Házak a Világvégén… (1. rész)

Kán, Hetvehely, Ökörvölgy esőben, sárban téglapitykével…

 

Kis kápolna a Hetvehely feletti dombon

Kis kápolna a Hetvehely feletti dombon

Barátaim, – miután már jó ideje Dunaújváros mellett élnek – lassan felfedezték a dél-dunántúli dombvidékeket. De nem csak maguknak – hívtak bennünket is. Tavaly október 23.-hoz közeledvén túratársaságunk a Zselic déli dombjai között megbúvó Kánra „fókuszált”, hogy az év utolsó előtti túrahétvégéjét ott töltsük.

 

No de ilyenkor már szállást kellene keríteni. (Mi is öregszünk: már nem akaródzik késő ősszel sátrazni.) Én vettem kezembe a telefont, és nagy lendülettel felhívtam Attila barátom által elküldött két káni telefonszámot. Gyorsan lehűlt a lelkesedésem, ugyanis világossá vált, hogy Kán lakosságának zöme nem Kánban vészeli át a „telet”. Néhány éjszakáért pedig felfűteni egy házat nem éri meg. Viszont egyik szállásadó adta a másik elérhetőségét, és mindig volt új remény… de aztán elfogytak a kániak. – Megkérdezem a hetvehelyieket, fogadnák-e magukat – segített az utolsó káni. És a válasz végre igen volt, mehettünk! Hetvehely sváb település Kán szomszédságában van.

 

Az időjárás előrejelzés ugyan özönvizet jelzett, de mi már megtanultuk ennek kezelését: meg kell felezni az esős időtartamot és máris valóságosabbak, illetve derűsebbek a kilátások. El kell indulni! – és ez bejön… Ketten már október 22-én, munkanapon leviharzottunk, mivel barátomnak éppen Pécsen volt dolga. Mindössze két órám volt, de „nem úsztam meg szárazon” a városnézést. Elázva szálltam vissza barátom autójába. Az idő igyekezett kedvünket szegni, de mi jó hangulatban kanyarogtunk át az esőverte kővágótöttösi úton, majd Hetvehelyre értünk. Tudtuk, hogy nagyjából másfél óra múlva beáll a szürkület, így megkerestük a „szolgáltatóházat”, ahol a szállás „működött”. Jókora épületet találtunk – nemrég lett kész. A fejbekólintó az volt, hogy a kisebb közintézménynek is beillő házban egyedül „vackolódhattunk el”. Az emeleten három vendégszobából válogathattunk – a miénkből egy parkra láttunk –, és amikor leszaladtunk az udvarra körbenézni, a park végében – most éppen – hömpölygő Bükkösdi-vízen egy pompás fa gyaloghidat is találtunk. Az este során hosszan ünnepeltük ezt a remek helyet…

 

Másnap nem akartunk barátaink érkezésére várni, így bekapcsolódásukra számítva Kán felé indultunk. Térképünk a netről kifotózott turistatérkép-kivágat volt…  A faluközpontba északról érkező völgy vízfolyása mentén indultunk ki Hetvehelyről. Már ezen a rövid utcán feltűntek a porták melléképületei: bár méreteiben, funkciójában mind ugyanolyannak épült, mégsem volt két egyforma – már a környezet miatt sem. A téglaépítészek mindenütt tettek némi díszítést, csavart rájuk. Hazatérésünk napján világított rá a falugondnok, hogy amíg a „munkaépületek” téglából épültek, a házak vályogból! Ne mondja senki, hogy 150 éve a tégla nemesebb lett volna, mint a vályog! Ezt valószínűleg a sváb nép munkaszeretetéből, szorgalmából következhet… A 18-19. században betelepített németek épületeit a környező falvakban is láthattam, és nem untam meg fotózni azokat.

Emberes sárban kapaszkodtunk fel a dombtetőre, a Káni-tető felé. Szerencsénkre a földutak jó irányba vezettek – a tetőn egy kicsiny kápolnába is belebotlottunk, amelyet két feszület őrzött. A Mecsekre köd ereszkedett, de mi még leláttunk a Hétmén-dűlőre. Barátaink közben megérkeztek a szállásunk udvarára… Az útkereszteződésben a káni völgybe fordultunk. Az út érdekesebb – erdős – lett, ám a völgybe érve – amikor már megpillantottuk az első házakat – azt tapasztaltuk, hogy a patak elárasztotta a völgytalpat, állt a víz mindenütt.

Kán első házai előtt

Kán első házai előtt

Az elárasztott területet igyekeztünk megkerülni, de az út nem akaródzott Kánba kanyarodni, sőt, arrébb villanypásztor is nehezítette a kísérletezést. Végül egy vihar döntötte fa rombolása segített bejutni az elkerített legelőre, majd artistákat megszégyenítő egyensúlyozással másztunk ki a káni útra. Végre ott voltunk! Nehezen adta magát.

A településtáblát fából faragták, s a néhai feszület csonkja előtt állt. Az első három parasztház környezete még nem volt kialakítva – a Káni Vendéglő feliratú épület komoran hallgatott. Velük szemben cserjékkel, fákkal tették otthonosabbá a régi házak frontját új lakóik. Minden harmadik porta körül volt valami jele az életnek – egy autó, egy ló, egy füstölő kémény. Talán nem is fotóztam volna olyan sokat az utca portáit, ha nem tudom azt, hogy Kán egy új életformát vett fel 1980-as évek közepe óta, mivel 1978-ban megszűnt, mint önálló település. (Az 1973-as Mecsek turistatérképen még nincs semmi utalás Kán elnéptelenedésére.)

Kán neve írott formában a 12. századból ismeretes. A török időkben elnéptelenedett, németek népesítették be újra 1760 körül. A 20. században számos esemény tépázta meg a német nemzetiségű falvak lakosságát, így a környék településeit is: az SS-sorozások, a kitelepítések, az elkobzások, a málenkij robot megosztottá tették Kán lakosságát is. A szocializmusban – a vidéksorvasztó gazdaságpolitika nyomán – először elcigányosodott a falu, majd az iskola-igazgatónő távozásával megszűnt az iskola. Felgyorsult ez elvándorlás: a fiatalokat követték az idősek is, s Hetvehelyre, Bükkösdre költöztek. A közlekedés mindig rossz volt, a kániak rendszerint gyalog jártak a pécsi vasútvonalig. Az előtte lévő Goricán – a szűk utca miatt – soha sem lehetett busszal áthajtani.

A 1980-as években néhányan fantáziát láttak a csodálatos környezetben – szó szerint – megbúvó faluban, és megvettek egy-egy portát. 1998 körül egy építőipari cég is elkezdte a házakat felújíttatni (szép eredménnyel!), ám a vállalkozás tönkrement: szerencsére a házakat legalább értékesítették, s a kétezres évek elejére már több holland tulajdonos járt ide, de állandó magyar lakók is érkeztek. 2001 óta üdülőfalu, s már nyolc ház tulajdonosai foglalkoznak falusi turizmussal – inkább a melegebb időszakban. Ma már él itt belga, angol, német, thai lakó, de állítólag még egy dubai-i is.

Káni csendélet - zománcos, bonyhádi...:)

Káni csendélet – zománcos, bonyhádi…:)

(Karesz diót kezdett törni az út szélén, mert a többiekkel hozatott reggelije csak nem akart megérkezni.) Kán faluképének – szerintem – három arca van. Az első az „épülő skanzen”, ezt a „rendezett, németes” követi a haranglábig (ahol a temető is van). A harmadik, a legbarátságosabb, annak családiassága és az utat szegélyező gyep miatt, majd pedig az „erdős zug” jön.

A harmadik szakaszban odaértünk a legkedvesebb portához. Az udvar vén diófája egy kacatokkal, régi tárgyakkal megpakolt, pult fölé hajolt. Csodálkoztunk, hogy a hűtőszekrény, az összes poharak, s a víztől óvandó tárgyak is ott voltak. És két keretezett-üvegezett fotó. Ja, igen! Megtaláltuk Ács Lukács portáját? A szállásadók mondták, hogy meghalt – és minden így maradt… Két nappal később állandó lakosokkal találkoztunk a temetőben. Megtudtuk, hogy ez a jópofa ember, Maci eldobta magától az életet…

Ács Lukács a közeli Palotabozsokon született és sváb származású volt. 1991-ben vett házakat Kánban, s ötletei, lendülete folytán lassan „falufőnökké” vált. Állandó lakó volt, az ő ötlete volt a Káni Filmfesztivál, ami kiállítással, zenével, tánccal kiegészített szabadtéri vetítést jelentett június végén. Fel is fedeztük a tábláját. Ki fogja továbbszervezni? Itt van minden készen!

 

Ács Lukács - Maci bácsi

Ács Lukács – Maci bácsi

Végigmasíroztunk az „erdős zugig” – láttuk a Gyócsi-, a Sopi-, és a Baltás szálláshelyek irányjelző tábláit – aztán visszafordultunk, és felfedeztük a temetőt. Maci sírhelye az első sorban volt – fentebb az erdős domboldalban vannak a legkorábbi sírok, fejfák – zömében gót betűsök. Sokakon még mindig jó állapotban lévő régi fotográfiák idézik fel Kán régi lakóit. (A mai fotótechnikák kibírnának ugyanígy 60-70 évet?) Rongálók helyett csak az erdő vadjai és az elszármazottak látogatják…

 

Elindultunk vissza, szembe a többiekkel. Hetvehelytől nem volt rövid útjuk – Gorica végénél jöttek szembe, már esőkabátban. Egymást köszöntve ismét Kán felé fordultunk és megállapodtunk abban, hogy megebédelünk. Mivel sehol sem volt fedett hely, így az „üdülőfaluban”, középtájon, egy porta háta mögött vén mogyoróbokrok tövébe kuporodtunk le. Éppen végeztünk, amikor egy idősebb magas férfi sétált közénk: a tulajdonos. Holland volt, s az udvariassági kérdéseken túl, több érdekes dologra is fény derült. Sajnos lopnak-lopogatnak errefelé is, ezért is sétált ide. Ő csak a telet nem tölti itt – valószínűleg az első hollandok egyike, mivel 15 éve Pécsen pillantotta meg a hirdetett káni házakat. Nyáron rendszerint elhozzák az unokáit nyaralni.

– És maguk? Tanulnak, vagy..? – kérdezte óvatosan, amin nagyon elcsodálkoztunk, mivel mindegyikünk 35-40 év körüli volt.

Egy itt lakó magyar mesélte, hogy az itt élő külföldiek – főleg a nyugatiak – amolyan „kasztrendszer” szerint fogadják bizalmukba az idegeneket, és az egy lassú folyamat. A legbizalmasabb dolog eddig az volt, hogy egyikük megkérte, hogy segítsen bútort bevinni a házába.

 

Attila - mögötte a völgy, amit a sártengerben leküzdöttünk...

Attila – mögötte a völgy, amit a sártengerben leküzdöttünk…

Elköszöntünk és éppen a délelőtt elárasztott völgyszakaszon igyekeztünk átlábalni. Visszafelé már sikerült. Visszakaptattunk a Káni-tetőre, majd a csatakosra ázott völgyoldalon le, a túloldalon pedig felkecmeregtünk a mély sárban– az eső fátyolában. Az aszfaltgyanús úton nemsokára a Szabadságmajorhoz és kutyáihoz értünk, ahol meglepetten láttuk, hogy a régi tsz mellett éppen felépült egy kis üdülőtelep. Az Ökörvölgyhöz tartozó Zselic vendégház(ak) a lovas turisztika hódolóira is épít.

Ökörvölgybe érve ki kellett próbálnunk a „templom” mellett felépített nagy kör alakú pihenőpavilont, olyan hívogató volt! A templomot ezért tettem idézőjelbe, mert egészen olyan, mint egy harangtoronnyal kiegészített községi könyvtár. A hosszú míves fakerítést is azt sugallta: a falu vezetőiben van lendület! Itt is csodálatos kis műremekekkel kápráztatott el a téglaépítészet. Ezek mellett jó pár szépen felújított, fehér, virágos (vagy új?) népi lakóházat láthattunk – és jó pár szedett-vedett csúnyaságot is.

A Kis Márton tanya érintésével értünk vissza Hetvehelyre, amely újabb téglafantáziákkal örvendeztetett meg – engem. Újabb napot „ünnepelhettünk” a nagy házban – miközben elszántan néztük a felhő-utánpótlást az interneten…

Harsáczki György

Címke , , , , , , , , , , , , , , , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.