Keleti-Alpok, 2015. augusztus 5-9.
A törökök-járta Schwarzauban
Reggel Kaiserbrunnban…
Laza biciklizés az Alpokban? – persze, hogy nem mondtam nemet. De barátom is – aki invitált – „csak vendég” volt az Alpok-járás kitalálóinál, akik vasalt utakat szerettek volna meghódítani. Ő egy műtétből kezdett lábra kapni, én pedig nem éreztem vonzalmat a sziklamászáshoz – így szívesen csatlakoztam két kerékkel.
Kaiserbrunni reggel
Igen későn tudtunk indulni a fővárosból, így 11 óra felé értünk a közkedvelt Kaiserbrunn „alternatív„ táborhelyére, ahol sátrak és autók is szép számmal álltak. Csillagos ég borult fölénk, mégsem éreztük egy hajnali lehűlés veszélyét: otthon már régóta szenvedtünk a nagy melegtől. Gyönyörű – az itt megszokott – reggel köszöntött ránk, miután a nap is be tudott nézni a meredek sziklafalakkal övezett völgybe.
Mi, biciklisek, azt vettük észre, hogy az alatt a tíz év alatt, amióta ide járunk, megváltozott a „vendégkör”. Korábban kizárólag kőkemény sziklamászók és klettersteigezők érkeztek ide, most pedig egyre több – inkább turistának tűnő – baráti társaság, és kerek család zsongott a vizesblokk és a sátrak között. Vagyis: szélesedett a paletta – de még a nemzetek száma is! Miközben készülődtünk, reggeliztünk a fénypászmák bekúsztak a Schwarza-folyó habjáig, és végigmelengették a Turmstein és a Hochgang fehér sziklafalait. A Schwarzában a meleg nyár ellenére sem volt kevesebb víz. Mi, kerekezők elhatároztuk, hogy mindeképpen fürdünk útközben!
Kilenc óra után indultunk el – nem kellett sietnünk, „felfedezést” terveztünk. Néhány méter után még megörökítettem azt a kiállított vízvezeték-záróelemet, amely a Kaiserbrunn/Császárkúton berendezett (ivó)vízvezeték-rendszer kiállítás része. Ma már sok sziklamászó is tudja, hogy a 19. század végén Ferenc József vízvezetékrendszerrel gyűjtette össze és juttatta a császárvárosba a Rax, a Schneeberg, a Hochschwab és társai forrásvizeit. A vízellátás működik, ám mi nem találkozhatunk ezen a mészköves területen a korábban létező nagy forrásokkal.
Kellemes biciklisterep
A Schwarza völgye szemkápráztató volt! A fehér sziklák, a sötét völgyoldalak, a bükkfák napsütötte smaragd leveleinek látványát a gyorsan elillanó reggeli párafoszlányok egészítették ki. Szerencsére a gyakori fotó-megállásokat barátom – most – nem vette rossz néven – a kis emelkedőkön gyorsan utolértem. A Schneeberg és a Rax közé szoruló völgy remek bicikliterep, mivel nincsenek nagy szintek, a forgalom nem nagy, és az autósok figyelmesebbek errefelé.
Gyorsan megérkeztünk a Weichtal menedékházhoz, amely a névadó szoros/szurdok torkolatába épült. 2006 körül járam itt. Új épület fogadott, amely kevésbé romantikus. A ház feletti sziklára ellenben egy rövid klettersteig került, amit éppen egy hegyimentő-csapat tesztelt. Ezen kívül egy új gyaloghidat is építettek a folyó fölé, hogy legyen egy másik kapcsolata is a műúttal.
Elhajtottunk a több klettersteig-útnak is helyet adó sziklás katlan, a Höllental bejárata előtt, aztán egy hosszabb fél-alagút után visszanézhettünk magába a katlanba. Táborhelyünk után itt volt a következő nagy karsztforrás, a Höllentálé – illetve annak az 1893-as évszámú emlékműve. Az út egy ideig faképnél hagyta a folyót, aztán hirtelen több remek fürdőhelyet is kiszemeltünk – egy-egy hídnál: napsütötte kavicsplázs, sekély és mély víz egymás mellett – óh! A hegyek közben alacsonyabbak lettek, csitult a Schwarza is. Egy hosszabb emelkedő után aztán lezúdultunk Singerin „pusztára” – puszta, miután néhány ház, egy elhagyott vendéglő és egy erdészeti központ alkotja. Itt van a Fuchspassquelle, a következő karsztforrás is – valahol.
Malmok vagy piktogrammok?
Egy kilométerrel később is megálltunk, mivel sikerült a térkép malom piktogrammját egyeztetni a valósággal: a „malom” egy kis fűrészüzemhez tartozhatott (ahová nem akartunk bekéreckedni), de annak malomcsatornájának fa zsilipjét ellenben megnézhettük. A csatornában most alig áramlott a víz. Az említett térkép-piktogramok nem ritkák erre, de ki tudja, hogy mit találunk a helyükön?
Mi északra, Schwarzau im Gebirge településre igyekeztünk, így a következő útelágazásban maradtunk a Schwarzánál. A vendégház alatt szélesítették az utat – itt még az aszfaltosok is bizalomgerjesztőek..! A völgy néhány száz méter után kiszélesedett. Azonnal kiszúrtam Schwazau felett emelkedő Lange Wand érdekes, 600-700 méter hosszan elnyúló sziklaletörését, majd pedig a városkán túli Falkenstein csúcsot, amely mindössze 1013 méter magas volt, de olyan sziklás és meredek, mintha 2500 méteres lett volna.
Míg beértünk, egy helyi minifesztivál molinóját olvashattuk, s egy elképesztő reklámot is, amely szerint fotós szakember vezetését lehet igénybe venni, aki megmutatja a jó fotótémákat… Hogy Ausztriában, mi a szép? És azt meg kell mutatni?
Annyira békés – kihalt…
A szinte kihalt Schwarzauban az elsők között egy malomnál álltunk meg, aminek ugyan nem láthattuk a szerkezetét, de a Schwarza vize egy faház alól áramlott elő, és ritmikus zaj hallatszott. Az épület alsó részén vízszinteket tüntetek fel festékszórópisztollyal, de annál nagyobb buzgalommal. 1997 júniusában nagy vizek voltak itt… Aztán ismét egy apróságot vettem észre. Egy fakereszten a nemzetszocializmus hét áldozatának neve szerepelt, akik 1945 áprilisa után estek áldozatul az eszmének. A 2. világháború után? Nem értettem… Aztán feltűnt a templom is – hagymakupolával -, de mielőtt feltekertünk volna, ittunk és megmosdottunk egy hagyományos alpesi itatónál.
A templomnál az utolsó fűszál is a helyén volt – nem hiába dolgozott rajta egy idősebb nő, aki nyári kalapban, rövid nadrágban igazgatta a gyepet. Amikor fotózni látott, majdnem futva igyekezett ki a képből – még ott sem akart zavarni. (Ekkor úgy tűnt, hogy Schwarzau im Gebirge-ben akár a szelektív szemét összekeverése is forradalomnak számítana…) Fél tizenkettőkor ránézett az órájára és szerszámaival együtt elbiciklizett. A templomban viszont egy igen megdöbbentő dolgot találtunk. Az ajtó fölé a Szent Miklós templom történelmének fontos fordulatait és évszámait festették fel – szépen gót betűkkel: 1220 – alapkőletétel, 1380 – gótikus templomhajó építése, 1529 – felgyújtják, feltehetően a törökök! Ez elég meghökkentő nemde? – nem köztudott, hogy a törökök be-betörtek a Habsburgok területére is és ennek akadnak emlékei. Na persze az évszámok felújításokkal érnek véget 1975-1996-ig.
Még mindig meg lehetett lepődni azon, hogy nem csak nyilvános WC volt a szomszéd iskolaépületben minden „kellékkel”, de iparművész-faragta tábla jelezte! Nemsokára legurultunk a főutcára a megérdemelt sört megvásárolni. (Hogy-hogy nem barátom itt is elejtette a sört az utcán, az pedig ki is lukadt, és soron kívül meg kellett innia egyet – mint máskor is.) Egy kényelmes padon megpihenve, dobozt bontva a sógorék gazdaságát hasonlítgattuk össze a miénkkel…
Egy az uraknak, egy a nőknek…
Térképünkön szerepelt egy Herrengrotte (Urak barlangja?) nevű barlangféle. Mivel a név rálógott a településre, én egy lourdess-i kegyhelyet képzeltem el, de barátom egy természetesben reménykedett, és rávett, hogy keressük meg. Jelzett út vezetett hozzá, és amikor az meglett, az utolsó ház farakásaihoz támasztottuk a bicikliket – nem lakatoltuk oda azokat. Térdeket kímélve haladtunk fölfelé a jól járható ösvényen, aztán a fele távtól sajnos magas gaz kísérte az utat a betegnek tűnő fenyvesben. Jó száz méterrel fentebb egy erdészeti útra léptünk. Egy fa útjelzőtábla feküdt az útszélen: Frauengrotte – és jobbra mutatta az irányt. Szóval itt emancipáció van: a nőknek is van egy.
Örömünkre néhány lépés után egy ösvény indult fölfelé, s már láttuk is egy falétra alját. Igencsak fellelkesültünk, majd megmásztuk a fokokat. – Hű, lehet, hogy ez egy átjáróbarlang! – kiáltotta vissza barátom – Látom, hogy másik kijárata is van. Az nem volt, a hátsó fertály kerekded ablaka szakadékra nyílt, de a völgyre és a környező 1000-1100 méteres ormokra jó kilátás esett. A barlang gömbölyű formái karsztos eredetre utaltak.
De nem volt ez sem a nőké, sem az uraké, mert igazi neve Pfeiferloch (Fütyülős?-lyuk) volt – tudtam meg később. Ha a szél befújt a kis barlangtorzóba, át is fütyülhetett…
Hátra volt még a Herrengrotte – gondoltuk akkor -, s fölfelé indultunk a meredek köves úton. Nemsokára barátom megállt a térdét pihentetni, én pedig tovább hajszoltam a lyukat. Több, mint egy kilométert kanyarogtam fölfelé, s végül – amikor ismét a sziklaletörésnél voltam, csak 80 méterrel magasabban – megláttam a barlangot. Frauengrotte – írta egy fatábla. Még egy? Ez egy nagyobb átmérőjű fél-fülke volt az út felett (a nőknek nem jutott komolyabb barlang), s „mélyén” egy pad hívogatta a fáradt vándort. Nos, az nem rám várt, így siettem is vissza.
1529-ben ide menekült a falu
Már volt két Frauengrotténk, de Herren még egy sem. – Menjünk egy kicsit lefelé ezen a köves úton, hátha… – indítványoztam és alig tettünk tíz lépést, újabb tábla mutatott be a szikla alatti erdőbe: Herrengrotte. Ekkora mázlit! Majdnem elvittünk két Frauengrottét, Herrent meg egyet sem..!
Az szintben haladó ösvény „valódiságát” erős korlát is megerősítette, majd tíz méter emelkedő után ott tátongott az „Urak ürege”. A 740 méter tengerszint feletti magasságban sötétlő barlang legalább 20×10 méteres, 4-5 méteres belmagassággal – közepére padokat asztalt építettek a schwarzauiak. Ez már biztos menedék egy vihar elől, de egykor a törökök elől menekülhetett ide a lakosság. A régészek megállapították, hogy az üreget 1529 körül használták. Épp ekkor égett le a templom és küszöbön volt Bécs török ostroma… Az elnevezés szerint itt bújtak meg a férfiak, fentebb pedig, védettebb helyen a nők és a gyerekek.
Adjatok helyet magatok mellett..!
Egy kis pihenő után legyalogoltunk a településre, és egy kellemes fürdő- és ebédelő helyet akartunk keresni a folyóparton. Eleinte nem volt megfelelő a hely, aztán jöttek a kellemetlen meglepetések. Bárhol került közelebb a Schwarza az úthoz, már állt ott egy autó, és a part foglalt volt! Singerinnél letértünk az erdészeti útra, mert láttuk, hogy a vizet füves sáv kíséri. Sajnos itt sem volt számunkra hely, viszont egyszer csak elénk került a Fuchspassquelle „császári” forrásháza (1894). A forrásvíz medrét – amely most száraz volt – kamera kísérte figyelemmel…
A környék összes talpraesett lakója a folyóparton ejtőzött, bár délelőtt még parlagon hevertek a kis rétek és a kavicsos fövenyek… Az éhségtől szédelegve tekertünk tovább. Jött az emelkedő, majd a lezúdulás első hídjánál hirtelen megálltam. A hely árnyékban volt, a nagyobb része lebetonozott és nem volt kavicsföveny sem. Csak a császári vízvezetékrendszer egyik vasajtója nézett oda. Fagyos víz csordogált az ajtó alól. Az ebéd után a sört és magunkat is behűtöttük: átnéztünk a híd alatt, és elindultunk a napsütötte, mélyebb mederrész felé. (Sajnos bármilyen ártalmatlannak tűnik a kavicsos meder, rajta lépkedni merő kín!) Természetesen a part ott is foglalt volt, de felfrissültünk – sodortattuk magunkat a vízzel.
Már csak a környezet miatt is legurultunk a folyóhoz egy másik, biztató helyen. A félárnyékban egy teljes családot találtunk, csendben elnyújtózva nyugágyaikon. (A kis parkolóhelyen alig volt kevesebb autó és motor, mint a személyek száma…) A fű és cserjék borította vad sziklafal tövében bugyborékolva surrogott a mély Schwarza, míg a meder szétterített kavicsai felett lustán áramlott. Ugráltunk, lebegtünk, pancsoltunk – amíg a lábunk bírta.
Lehet, hogy erre is van egy Törökfürdő nevű partszakasz? 1529-ben is lehetett meleg nyár…
Harsáczki György
