Barlangászok vadon, fedezékben és kötélen… (3-4. rész)

Láthattuk azt is, hogy a jelenleg a kövek között bóklászó Alba nemrég elsodorta a több száz éve lerakott hordalékdombjait...

Láthattuk azt is, hogy a jelenleg a kövek között bóklászó Alba nemrég elsodorta a több száz éve lerakott hordalékdombjait...

Az Alba-völgy embert próbáló gyönyörűségei   Az Alba-völgynél szerencsére volt egy kis mellékút is, amelyen száz méterrel eltávolodhattunk a forgalmasabb országúttól. Úgy, mint az országút, ez is átfutott az Alba felett – ennek hídfőjénél megállapodtunk autóinkkal. Azonnal észrevettük, hogy a túloldal sziklafalán egy kis ér csurog le a mederbe, de érdekes módon színes cseppkőkéreggel vonta be alant a köveket, s ez karsztforrásra utalt. Sajnos nem találtuk meg a forrását, de közben felkutattuk „rejtett” sátorhelyeinket. Miután már igen megéheztünk, néhányan neki is láttunk kései ebédünknek, néhányan pedig, akiknek valami még hiányzott valami a teljességhez, beautóztak a közeli kisvárosba. Ahogy elmentek, rögtön a helyükre állt egy olasz család autója, akik három gyerekkel és egy mózeskosárral lementek a patakpartra pancsolni. Főtt is a fejünk, hogy hová állnak vissza barátaink, de ne volt mit tenni. Botladozó felfedezők Miután a bevásárlók visszatértek és megebédeltek sikerült rávennem Balázs barátomat, hogy használjuk ki még azt a két órát, ami a nappalból megmaradt: tegyünk egy felderítő utat a völgybe. Gyönyörű késő délutáni napsütésben vágtunk neki. A völgy nagy mérete már a 40-50 méter széles fehér sziklagörgetegekkel teleszórt medrén is látszott, bár a Rio Alba csendesen kódorgott a görgetegek között. Ám néhány száz méter múlva azt is láttuk, ahogyan a jelenleg vérszegény vízfolyás nemrég elsodorta a száz évekkel korábban lerakott hordalék dombjait. (Egy hónappal később, ismét óriási árvíz öntötte el a környéket.) Ösvény híján találomra róttuk a bokapróbáló kőtengert. A rövidítés sem gyorsított a haladásunkon, s háromnegyed órába telt, amíg eljutottunk a völgy „bejáratáig”. 100-150 méteres sárga sziklafalak néztek le ránk, a lábaiknál törmelékfolyásokkal. Amikor egy vészesen omladékony törmelékrézsűn kikapaszkodtunk a patak mellől, láthattuk, hogy oda-vissza az első számú patak/folyóteraszon érdemes közlekedni.
A patak medrét mintha az ördög szántotta volna föl...

A patak medrét mintha az ördög szántotta volna föl...

Beléptünk az árnyékba. A völgy nem volt szűk ugyan, de a behullott görgetegek miatt nehezen volt járható: mintha felszántották volna a medret. A gyors előrejutásra nem mindig volt más alternatíva. Nemsokára a jobb oldali sziklafalról hullott le egy kis patakocska, s nem sokkal arrébb bal felől. Felderítésre szánt időnk vészesen fogyott, így egy nagyobb vízmedencénél álltunk meg és néztünk szét. Itt már túlsúlyba került a szálkőzet – a Simon-patak völgyéhez hasonló, látványos kőzetrétegek kísérték az Albát. Épp visszaindultunk, amikor pompás fürdőhelyet felfedeztük fel: holnapra különböző magasságú mészkőpárkányokról ugrálhatunk majd a mély vízbe!   Ajánlott utat járhatatlanért el ne hagyj..! Az ösvény már a lábunkban volt, sokkal rövidebb idő alatt értünk vissza a kavicsteraszon – az olaszok is fürdőztek még. Sajnos csak az az egy nagyobb medence volt a közelben, így borozva vártuk ki, amíg mosolyogva ciao-t pusmogtak, és elhajtottak. Fürdés után aztán elbújtunk a kiserdőben és eltettük magunkat holnapra. Bandiék mikrobusza adta a bázist. A következő reggelen gyorsan sátrat bontottunk, s miközben kifeszítettük száradni, megmosakodtunk az Albában, s jött a kávé, a reggeli… Csodálatos volt kávés pohárkával a kézben ülni Balázs polifoamján, és látni, hogy száradnak a tegnapi átizzadt pólóink a zöld vaskorláton… Most már nem is igyekeztünk eldönteni, hogy mit is akarunk a völgyben: túrázni vagy kanyoningozni. Mindössze ketten rendelkeztek neoprén ruhával, és azt be is tették a hátizsákba, néhányan pedig eleve fürdőruhát vettünk fel. Tizenegy felé indultunk el. Balázzsal mindketten javasoltuk a többieknek, hogy a kavicsteraszon az egyszerűbb, de ez csak néhány társunk fülébe jutott el. Egyik túratársnőnk lába - ennek megfelelően - ki is bicsaklott. Mire a völgyszűkülethez értünk, már mindenki vízbe vágyott. Izgatottan beljebb ugrabugráltunk, s az első, tegnap látott vízesés alá már be is állt egyik bikinis túratársnőnk. Rövid idő múlva meg is érkeztünk a csoda-fürdőhöz, amire a többiek figyelmét is felhívtuk. S mi volt a válasz? Akkor fürödjünk! Ez ám a nyaralás! Ennek is el kellett jönnie! …hogy nem rohanunk.  
A víz ugyan hideg volt, de ki ne fürdene itt..?!

A víz ugyan hideg volt, de ki ne fürdene itt..?!

A karsztvíz endorfin-tartalma… Mindenki vérmérsékletének megfelelően szabadult meg ruháitól, s volt, akin ugyanannyi textil maradt. Az első merítkezés többnyire kiabálós volt, de aztán felszabadult az endorfin..! Negyven perc alatt volt ugrálás, fotózás, úszkálás, vízesés-dögönyöző, pózolás – szívünkig-csontunkig hatolt az Alba. A már tényleges sziklák közé szorított patak nemsokára egy kerekded völgyöblösödésbe vezetett, amelynek visszahajló falainak tövében árnyékot is kaptunk. Az Alba elénk gördítette első akadályát: egy benyúló sziklagerinc néhány méterre szűkítette a völgyet, s a szorost zöldeskék vizű tó töltötte ki. Pompás látvány volt, no de úszva (bármilyen szép is lett volna) nem vihettünk át bakancsot, fényképezőgépet..! Szerencsére észrevettük, hogy a szikla némi ügyességgel átmászható. Megbicsaklott túratársnőnk itt kiszállt, mivel lába bedagadt, így hárman átmásztunk, négyen átúszták az akadályt. Fentről volt csak igazán pompás a látvány! Az Alba következő szakasza szép példája volt az aszimmetrikus völgyeknek, s ezt a 30-35 fokos szögben kibillentett mészkőrétegeknek köszönhette: mászásunk után sima réteglapokon óvatoskodtunk lefelé. Már láttuk, hogy mélyül a völgy, és minden kőfelületet (hordalék alig volt) a kőzet szabályos sávjai dekoráltak. A következő akadály még szebb volt. A kitett tereplépcsőről ismét egy „megszokott színű” zöldeskék tavacskába zubogott a víz. Viszont nem lehetett megmászni – még úszással sem. Két kanyoningosunk itt virgonckodott igazán..! Hol az egyik, hol a másik ugrott a vízesés medencéjébe. – Jobbra kell felmásznotok a rézsűre! – magyarázta István, aki ezután elénk is jött. Már az oldalba sem volt egyszerű felkapaszkodni, mert a ferde réteglapokon még a fű sem „állt” biztosan.  Egymás után imbolyogtunk a mozgó törmeléken, s közben gurultak a kövek az előbbi medencébe. Kapaszkodókötelet kellett bekötnünk a felmászásnál, mert ha bármelyikünk megcsúszik, összeverődve zuhant volna a vízesésbe! No, de a felkapaszkodás után ismét le kellett jutni a mederbe! Mintha ferde asztallapra szórt kavicson ereszkedtünk volna alá.  
Hárman átmásztunk, négyen átúszták a csodálatos akadályt...

Hárman átmásztunk, négyen átúszták a csodálatos akadályt...

Ez már kanyoning – a la barlangász Ezután már a meder közepéből is réteglemezek álltak ki, s a patak ezeken bukott át. A hasadékká szűkült szurdok jobb faláról egy patak permetezett le – jó 15 méter magasságból. Még én is a vízpermet alá futottam magamat lehűteni, hát még bikinis „kolléganőnk”, aki belemerült a vízesés alatti tóba. A következő elárasztott mederrész kikerüléséhez egy négy méterrel feljebb futó sziklaperemre kellett felkapaszkodni. Az egyetlen erre alkalmas sziklafal meglehetősen lejtett kifelé, de a vízben „felúszó” István kötéllel felhúzta a mászók felszerelését, s így könnyebben teljesítettük a feladatot. Az utolsó szakaszhoz értünk. A függőleges sziklafalak alatt húzódó medret kavics borította, s a sziklafal két rétege közül - mintha csak nagy súly préselte volna ki -, forrás bugyogott elő. A „bugyor” pedig zsákutcába, egy 6-7 méteres vízesésbe szaladt bele. Távolabbról már látszott az azt megelőző zubogó habja. Annyi szépet láttunk már ma, hogy nem is bántuk, hogy nem mehetünk tovább. Mindegyikünk átszellemült arccal forgatta ide-oda a fejét – minden hétköznapi gondtól fényévekre voltunk. Majd elindultunk visszafelé. A szárazföldiek eredményesen visszaereszkedtek, a „vízbarátok” gázoltak és merültek. Ekkor gondoltam úgy, hogy szandálra váltok, mert komolyabb mászás már nem várható – élvezem a vizes tapicskolást. Visszafelé is kikerültük az „ugrálós” zuhatagot, majd az elárasztott szoroshoz közelítettünk. Közben vettünk észre egy emberi test nagyságú kő- és földomlást a parton. Egy órán belül omlott le utánunk – pont az útvonalra.  
A „bugyor” pedig zsákutcába, egy 6-7 méteres vízesésbe szaladt bele...

A „bugyor” pedig zsákutcába, egy 6-7 méteres vízesésbe szaladt bele...

„Fürdőszobára” várva… Nekem csak ekkor derült ki a tónál, hogy nem lehet a fej felett kézben átjutni a száraz holmival, mert ott úszni kell. Ezért ismét a sziklát kellett választanom, de ott, ugye, lefelé nehezebb, szandálban pedig… Szerencsére Bandi besegített kötéllel, így a balesetet elkerülve láthattuk ismét várakozó barátnőnket, s a hosszú pihenőben mindenki száraz terephez igazította a ruháját, és bedobott egy kis ebéd-pótlót. Az élményektől bódultan sétáltunk át fürdőhelyünkön, és a már háromszor bejárt vad ösvény omladékain. A vacsorát bőségesen megszolgáltuk, és már tervezgettük a finom egészségügyi fürdőzést a „privát” medencénkben, de az olaszok már megint ott voltak… Ki hitte volna, hogy az olaszok nevesincs völgyek patakjaihoz járnak vakációzni!? Lerogytunk a kocsik mellé és megterítettünk az aszfalton. Volt azon minden jó – kávé, sör, bor, hogy csak az elejét említsem. Kellemes heverészésünket csak az zavarta meg kissé, hogy távoztak a mózeskosaras olaszok, így fürdeni kellett menni… Utolsónak mentem – a nap utolsó odavetődő sugarainál. Összeszorított fogakkal beereszkedtem nyakig a hidegbe, majd egy fél perc múlva megszoktam, és olyan csodálatos nyugalom szállt meg, hogy nem volt kedvem abbahagyni a fürdést… A nap végén elhatároztuk, hogy másnap megpróbáljuk felkutatni a legalább 12 km hosszú (térképről leolvasva) Val Alba fentebbi részeit: azokat, ahol kanyoningozni szoktak. (Nem mintha fel lettünk volna rá készülve…)   Ha útban van a vízvezeték… A másnap reggel is csodálatosan kezdődött a természet vad ölén, simogató napfényben, majd – hátizsákjainkban némi kapaszkodókötéllel – benyomultunk a két autóba, és közeli Aupa-folyó völgyéből a hegyoldalban fekvő Pradis falucska fölé hajtottunk. Szerencsére jó minőségű, ám keskeny utak vezettek a gerincen 700 méter magasságban fekvő kis megállóhelyhez. Az olaszok sem angyalok – úgy odaálltak az info-táblához, hogy az idegen autóra feküdve tudtuk csak tanulmányozni. Elindultunk a gerincen vezető erdészeti úton, majd találtunk egy ösvényt lefelé az Alba felőli oldalon. Itt is lefotóztunk egy „vigyázat hirtelen árhullám!”-táblát.
„Vigyázat hirtelen árhullám!”-tábla. Ez jó kis szurdokot jelent!

„Vigyázat hirtelen árhullám!”-tábla. Ez jó kis szurdokot jelent!

Izgatottan ereszkedtünk egyre lejjebb, s 30-40 méterrel az Alba felett egy szintben futó jól járható ösvényt találtunk – drótkorláttal. Annak megerősítését véltünk benne, hogy jó helyen járunk. Elindultunk rajta az egyik irányba, majd nagyon csodálkoztunk, amikor kiderült, hogy az ösvény betonlapokon fut. Hát még akkor, amikor az egyik törött betonlap alatt mély áramló vizet pillantottunk meg! Igen, karsztforrásokból táplálkozó vízvezetékre akadtunk rá, amely a gravitáció segítségével jut célba. Sajnos se ösvény, se lépcső nem vezetett lejjebb – láthattunk egy olyan szakaszt, ahol kiomlott a hegyoldal a vízvezeték alól… A másik irányba gyalogolva egyszer csak egy barlang sötétlett előttünk. - Hú, de érdekes, bújjunk csak be! – élénkültünk föl. De a barlang nem volt más, mint a vízvezeték kőbe fúrt folytatása! A 2,5 méter magas járat alján ott surrogott egy kispatak. Néhányan oda-vissza végigjárták a kb. 30 méteres alagutat – terpeszben -, de a szurdokba nem jutottunk le – a majdnem függőleges omlékony oldalon nem mertünk nekivágni.  

Barlangászok vadon, fedezékben és kötélen… (4. rész)

A búcsúszurdok és a tengerpart „csodái”  
Egy kis patakocska vízeséseinél értünk le az Albához...

Egy kis patakocska vízeséseinél értünk le az Albához...

Mivel előzőleg egy vízvezetékbe „botlottunk” a szurdokba menet, és nem sikerült leérnünk, vissza kellett kapaszkodnunk a gerincre. Már nem kerestünk ösvényt: egy finoman ereszkedő erdészeti utat választottunk, amelyről egy nyiladékban már fel is fedeztünk alant egy kis türkiz-zöld foltot. Gyorsan kiderült, hogy az egy aprócska víztározó.   Ha nem megy lefelé, menjünk fölfelé… Egy kis patakocska vízeséseinél értünk le az Albához, egy kissé feltúrt területre: a jobbára leeresztett tározó rövid gátján túl egy ház állt. Lassan kiderült, hogy patakunk nem siet segítségünkre az átjutásban, hogy a gátat szemügyre vehessük... Aztán a gátról láthatóvá vált a szurdok további szakasza, de szűknek, túl vizesnek és veszélyesnek találtuk. István lemászott a mederbe, néhányunk pedig a háznál szeretett volna többet megtudni a kanyoning-lehetőségekről, de dolguk végezetlenül tértek vissza, mert a háziak házon kívül voltak. „Akkor bizony nézzünk szét felfelé!” – mutatott Bandi folyásiránnyal szembe, bár én nem sokat vártam a fentebbi szakasztól. Tévedtem… Fölfelé menet 150 méter múlva egy mesterséges műtárgy állta utunkat. Másképp nem ment: nekiláttunk az átgázolásnak. Vízi-cipőseink gyorsan rögzítették kapaszkodókötelünket a vízi lépcső tetejénél, így nemsokára mindegyikünk fent állt. Ezek után a völgy ismét összeszűkült és méterről-méterre szebbé vált. A nap is kisütött, mi pedig elkezdtük ugrabugránkat az Alba völgyének felső szakaszában. Csak én ragaszkodtam a bakancsomhoz „utolsó leheletemig”, így jócskán lemaradtam. Szandálomat csak végső esetben akartam felvenni, mert az egyik talpa már félig levált.   A műtárgytól a vízesésig A függőleges sziklafalak tetején erdő sötétlett, s mintha a víz is több lett volna. Vadabbnak, frissebbnek tűnt ez a szurdok – lassabban haladtunk, mint a lenti szakaszon. A harmadik patthelyzetben aztán felvettem a szandálomat, de néha még a gázolásnál is figyelni kellett nehogy túl mély medencébe lépjek.
...a völgy pedig négyszer is irányt váltott

...a völgy pedig négyszer is irányt váltott

A völgy kőzete itt nélkülözte a korábban tapasztalt látványos rétegzettséget. A patak egymás után vetette le magát egy-másfél méteres zúgókon, a völgy pedig négyszer is irányt váltott. A völgyszakasz felett egy kipreparálódott 40 méteres sziklatorony állt – néhány szál fenyővel. Nekünk megmászhatatlannak tűnt. Bár az Albát közrefogó sziklafalak 10-12 méterre alacsonyodtak, a kimászást nem forgattuk a fejünkben. Már azért sem, mert az előző nap lesántult túratársnőnk „a műtárgynál” várt bennünket vissza. A bejárt 200 méteres szakasz felső vége szintén egy vízesésbe fúlt, amit mély tóval és visszahajló sziklákkal kombinált a természet. Csak annyira másztunk fel az oldalba, hogy utunk végének okát jobban megnézzük – onnan a sziklaszirt is nagyon látványos volt.
 Vadabbnak, frissebbnek tűnt ez a szurdok – lassabban haladtunk, mint a lenti szakaszon

Vadabbnak, frissebbnek tűnt ez a szurdok – lassabban haladtunk, mint a lenti szakaszon

Alighogy elkezdtem a visszaaraszolást a hideg vízben, az említett szandáltalp máris elkezdett külön utakon járni… Mire visszaértünk a „bejárathoz”, már megint elköszönt a nap, s egy kis szemerkélés is lehűtötte a kedélyeket. Kis idő múlva már a kis víztározónál vettünk vizet palackjainkba, amikor a tóparton feltűnt egy négykerék meghajtású kis terepjáró. Éppen beszállt két olasz (látszik az!) fiatalember, és nekilódultak a kis vízesés előtt elhaladó, meredek, laza állagú köves útnak. A palackom éppen félig telt meg vízzel, nem akaródzott elmennem onnan, a kerekek viszont előttem pörögtek ki a törmeléken, én pedig süvítő öklömnyi kövek záporában találtam magam. A földre lapulva életben maradtam…   Zivatar – a bor böjtje Lassan felkaptattunk a gerincre aztán szépen lecsorogtunk Pradison át az Aupa-folyócska völgyébe, majd át az Alba torkolatához. Viharfelhők gyülekeztek, így gyorsan csatlakoztam azokhoz, akik elhajtottak bevásárolni. Meg kellett állapítanom, hogy erre nincs szandál! Csak papucs. Sajnos ezt monfalcone-i és trieszti kirándulásunk is bizonyította. Legalább jó vacsorát csaptunk táborunkban, „a zöld korlát mellett”. A dobozos borra került volna a sor, amikor a régóta magában fortyogó ég rettentő módon leszakadt. Alig tudtunk beugrani az autóba – ráadásul a bor a másik autóba került… A még jeget is produkáló zivatar végül gyönyörű kettős szivárvánnyal kért elnézést tőlünk. A szürkületi fényviszonyok ismét késő délutánivá változtak, s a patak sem lett sem hidegebb. Mi is egyszerűsítettünk szokásainkon, s a híd alá, takarásban állítottuk fel sátrunkat. Eljött a hegyektől való búcsú reggele. Néhány sátrunk még kint száradt az ágakon, amikor megállt egy pickup autó a bekötőút végében, és abból kiszállva egyen-pólós férfiak masíroztak fel autóinkhoz. Természetvédelmi őrök?! Nyeltünk egy nagyot, de mikor hozzánk értek, ránk se hederítettek… Elektromos szakemberek lehettek vezetéknézőben.  
Rusztikus fürdőszobánk...

Rusztikus fürdőszobánk...

Vigyázat: GPS!!! Fél órával később már mi is a Fella-folyó völgyében süvítettünk dél felé. Én egyenesen élveztem, hogy ülve annyi minden suhan el a szemem előtt: egyre több gyümölcsös, gabonatábla, tanyák, templomok… Bár beszéltünk róla, „úgy sikerült”, hogy még sem Balázs ment elől, bár neki volt több tapasztalata a tájékozódásban külföldön. Udine egy kissé lelassított bennünket, de legalább láthattam néhány régi városfal részletet. Úgy hogy, ha Udinébe vet majd a sors… Ezután eltűntek a hegyek, s a Pó mellékfolyóinak síksága következett. - De miért mennek arra, hiszen az jelentős kerülő, láttuk a térképen! – hördültünk fel az előttünk haladó társaink autóját látva. GPS! Hát igen: hiába villogtunk, integettünk kifelé az ablakon, és próbáltuk hívni őket (sofőrünk nem akart dudálni), tartották a rossz irányt. Tüntetőleg megálltunk, és mire újra együtt autóztunk, jó fél óra késést zsebeltünk be. Nemsokára ismét mi voltunk hátul. Sagradonál, ahol kereszteztük az Isonzót Bandiék – a völgy helyett - egyszer csak nekiugrattak a domboknak. Jó pár kilométeren át reménykedtünk, hogy ők tudják jól az utat: Doberdó környékén jártunk, s az út szélén két háborús emlékművet is megpillantottunk. - Talán Bandit is érdekli a hírhedt hadszíntér? – találgattuk. Aztán Doberdo Del Lago falu jött, és ott sem álltunk meg - keskeny országúton gurultunk a tenger felé. Vezetőink egészen véletlenül kerültek errefelé…   Ingyenstrand szépséghibákkal Ahol azonban rákanyarodtunk a tengerparti útra, egy különös emlékműre figyeltem föl: az autóút feletti sziklán két farkas vicsorgott. Hát persze! Az olasz területek határa volt errefelé… A tervünk egy kellemes, ingyenes strandolás volt az Adriai-tengerben, hogy lemossuk a hegyek porát: Bandiék otthon már GoogleEarth-szel kinézték a helyet. A kempingekkel, nyaralókkal és számos kanyarral kidíszített úton nagy nehezen elértük a kinézett parkolót. Ahogy kiszálltunk az autókból, a hőség szinte kupán csapott bennünket. Tulajdonképpen itt pillantottuk meg először az Adriát - 40-50 méterrel voltunk a tengerszint felett. Jobbra, Monfalcone felé a Doberdói dombvidék utolsó sziklaletörésein Monfalcone várkastélyát, a castello di Dunio-t láthattuk, a baloldalon egy világítótorony-féle vaskos henger állt.
Ahogy kiszálltunk az autókból, a hőség szinte kupán csapott bennünket. Tulajdonképpen itt pillantottuk meg először az Adriát – 40-50 méterrel voltunk a tengerszint felett

Ahogy kiszálltunk az autókból, a hőség szinte kupán csapott bennünket. Tulajdonképpen itt pillantottuk meg először az Adriát – 40-50 méterrel voltunk a tengerszint felett

Összekészítettük a „felszerelést” és elindultunk lefelé a meredek ösvényen, amelynek legfelső szakaszán alkalmi légyottok porba taposott tanúi hevertek szanaszét. Ilyen a Goggle-on nem volt! Szerencsére akadt árnyék, s lentebb pedig lépcsők könnyítették meg a lejutást. Egy bűzlő szeméttárolóhoz értünk. Kezdett rossz érzésem lenni az ingyen fürdőzéssel kapcsolatban… Az erdős magas part tövében ösvény vezetett végig lombok alatt, ám a keskeny part napszítta kövein mindenütt heverésztek. Többnyire szabad stílusban – ruhátlanul. Végre találtunk néhány sziklát, amelyre lepakolhattunk és becsobbantunk – a naturisták finoman rosszalló pillantásától kísérve. A tenger nagyon kellemes hőmérsékletű volt. Én sajnos csak ezt az egy pozitívumot tudtam róla elmondani. Szerencsére a szomszédban „megürült” egy kis árnyék-kalyiba, amit elfoglaltunk – sajnos viszont ekkor hagytunk el egy fényképezőgépet. Lassan feltűnt, hogy a part napozói elsősorban férfiak, s ez zavarta néhányunkat, Bandiék viszont sokáig lubickoltak, majd kék kagylót is szedtek vacsorára. Nekem két rövid fürdés elég is volt, mert használható szandál híján nem akartam tengerisünbe lépni - s az nem volt alaptalan -, törzsvendégek miatt pedig sétálni sem volt szórakoztató, alig vártam már, hogy ott hagyjuk azt az igénytelen helyet.  
Kis árnyékvetőnk alatt a vízparton...

Kis árnyékvetőnk alatt a vízparton...

Sátorverés a kanapé előtt… Mire fölcaplattunk a parkolóba, már le is izzadtunk. Legalább szebb lett a kilátás a közeli öböl első osztályú strandjára… - Azok a pontok ott lent, osztrigatelepek? – fürkésztük a vízfelszín pöttysorait. Azok voltak. Az eldugott táborhely keresése viszont komoly feladat elé állított bennünket. Ilyen zsúfolt helyen gyalogosan sem könnyű megegyezni egy táborhelyben, hát még két autóval! Néztük az erdőbe futó utakat, de nem volt hozzájuk bátorságunk. Én az Isonzó széles, száraz, köves medrét javasoltam, ám a csapat végül kiegyezett egy kis placcal, a doberdói dombokon, amelyet mindössze egy bokorsáv takart el az autóúttól. Minden bajom volt a helytől: a zaj volt a legkevesebb, amit elviseltem volna, de a lefülelés veszélye és a közeli fák alatt elszórt papírzsebkendők „lenyelhetetlenek” voltak. A többiek ellenben gyorsan megbarátkoztak a hellyel. Az bokros első fordulójában egy jókora, műbőr kanapé megroppant teteme bújt meg. (Az olaszok sem angyalok.) Szétnéztünk a cserszömörcésben, de elégedetlenül tértünk vissza a kocsikhoz vacsorázni, és zuhanyzót „építeni”. Ez utóbbihoz nagy köveket hordtunk a tiszta „padlóhoz” a kinézett ágas-fa alá, aztán kötéllel felhúztuk a teli hordót. Sötétedésig mindenki lezuhanyozhatott a langyos vízben. - Szerintem jó lesz a kanapé elé… - döntöttem a sátorhelyről, s ezen jót röhögtünk. Bandiék közben már nekiláttak a kagylóleveshez, ami a kagyló tisztításával kezdődött, s legalább két órába telt. Mi úgy követtük az eseményeket, mint a „Főzőcske de okosan”-ban a szőke műsorvezetőnő a 80-as években, aki a sorozat végére egészen kikerekedett… Bandiék levese kicsit olyan lett, mint a mesebeli kőleves, mert elég finom volt, csak az a kevés kagyló volt benne zavaró.

(folytatjuk)

Harsáczki György

Barlangászok vadon, fedezékben és kötélen… (1-2. rész)

Derült égből óriás karsztforrás  
Alvóhelyünket egy kőtömb választotta el a falucskától...

Alvóhelyünket egy kőtömb választotta el a falucskától...

Kiszálltam. Magasan felettünk csipkés horizont választotta el egymástól a koromsötétet az éjfeketétől. Úgy éreztem rám borulnak a hegyek... Zavart ugyan bennünket, hogy közel volt tőlünk egy település utolsó épülete, de elegünk volt a tévelygésből. Sátraink és két autónk között felosztottuk a hegyi út melletti kis tisztást, majd ledőltünk: Reggelig minden rendben lesz - gondoltuk. Új utakon az Anubisz Trieszt környékének „barlangos felmérése” már egy éve lógott a levegőben, ám csak az idén nyáron „álltak össze a dolgok”. A nyolcfős csapatot az Anubisz Barlangkutató Egyesület tagjai és ismerősök, barátok alkották, s nem kevés felszerelésünkkel, sátrainkkal egy Skoda kombiban és egy mikrobuszban rendeződtünk el. Mivel Bandi, a csoportvezető közös olaszországi kalandtúránk után egyhónapos nászútra autózott tovább feleségével, nem maradt túl sok hely. Az Anubisz barlangász-csoport sok éven át tevékenykedett a Király-erdőben, s számos jelentős barlangot tárt fel, ám Romániába is begyűrűzött a vadkapitalizmus: a barlangok kezelése pénzéhes „bennfentesek” kezébe került, akik jóformán kitiltották az Anubisz csoportot a hegységből, s még a helyi barlangász egyesületek is csak az ő játékszabályaik betartásával tevékenykedhetnek. Olaszországban az egy évre kiváltható osztrák barlangkutató-tagsági kártyával kb. 13 hónapig barlangászhat bárki – a nagy idegenforgalmi barlangok kivételével –, de ajánlott felvenni a kapcsolatot a helyi területkezelőkkel. A tagsági kártya ellenében ingyenes a mentés. Kint töltött két hetünk első felében szurdoktúrákat terveztünk több, előre kiválasztott kanyonban, majd egy kis Trieszt-közeli tengerpartozás után 5-6 nap barlangászat volt a célunk.   Beletenyereltünk a paradicsomba! Új emberekként ébredtünk - az útszélen. Senki sem háborgatott bennünket, így nyugodtan tábort bontottunk - ez volt mindig reggelente az első utunk során. Fantasztikus, sziklás hegyvonulat nézett le ránk, de éjszaka mi „lementünk a térképről”, nem tudtuk, hol vagyunk. Egyetlen turistatérképünk „nem ide szólt”, az autóstérkép pedig nem is jelölte. Később megtudtuk, hogy az apró Lischiazze (öko)településnél, az olasz Juliai (Giulia)-Alpok Resia-völgybe futó Barman-völgyében voltunk. A Musi-vonulat 1800 méter feletti csúcsai alatt néha felszállt egy-egy páragomolyag az erdőből. Közben felkerestük a völgy bővizű patakját és megmosakodtunk a mohos mészkősziklák zubogó vízben. Reggelizés közben elhatároztuk, hogy első túránkon a patakot fogjuk követni. Olykor a nap is kisütött – izgatottan vágtunk neki az ismeretlennek. Nemsokára letértünk az erdészeti műútról, és a patak mellett egy ösvényen folytattuk a kirándulást. Eleinte az egyre hangosabb zúgókra csodálkoztunk rá, aztán egy teljesen moha borította kőmező és ciklámenjei lettek érdekesebbek a számunkra. A kékes színű karsztvíz néhol szobányi görgetegeket került meg, s egy forduló után választás elé állított bennünket: vagy a meredek oldalban kapaszkodunk tovább vagy átkelünk a járhatóbb túloldalra. Az előbbit választottuk, de zsákutcába kerültünk – ellenben megpillantottuk az első nap nagy meglepetését, a Barman-vízesést. (Később egy tábláról olvashattuk, hogy 70 méter magasról zuhog le, s ez a környék legnagyobb látványossága!)   Vízesés a sziklafalból Visszamásztunk és csúszós fatörzseken araszoltunk át a másik partra. Meglepetésünkre 100 méter múlva becsatlakoztunk a 703-as turistaútba. Mielőtt a vízeséshez indultunk volna, egy vízmű-házacskát vettünk észre – nyitott ajtóval. Belépve láthattuk, ahogyan két medencén át zubogott a víz – az ivóvízhálózat felé. Tovább sétálva egy információs tábla mögött egy barlangot is észrevettünk a sziklafalban. A legalább négylépcsős Barman alatt már szurdokká szűkült a völgy. Mi magabiztosan közelítettünk a vízlépcsőkhöz a rézsűn kiépített keskeny betonrámpán… - amíg az el nem fogyott. Mert azt nem egészen arra találták ki: a karsztvíz kivezető csövét ágyazták bele. (Ez megerősített abban az elképzelésemben, hogy a vízesés egy karsztforrásból táplálkozik, s a víz egy részét eleve elvezetik a településekhez!) Eztán a patak mellett próbálkoztunk, de ügyességgel sem jutottunk közel a vízeséshez, így levettük a bakancsokat, mások pedig szandálban gázoltak át a Barman-patakon. Végre a zuhatag alatti tóhoz értünk, ahonnan még magasabbnak tűnt a sziklafal. Ha a nap melegen sütött volna, ideális lett volna egy kaland-fürdőzésre.

Döglött görgetegek erdeje Lassan otthagytuk a tavat – néhányunk lassan, mivel mezítláb pipiskedtünk a sziklákon -, és visszamentünk a barlanghoz. Mire ketten utolsóként felmásztunk az üreghez a kőomladékon, a többieket már elnyelte a „grotta” ferde nyílása. Lámpánk sem volt, így néhány méter után inkább csak vártuk a többieket, akiknek – szerencsére – nemsokára már hallottuk a hangját.  Lámpáik fényénél mi is beljebb másztunk, de nyárias öltözékünkben máris kikívánkoztunk. Az üreg valószínűleg nem véletlenül található a karsztforrás közelében… Bandi kijelentette, hogy délután vissza fogunk jönni beöltözve, felszereléssel. Gondoltuk, hogy a 703-as turistaút csak Ischiazzéba vezethet, így azon indultunk vissza, de gyorsan megakadtunk: néhány száraz meder időszakos karsztforrásra utalt, de azokat követve nem találtunk semmi látványos üreget. Az erdő alját viszont hatalmas – néha pedig kolosszális méretű – görgetegek borították, komoly kőomlásokra utalva, a műútig pedig „mindössze” látványos karrmezők kísérték az utat. Egy másik irányból – érdekességképpen - egy száraz meder kanyargott oda: szintén nagy kőgörgetegekkel teli.   Elvisz a víz, ha nem vigyázol! Autóinkhoz visszatérve egy remek táborhelyre költöztünk, ahol egy domb takarásában autóstul rejtve maradtunk – a csodálatos Rio Barman mellett. (Túlélő-italjainkat rögvest behűtöttük.) Még kora délután volt, így csak az ebéd, a pihenés és a sütkérezés kellemes órái után kezdtek készülődni a barlang felderítésére vállalkozók. Én ekkor még a fokozatosság elvét hirdetve nem csatlakoztam, sétára indultam. Az egyik túratársammal átsétáltam az ökofalun, és végül meg sem álltunk a Val Resia fővölgyig. Lischiazze alatt találkoztunk egy kisebb duzzasztógáttal, lentebb viszont többször ki volt téve a „vigyázat hirtelen árhullám!”-tábla. A karsztforrás ilyen meglepetéssel is tud szolgálni? A Resia-völgyben egy szlovén népcsoport él, akik részben még a resia-nyelvjárást beszélik. A településtáblák is ezért kétnyelvűek. Az itt élők az elszigeteltség miatt archaikus formákat őriztek meg a nyelvükben, és fonetikájában is eltér a szlovéniai dialektusoktól. A Resia-völgyben élőket 2007 óta nyelvi közösségként is számon tartják - a kétnyelvű táblákat néhány évvel azelőtt tették ki. Az itt élőknek gazdag népi hagyományaik vannak, főleg a tánc és a zene terén, de sok meséjük is ismert. Miután átkeltünk a hídon és megnéztük Resia-folyócska túloldalán a vízmű-épületeket, komótosan visszaballagtunk ismét három kilométert a táborba. A táborhely néptelen volt, így megkeményítettük a szívünket és lefürödtünk a patakban. Mintha erre vártak volna, megérkeztek a barlangászok, bár nem jártak sikerrel.   A zúgó hang még nem a hurrikán… Kevesebb, mint fél órát töltöttek bent, a többi időt az előkészületek tették ki. Elmesélték, hogy beljebb kerülve két irányba mehettek tovább, de az egyikhez komolyabb kötélbeszerelés lett volna szükséges, a másik irányba pedig vészesen összetöredezett kőzeten kellett volna mászni - omlásveszélyben. Ebből az irányból erős vízzúgást is hallottak. Így inkább nem faggatták a barlangot. Én utána olvasva megtudtam, hogy a Barman-karsztforrás környékén számos barlangot tartanak nyilván, amelyek valószínűleg összekapcsolódnak, s vizeik ebben a forrásban bukkannak a felszínre: ez a Musi-hegytömb legnagyobb karsztforrása. Vize a forrás előtt a 670 méter magasságban nyíló Barman-barlangból folyik át, amely egy szifontóban végződik és 740 méter hosszú. A karsztforrás felett - 870 méter magasságban - pedig a földalatti vízeséseitől hangos Hurrikán-barlang (Grotta dell’ Uragano) nyílik, amelynek szájából vízesés hullik alá tavaszi olvadáskor. A szürkületben felállítottuk sátrainkat és mikor ismét felhősávok kúsztak a Musi-vonulat elé, összeültünk enni, főzni, beszélgetni, majd a szemerkélő eső elől bebújunk a sátrakba.

Barlangászok vadon, fedezékben és kötélen… (2. rész)

Száraz edzés és az első szurdoktúra   A reggeli borult ég ellenére jól indult a nap – Balázs azonnal alágyújtott kotyogósának… A csúcsokból alig láttunk itt-ott valamit, s a felhők később is csak részben szándékoztak feloszlani. Lassan készültünk fel a túrára – mintha csak napelemmel működtünk volna. Lógott az eső lába, így Bandi ötletére megpróbáltunk egy vízhatlan ponyvát kifeszíteni a csenevész fácskák közé, de olyan röhejesre sikerült, hogy a képzeletbeli zsűri elől elmenekültünk túrázni.   Mászótúra a kőfolyásban Az előző nap látott kőgörgeteges patakmederbe készültünk, hátha barlanghoz, vagy forráshoz vezet minket. Bandi hátramaradt szerelni, mi pedig tíz perc múlva már egyensúly-érzékünket próbálgattuk a tömbökön – egy igazi „kőfolyáson”. Néhány perc múlva azonban a szemerkélés csendes esőbe csapott át. Épp kapóra jött egy ház nagyságú mészkőblokk, amely alatt jókora rés sötétlett, így hát alábújtunk. Nem volt túl kényelmes, de egy órát csak kibírtunk… Engem azért zavart az a gondolat, hogy a görgeteg alig két kövön támaszkodott… Már ismét csak szemerkélt, hát tovább indultunk. Én nagyon élveztem az utat, mert ez az egyre nagyobb sziklatömbök miatt kész mászó túra volt: egy kreatív erőnléti edzés! A meredeken emelkedő völgyből ködbe burkolózó szirtekre esett a kilátás. Közben ismét esni kezdett, de mire felvettük az esőkabátokat, már el is állt, s ez többször is megismétlődött. Hangyákként izzadva mászkáltunk a nagy kockacukrok között, addig, hogy lassan én is unni kezdtem. Végre változott valami: csökkent a meredekség, a meder szélessége és a kövek nagysága. A mészkőtömbök felületén 230 millió éves, szív alakú ősmaradványok kalcit-metszeteit vettem észre. Óriás megalódusokét!   Kilátás – mint sovány vigasz A „kőfolyás” viszont kettévált, mi pedig a bal oldalin botladoztunk tovább az erdő fái alatt. Ott, ahol már „valami bizonyosságot” vártunk, csak a 703-as turistautat kereszteztük. Türelmetlenül kaptattunk egyre feljebb, aztán egy olasz nyelvű tábla 20 perces utat jelzett „valahová”. Teketória nélkül nekivágtunk, de egy csepegő forrás, valamilyen vízgyűjtő betonmaradványa, majd egy épület alapfalai után csupán a nyílt hegyoldalba értünk ki. Az a kilátás volt nem éppen izgalmas kirándulásunk fénypontja: a környező párás hegyekre eső rálátásunkat a lábunknál viruló rózsaszín rododendronok, páfrányok és mohaszőnyegek színesítették. Mögöttünk-felettünk megmászásra végképp nem csábító, omlékony sziklavilág szökött az égbe. Nem sokkal arrébb átlábaltunk egy kis hegyomlás helyén is.   Legfeljebb terepmenetben… Ennyi „kalandtalanság” után abban reménykedtünk, hogy az ösvény legalább a Barman-vízesés tetejéhez visz, de hiába! Az út ismét erdőbe vezetett, majd egy igen meredek, karros hegyoldalon lebotorkáltunk a tegnap látott kolosszális tömbök erdejébe. Csak Bandi volt velünk „elégedett”, mivel meg volt győződve róla, hogy még a túra elején visszafordulunk az eső elől. Így aztán ismét tábori életet éltünk, de aztán felmerült egy másod-program aznapra: Bandi még otthon kinézett ennek az erdészeti útnak egy további, magasabban futó szakaszán egy kápolnát. Nagyjából öt kilométer - egy kis séta. Ő a feleségével biciklivel jött volna utánunk – mi meg gyalog vágtunk neki. Az út a Barman-patak után olyan emelkedésbe fogott, hogy még nekünk sem volt könnyű! Le is mondtunk a kerékpárosokról, hiszen fizikai képtelenségnek tűnt a vállalkozás. Egy óra kilátástalan kaptató után én lemondtam a „szent helyről” – inkább vacsorára és zuhanyozásra szántam az időmet. Visszatérve kiderült, hogy a meredek úton Marika bukott a bicajjal – úgy adták fel. A többiek sem lettek sokkal gazdagabbak… Bezzeg nekem volt mire újjászületnem a patakban! Bár Bandi fellógatott a fára egy slaggal felszerelt zuhanyozó-hordót, egyszerűbbnek láttam elejétől végéig a karsztvízben lecsutakolnom magam.   Felgördültünk a térképre Persze másnap – amikor már odébbállni készültünk – pompás napsütéssel indult a nap. Élveztük a meleget, s miközben a sátrakat is megszárítottuk – búcsút vettünk a Musi sziklás homlokzatától és a Barman kékes vizétől. A következő másfél óra a tényleges kikapcsolódásé volt, mivel Bandiék mikrobuszát igen körültekintően kellett megpakolni – biciklistül -, így kivártuk. Végre kigördültünk táborhelyünk fedezékéből és lekacskaringóztunk Ischiazzán át a Resia-völgybe. Csak István volt kicsit türelmetlen, mivel ő tartotta ölében három napi szemetünket, s végül beraktuk egy szelektív gyűjtőbe. Közben kiderült, hogy hol is voltunk/vagyunk, és szépen „megjelentünk” a térképen – a turistatérkép alján… Be kellett vásárolnunk, ezért az első településen, Resiuttában megálltunk. A városka eredetileg – fő útkereszteződésében látható falfestése után – bányásztelepülés lehetett, és a Resia-folyócska Fella-folyóba torkollásánál épült. 1976-ban a Friuli-földrengés rengeteg épületet romba döntött. Bár egyeseknek nem volt kenyere, itt is elkerülték figyelmüket a pék-termékek. Nagy örömünkre már a közelben tudhattuk első konkrét szurdokunkat, a Simon-patak völgyét. Alig néhány kilométer múlva már le is tértünk a gyorsforgalmi útról, és egy másfél sávos utacskán lavíroztunk a Fella felett, a sziklafal mellett. A Simon előtt egy kisebb völgy vízesése is felvillant előttünk, de a szűk út miatt nyilvánvalóan csak a Simon-völgynél álltunk meg.   Árokugrás, vízesésmászás, mártózás Az idő már dél felé járt - a tűző Napot már nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Éppen kanyoningosok értek a völgy szájához, s egyikük megszólított bennünket. A srác megörült magyar mivoltunknak és „szervusztokkal” is köszöntött bennünket. Próbát tettünk olasz, német, angol, magyar kooperációs nyelven, s megtudtuk, hogy az extrém sportolók merre mennek fel a völgy felső részeire. Mi viszont, ott, az első „kanyonunknál” csak abban tudtunk megegyezni, hogy elindulunk: ki kanyoninghoz neoprém ruhában, ki fürdőruciban, ki nyári túraöltözékben – gumicsizmával, szandállal, bakanccsal kiegészítve vegyesen. Gyorsan megtörtént a bemelegítés is, mivel többször is ide-oda át kellett ugrálni a Simon-on. Ösvény sem volt. Már a völgy összeszűkülésénél csodálatos fürdőmedencét kínált a völgy, de még korainak gondoltuk a fürdést. A bővizű patak kezdeti bevágódása bátorságpróbára hívott bennünket, mivel a víz alattunk egy mély csatornában habzott, és 4-5 méteres mélység felett kellett átugrani a túlpartra. Ezután a patak szeszélyesen surrogott a bal és jobb oldalon felváltva sziklafalai között, amelyek látványosan rétegzett mészkőből álltak. Közben mindenki ügyességéhez mérten választott „továbbjutási technikát” – gumicsizmára vagy mezítlábra váltott. Mindössze egy helyen volt – szinte – lehetetlen a száraz átlábalás, s töretlenül jutottunk az első nagy vízesésig. Nagy örömömre az rendhagyó módon három lépcsőben zubogott alá - a Rio Simon vastagpados mészkősziklába vágta be magát. Mindenki igyekezett megmászni zuhatagot, ami nekem – mezítláb - sem volt éppen leányálom, de feljutottunk a második lépcső feléig. Nem kockáztattunk tovább, mivel csúszós volt a meder.   „Hagyomány” születik… Visszafelé azonban a csapat fele megmártózott az első medencében, egy kisebb zúgó után. Ha vadvízbe csobbanhat az ember, képes a hideget hamar megszokni..! Valószínűleg mindenkiben megfogalmazódott az, hogy ebből valamiféle hagyományt kell teremteni… Jó hangulatban, feldobva értünk vissza az autókhoz, de előtte még lesétáltunk a világoskék árnyalatú Fella-folyó mellé, amely az egyike azon alpesi folyóknak, amelyek mentén ezrek autóznak, de csak néhány ember jut odáig, hogy közelebbről is megnézze – a szurdokokkal együtt. Ennek örömére begyűjtöttünk 10-15 kiló kavicsot – emlékül – aztán az autóknál úgy döntöttünk, hogy estére a következő szurdoknál, a Rio Alba völgyének bejáratában keresünk táborhelyet. Közben erősen beborult, mi pedig autóinkkal elindultunk a hegyoldalba szorított egy-másfél nyomtávú hegyi úton. A két völgy közötti 5 kilométeren érintettünk két apró falucskát és 3-4 izgalmas völgyszájat. Megannyi szurdok lehetősége! A zápor közben „leszakadt”, de bennünket csak a széle ért el, s az eső elvonulásával feltárult a széles völgytorokkal induló Alba-völgy.

Harsáczki György