A metropolis, ahogy még nem ismered…
A horizontot Manhattan magasházai, felhőkarcolói csipkézik… (Kilátás a repülőgépből)
New Yorkot nem másról, mint a 17. századi skót királyról, VII. Jakabról, a york-i hercegről nevezték el. Na nem ez az összes érdekesség az amerikai metropolisszal kapcsolatban, de az sem köztudott, hogy legismertebb kerületének, Manhattan-nek a neve egy indián szóból ered. A delaware indiánok már évezredekkel korábban lakták a területet és használták a Mannahatta elnevezést. Jelentése „a dombos, keskeny sziget”. (Az első telepesek előtt itt élő törzsek egyikének neve is ez: manahattoes.) 2010 nyarán alkalmam adódott alaposan szétnézni ebben a nagyvárosban, mely az USA legnépesebb városa (8 millió 158 ezer fő) és 800 km2 területen fekszik. New York – mely először a New Amsterdam nevet viselte – területére 1524-ben lépett először európai ember, aki nem más volt, mint Giovanni da Verrazzano olasz felfedező.
Madártávlatból – metróülésről…
Nem bántam volna, ha az első repülőutam jobban sikerül, mint ahogy, nem is beszélve a leszállás előtt átélt gyomorlifteztető manőverekről. Nyugodtan mondhatom szükséges rosszanak is az óceán feletti repülést. Már leszállás közben feltűnt, hogy mennyi vizes felület csillog New York körül, kicsit távolabb pedig a nem emlegetett homokos tengerpart sávja sárgállott. Izgalmas volt megpillantani a Manhattan-ben emelkedő betonerdőt, közöttük az Empire State Building pálcikáját. Testvérem várt. A JFK repülőtérről reptéri vasúttal utaztunk néhány kilométert, majd átszálltunk a new york-i metróra (subway). Mind a vasútról, mind a megállóból kisebb mocsarakra, tavacskákra láttunk, ahol nem ritkán vízimadarak békásztak. Olajozottan, röpke másfél óra alatt bezötyögtünk Manhattanbe, majd onnan a híres Central Park északi szélére. Közben keresztmetszetet kaptam az utazóközönségről: legalább 50%-uk fekete volt. Őket meg kellett szokni, mert tényleg feketék és mégsem egy filmben látom őket… Manhattan-hez közeledve – hiszen ez természetes – teljes lett a paletta a rasszokat illetően.
A főleg afroamerikaiak lakta Dél-Harlem 111. utcájába értünk „haza”, ahol a jellegzetesen amerikai előlépcsős, szuterénlakásos, tűzlétrás épület előtt most is helyet kellett kérni a kiülő feketéktől, hogy beférjünk a bejáraton. Gyomromat könnyű helyi sörrel gyógyítottuk, majd vacsorára húgom házias ízekkel vendégelt meg bennünket.
Itt volt az idő, hogy gyors képet kapjak a Big Apple-ről – ahogy New Yorkot nevezni szokták –, mivel sok időt fogok benne egyedül eltölteni – kezdve már a holnapi nappal. Húgom barátja a metrótérképet kiterítve jól bemutatta a lényeget.
Sétám kezdetén, a Harlem Meernél. A túlparton gránitdomb emelkedik…
Hullámzó négyzetháló
Nekem a város egyik nagy meglepetése volt, hogy nem sík…, annak ellenére, hogy tengerparton van és a jégkorszak gleccserei tönkig koptatták a területét. Az még csak hagyján, hogy a felhőkarcolók között gyakran hullámos a felszín, és a Central Park területén 15-20 méteres sziklás dombok találhatók, de hogy Manhattan két oldalán is dombvonulatok húzódnak! (Persze messziről semmit nem lehet belőlük észrevenni, mert az épületek vizuálisan kiegyenlítik a látványt.) A park északi vonalában ezek már 30-40 méteresek, de Manhattan északi csúcsán már 70-80 magasra emelkednek. Ott, a Bennett parkban található a Manhattan legmagasabb pontját jelző tábla: tszf. 265 láb (kb. 88 méter). A mellette emelkedő Tryon park egy erődítés helyén létesült, amit 1776-ban az amerikaiak hősiesen védtek a brit erőkkel szemben, de végül elesett – ez után kapta a Tryon nevet. A területet 1935-ben parkosították és várszerű falakat építettek a dombtetőn, mivel egy darab kő sem maradt belőle. Viszont jó a kilátás a Hudson-folyóra, a Washington-hídra, illetve Harlemre.
New York erődítményei
Egyébként van még néhány erőd a városban – jól szétszórva. Staten Islandon, a Verrazzano-Narrows-híd mellett egy érdekes erőd, a Fort Wadsworth látható, mely a New Yorki-öblöt ellenőrizte és már az amerikai függetlenségi háború óta ismert. A katonaság 1994-ig állomásozott benne! Manhattan szigetcsúcsán – a felhőkarcolók tövében – pedig egy kör-forma erőd a Castle Clinton látható. Ez utóbbi jó meglepett, mivel az 1811-ben épített kikötő-védő erőd – amit sosem vetettek be – észrevétlenül bújt meg az elmúlt 200 évben.
A Tryon Parkban 88 méter magasból nézhetünk le a Hudson-folyóra
Az már csak ráadás New York védműveit illetően, hogy a híres/hírhedt Wall street a 17. században emelt védfalnak köszönheti a nevét. A négy méter magas falat holland telepesek építették az angolok támadásának kivédésére 1653 körül. A New Amsterdam északi határán álló, földből és cölöpökből épített falat egy egykorú térképvázlat alapján tornyok tagolhatták. Miután a brit flotta 1664-ben elfoglalta a „várost”, a hollandok rövidesen lemondtak Nieuw Amsterdamukról, s a szőrmekereskedelmi központként „világrajött” település megkapta mai nevét. A falat a brit gyarmati kormányzat bontotta le1699-ben, mert a rohamléptekben növekedő várost gátolta a fejlődésben.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a védőfal mögött a De Waal Straat (Vallon utca) futott. Így amikor a britek angolosították az utcaneveket a fal mellett található utcát Wall-ra „keresztelték”. A falra utaló táblát a Federal Hall előtt fotóztam le, ahol a nyomvonalát is jelzik a burkolaton…
Erre hajtott Kojak is…
New York szíve, a 21,6 km hosszú és 3,7 km széles, 58,8 km2 területű Manhattan sziget négy részre (is) osztható: a déli végén leterülő Downtown és középső részén található Midtown a felhőkarcolók, magasépületek „hazája”. A Midtown-tól északra kezdődik a Central Park hatalmas zöld négyzete, e fölött pedig az Uptown, amely nagyrészt Harlemet takarja. A szigetet – a Downtown-t kivéve – 1811-től egymásra merőleges utcák: hosszanti sugárutak (avenue) és keresztutcák (street) hálózzák be. Így aztán olyan egyszerű a tájékozódás, mint egy koordináta rendszerben, mivel a Downtowntól 1–154-ig következnek az utcák, a keleti oldali East Rivertől a nyugati Hudson-folyóig pedig 11 sugárút szeli át Manhattant.
Délelőtt 10 körül keltem a napközbenre is besötétített lakában, ahol a következő közel két hétben kritikusra emelkedett a hőmérséklet. A kintiről már nem is beszélek: a nyár az óceán okozta magas páratartalom – na meg a beton és az aszfalt – miatt rettenetes. Klímaberendezés nélkül gyakorlatilag élhetetlen.
A Harlem Meer buckái
11 óra felé kiléptem a viszonylag árnyas utcára (végig autók parkolnak, mindenütt tűzlétrák) és néhány perc múlva ott álltam a Central Park egyik bejáratánál – mivel a parkot alacsony kőfal veszi körbe, itt-ott megszakítva. Régóta fentem a fogam a parkra – láttam már képeket a holmi gránitdombokról, mint New York természeti képződményeiről… Ahogy beléptem, a park ezen végén elterülő tavacska, a Harlem Meer túloldalán 8-10 méteres, meglehetősen természetes dombokat vettem észre. És minő meglepetés: a kapu mellett egy képes oszlop a közeli látnivalókról! A sétányon a csigaként közlekedő szemeteskocsi és a kocogók, sétálók között lassan megkerültem a tavat, a vízfelszínről éppen egy motoros vízibicikli-szerű szerkezettel békanyálat „fölöztek le”, a parton kacsák tollászkodtak. …és egy emléktábla a sétány mellett! Az angoltudásom ugyan csekély, de megerőltettem magam: a dombok tetején valaha volt erődökre, stratégiai pontokra (Fort Clinton, Fort Fish, Nutter’s Battery, Blockhouse) utalt 1812-ből… Akkor zajlott az 1812-es háború az amerikaiak és a britek között.
A Harlem Meer felett
Nna, szerencsére itt is belefut az ember némi történelembe! Azonnal otthonosabban mozogtam. Egy másik dombon egy „Motherhouse” épülete állt a 19. század végén. New York határa ekkor még sok kilométerre volt… Végre megmászhattam az első dombot, a néhai Fort Clintonét – szálkőzeten. Már nyoma sincs, de a sziklákról jó volt a kilátás a tóra, a városra. Itt már a függetlenségi háború idején (18. század vége) erődláncolatot építettek ki, 1812-ben ezeket felújították az előrenyomuló britek figyelésére. A szomszédos dombtetőket is felkerestem a sétányok szövevényén, de csak a kilátás fogadott. A Blochouse-t kicsit később kerestem meg, de legalább látható volt belőle valami. A négyzet alakú lőréses blokkot egy mókus „védte”, aki belakatolt vasrácson kiugrott a fotózás elől… Innen tényleg messzire láthattak – legalább 20-25 méteres, meredek sziklaletörés védte az egyik oldalon.
Emlékek, sportolók és a „dobók”
A Central Parkon egy több sávos aszfaltút is átkanyarog, amit természetesen csak biciklisták, gördeszkások, futók használhatnak. Elég nagy a forgalom, mindig jól szét kell nézni az áthaladáskor, a Midtown felé már közlekedési lámpa is elkél. Autóval csak a rendőrség járja – éjjel. Van is foganatja, mert jó a közbiztonság (ebben megerősítettek, illetve mi is többször sétáltunk benne éjféltájban), bár minden lámpaoszlopon óvva intik a járókelőket egy esetleges támadástól. Minden útkereszteződésben volt térkép is, ahol az ingyenes közvécéket is feltüntették. Így tudtam meg egy kicsit arrébb, hogy a Fort Fish – ismét egy néhai erőd – közelében voltam. A kicsit szeparált dombtetőn erőd nyoma helyett egy emlék-gránitpadot találtam, a park történetének egyik nagy alakjának, Andrew Haswell Green emlékére, aki rendkívül sokat tett azért, hogy a nagyváros élhetőbb legyen.
Elhatároztam, hogy felkeresem a Nagy-dombot, hátha jó kilátás esik róla a felhőkarcolókra. Közben belefutottam az északi rész sportpályáiba, ahol főleg baseballozni lehet: viccesnek találtam, hogy ha csak ketten is voltak egy pályán, akkor is csak azt a dobás-ütés technikát gyakorolták, amivel az amerikai filmekben nyaggatják az apák a gyerekeiket. Meglehetősen unalmasnak tűnt.
A fák fölött mindig ott „figyel” a megszokott New York…
Műpatak, művízesés, viharkárok
A közelből induló, The Ravine-nek (szakadék) elnevezett mesterséges hegyi patakot a sétálók felfrissülésére hozták létre kis híddal, vízeséssel. (Persze, eleinte izgatott, hogy valódi-e a patak.) A sétány kicsit elburjánzottnak, elhanyagoltnak tűnt, de azonnal kertészekbe botlottam, akik jól felszerelve, munkaruhában elhivatottan végezték munkájukat. A kispatak mentén lesétáltam a vízesésig – amin talán csak én vehettem észre, hogy a gránittömbök nem természetesen kerültek úgy a víz útjába –, majd visszakaptattam a tetőre, ahol szintén volt egy vízesés. Így derült ki, hogy a park ezen része egy kis fennsík. Ismét átkeltem egy keskeny tavon és felgyalogoltam a Nagy-dombra. Kilátás persze nem volt, de a fák lombja között több jellegzetesen new york-i, az épületek tetejét díszítő/csúfító víztartályt lehetett kivenni, vagyis nem voltam alacsonyan. Egy elkerített területen fák pótlása és tereprendezés folyt, táblák mutatták a 2009-es viharok pusztítását.
Rezerválták az Eldorádót
Gyorsítottam a tempón, mivel közeledett a találkozónk ideje. Déli irányban, dimben-dombon át, néha a keresztezve a biciklisztrádát elérkeztem az első „autó-sikátorig” vagy keresztútig, amelyekből négy harántolja a parkot és be vannak süllyesztve a felszínbe, hogy ne tűnjenek föl. Sárgállott a taxiktól… Ennek közelében a park legnagyobb tava, a The Reservoir terül el, amely a világváros ivóvízét biztosítja – a többivel ellentétben ezt körbekerítették. Mesterséges, sőt azt vettem észre, hogy vízszintjét elég magasra „tették”. Itt szembesülhettem végül az első felhőkarcolós panorámával – a víztükörrel megbolondítva. Itt ez a legmenőbb kocogókör, és ide néz le a kettős tornyú The Eldorado apartmanház is, amely a felső tízezer számára kínálja lakásait. Michael J. Fox, Alec Baldwin, vagy Faye Dunaway is a The Eldoradoban választott apartmant… A park körül még három ikertornyos épület emelkedik – mindhárom art deco stílusú, és megközelítőleg 30 emeletes. John Lennon a szerényebb méretű Dakota-házban lakott feleségével, amely előtt 1980-ban lelőtték.
Így építettek ők…
Bár 1811-ben még nem volt helye a négyzetrácsos városrendezési tervekben, de igény mutatkozott egy nagy közparkra, ahová a városi forgatagból kimenekülhettek az emberek. A négy kilométer hosszú és 800 méter széles Central Park Olmsted és Vaux tájrendező-kertépítészek nyertes tervei alapján épült ki 1858-1873 között (ekkor tervezték meg Brooklyn Prospect parkját és más zöld felületeket is). A park tervezett területéről először is ki kellett lakoltatni az ott élő, többnyire bevándorlókat és területet felszabadítani. Ekkor „csapták hozzá” azt az északi, mocsaras területet, ahol ma a Harlem Meer is található. Az egyik tavat csónakázásra, egy másikat nyáron pancsolásra, a harmadikat télen korcsolyázásra, és van, amit kifejezetten teknőcöknek alakítottak ki (a neve is Turtle). A Harlem Meer partján pedig pecásokat láttam! Mennyi lehet a hetijegy?
A Belvedere-kastély a Teknőc-tó felett. Természetesen gránit dombon
Tereprendezés során annyi lőport durrogtattak el, mint egy kisebb háborúban, de a sziklák legtöbbje, valószínűleg természetes – gömbölyded formájú. (A jégkorszak gleccserei leértek New York vonalába és 300 méteres vastagságukkal alaposan lecsiszolták a kőzetet.) A tavak és a dús erdők egészen természetesnek tűnnek, bár mindent emberkéz alkotott. Még 14 ezer m3 termőtalajt is kellet hozni New Jerseyből, mivel az itt lévő nem volt elég termékeny, vagy nem volt elég mennyiségű a fák növekedéséhez. A sétányok között játszótereket, sok kisebb és egy hatalmas rétet is kialakítottak, amelyeken nyáron százával napoznak, heverésznek, piknikeznek a new yorkiak, sőt esténként szabadtéri komolyzenei koncerteket is rendeznek. De vannak csendes zugok is, ahol körülveszi az embert a „zöld”, s valóban ki lehet kapcsolódni. A madarak is kedvelik, sok a mókus, de mi még mosómedvéket is láttunk hancúrozni éjjel a lámpafényben!
Tavak a világváros népének
Vaux úr 36 különféle, szép hidat is tervezett, s ezeken kívül több érdekes építmény is került a parkba: többek között egy jókora szabadtéri színpad, a svéd, fából épített marionett színház, a látványos Bethesda terasz, vagy a világhírű Metropolitan múzeum, amely a keleti oldalon követelt magának helyet a parkból. Szinte szimbólum a romantikus stílusú Belvedere-kastély (1865-ben tervezték), mely a már említett Teknős-tó felet emelkedik fellobogózva a park második legmagasabb szikláján – valóban jó kilátással. A tavacska igazán idilli a sok lustán evező, kövekről a békalencsésbe loccsanó páncélostól… E mellett tűntek föl az első bikinis napozók – meglehetősen koncentráltan. Itt ér véget a Nagy-rét, az ovális Great Lawn.
A következő, a The Lake (A tó) nevet viselő, egy szép csónakázó tó. A nyugati oldalán futó útról tétova csónakok serege tűnt fel. Hogy közelebbről is megnézzem a tavat – és hogy felhőkarcolókat fotózhassak ringó lélekvesztőkkel –, térképen kinéztem az utamat az „erdőben” egy másik hídig. Meglepetésemre ezen az oldalon meredek gránitdombokon kanyarogtak az ösvények a lombsátor alatt. Nemsokára a park talán legkecsesebb hídjához értem, ahol a csónak- és gyalogos-rajzás is a legnagyobb volt. A híd sok századfordulós éveket bemutató archív fotón szerepel, napernyős, abroncsos-szoknyás hölgyekkel…
A Nagy legelő. (Nem fotómontázs!)
Még birkák is legeltek
A sétányt épp lezárták ideiglenesen, mert egy ipari szecska-géppel egy fa maradványait tüntették el – ki kellett kerülni. A tó kis öblének partján nőalakos szökőkút tűnt fel, körötte díszburkolatos tér, mögötte díszes, kettős lépcsősor …és rengeteg ember. Az itt található, 1873-ban épített Bethesda terasz, a park exkluzív sétatere szinte paradicsomi kertet elevenít meg a csónakázó tóval és a dús lombokkal a háttérben. (Itt forgatták a Váltságdíj című film gyermekrablási jeleneteit.) Elképesztő madár és indaszövevényt voltak képesek hajdan a lépcsők oldalába faragni! A Midtown felé vezető szil-fasor alatt kigyúrt, cseppet sem szerény fekete fiúk táncoltak és vonták be a helyi közönséget, míg alig arrébb egy tizenéves srác játszott a szabad használatra kitett kurta zongorán – csak úgy.
Rövid célirányos séta után ott álltam a Birkalegelő, a Sheep Meadow szélén. (Egy archív fotó szerint az 1930-as években is legelésztek itt birkák, mivel a világválságban már az élelem miatt is aggódtak…) A „legelő” túloldala felett már megjelentek a toronyépületek – akár egy montázson. Alant pedig szétszórva a New York népe, mint a strandon a törülközők. Reggel még locsolhatták a gyepet, mert azonnal átázott a nadrágom, ahogy árnyékos részre telepedtem. Ha figyelmesen keressük, az épületek közt megpillantható az Empire State Building csúcsa (384 m), de a híres Rockefeller Center (260 m) közelebb van – jobban látható. Egy gyors pizzaszelet-ebéd után átsétáltam a másik végébe, ahol egy gránit-buckán egy jókora kő-blokkot fedeztem fel. Nem kizárt, hogy oda tették, mert nem messze is láttam még vagy három hasonlót…
Gyalult grániton szórakozik a new yorki
A park utolsó 500 métere tele van meghökkentő szürke sziklákkal és gyalult kőzetdombokkal, amelyeken vígan kergetőznek, üldögélnek az emberek, de némelyeken a sziklamászás is gyakorolható. Ezek között csak halvány érdekesség volt a sok nézőt vonzó baseball-gyakorlópálya, csupa leány sportolóval. Sok a pad, vannak asztalok és ivókutak, bizony!
Ezt sem odavitték! Ezt a gránitdombot is a gleccserek hagyták meg
A magas épületek becsapják az ember távolságérzetét: már a lábuknál hittem magam és még kétszáz métert kellett gyalogoljak feléjük az út mellett, ahol a bicajosok, görkorisok és taxik mellett a gumis kerékkel ellátott lovas-hintók is közlekedtek. Az itteni állatvédők küzdenek a lovakért, amelyek a kipufogós levegőben kell ügessenek. A park szélén fiatalok igyekeztek riksázásra csábítani a szép számú turista-közönséget, amihez természetesen idegenvezetést is nyújtottak.
Az 59. utca egy másik világtól választott el: a beton, a fém és az üveg vertikális labirintusától, ahol a nézelődők innentől már közlekedési lámpák vezényletére hömpölyögtek ide-oda a parkoló autókkal, büféspultokkal és fagylaltos kocsikkal még keskenyebbé tett, piszkos járdákon. Néha látni egy-egy fát, ami a leggyakrabban a kínai páfrányfenyő. Talán ez bírja itt legjobban? Midtown – érdekes, bár élhetetlen közeg…
Harsáczki György
