Ahol szintén magyarul beszélnek – 2017 (5. rész)

Alsósztregovától – Eszkárosig 2017

 

Krasznahorkától Jászóig

 

Sajnos bármennyire is jól aludtam kényelmes szobánkban, másnap is ugyanolyan megterhelt gyomorral ébredtem. Összeszedtük a „kipihent” sátrat, az éjszaka során félig megszáradt ruhadarabjainkat a madzagról (mivel mostunk is!), és leszállingóztunk reggelizni. Krasznahorka várának toronydaruja felett hófehér cirruszok virítottak…

 

Búcsú Krasznahorkától

Asztalunkra a vár égő tetőiről készített kép nézett, de csak nekem nem volt étvágyam. Lassan aztán összepakoltunk, vizet vételeztünk és kigördültünk az utcára. Rozsnyó meglátogatását terveztük aznapra, majd a Szádelői-völgy következett, amit a 16-os főút kihagyásával Dernő–Barka útvonalon terveztük megközelíteni: a fentről lefelé át a völgyön. A 16-ost Rozsnyó felé még nem úszhattuk meg, s Krasznahorka után meg is izzasztott bennünket egy domb, no de utána süvíthettünk lefelé. A bekötőútnál bevártuk egymást, aztán száguldottunk tovább, a két hatalmas erdős hegy tövébe. Figyeltem, de egy ismerős torony sem látszott jólismert épületei közül. Leérve „ismerős” szocreál beton-üveg építmények között forgattuk a fejünket, aztán valaki megtalálta a kis utcát a régi főtér felé. Egy modern szolgáltatóközpont, a „Kocka” is odanézett. Már tudom, hogy szerte a felvidéki városokban vannak hasonló Kockák – ezzel a névvel.

 

Három rózsa – négyzetes főtér

Rozsnyót német telepesek alapították a 13. században, de a hegyek erre nem olyan gazdagok ércekben, hogy régen is bányászhatták volna azokat. A 13. század végére már mint virágzó településként utal rá a krónika. 1410-től a szabad királyi bányaváros címet viselte. Huszita vára is volt egy rövid ideig, amikor 1439-ben Giskra elfoglalta a védművek nélküli várost, és a mai temető környékén – közel a Sajóhoz – erődítményt emeltetett. Ezt követően 1458-ig váltogatták egymást a husziták és a magyarok, végül Mátyás tett pontot a cserék végére. A várat Bakócz Tamás kastéllyá alakíttatta – a temető környéki réteket sokáig kastélykának hívták. A török betöréseknek köszönhetően Rozsnyó elszegényedett, de erről a vallási viszályok is tehettek. Még a törökök is elfoglalták 38 évre, de a szabdságharcban is sokak szenvedték meg a császáriak sarcait, terrorját. A bányászat 1867-ben lendült fel ismét, Trianon után pedig 1938. november 9-én „Magyarok voltunk, vagyunk, leszünk” feliratú transzparenssel várták a magyar honvédeket.

Sose legyen szebb időnk városnézéshez, mint akkor volt! – álltunk meg azonnal a főtéri kereszteződésben, a reneszánsz tűztoronynál, lábánál a már említett Andrássy Franciska szobornál. (A szobor helyén több évtizedig partizánemlékmű állt…) Mindannyian annyira felélénkültünk, hogy a szélrózsa minden irányába szétszéledtünk… Azt ugyan jó volt látni, hogy civil élettel teli a belváros, de ez sok autóval is együtt járt. Nem köztudott, de a tűztorony a Diák-templom tornya, s a templomot 1650-ben építtette Lippay György érsek barokk stílusban. Az egész négyszög alakú, lejtős tér – mely a legnagyobb középkori tér a Felvidék területén – e körül helyezkedik el. Érdekes az is, hogy azért sem látni, hogy templom áll a torony alatt, mert máig meghagyták a templomhajóhoz épített apró házakat, a másik oldalon pedig a park fái rejtik el.

Gyalogosok, biciklisek haladtak el a muskátlival díszített lámpaoszlopok alatt, téren át keresztül-kasul, fagylaltozó gyerekek hangoskodtak anyjuk körül, s az összes ház a téren üdén, színesen nézett látogatóira.

Tíz percekre ide is, oda is leállítottuk a bicikliket – úgy, ahogy haladtunk a műemlékek lefotózásával. A jobb oldalról középkori támív-árkádok alatt fut be egy szűk utca. Amikor a pékség teherautója beállt, még a gyalogos közlekedés is megrekedt… A nagyon jellegzetes 1733-ban épült Ferences-templom vaskos tornya már összekacsint a közeli, hasonló stílusú harangtoronnyal, amely ennek dacára gótikus templomhoz tartozik, még pedig a Mária mennybemenetele templomhoz.

A nem is egyeztetett rövid időben elsiettem a gótikus templom felé, amely előtt a jellegzetes – csodálatos hatású – négyablakos szegényház három különleges barokk domborműve nézett le az utcára. Arany betűkkel írták ki az építtető, Andrássy György nevét és az 1719-es évszámot is. A szegényházat az adakozó bőkezűsége folytán lett ilyen díszes – rajta a Pietá, a Szentháromság és a Szent Flórián kompozíciója látható. A frissen festett gótikus templom elé épp akkor ért egy apáca egy tucat gyerekkel, de ők is tovább jöttek a magyar időkben – 1906-ban – átdott gimnázium épületéig. Az Andrássyak ide is adományoztak, úgy, mint a messzebb álló református neogótikus templom építéséhez is. Egykor szecessziósnak épült, de sajnos ennek nyoma sincs. Visszatérve a térre, egy valóságos Esmeraldát láttam kijönni a Ferences templomból. Valószerűtlen volt…

Leültem 5 percre fagylaltozó barátaim mellé, aztán legurultunk a térről az empire stílusú városháza előtt, amelyen a város háromrózsás címere mellett egy Rákóczi-emléktábla is látható – az utóbbi a fejedelem 1706-07-es itt tartózkodására emlékeztetve. Közben azt találtuk ki, hogy ne szenvedjük meg visszafelé is a nagy emelkedőket, tegnapi útvonalunkon – Jólész és Várhosszúréten át – jutunk vissza a Dernő felé tartó országútra. Rossz gyomrom miatt ezt nagyon támogattam…

 

Sziámi ikrek Rozsnyón

A Safarik szlovák történész útján a 16-os út jólészi elágazójáig gurulva nem lehetett figyelmen kívül hagyni a bányászati múzeum jókora, 110 éves, eklektikus épületét, amelynek belső udvarán még a bányatárna-méretű bányászati kotrógépeket is lehetett látni. A bányászaton kívül a kohászati és ásványtani kiállítás is kiegészíti a látnivalók sorát.

Jólészen is émelyegtem, de Várhosszúréten határoztam el magam gyógypálinka beszerzésére. Először is a boltban nem volt megfelelő ital, aztán a paraszti élet tárgyaival szépen dekorált Buzgó fogadó sem volt még nyitva. (Viszont magyar népdaléneklés, -tanulás folyt az egyik helységben!) Végül a faluvégi kocsmában találtam egy izmosabb tátrateát, de az sem bizonyult elégnek …

Egy furcsa esemény is kapcsolódik Várhosszúréthez: 2000 januárjában sziámi ikrek születtek itt. Andreát és Lucát egy 11 órás műtéttel sikerült szétválasztani, s ma már teljes életet élnek. 2003 szeptemberében II. János Pál pápa misézett Rozsnyón, s ebből az alkalomból az akkor hároméves ikerpár átadta ajándékait a pápának.

Még egyszer elbúcsúztunk a Szent György templomtól, melynek kertjében 130 magyar katona sírját jelző kopjafa és faragott kereszt áll, akik Várhosszúrét körüli csatákban estek el 1945-ben.

Kereszteztük a 16-ost és egy csendes, erdős, patakos úton haladtunk Dernő felé – be a hegyek közé. Dernő (Drnava) neve magyarul is ki volt írva, s a település gazdag ipari múltját bemutató információs táblák is szlovákul és magyarul voltak fogalmazva. A falu közepén – ahol még a patakparton is nyírva volt a gyep – egy gyanús „madaras” emlékművet vettem észre. Igencsak meglepődtem, amikor elébe kerülve egy Turulos, magyar nyelvű világháborús emlékoszlopot találtam. Már másként néztem Dernőre! Nemsokkal arrébb egy kiglancolt csille felirata emlékeztette az arrajárót az néhai Andrássy vasgyárra. A csille egyébként az (Andrássy) Dénes-bányához vezető tanösvényt is jelzi.

 

A Csemosnya völgyében

Egykor Gömört „vasmegyének” is hívták, s ehhez Dernő vasérce is hozzájárult. Az Andrássyak 1817-től építettek itt nagyolvasztókat, 1830-ra finomvasöntöde épült. John Paget angol utazó is így írt róla: „egy vasöntöde, amit látni kell”. Elsősorban helyi ércet dolgoztak fel, de a pesti Ganz gyárba is szállítottak ércet. A nyersvasból lakatos- és kovácsműhelyekbe, a vasútnak és bányákba készítettek alkatrészeket. A Lánchíd sok elemét, láncait is itt öntötték, de a Duna sétány oszlopai, korlátjai is dernői vasból vannak. A századforduló felé élő Andrássy tulajdonosai már nem voltak olyan vállalkozó kedvűek – a gyárat 1915-ben felszámolták.

A vasgyár épületeiből még ma is látható néhány egyszerűbb. Sajnos az Andrássy-kastély mára már teljesen arculattalan. Dernő egyik jelképének számító hatalmas kocsányos tölgynél értem be barátaimat. Állítólag 1670-ben ültették, koronájának kerülete 21 méter. A település felett a 804 méteres Som-hegyen várromokat találhatunk. Az „Ördögvár” építési legendája a hollókőiéhez hasonló.

Innen viszont az út meredekké vált – igencsak bele kellett állni a pedálokba. Közben egy újabb csillénél az erdőbe ágazott le a tanösvény. A sötét lombok alatt erős hullámzással fárasztott bennünket az országút. (Már ott csodálkoztunk, hogy bírom.) Kiskovácsvágása (Kováčová) nagyon szemrevaló, eldugott magyar településke a Csermosnya szűk völgyben. Neogótikus templomát Andrássy György gróf adományából építették fel.

A patakvölgy ezután kis szélesebb lett, káprázatos kilátás esett a környező hegyekre, dombokra. Lucskára (Lučka) sajnos nem mentünk be, pedig – számomra – látnivalók sokaságát jegyzi az internet. A további néhány kilométer is csodálatos erdős-mezős tájon haladt. Már mindannyian vártuk, mikor „bukunk” át valami hágón, hogy a Szádelői-völgybe (Zádielská dolina) érjünk.

Barka (Bôrka) volt a kerülőút utolsó faluja – ezt már Torna várának uradalmához sorolták egykor. 564 méteren fekszik – micsoda kirándulóhely a környék! Barlangok, sziklás csúcsok, töbrök, Szádelő… A közepén le kellett lassítanom egy felállványozott kis kastélynál. Érdekes reneszánszos arányai voltak, de a 19. század végén emelték egy régi udvarhát alapjain: ez volt a Zichy-Ferraris-kastély. A körülötte szorgoskodók azonnal beinvitáltak, amint megtudták, hogy magyar turisták vagyunk.

Körbenézhettünk, bár belül már csak legfeljebb az ajtókeretek eredetiek. Községi hivatal, ám nagytermében színpadot is kialakítottak. A bennünket kísérő hölgy egy fénymásolatot is adott Barka településről.

A 19. században itt is volt egy kis vasgyár, de 1879-ben pusztító árvíz futott át rajta. Legnagyobrészt cigányok, majd magyarok lakják – és kevés szlovák. Átkerekeztünk a falun, ahol egy cigány család háza újult meg kalákában építve. Ez után a nap legpusztítóbb emelkedője következett, amit edzett csapatunk már nem minden tagja „viselt el”.

 

A „barlangi völgy” csodája

A nyereg legalább 700 méteren volt – fújtunk is egy keveset –, egy kápolna nézett az útra. Aztán lezúdultunk az aszfalton a Szádelői-völgybe jócskán megérdemelt élvezettel… A víz lefolyását kis harántárkok segítették, ám felpakolt biciklisek akár durrdefektet is kaphatnak tőle. Sokat ereszkedtünk, de még „sehol” sem voltunk! A patak már mellettünk zubogott, amikor a kereszteződésben lekanyarodtunk a menedékházhoz. A régi épületet a hely közkedveltségéhez méretezték – egy még nagyobb tetős kiülő tartozott hozzá. Ki-ki kofolát, sört, kávét vagy virslit fogyasztott. Nekem le kellet feküdnöm egy fa alá – úgy éreztem az segíthet. Rövid alvás után jobban lettem.

Jó kis dilemma került elénk: azt jelezte a beléptető sorompó, hogy a kerékpárt csak tolni lehet. Ez felpakolt kerékpárral balesetveszélyes lett volna (a rossz út miatt is), fekvő kerékpárral pedig egyenesen lehetetlen. Így lassan csorogtunk lefelé, nem is szólt ránk senki.

A szurdokvölgy 2200 méter hosszú völgye eleinte barlangok kialakulásával, majd kiszélesedésével és beszakadásával jött létre sok millió év alatt. Ma a Szár-patak fut benne – elődje barlangi patak volt. A fennsík szintjétől számítva a völgy helyenként 300 méter mély. Gyakran megálltunk fényképezni, és néha majdnem függőlegesen felfelé kerestük a sziklák csúcsait. Észre sem vettük, mikor melyikünket előztük meg… fájt a markunk a fektől.

A legszűkebb részen 10 méter széles a völgy, amit egy vízesés-sor követ. Ez a legvadabb rész, a lombok zöldes árnyékában beleálltam a patakba…

A lankásodó völgyben egyre gyorsulva értünk be Szádelő felső végébe. Nyáron erősen keresni kell a helyet a lombok között, hogy sziklatarajokat fotózzon az ember. A faluban ellenben a villanydrótok miatt dühönghetünk… Hogy-hogy nem, a 16-os út megint keresztbe tett volna nekünk. A fekvő bringások kérésére Torna (Turňa nad Bodvou) magyar többségű városából kis kerülőt tettünk dél felé Zsarnó és Péder és Bodolló érintésével, hogy Szepsibe (Moldava nad Bodvou) jussunk.

Torna felett középkori – 14. századi – várának romja emelkedik egy meredek karsztos hegykúpon, amely a 17. században is heves harcokat élt meg. 1685-ben az utolsóként elfoglaló Schultz császári tábornok leromboltatta. 1998-ra is maradt egy olyan boltív, amely alatt akkor megaludhattunk… A kilátás csodálatos.

 

Az aszú városában és a prépostság

A vasút után átkeltünk a lusta Bódván és sorra vettük a falvakat. Bodollón láthattuk azt a templomot, amely a háború rombolása óta csak 1996-ra készülhetett el, pedig vágyták a hívek… Aztán a délután végére Szepsi „ipari negyedébe” értünk. A belvárosban egy sor érdekes dolog került elénk. Elsőként egy székelykapu-emlékmű, mely magyar nyelven emlékeztetett az 1794. augusztus 27.-i pusztító tűzvészre, nem sokkal arrébb pedig a regényes nevű Szepsi Laczkó Máté szőlőfürtös szobra indította meg fejemben a fogaskereket.

Szepsiben a 16. században (pezsgő reformáció!) korának három nagy alakja született. Elsőként nézzük: Laczkó Máté költő és történész, aki élete delén Lórántffy Zsuzsanna és I. Rákóczi György szolgálatában állt. A „lényeg” viszont az, hogy 1630-ban ő találta fel az aszúbort – akkor tette az első pohárral úrnője asztalára! Itt született Szepsi Korótz György, Bocskai fejedelem írnoka és prédikátor, illetve Szepsi Csombor Márton utazó, aki az első magyar nyelvű útleírást (Europica Varietas) megírta. Az akkori Strassburgi Akadémia tagjának választotta!

A gótikus templom felújítása 2012-ben fejeződött be, elődjei István király, és Mátyás király idejében épültek, bár közben rombolászták is, például 1945-ben felrobbantották a tornyát – a németek. A szentélye – nem kicsi – a gótikus.

Trianonig szinte színmagyar település volt – napjainkban csak harmada az, 11 ezer lakosából 1942 ismeretlen nemzetiségű – olvasom az interneten. Ez meg mi?

Szepsi cseppkőbarlangja Szlovákia 14. leghosszabb barlangja – rendkívül szövevényes, nem látogatható! Észak felé, a legszebb fotófények közepette eredtem a többiek után Jászó (Jasov) felé. Ez az út zárja kelet felé a karsztvidéket. Északra a Szepes-Gömöri-érchegység sötétkékje töltötte ki látóhatárt. Lankás dombvidéken tekertünk, s lassan be-beláttunk Jászó medencéjébe, amit a premontrei prépostság kéttornyú temploma tett egyértelművé. A kisvárosra balról a várhegy sziklás oldala szakadt le. Amellett hogy Jászónak is van barlangja, szép egyházi épületei is hasonlóvá teszik Szepsihez.

A településen nem is láttuk már a templomot (annak közelében tudtuk a kempingünket), de a Bódva hídjánál balra fordulva ismét feltűntek a toronysisakok. Ekkor vettük észre, hogy csak cigányok jöttek-mentek az utcán. (Sajnos ezt a kempingben is megerősítették, mint a vidék egyik nagy gondját.) A nagyméretű, feltűnő, gazdag prépostságot egykor Könyves Kálmán király alapította, s még a 17. században is tornyos kerítőfal védte. Falak nélkül ma legalább az utcáról is könnyen szemügyre vehettük a szocialista érában elhanyagolt barokk épületegyüttest. 1950-ben az állam a prépostságot is felszámolta.

 

Vár a CSEMADOK!

A közeli kempingben aztán azzal fogadtak, hogy az egész terület „le van foglalva” a Csemadok rendezvényéhez. No de egy magyar biciklis csapatot hogyne fogadtak volna be! Aki nem tudná, a CSEMADOK a szlovákiai magyarok kulturális és közművelődési szervezete, csak mivel Csehszlovákiában született, máig „cse” maradt a mozaikszó eleje.

Hátul felverhettük sátraink, s miközben ezen dolgozni kezdtünk az egyik főszervező meghívott bennünket az esti Dinnyés József és Kátai Zoltán énekmondó, előadóművész estjére. Közben betuszkoltunk egy vacsorát is, s a nap remek sörözéssel zárult. Hirtelen barátság és jó beszélgetés kerekedett egy felvidéki „életművésszel”, aki Londonban kertészkedik, s barátnője érkezéséig nagyon jól szórakoztatott bennünket. Elköszönéskor egy láda barackot és zöldséget adott át, s egy üveg bort – neki hirtelen felesleges lett…

Harsáczki György

Címke , , , , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.