Lengyel középkor és Krakkó vörös téglái (2-3. rész)

A Wawel 19. századi és 16. századi falai

A Wawel 19. századi és 16. századi falai

A sárkány-lakta, porosz pusztította Wawel   Mint előző részben írtam, a Wawel – amely vízmosást, mások szerint „mocsárból kiemelkedő dombot” jelent – 1596-ig volt a lengyel uralkodók székhelye. A domb erősen karsztosodott jura mészkőből áll, de a kőzet csak egy-két helyen bukkan a felszínre. Legjobban a Visztulára néző oldalán, a Sárkány barlangjánál (Smocza jama) látható. A barlang a Wawel dombjához képest nem is olyan kicsi: vertikális kiterjedése 15 méter, 275 méteres hosszát pedig nemrég nyerte el, mivel 1974-ben megtalálták három különböző barlangtermét összekötő folyosókat. Egykor hévíz alakította ki (jól láthatók az oldás nyomai), s vízzel kitöltött részeiben egy ritka kis rákféle él. A barlang a várból látogatható – csigalépcső vezet le. Kénnel és furfanggal A barlanghoz (naná!) legenda kapcsolódik: Krak herceg (Krakkó alapítója) uralkodása idején egy gyíkszerű, fűrász-farkú lény fészkelte be magát a Wawel sziklaodújába, és éjszakánként megdézsmálta a baromfiállományt valamint tönkretette a veteményest, a kerteket. A herceg rendszeresen élelmet vitetett a barlang elé, de a sárkány tovább garázdálkodott. Végül egy cipészmester kénnel és szurokkal megtömött birkabőrrel „csalta lépre”, amit élelem gyanánt tett a barlang elé. A fenevad befalta és fenemód szomjas lett: teleitta magát a folyóból, és szétdurrant. A cipészmester így elnyerte a herceg lánya kezét. Van hasonló változat szüzekkel, de a mese végén abban is megüresedik a barlang… Egy ehhez kapcsolódó lengyel nyelvű emléktábla látható a barlangtól balra eső bástya kiszögellésén.) A sárkány-legenda forrásának egy 12. századi írásos dokumentumot tekintenek. A sárkányt 1970-ben meg is formázták, és a bejárathoz állították – a rusztikus szobor pofájából ötpercenként láng csap elő.  
A Wawel dombját egykor nagy mértékben a Visztulára bízták

A Wawel dombját egykor nagy mértékben a Visztulára bízták

Egy leszerepelt Városháza A második napon a Wawelt terveztük meglátogatni, ám mire a többiek elkészültek, én már „ki is lógtam” a közeli Wolnica térre, ahol a Kazimierzi Városház épülete áll. (Még éjszaka szúrtam ki séta közben.) A jellegzetes reneszánsz arányokkal rendelkező épületet 1414-ben kezdték el építeni, s 1528 után kapta maihoz hasonló arculatát. A 18-19. században Kazimierz elvesztette városi jogait, így aztán az épületet eladták és némiképp átalakították – oktatási célokra. A gazdag anyagú Néprajzi Múzeum a második világháború után költözött a tornyos épületbe, amelynek éppen tisztogatták a toronyórájának a számlapját. A tér túlsó sarkán tornyosuló Krisztus teste bazilika vonzza magára a tekintetet. A téglagótika lenyűgöző alkotásának építését 1405-ben fejezték be, de harangtornyát csak 180 évvel később. II. János Pál pápa emelte bazilika rangra 2005-ben.   Vörös téglafalak alatt… A Wawel keleti oldalán szálltunk ki az autóból, ahol azonnal kiszaladtam a Visztula partjára. A parton két szintben fut sétány – szerencsére a Wawelt a város felől kerüli meg az autóforgalom. A füves domb oldalain vörös téglabástyák támaszkodtak, fölöttük a vár mészkő-tégla rakású épületei magasodtak, s amíg a Visztula felé csak néhány fa és bokor vert gyökeret, a város felé eső oldalon egész kis erdő takarta a bástyákat. A lombkorona felett a Wawel-i püspöki katedrális két tornya szökött a magasba. A felső sétányon indultunk el (éppen távolodva a tényleges bejárattól), így a Sárkány barlangja volt az első élményünk. A szobor és a barlang körül senki más nem ólálkodott – néhány kép elkészítése után lesétáltam az üreg vasrácsához. A következő percben viszont egy nagy iskoláscsoport úgy körbezárta a fenevadat, hogy nem volt értelme tovább maradni.
A fordulóban feltűnt a Szenátori-torony

A fordulóban feltűnt a Szenátori-torony

A sárkánybarlang felett egy nagy, komor téglaépület és egy hasonló torony uralta a dombtetőt. Az épületet annak a nagy katonai kórháznak gondoltam, amit az osztrákok húztak fel a krakkói felkelés (1846) után. 1795-ben már harmadjára osztották fel Lengyelországot, Krakkót pedig az osztrákok szállták meg, akik a Wawelt kaszárnyának(!) rendezték be, a várfalakat pedig úgy építették át, hogy a krakkói erőd részévé váljanak. (Ők építették a dombot körülölelő téglafalakat.)  A torony viszont a 14. századi Tolvajok bástyája volt – engem leginkább egy víztoronyra emlékeztetett a 19. század végéről… Egyébként a Wawel története talán egy kicsit hányattatottabb, mint a mi Budavári palotánké, de szebb a befejezése és gazdagabb a hagyatéka…   Vendégművészek kontárkodása A vár jobb sarkán már egy fantasztikus gótikus korabeli torony köszörülte ki a Wawel megjelenésén esett csorbát: a Sandomierzi bástya. Különlegessége a három egymás fölé épített középkori árnyékszék, amelyeket praktikus okból mindig eggyel arrébb helyeztek el. Az alsó bástya fordulójából feltűnt a vár legmagasabb, hasonlóan 15. századi tornya, amelynek eredeti neve Lubranka-, mai neve pedig Szenátori-torony. A többi középkori bástyával együtt az osztrákok – a „vendégművészek” – 1858 körül „újjáépítették”, s csak a közelmúltban kapták vissza középkori formáikat. Innen, a fordulóból egy enyhén emelkedő lépcsősoron értünk a Bencés-kapuhoz, majd a bástyákról le-lenézve a Visztulára elsétáltunk a Tolvajok bástyájáig. Az egykori kórház épülete napjainkban kiállítási- és konferenciaközpont. A legközelebbi dombok – délnyugat - felé nézve gyorsan felfedeztem egy különös kicsúcsosodást az egyiken. Utánaolvasva kiderült, hogy a 1820-ban emelt Kościuszko-halom, amely Tadeusz Kościuszko lengyel szabadsághősnek állít emléket – más ősi sírhalmok (kopiec) mintájára. A magaslat tövében a várhoz hasonló neogótikus stílusú „várfal”, illetve épületek állnak, de korábban osztrák csillagerőd övezte. A csigavonalban felvezetett út végén – állítólag – fantasztikus kilátás esik Krakkóra. A város északi részén még két ilyen halom van: a Krakus- és a Wanda-halom. Mindhárom kedvelt kirándulóhely. A Tolvajok bástyájánál léptünk be a Wawel udvarára, amely az osztrákoknak köszönhetően tágas: az egykor ott állt 10-11. századi építésű Mihály- és Szent György templomokat a 19. század elején lebontották. (Érdekes a párhuzam a Budai várral, a Szent György tér „kopárjával”.  
Az itteni csontokat akár a waweli sárkánynak is tulajdoníthatták, habár a kisebbek mamuthoz, gyapjas orrszarvúhoz, a hosszú csont pedig bálnához tartozhatott...

Az itteni csontokat akár a waweli sárkánynak is tulajdoníthatták, habár a kisebbek mamuthoz, gyapjas orrszarvúhoz, a hosszú csont pedig bálnához tartozhatott...

Három az egyben - templom A figyelemre méltó épületek – a Szent Szaniszló és Szent Vencel székesegyház, illetve a királyi palota - az északi oldalon állnak. Még télvíz idején is látszott, hogy a füves-fás udvar és a macskakővel rakott felületeket gondosan karbantartják. (Bárcsak a Budavári Palota környékére így ügyelnének!) A 10. századtól kezdve az erődítményekkel párhuzamosan építették a templomokat. Ebből a korból máig vannak építészeti emlékek. A rendkívül összetett és változatos felépítésű székesegyház helyén már két templom is romba dőlt háborúban és tűzvészben, s az 1364-ben felszentelt gótikus templom mindkettőből őriz elemeket. A székesegyház oldalához később számtalan kápolnát „ragasztottak”, ám ezen kívül három tornya is van: a legmagasabb, az Óratorony, a kicsit alacsonyabb Zsigmond-torony, és a legegyszerűbb formájú Ezüstharangok-tornya - a vikárius. A Zsigmond-torony ki is lóg a templom síkjából, mert eredetileg bástyának indult… Az altemplomban számos uralkodó nyugszik, de itt helyezték örök nyugalomra a legnagyobb nemzeti hősöket és művészeket. Az uralkodók közül többek között itt található I. Ulászló, Nagy Kázmér, Hedvig királynő (Nagy Lajos királyunk leánya) és Báthory István király nyughelye, a hősök közül Tadeusz Kościuszko és Sikorski tábornokoké, a művészek közül pedig Adam Miczkieviczé.   Sárkánycsont és harangnyelv Mi hosszas morfondírozás után a Zsigmond-harangra váltottunk jegyet a templom előtti épületben, majd felléptünk a templomkapu lépcsőire. Arra azonban nem számítottam, hogy a kapu felett „sárkánycsontokat” láthatok! A középkor babonákkal terhelt légkörében sokáig nem derült ki, milyen állatok hatalmas csontjai kerülhettek elő a földből erre-arra. A nagyméretű ősállat-csontokat – természetesen – sárkányok csontjainak vélték, és azokat bajelhárító céllal városkapukba, katedrálisok kapujába, lovagtermek falára erősítették őket. Az itteni csontokat akár a waweli sárkánynak is tulajdoníthatták, habár a kisebbek mamuthoz, gyapjas orrszarvúhoz, a hosszú csont pedig bálnához tartozhatott.
Részlet a székesegyházból - egy vízköpő

Részlet a székesegyházból - egy vízköpő

A székesegyházban valóban el lehet veszni a pompás síremlékek között – azt sem lehet követni, hogy ki lehetett az előkelőbb, a fontosabb személy. Lassan megkerültük a síremlékeket, aztán a jelzéseket követve a nagy harang nyomába eredtünk. A földszinten egy festmény-reprodukción láthattuk az I. Öreg Zsigmondról elnevezett harang 1521-es beemelését a toronyba, amely előtt egy „árva” körülbelül 1,6 méteres harangnyelv volt kiállítva. Az első „harang-emeleten” a mindössze 1800 kilós Waclav-haranggal kezdtük az ismerkedést, majd a két emberderék vastagságú gerendákból ácsolt szerkezet falétráin felszaporázva bemutatkoztunk az Öreg Zsigmondnak is. Ő bizony 11 tonnás. A nürnbergi öntőmester beolvasztott lengyel fegyverek anyagából öntötte a Flórián-kapu melletti műhelyében. A 2,42 méter átmérőjű harangot utoljára 2006-ban szólaltatták meg – tízen-tizenketten. A kilátás sem volt utolsó - az Óvárosra.   Aranykor és a népek átjáróháza Egy tölcsérszerűen szűkülő átjárón jutottunk a palota reneszánsz udvarába, amelyet eredetileg gótikus stílusban építettek Nagy Kázmér parancsára. Aki egy kicsit is otthon van az építészet történetben, az ide belépve láthatja, hogy nem véletlenül a reneszánsz időszak volt a Wawel aranykora. A 14. század végén építtetett gótikus palota – amely nagy négyzet alakú udvart ölel körbe - Öreg Zsigmond király elképzelései szerint reneszánsz megjelenést kapott. A lovagi tornákról is tanúskodó kecses árkádok alól nagyméretű, világos, díszes, kazettás mennyezetű termekbe léphetünk. (Nekünk nem maradt szinte semmi Mátyás palotájából…) A második emelet ablakkeretei felett többé-kevésbé fennmaradt a falfestés. A 1500-as évek végétől azonban a pusztítás, az elhanyagolás és a fosztogatás időszaka köszöntött a várra. 1595-ben leégett a palota jelentős része, s felújításával egy időben az uralkodói székhelyet a Wawelból Varsóba tették át. A királyi várra a továbbiakban kormányzó felügyelt, és az épületek lassan pusztulásnak indultak. Ezt gyorsította meg a svéd hadsereg, amely többször is állomásozott ott. Először, 1655-1657 között, s ezalatt számos műkincset, alkotást tettek tönkre és vittek el, de később, 1702-ben fel is gyújtották. Ennek ellenére többször is betértek ide a következő néhány évben. De alig vonultak ki a svédek, benyomultak az oroszok.
Az osztrák hadsereg kivonulása utáni helyreállítások támogatóinak téglái - a Kosciuszko-lovasszoborral

Az osztrák hadsereg kivonulása utáni helyreállítások támogatóinak téglái - a Kosciuszko-lovasszoborral

A meggyengült Lengyelországot a 18. században háromszor is felosztotta egymás között az orosz, az osztrák és a porosz birodalom. A hatalmi játszmák egyik legszomorúbb mozzanata 1796-ban történt, amikor a Wawelből távozó poroszok kihozták az évszázados koronázási jelvényeket, amelyeket 1811-ben beolvasztottak…   Féltő gonddal… Mint írtam, az osztrákok sem bántak kesztyűs kézzel a várral, de Ferenc József 1905-ben végre engedélyt adott csapatainak a Wawel elhagyására. Ezzel végre ismét a lengyelek kezébe került a domb, és igen komoly régészeti feltárások, helyreállítások kezdődtek Zygmunt Hendel, majd Adolf Szyszko-Bohusz irányításával. A komoly feltárás költségét közadakozásból elégítették ki, s az adakozók nevét a katedrális mellett nyíló Címeres-kapu tégláin tüntették fel, s azok a mai napig mind elolvashatók. E fölé állították 1921-ben Tadeusz Kościuszko lovasszobrát. A székesegyházba is újabb jelképes síremlékek kerültek, újabb kápolna épült és falfestményekkel gazdagodott. Az igyekvő 1920-as évek után a második világháború alatt ismét sok értékes műkincsnek kélt lába a Wawelből, s cserébe csak néhány bombát hullattak rá. Egyik legújabb kincse a templom „sárkánycsontos” kapujával szemben álló II. János Pál pápa szobra. De a Wawel méltósággal viseli sebeit, mert ügyelnek rá, mert szeretik a lengyelek. A lépcsők nem esnek szét, a burkolaton nincsenek kétöklömnyi lyukak, a láthatóan többször megsérült melléképületeket korhűen, rusztikusan kiegészítették. Vannak megmutatható lakosztályok, fegyvertár… Valahogy ők még a szocialista ideológia mellett sem „belezték ki”, mint „mi” a Budavári Palotát.  

Hólepelben Tyniec kolostora és Árva vára - hazafelé

 
Tynieci apátság épületei hóesésben

Tynieci apátság épületei hóesésben

Nagyon elégedetten néztünk hazaindulásunk elé: annyi mindent láttunk ottlétünk bő két napja alatt, amennyit csak lehetett. Erre csak hab volt a tortán az a hatalmas hóesés, ami reggel meglepte Krakkót. Ablakunkkal szemben kicsit fokozódott a kórház udvarának forgalma. Ezzel szemben ismerőseink azzal vártak a reggeliző asztalnál, hogy sürgősen pakoljunk és robogjunk haza, amíg nem késő… Mi egészen más véleményen voltunk: előző este Tyniec kolostorát néztem ki a turisztikai kiadványokból, s a határt is máshol szerettem volna átléptetni, mint ahol jöttünk. (A hostel ügyeletes huszonéves recepciós lánykája a szlovák határig húzódó terület legérdekesebb helyének azt a várost emelte ki, ahol jégkrémgyár üzemelt…)   Tyniec hófergetegben Szükség volt egy kis ráhatásra, hogy még se a határhoz iramodjunk. „Egész közel van a kolostor - 12 kilométer!” – mondtam, s ez hatott. S ekkor jött az „áldott” GPS… A hó nem volt olyan veszélyes, de már láttam, hogy jön a kötelező vargabetű. Egy sugárúton elértük a 7-es sztrádát, és nyugat felé robogtunk. Így már nem volt olyan közel… Tyniecben már vastagabb volt a hóréteg – a kolostor feliratú táblát követve aztán egy rusztikus kőfal előtti parkolóban álltunk meg. A kőfalon túl magasabb épületek emelkedtek, de többet az aláereszkedett hófelhő nem engedett látni. Mivel tudtam, hogy a kolostor dombon áll, az irányt váltó kőfal mellett emelkedő behavazott úton sétáltunk a hóesésben. Rövidesen kibontakozott előttünk egy nagy, dísztelen középkorias épület, és a templom is. Tyniec ezeréves történelme sem volt csöndesebb, mint Krakkóé. Ugyanazok voltak a látogatói: poroszok, svédek, osztrákok, mongolok és oroszok. Az eleve védelmi szerepet játszó bencés apátságot Kázmér herceg építtette 1044-ben a Visztula völgyének nyugati védelmére. A 12. században felégették a mongolok, a 17.-ben a svédek, a 18. században az oroszok, az első lengyel nemzeti felkelésben pedig kulcsszerepet kapott. 1771-72-ben, a bari konföderáció idejében több mint egy évig állt ellen az osztrákok ostromának (erre emléktábla is felhívja a figyelmet), miközben ezzel egyidőben Krakkóért is folyt a harc.  
Kilátás a Visztulára a sziklára épített apátság falairól

Kilátás a Visztulára a sziklára épített apátság falairól

Romokból ékszerdoboz A rengeteg ostrom ellenére soha sem szorult háttérbe a bencés szerzetesek szorgos munkája, de a Habsburgok 1816-ra ezt a rendet is feloszlatták. El lehet képzelni, hogy mire használhatták az épületeket egy évszázadon át… Amikor azonban a rend szerzetesei ismét visszatértek apátságuk romjai közé, néhány hónap múlva kitört a második világháború. 1947-re romhalmazból kezdték el életre kelteni Tyniec erődített kolostorát. Nem kell meglepődnünk, hogy magánadományokból épült, és lassan haladt, hiszen „dúlt” a szocializmus. A felújítások az 1980-as években fejeződtek be – ennyit az ódon falakról. Igaz, a 11. századi falakból itt-ott maradt valami, de a többit – nagyrészt - először a gótikus, majd reneszánsz, s végül barokk stílusba oltották. A falak magasabbik fele valószínűleg mindenütt 20. századi mesteremberek keze nyomát viseli, de a kolostor megjelenése hasonló a 18. századihoz: a Visztula fölé magasodó 13-15 méteres hófehér mészkőszikla tetején, mint egy tálcán állnak az épületek.   Apátsági szállás Az út alagútszerűen vezetett át az épülettömb alatt, majd egy 90 fokos kanyarral – amelyet az ellenkező oldalról lőréses fal keretezett - egy másik „alagútba” futott, amelyen át már az udvarra érkeztünk. A barokk homlokzatú templom lépcsőjéről már elkezdték lapátolni a havat. Sajnos épp hogy le tudtunk látni a falakról a víztükörre, de a táj már homályba veszett. Az udvar túloldalán látható földszintes épületben otthonos kávézó üzemel, és a szerzetesek termékeit árusítják. Itt derült ki, hogy a kolostor déli szárnyában - ahol eredetileg a könyvtár volt -, nem rég fejezték be egy szálláshely kialakítását, ahol a vendég visszavonulhat meditálni, és közelről követheti az apátság életét. János Pál pápa rendszeres látogatója volt a kolostornak, miután szülővárosa is a közelben fekszik. 2002-ben jött el ide utoljára – szobája, a „Pápa szoba” megtekinthető. Természetesen a gazdag múltú kolostorban több nyelven is vezetnek csoportokat, s nyáron koncertek színhelye. A kolostor meglepetésszerűen kiemelkedő sziklája is egyike azoknak a geomorfológiai-kőzettani meglepetéseknek, amelyek Krakkó környékét színesítik. Például a sziklás, erdős, történelmi romokat rejtő Bielany-Tynieci Tájvédelmi Körzet és a Tenczyni Tájvédelmi Körzet egyes részei Krakkó határain belül találhatók.
Leszakadt sziklatömbök az apátság falai alatt a parton

Leszakadt sziklatömbök az apátság falai alatt a parton

Mivel az apátságot teljes egészében – sziklástúl – is szerettem volna megörökíteni, leszaladtam a partra, ahol először is egy vízibusz-megállóhelyet találtam – hattyúkkal. A vár dombja alatt a sziklák tövébe siettem, de a folyó magas vízállásakor nem is lehet száraz lábbal átsétálni a lehullott kőtömbök között a sziklafal túloldalára. A kolostort jóval több erődítés védhette a nagy ostrom alatt, ezekből kevés látható – az egyik kerek bástya itt lent. Mellette egy barlangszerű mélyedést találtam – lehet, hogy ehhez is van egy cseppnyi legenda?   Fogalmazásgátlás… Győzött a józan ész, és GPS nélkül a Visztula mentén autóztunk vissza Krakkóba, majd hagytuk el a nagyvárost. Mivel a delet már elütötték – csak nem hallottuk -, elhatároztuk, hogy megállunk az első adódó alkalommal ebédelni. Erre egy kisebb kamionos pihenőhelyen került sor (még a lengyel oldalon), ahol egy modern „csárda” is állt. Benyomultunk az üres étterembe - ahol nem volt kétséges, hogy tudnak étellel szolgálni -, ám nem láttunk étlap, és egy szőke fiatalasszony nézett ránk élénk, de nem túl okos tekintettel. A rendelhető ételek neveit a falon függő táblán olvashattuk – lengyelül. Annak ellenére, hogy nemzetközi útvonal melletti kamionparkolóban voltunk a felszolgálónő se németül, sem angolul nem beszélt. Azt gyorsan megérttettük vele, hogy enni akarunk, de hogy mit? A többiek – jogosan - méltatlankodni kezdtek, de én nem akartam újabb vendéglőt keresni: a megkopott orosz nyelvismeretemmel próbálkoztam. Míg mi ott őrlődtünk, a nő ártatlan, rezzenéstelen tekintettel állt a pult mögött. Ekkor, tíz perccel később jutott eszébe, hogy áthívja a szomszéd benzinkutast, akivel végül könnyebben vergődtünk zöldágra és végre leülhettünk. Nem, nem állunk mi olyan rosszul nyelvismerettel! Kommunikációban meg végképp nem!   Árva legszebb ékköve Lassítás nélkül hajtottunk át az árvai határon, én pedig már fentem a fogamat a fantasztikus Árva várára (Oravský hrad). Ha nem szólok, ezen is továbbmentünk volna, de aztán letértünk az országútról és beautóztunk a behavazott Árvaváraljára. A jobb szemszög miatt az Árva-folyó hídjánál szálltam ki, ahonnan a sziklaszirtre lépcsőzetesen ráépült várra és a folyó víztükrére egyszerre esett zavartalan kilátás.
Árva várának fellegvára a 112 méter magas sziklacsúcson

Árva várának fellegvára a 112 méter magas sziklacsúcson

A várba a „Arva fuisti, arva eris et in Arva morieris” (Árva voltál, árva leszel, és Árva várában fogsz meghalni) szavakkal falaztatta be Hunyadi Mátyás király kalocsai Várday Péter érseket, s e köré legendát szőttek. Árvát valamikor a tatárjárás után emelték, első birtokosai a Balassák voltak. A fellegvárat kőből építették fel a 112 méteres sziklára, az alsó vár épületeit fából ácsolták. Évszázadokon át őrizte a magyar-lengyel határvidéket, sok ostromnak állt ellen. 1800-ban teljesen leégett, s 60 évig állt romosan. Zichy Ödön 1868-ban itt hozta létre az egyik első múzeumot a mai Szlovákia területén. Pálffy József 1896-1919 között renováltatta az impozáns várat, minek során belseje jelentősen átalakult, de Árva újjászületett. (A szerző a nyolcvanas években járt a várban, amelynek zegzugossága, változatossága és építészeti gazdagsága egészen lenyűgözte.) A várlátogatás csúcspontja ma is a fellegvár lélegzet-elállító kilátása lehet az árvai vad vidékre.   Korponai meglepetés Korponán (Krupina) álltunk meg néhány szlovákiai édességért és kofoláért. A nálunk is reklámozott, kék-sárga logójú üzletbe mentünk be. Némi keringés után beálltunk a pénztárhoz. Az ember idegenben (egyébként nem idegen) a pénztárgép kijelzőjére bízza magát és kikerüli a „beszélgetést”. Én ugyan igyekszem mindig a megfelelő nyelven köszönni-megköszönni, de könnyen kiderül, ha az ember külföldi. „Möchten Sie einige Plastiktüte?” – mondta egyszer csak óvatosan a fiatal pénztáros hölgy, fizetést követően. Vagyis: kérek-e zacskót? „Ja, danke, sehr nett…” - alig fogtam föl, nagyon meglepődtem. Korpona nem egy világváros – nyolcezren lakják -, de a lány figyelt, azt sem tudhatta, honnan jöttünk. Hálásak voltunk a figyelmességért. Eszembe jutott a lengyel szőkeség. Mindent lehet maximálisan, és lehet minimum szinten teljesíteni. De csak az egyik visz előre.  

Harsáczki György

Harsáczki György

Lengyel középkor és Krakkó vörös téglái (1. rész)

Bástya sétány negyvenhét   Tartoztam Krakkónak. Tartoztam egy rajongó cikkel azért a város nyújtotta nagyszerű
A kisváros plázájánál tartottunk egészségügyi szünetet, amely közvetlenül a középkori városfal több száz méteres szakaszán ütött rést...

A kisváros plázájánál tartottunk egészségügyi szünetet, amely közvetlenül a középkori városfal több száz méteres szakaszán ütött rést...

élményért, amely miatt én még Prága fölé is emelem. Bár itt már az érzelmek döntenek: egy igazán keresztény, baráti nép kevésbé „divatos”, egykori fővárosa, szemben a kevély cseh fővárossal.   Városfal-előzetes Zólyomban Hallottam ugyan Krakkóról, de nem sokat. Épp ezért volt izgalmas. A kedvezményes hostel-szállást viszont nem lehetett nem kihasználni. Egy buszút tetemes költségei helyett jobban megérte hasonló szállást foglalni ismerőseinknek, és együtt, autóval nekivágni az útnak – át a Felvidéken. Csípős hideg volt, de havat alig láttunk. A rejtélyes Korponán túl már erősen fátyolosodott az idő, Zólyomnál pedig már nagyobb hókupacok jelezték a korábban lehullott nagyobb havat. A kisváros plázájánál tartottunk egészségügyi szünetet, amely közvetlenül a középkori városfal több száz méteres szakaszán ütött rést. Mindenesetre örültem a felfedezésnek, mivel 2006-ban körbejártam  Zólyomot, és ezzel a szakasszal nem találkoztam… Már fel is tehetem a kérdést, hogy ugyan mi váltja majd fel a plázát? Hiszen a falak 500 évének ellenében a multikultúrális „fogyasztói forradalom” még csak 25 éves… Város a Wawel mögött… Donovalyban egy kis időre beléptünk a télbe (és jó 20-30 centiméteres hóba), hogy aztán – a latyakban - Rózsahegyre ereszkedve a Kubinyok között Árva vára vigyázó szirtje alatt érjünk a lengyel határra. Már szürkült, így hát az erdős dombvidékből nem sokat láttunk. Krakkó éjszakai villódzó fényei megtévesztik az autóval érkezőt: a város igazi arca színes és történelmi! Erről szállásunk elfoglalása után meg is győződhettünk, mert kisétáltunk a Visztula partjára. A Kazimierz városrész nyugati szélén található Pálos kolostor templomának barokk homlokzata ünnepélyesen ki volt világítva, ellenben a parti sétány szinte sötétbe burkolózott, alig néhány lámpa vetett rá gyér fényt. A Visztula partja egyébként a továbbiakban sem „úszott fényárban” – az 5. század után alapított város nem a partra települt. Bár Krakkó ősi „szíve” a körülbelül 30 méter magas Wawel-domb a folyó fölé magasodik, a középkori város úgy épült ki, mintha minél távolabb szeretett volna kerülni a Visztulától.
A királyi palota a Wawelben - előtérben a Tyúkláb bástyával

A királyi palota a Wawelben - előtérben a Tyúkláb bástyával

Krakkó szerencsés módon szinte sértetlenül vészelte át a két világégést – és a törökök sem szállták meg 150 évre, mint bennünket -, ezért rengeteg középkori és reneszánsz emléke maradt fenn, a később épült építészeti alkotásairól nem is beszélve. (Azonban ennek köszönhetően öröklődött át napjainkra a középkori utcahálózat, amely igen szűk és kaotikus.) A Wawel fényszórókkal megvilágított vártornyai és falai hangsúlyosabbá tették az alacsony magaslatot, amelyen a 12. században emelték az első, román stílusú erődítményeket. A Wawel királyi palotája a 17. század elejéig volt a lengyel uralkodók székhelye, mert III. Zsigmond Varsót jelölte ki új fővárosnak. A palota ezután még 1734-ig koronázási hely volt. Vacsorázás után a Krakowska utcán indultunk „haza”, Kazimierzbe, melynek gyalogjárdája több háztömb hosszúságban ódon árkádok alatt futott. A súlyos ívek alól ütött-kopott, robosztus barokk és klasszicista épületeket láthattam, amelyekre innen-onnan fehér és sárga fényű lámpák vetődtek, s a boltok, ablakai is különböző színű lámpákkal, cégérekkel tarkították az összhatást.   A „nyolcvan tornyú” Krakkó Kicsit szeles, hideg időben indultunk neki másnap a belvárosnak: a Főpiactér felé vezető Grodzka utca elején is számtalan látnivalót fedeztem fel. Először is itt található a gótikus stílusú domonkos templom, amelynek falai az egyik legrégebbi alapokon állnak. Kerítőfala elé 1990-ben állították a Katyini emlékkeresztet, amely az 1940-ben meggyilkolt lengyel tiszteknek állít emléket. Ide néz a királyi palota, és annak Tyúkláb bástyája is, amely a nagyrészt reneszánsz és gótikus stílusú épületegyüttes jellegzetes eleme a 14. századból. A legenda szerint Hedvig királyné itt hímezett, és innen gyönyörködött Krakkóban… Ezután az ember nem is hinné, hogy a legalsó, cifra, lőréses bástyák legfeljebb százévesek… A Grodzkán sétálva máris két jellegzetes templomtorony vonta magára a figyelmünket: a Szent András templom rusztikus hatású, nyers kő tornyának ikerablakaiból olykor-olykor egy kisebb galambraj rebbentek ki, de mire megközelítettük, mögötte már ki is bontakozott a Szent Péter és Szent Pál templom, amelynek dús, barokk díszítményei éles kontrasztban álltak az előbbi templom mogorvának is mondható megjelenésével. Egyébként a kettejük között lévő téren is valaha templom állt 1811-ig. Krakkónak is van vagy 80 tornya – Prága 100 tornyával szemben…
A Szent Péter és Szent Pál templom belső tere az altemplom lejáratából

A Szent Péter és Szent Pál templom belső tere az altemplom lejáratából

„Csak” bekukkantottunk a barokk templomba, és máris elröppent 40 perc..! Az a rengeteg mellékoltár, reneszánsz és régebbi emlékművek, sírkövek, az altemplom… De ezután aznap már csak a közismert Szűz Mária templomot látogattuk meg belülről, amelynek felemás tornyai Krakkó kikezdhetetlen jelképei. A Grodzka szinte minden háza patinás: általában barokk, esetleg romantikus stílusúak, de nagy örömömre a fakó színek, és a hepehupás vakolat mellett eredeti árkádok, kváderköves támfalak, szabadon átöröklődött régi ablaknyílások tesznek minden épületet fotótémává. Ennek ellenére gyorsan eljutottunk a Főpiactérre.   A császár „műemlékes” volt? Európa egyik legnagyobb – 200x200 méteres – középkori teréről már olvashattak – ennek közepén áll a terebélyes, gótikus-reneszánsz stílusú Posztócsarnok, amely a város gazdag kereskedői múltjának ma is eleven emléke. Sok arca van, az emeletén pedig a Lengyel Nemzeti Múzeum egyik kiállítása kapott helyet. Meg kell jegyeznem, hogy amikor a Szűz Mária templom belépőjegyének megvételekor németül(!) tudattuk, hogy magyar újságírók vagyunk (ahogy itt olvashatják: valóban), az idős pénztárosnő örömmel adta az ingyenjegyet, és ajándékképpen a már kiválasztott néhány képeslapot! A furcsa harangtornyok magasabbikából óránként egy kürtös ad toronyzenét! A nap már jócskán délutánba hajlott, amikor a tér túloldalán folytattuk sétánkat a Florianskán. Akár az utcától kapta nevét az utca végében emelkedő Flórián-kapu, akár fordítva, egy biztos: a kereskedőváros középkori, 13. században emelt városfalának egyetlen megmaradt városkapuja jött szembe! Szerencsére nem az egyetlen maradványa a tatár betörések ellen emelt védműnek, amelyet a 15-16. században is megerősítettek a török fenyegetettség miatt.
A csodálatos Barbakán 1499-ből...

A csodálatos Barbakán 1499-ből...

Krakkóba eredetileg nyolc felvonóhidas kapun lehetet bejutni, s a 4 kilométer hosszú falrendszert egykor 47(!) torony tagolta! S még ez sem oly különleges, de amikor 1807-ben elkezdték a várost akadályozó falak ledöntését, I. Ferenc rendelettel tiltotta meg a Flórián-kapu és a szomszédos védművek lebontását, s az 1830-as városrendezési terv a falak és a kintebb húzódó vizesárok terültét pedig városi parknak jelölte ki. Ez azért is meghökkentő előrelátás, mert az Óvárost körülvevő, azt óvó „zöld gyűrű”, a Planty 52 hektár területű! Ez lehetővé teszi azt a ritka történelmi sétát is, hogy az ember körbegyalogolja az Óvárost.   Barbakán – tökéletes védelem Az 1307-ben épített Flórián-kapu ma jelképes átjáró, mivel a fő kapuján még egy lovas kocsinak is ügyesen kellett lavírozni. A túloldalon egy kövezett tér közepén egy furcsa vöröstéglás, tornyos védmű állt, olyan tökéletes állapotban, ahogy azt 1499-ben felépítették! Ez volt a Barbakán, amit szintén I. Ferenc őriztetett meg. Ezt látni kell! A 24 méter átmérőjű Barbakán - amely a védműfejlesztés szép példája – eredetileg egy kis szigeten állt, két vizesárok között, s kintről a Barbakán udvarára felvonóhíd, az udvarról a városkapuhoz pedig erődített híd vezetett. Ezek már nincsenek meg, viszont az építmény ma is az eredeti vizesárok szintjéből emelkedik ki. Falai három méter vastagok, 130 lőrés mérsékelte a támadó kedvet, s az 1768-as orosz ostromoknak is ellenállt. Visszanézve az Óváros felé, láthattuk, hogy a kapu jobb és bal oldalán is magas tornyok emelkednek – a paszományverők, az asztalosok és az ácsok bástyái – s az azokat összekötő, magas falszakasszal.  
Ezek a jellegzetes bástya-emléktáblák végigkísérik a Planty-t

Ezek a jellegzetes bástya-emléktáblák végigkísérik a Planty-t

Kergetjük a bástyákat, fotózzuk a táblákat A nyugati oldal felé indultunk el, ahol egy gótikus formákat mutató, komor téglaépület kapcsolódott a falhoz. Ez a Város Fegyvertár, amely a 16. században épült, de azért nem volt egyértelmű nekem sem a stílusa, mert 1860 körül neogótikus stílusban átépítették… Ma a Czartoryski herceg Múzeum egyik része található benne. S ennek tövében felfedeztem az elbontott 44 torony első emléktábláját. Úgy néz ki, hogy a krakkóiak még a tornyok megjelenését, nevét, és alapfalait sem hagyták feledésbe merülni! Buda várához hasonlóan itt is céhek védték az egyes falszakaszokat, s a bástyák, tornyok neveit a foglalkozásokról nevezték el. Az bizony a fegyverkovácsok és szappanfőzők bástyája volt! – ezt tudtuk meg a domborműves tábláról. Ekkor kaptam vérszemet… Nem sokkal ezután dél felé fordultunk, s a Szent Kázmér kolostor mellett sétáltunk el, mellyel párhuzamosan, az utca túloldalán egy apró kálváriát láthattunk – egy kis udvarban kialakítva. A következő térig nem találtunk táblát a Planty fái alatt, ám az itt álló reprezentatív eklektikus épület a Művészetek Palotája nevet viseli, amely a századfordulón épült, amelyet számos dombormű és mellszobor díszít. Előtte a Baszta Pasnikow tábláját találtuk meg (nem tudtam lefordítani), a következő bástya-emlékhely pedig a Baszta Garncarzy-nak, a Fazekasok bástyájának szólt. A soron következő, a vörös tímárok tornya egy kávéház kiülője előtt porosodott, de legalább tiszta volt a torony rajza… Az egykori Óváros következő kapujának, a Szewska-kapu helyét dísztéglával magasították ki, s valamikor itt még villamos is közlekedett. A kaput szintén barbakán védelmezte. A vacsorának is beillő ebéd után már sötétben folytatódott a „kutatás”: A Nozownikow tornyot követően még a fegyverkovácsok, a bádogosok, a kelmefestők, majd a bőrművesek és a borbélyok bástyájának tábláit találtuk meg, s a Wislna utcánál a Wislna-kaput, ezen az oldalon a másodikat. (Korán sem biztos, hogy minden bástyának van ilyen táblája.) Tovább a Wawel felé – állítólag – kevesebb bástya volt (mi ezen, a nyugati oldalon az Iglarzy, a Puskaporos, és a Szíjgyártó bástyák tábláit „gyűjtöttük be”), mert erre a Visztula mocsaraira bízhatták Krakkót védelmét.  
Emléktábla a Vislna-kapunál, a ferences kolostorral a háttérben

Emléktábla a ferences kolostorral a háttérben

Ami a (fél)körből kimaradt Bár írásomban a középkori városfalakra összpontosítok, meg kell említenem, hogy a Planty „félkörét” járva még így is sok jelentős és érdekes épület mellett vezetett az utunk: A Művészetek Palotája után a Jagelló Egyetem neogótikus épülete előtt sétáltunk el, ahol csak másnap vettük észre Kopernikusz lengyel csillagász szép szobrát. A Franciszkanska utcánál a támpillérei miatt feltűnő ferences rendi templom és kolostor áll, ami a 13. század közepén épült román és gótikus stílusban. Rá merőlegesen az akkor – 2013-ban – II. János Pál pápa arcképével díszített Püspöki palota emelkedik. A Wawel felé a második keresztutcácska a Senacka. Itt a Régészeti Múzeumot tekinthetjük meg, amelynek befogadó robosztus épülete reneszánsz várkastélyra emlékeztet… Valamikor kolostorépület volt, amelyből egy tűzvész után máshová költözött a rend. Szép, zárt park veszi körül, alépítményeiben régi erődítményfalakat őriz. A szomszédos Érseki Múzeum vörös téglás neogótikus épületei egészen a Wawel-dombig érnek.

Harsáczki György