögötti kis füves „udvaron” túl már az erdő hajladozott – állítólag nem ritkán őzekkel -, a széles faveranda pedig az étkező szerepét hivatott betölteni. Claire nagy kedves volt, még kávézás előtt külön felhívta mindannyiunk figyelmét Archeimer betegségére… Mire mindenki „felébredt” és körbejárta a házat (kerítést csak elvétve látni erre), a verőfényt hatalmas viharfelhő, majd zápor váltotta fel, így az éppen megterített asztalt viharos gyorsasággal le kellett bontanunk. Az esőt követően viszont az égetőre erősödő napsütés tetette velünk a lombok alá a kecskelábú asztalt.

Déli kiérkezésünkkor már toronymagas felhők gyülekeztek a szárazföld felett...

Déli kiérkezésünkkor már toronymagas felhők gyülekeztek a szárazföld felett…

Gyorsan meg is értünk a nagy fürdésre, így aztán átautóztunk East Hamptonon (itt láthattuk, hogy nagyon kevés helyen szabad parkolni és sehol sem ingyen), majd kiszálltunk a strand parkolójában, Gabriel barátunk pedig visszavitte az autót egy kinézett parkolóhelyre. (Csak utólag értettem meg, miért volt egy bicikli berakva a kocsi hátuljába: Gabriel azzal jött vissza a partra…)

 

Nagy hullámok, toronymagas felhők

Néhány lépéssel átjutottunk a Main Beach homokdűnéjén, és először láthattam az Atlanti-óceán hullámait. Egy nyugodtabb helyet kerestünk a forró-finom homokban, aztán kakaskodni kezdtünk a „vízi úthengerekkel”, a robosztus hullámokkal… Remek szórakozás volt! Néhány hosszú küzdelem, nagyobb korty, és a pihenő után tettem egy kis sétát a part mentén. A beach-et kísérő dűnesort, alig távolabb a víztől már egy jellegzetes fűfajta vette birtokába, tetején terebélyes (természetesen) fából épült villák néztek az óceánra. Felettük viszont már ismét toronymagasra habosodott cummulusok vetettek árnyékot „felhőtlen szórakozásunkra”. A másik irányba egy madzaggal körülkerített partszakaszra leltünk: egy tábla két ritka madárka (a Piping plover és a Least tern) költőhelyének védelmére hívta fel a figyelmet. De ekkor már elmúlt a napszúrás veszélye – a vihar megérkezett. Most már tudom, hogy Long Island hurrikánveszélyes terület… A Mexikói-öböl környékén kialakuló ciklonok észak felé haladva e sziget magasságában veszítik el erejüket… vagy nem: a Sandy hurrikán 2011-ben a második legnagyobb kárt okozta a szigeten. Mikor utólag a viharfelhős felvételeimet mutogattam, Balázs barátom két tubát (a földig le nem érő légtölcsér) vett észre az egyiken.

A zivatarfelhőből lenyúló, gyanús foszlány, a tuba...

A zivatarfelhőből lenyúló, gyanús foszlány, a tuba…

 

Zivatar dézsából

Én mindössze egy zivatarra készültem, amit meleg szemerkélés előzött meg, s közben minden szürkeségbe borult. Tíz percig még élveztük, hogy mindenki eltűnt a partról, és a horror-vörösre sült baywach-fiúk átfésülték a partszakaszt. Végül aztán rohannunk kellett a nagy strandépület eresze alá, a többi amerikai mellé. Az eső viszont nem csak egy zivatar volt: egy órán át esett úgy, mintha két dézsából öntötték volna. De akkor sem állt el – a vendégek közül senki sem próbálta meg megtenni a közelben parkoló autója és az eresz közti távolságot. Gabriel közben úgy döntött, hogy kiment bennünket, és kerékpárra pattanva eltűnt a vízfüggönyben. Mikor visszatért, már volt dolga elég vízzel, de míg beültünk az autóba, nekünk is jutott egy kicsi.

Mivel a fürdésnek – minden szempontból – befellegzett, testvérem és barátai új haditervvel rukkoltak elő: látogassuk meg Long Island legkeletibb sarkantyúján – a Montauk pointon – álló Montauk világítótornyát. Mit mondjak: ujjongtam az újdonságtól. A szemerkélő esőben jó negyven percet autóztunk az egyre alacsonyodó vidéken, s közben az ablakon keresztül néhány kemping mellett furcsa erdőket, homokdombokat és köztük kialakult mocsarakat fedeztem fel. Igen, ez is egy túraterep – és jó, ha van fürdőnadrág..!

 

A Montauk-világítótorony a sziget északi csücskén

A Montauk-világítótorony a sziget északi csücskén

Ostromlott végvár

Az eső lassacskán csendesedett, és éppen kimerészkedhettünk az autóból, amikor megálltunk a világítótorony – és környezete – parkolójában. Fapadokkal, szemetesekkel, virágágyásokkal, útbaigazító táblákkal „tarkított” sétányok vezettek a kiégett füvű dombon álló látványossághoz. Természetesen volt „visitor center” is, ahol megvettük a belépőket és nekirugaszkodtunk a dombnak. Közben már láthattuk alant a párába burkolózó partszakaszt, amelyet haragosan ostromolt az Atlanti-óceán. Felérve beléptünk a torony mellé épített emeletes épületbe, amelynek mindkét szintjén – az új témából adódóan – izgalmas kiállítást nézhettünk végig.

Először a világítótorony metszeti és szerkezeti rajza ragadott meg, majd egy meglehetősen egyszerű plakát, amelynek témájával erős párhuzamot véltem felfedezni a hazai teljesítménytúrákkal. A hamptoni „Soldier Ride”, valószínűleg egy katona emlékére rendezett próbatétel – kerékpárral 30 és 60 mérföldön, gyalog négy mérföldön 50 és 25 dollár nevezési díj ellenében. Jó lett volna látni, hogy megy ez Amerikában…

Egy külön szoba foglalkozott a torony megmentésével, mivel az óceán 200 év alatt vészesen megbontotta a végmorénából álló domboldalt, ami aztán az épületek ledőlésével járhatott volna együtt. Egy hölgy, Giorgina Reid viszont egy errózió-megállító módszerrel maga „fogta meg” a kavicsos domboldalt, és ez óriási..! Mindezt több, a változásokat bemutató makettel, légi felvétellel, újságcikkel mutatták be. Láthattuk aztán a Long Island makettjét is, amelyen az asztal oldalán feliratozott gombok megnyomásával megtalálhattuk – egy led felvillanásával –  a világítótorony helyét, szemben, fönn pedig annak fotóját.

 A világítótorony egykori őrei...

A világítótorony egykori őrei…

 

A fény forrása

A falakon remek – gyakran száz éves – fekete-fehér felvételek idézték a „mesterség” hőskorát, és a Montauk Point őreit, Milleréket. A toronyőrök romantikus dolgozószobája után nekivágtunk a vaslépcsőknek. A lépcsőzés felénél láthattuk az építés korabeli márvány emléktábláját, amelyen sok név felett az 1860-as évszámot lehet leolvasni. A – még mindig – esőverte teraszra csak egy ponton lehetett kimerészkedni, de a haragos óceán habjai és a párás, sebzett partvonal lenyűgöző látványt nyújtottak. Néhány lépcsőfokot fellépve az ember még felnézhetett a néhai fényadó-tükörrendszer helyére, ahol egy kisebb lámpát véltem látni, alatta pedig egy mentőhordágy pihent.

Lelépcsőzés után, lent megpillanthattuk – többek között – a 1903-1987 között alkalmazott lencse-ívekből összeállított „lencsét” is. Itt „csapott le” a távozó vendégekre a világítótorony gondnoka – egy hetven év feletti hölgy – aki megkérdezte, hogyan tetszettek a látnivalók. Elragadtatásom csak nőtt azzal, hogy a hölgy az utolsó őr lánya volt – gyorsan meg is kértem, hogy pózoljon a lencsével, és kitűzőkkel teli sapkáját is meg kellett örökítenem… A torony tövében még egy szobor, és egy haditengerészeti emlékművet is állítottak.

 

Nincs jobb, mint az óceán-ostromolta part gránitkavicsain sétálni

Nincs jobb, mint az óceán-ostromolta part gránitkavicsain sétálni

Legények a gáton

Szerencsére mindannyian le akartunk sétálni a partra. Éppen az eróziós folyamatokat tanulmányoztuk egy táblán furcsa piros bogyós cserjék mellett, amikor két fekete neoprém ruhás férfi előzött meg bennünket – horgászbottal. A parton viszont nem más kőzetdarabokat vert kitartóan a hullámverés, mint gránitot. A színes kavicsok közé kagylók, érdekes vízi növény darabok, algák keveredtek – azt is érdemes volt lefotózni…

A pecások a torony alatti szakaszon néztek farkasszemet a legvadabb hullámokkal, épp erre folytattuk sétánkat. Többségük a dombot védő, hatalmas kőtömbökön vetette meg a lábát, de néhányan a természetesen fövenyen is álldogáltak a kicsapó, „hűs” habokban – félmeztelenül! Nagy kapásokról nem tudok beszámolni – szerintem nem is arról volt szó…

Valahol itt vetődött a partra egy furcsa teremtmény teteme, a „Montauk monster” 2008-ban, amelyről sokat vitáztak: mi lehet? Fotóját a CNN-en is bemutatták. Emlősállatnak tűnt, nem borította szőr, bőre lilás-bordó volt, fogai felett papagájcsőr-félét is viselt. Mosómedve, kutya vagy valami hüllő? Vagy teknős volt héj nélkül..? Azóta biztosan eldöntötték.

Néhányan a fövenyen is álldogáltak a kicsapó, „hűs” habokban

Néhányan a fövenyen is álldogáltak a kicsapó, „hűs” habokban

 

Turisták és festők célpontja

Miután jól kibámultuk magunkat, a viharos óceántól feltöltődve másztunk vissza a dombra, majd a parkolóba. Félúton East Hamptonba egy kis pihenőt iktattunk be. Szerencsére a parkoló éppen egy magasabb dombra, a Hither Hills-re esett – némi kilátással -, a parkoló szélén pedig több bemutatótábla vonta magára a figyelmem. A Hither Hills State Park – természetvédelmi terület – az itteni földszoros formáit, mocsarait, lagúnáit, és vándordűnéit fedi le, amelyek kialakulását tábla szemléltette. A borongós ég alatt óvatos késő délutáni fénypászmák tapogatták az esőverte erdőt – a meredek dombról, a fák felett éppen látni lehetett az egyik oldalon az Atlanti-óceánt, a kontinens felőli oldalon pedig a Long Island öblét. Innen neki lehetett indulni a védett területnek – jelzett ösvényen.

Nem érhettünk vissza túl későn ahhoz, hogy a társaság lemondjon a barbecue-partyról. Miközben Gabriel a különféle hússzeleteket, és kolbászokat pakolta a rácsra és forgatásukra összpontosított, a lányok a salátának valót darabolták. Természetesen a sör sem hiányozott ezek mellől. „Folyamatos” érdeklődésemre Claire fotóalbumokat keresett elő, amelyekben a „Hamptonok” nyugodt, 19. századi báját láthattuk korabeli festők festményeinek reprodukcióin – a jellegzetes faházakkal, fa szélmalmokkal, halászházakkal, faházas faluképekkel és a nagyon barátságos erdős, ligetes tájjal. Már fentem a fogam a holnapi „fa-városnézésre”…

 

A felforrósodott homokon berohantunk a vízbe

A felforrósodott homokon berohantunk a vízbe

Túlhevült kerekezés rákkal, kenuval

Ezt másnap mégis egy újabb program előzte meg: mivel a háznál több kerékpár is akadt, egy kis tekeréssel egybekötött nézelődést, fürdést találtak ki „amerikai” vendéglátóim. Mivel egy bicaj mégis használhatatlannak bizonyult, Samar, az egyiptomi lány beült Claire autójába. Elindultunk a nagy fák alatt, a csupa zöldben – elszórtan nagy, de ízléses, fából emelt nyaralók tűntek fel az út szélén. Remek volt Long Islandon biciklizni, de a váltót még sem kellett volna használnom – azonnal leesett a lánc. De vissza is raktuk azonnal. A nap ugyan erősen sütött, de az árnyék mindig karnyújtásnyira volt.

Aztán egyszer csak az út kiért egy földnyelvre (a fák eltűntek), mi pedig azonnal „túlhevültünk”. Az egyik oldalon a Long Island öble, a másikon sásos-nádas mocsár (mely mögött egyre több víztükör vált láthatóvá) fogta közre a kiemelkedést. Egy ideig állatok élethelyét „védte” táblák sora. A földnyelv végén aztán összekapcsolódott a két sekély öböl. Itt elhagytuk az aszfaltot, és a belső vízhez gurultunk a homokon. A „talaj” viszont olyan forró volt a lábunk alatt, hogy a kerékpárt is jóformán csak ledobáltuk és bemenekültünk a vízbe. Ott már csak a kis rohanó rákokra kellett ügyelni… Egy negyedórás frissülés után óvatos sétát tettünk a parton a forró homokban, kajakokat, kenukat fedeztünk fel, s néhány perccel később egy kenuzó család is kikötött előttünk. A visszaindulást az időtől jobban sürgette a kíméletlen meleg. Némi „amerikai” kagyló- és rákpáncél-gyűjtést követően visszatekertünk – félútig. Ott ugyanis a húgom defektet kapott, és csak az autó megérkezése után tekertünk tovább.

A csodálatos beach-re itt is egy dűnesoron kell átgyalogolni

A csodálatos beach-re itt is egy dűnesoron kell átgyalogolni

 

Az érintetlenség illúziója

A kis faházból rohanvást indultunk a „Hamptonok” másik strandjára. Már ki tudja hanyadszor hajtottunk el a meglátogatni kívánt szélmalmok, régi temető és templom előtt… Majd utána! – biztattak. A strandra megint csak egy dűnesoron kellett „átjutni” – a fűvel valamelyest megkötött homokdombba egy átjáró mélyült a strandolók lábai nyomán. A hullámjárás, és az idő: rendelés szerint…, a sirályok és a felhők a kék égen a helyükön voltak. A hullám-erőgép egy óra múlva jól kifárasztott, a beach-focival minden lábkörmöm betörtem – ideje volt ismét egy kis sétának. A part csekély számú látogatója szinte elveszett a nagy térben – a szabályszerű időközönként kicsapó óceán automatikusan a törölte a lábnyomokat, frissítette az érintetlenség illúzióját.

Valóban mennünk kellett már, amikor az éppen kirázott törülközők helyét elárasztotta a víz: elhagytuk a csodálatosan színes és üde óceánpartot. A két élménydús nap – a trópusi vihar, és a fejbekólintó kánikula – végén lassan ment a pakolás, s ebben – mint kiderült – Claire Archeimer-kórja is szerepet játszott. Tűkön ültem már, mivel késő délutánra járt, és egyre fogyott az idő a városlátogatásra.

 

Egy régi temető szélmalmai

Végül elbúcsúztunk Claire-től, és tíz perc múlva ki is szálltunk az autóból a történelmi épületcsoport közelében. Olyan szép és rendezett, s mégis természetes volt a környezet, hogy mindannyian felélénkültünk: az északi temető mellett álló, üde zöld fák sokasága ligeterdőnek beillett. Néha száz évesnél idősebb fák is akadtak. A díszburkolattal kirakott sétaút mindkét szélén ápolt pázsit nyúlt el, amit végigcirógattak a lombok között betűző fénnyalábok.

A Gardiner Farm szélmalma East Hampton-ben

A Gardiner Farm szélmalma East Hampton-ben

A települést 1648-ban angol és holland telepesek alapították jellegzetes puritán new englandi mintára, East Hampton pedig máig őrzi az egykori településszerkezetet – a farmok között nagy (köz)területeket hagytak. Egyes épületek még a 18. századból származnak, ezek egyike lehet a második világháború után védettség alá vett, a Mulford család lakta ház, ami a mellette álló Pantigo nevű szélmalommal együtt alkotja a Home Sweet Home múzeumot. Ide ugyan nem mentünk be, az előtte nyíló számos virág, zöldellő bokrok szinte árnyékot vetettek az 1800 körül épített malomra. Mellette az angol gótika elemeit viselő templom állt, a Szent Lukács episzkopális templom, ami 1900 körül épült.

A temető kerítését követve a 17. század végére visszanyúló történetű Gardiner Farm szélmalmához értünk. A nagyon „kompakt” épület 1804-ben épült, de mindkettőt – az Alföld szélmaihoz hasonlítva – igen kicsinek találtam. A mieinkbe sok gépet „pakoltak” ám bele!

 

Mulfordék tíz generációja

A temető nemcsak romantikus volt, de igen régi is: akadtak benne 18. századi sírkövek is. A kerítést sem vették félvállról, mert – talán a kutyák miatt – kis „létrás-átjárón” lehetett bejutni. Volt itt mindenféle stílusú sírkő, még olyanok is, amilyeneket a rémfilmekben mutogatnak. Idő híján nem volt idő a „csemegézésre”, de így is sok hangulatos kép született itt. Kimászva innen a bizonyítottan legrégebbi farmházba botlottunk (olyan puritán, hogy idefelé fel sem tűnt): a Mulford Farmstead táblája 1680-at írt. Többségében a Mulford család lakta több, mint tíz generáción át 1949-ig. Az 1790-es népszámlálás szerint akkor nyolcan éltek a kor igényeinek megfelelő házban. Elég nagy – ítéltem meg – nem kellett egymás nyakán legyenek. Udvarán – láthatólag – vásárokat, happeningeket rendez a falu, s a dekoráció része egy bumfordi, kifényesített teherautó a 40-es évekből.

A több mint 300 éves Mulford-ház

A több mint 300 éves Mulford-ház

Már nekem sem volt hiányérzetem – beültem a kocsinkba -, így hagytam magam elpilledni. Csak a szomszéd település, Sag Harbor útkereszteződésében ébredtem némi tumultusra. Elnéztem a kikötő felé, s akkor láthattam, hogy az „amerikai” szélmalom-jelenség nem elszigetelt. Ott állt még egy. Egyébként East Hampton csúcstartó Amerikában négy ősi szélkerékkel, s ebben a mi régi településeinket is megelőzi: az Újvilág a viharvert Magyarországot…

 

Ki a nyerő?

Három óra múlva New York közelében sistergett autónk gumija a vizes aszfalton. Éppen feltűnt a köd-szórta fényszennyezésben a Down Town felhőkarcoló-sziluettje, amikor azt találgattuk, vajon ki nyerte a világbajnokságot – mivel a hétvége tévénézés nélkül telt el Claire kisházában. Hollandia vagy Spanyolország? Még negyven perc, és otthon kiderül. – így Gabriel a fociőrült.

Mindig más színnel világítják ki az Empire State Building csúcsát? – fürkésztem az art deco épületet. Mintha máskor csak fehér színű lett volna… Most meg piros, meg sárga… és piros. Hmmm. Azt hiszem, a spanyolok nyertek. És valóban! Teli szájjal nevettünk a metropolisz „hirdetőtábláján”.

Harsáczki György