…és néhány kilométer az Appalachian Trail-en
Az Egyesült Államok természeti látnivalói között nem szokás megemlíteni a keleti part néhol magashegységi, de inkább középhegység jellegű táját, az Appalche-hegységet. Nekem is azért került képbe, mert a húgom izgalmas tájakról küldött képeket appaleche-i kirándulásairól, a tévében pedig egy „utazásos csatorna” mutatott be részeket az Appalachian Trail túraútvonalból, mely 3507 km hosszan, 177 841 méter szinttel szeli át az hegységet Új-Funlandtól Atlantáig. A végigtúrázása 5-7 hónapot igényel. Az ötlet és a nyomvonal 1922-23 körül született meg, és évente 3-4 millióan túráznak rajta.
Elég meglepő volt, hogy 3-4 friss elgázolt szarvast is láttunk vérbe fagyva az úttest szélén. Ennyire sok a vad?
New Yorki ott-tartózkodásom első hétvégéjén kerekedtünk föl egy túrára. Azt sem tudtam hová megyünk, de nagyon örültem a természeti környezetnek. Aznap reggel tudtam meg, hogy a Delaware Water Gap nevű helyre megyünk. Hohó, ezzel a hellyel már találkoztam, amikor az Appalache látnivalóira kerestem rá az interneten: A Delaware-folyó áttörése. Afféle amerikai Duna-kanyar, mivel ez a folyó is nagy kanyart vesz.
Gránitvonulatok 75 percre
Kicsit ideges voltam reggel, mert csak 8 óra után indultunk el és azt hittem messzire megyünk. Szerencsére 75 perc alatt odaértünk. A közepesen forgalmas autópálya legnagyobb része lapos, erdős dombhátakon tekergett nyugati irányban, de a bevágásokban kőzet tűnt föl, így végig izgalmas túraterepnek éltem meg. Elég meglepő volt, hogy 3-4 friss elgázolt szarvast is láttunk vérbe fagyva az úttest szélén. Ennyire sok a vad? Vagy nálunk jobban védik tőlük az autópályát? Egy bő óra után enyhén lejteni kezdett a pálya, így kinyílt a táj előttünk és megláttuk azt a két markánsan kimagasló vonulatot, amelyeket a Delaware-folyó metszett ketté. (A Delaware Water Gap védett terület kb. 45 km hosszan követi a folyót 5 km szélességben.) Lassan a sziklás oldalak tövébe értünk. Húgom felmutatott a jobb oldali tetejére: ott fogunk túrázni. Nem volt kétséges, hogy a letörések alatti barnás, oxidált színű kőfolyások kőzete gránit. Nagyon meghökkentő volt az, hogy a meredek hegyek relatív magassága mindössze 250 méter volt – a víztükör az út melletti fák mögött 210 méteren csillogott. Az ismeretlen hely nagyon izgalmasnak ígérkezett!
Alig értünk át a szoroson letértünk a Kittatinny (az itteni vonulat neve) Point nevű látogatóközpontba. Már erős meleg volt, de a helyet nagy fák árnyékolták – beálltunk egy parkolóhelyre. Felkaptam a sportcipőmet és nosza, már szaladtam is a folyópartra. A nyáron nem túl bővizű Delaware két oldalának útjait elég jól elrejtette a buja, zöld növényzet. Hát igen, a szorosok közlekedési útvonalak is. A túloldalon már Pennsylvania terült el. A víz mellett tipikus terepjáró parkolt, két kajakot készültek vízre tenni. Összepakoltunk és informálódni indultunk. A látogatóközpont főépülete fából épült és lábakon állt (a folyó most kb. 7 méterrel alacsonyabban folyt), bent „szakszemélyzet”, kifüggesztett tudnivalókkal, könyvekkel és sokféle ajándéktárggyal. Néhány szórólapon térkép és térképvázlat is segített a tájékozódásban. A falra az Appalachian Trail térképes-fotós kedvcsinálója és egy kézi készítésű amerikai fekete medve-ismertető is ki volt függesztve. Ez utóbbi szerencsére nem tartalmazott nyugtalanító szavakat és képeket…
A nap betűzött az erdőbe, az emelkedő második felén kisebb kőfolyásokon is átbukdácsoltunk…
A kilátásért még felmennek néhányan…
Ösvény híján a leállóút szélén gyalogolva értük el az erdőt a kíméletlen melegben, aztán nekimentünk a hegynek a „piros pötty néha fehér nyíllal” jelzésen. Meredeken emelkedett és kevés talajtól eltekintve, főleg kőzeten haladt. Az első kilátó-pihenőnél máris aggódni kezdtem a hármunk 2 liter vize miatt… A panoráma már innen is üdítő volt a kék folyóval és szigetével. A nap betűzött az erdőbe, az emelkedő második felén kisebb kőfolyásokon is átbukdácsoltunk – csak néhány kis családdal, párral és túrázóval találkoztunk, fent pedig egy fekete párral. Felérve merő víz voltam, kerestünk egy sziklaperemet a jó kilátáshoz, ahol fényképezőgépemre ráforrva élveztem a tájat: lent a Delaware, szemben a túloldal 446 méteres hegyfoka, és a kőfolyások. A szoros két végén ellenben a messzeségben sem emelkedtek hegyek. „Elvégeztük” a reklám-címlapfotózást, és megettük barackjainkat is és a Tammany-hegy (465 m) erdős csúcsát érintve egy útkereszteződésbe értünk. Térképvázlatunk nem volt túl egyértelmű, de húgom már járt erre régebben, így a Sunfish Pond tavacska irányába indultunk a kétnyomtávú úton. Árnyékban ugyan, de melegben. Az erdő alján sziklák hevertek, később pedig sűrű páfránymezők váltak egyeduralkodóvá. Néha állatok mozgását is hallottuk. Egyszerre csak szembetalálkoztunk egy ortodox zsidó családdal… Szürreális volt…
Több kilométer – lényegében szintben haladó – séta után megálltunk tízóraizni és leheveredtünk az árnyékba. Szendvicseim sikert arattak! Fogyott az aszalt gyümölcs is, no meg a víz. Továbbmenve kicsit gyérült az erdő – többet főtt a fejünk a nap miatt –, de felfedeztük az áfonyát. Kicsit aprók voltak és rásültek a bokorra, de szedegettük Kata húgommal. Találtunk egy kis helikopter-leszállópályát is.
Itt járt a medve! Előttünk cammogott el…
Medve-meeting
Öt kilométer után már várható volt egy letérés a tó felé, amit egy túrázó pár is megerősített. Énekléssel múlattuk a kicsit unalmas szakaszt, miközben végre meglett a keskeny, áfonyabokrokkal benőtt ösvény. Gabriel ment elől, mi felfrissülve követtük. Egyszer csak hirtelen hátrafordult és megálljt intett a kezével. Medvét vett észre! Eszünkbe sem jutott megijedni, mind odaaraszoltunk mögé és figyeltük, ahogy mutatta az áfonyásban a maci mozgását. És ahogy mutatta, ki is bukkant előttünk 7-8 méterre az ösvényre a fekete medve. Megállt, megemelve fejét beleszagolt a levegőbe és nyugodtan ránk nézett (ekkor egy kicsit izgultam…), majd unottan cammogni kezdett előttünk az ösvényen. Óvatosan a nyomába szegődtünk, aztán az erdőbe érve letért az útról – egy ideig még láttam a fenekét. Amerikában ez a medvefaj a legelterjedtebb, nem veszélyeztetett. Bár a neve fekete, igazán sokféle színváltozata ismert. Egy kifejlett hím súlya 60-250 kg között ingadozhat, a nőstényeké kb. 33%-kal kevesebb. Tápláléka 85%-ban növényi. Mi pedig nagyon büszkék voltunk az élményünkre!
Felélénkültünk. Kereszteztünk egy kis erecskét is, lemaradtam és titkon ittam belőle – mintha itthon lettem volna. Tudtam, hogy kevés vizünk van. (Ebből az érből továbbfolyó patak mentén mentünk vissza a folyóhoz.) Néhány ösvény-kereszteződés után ismét sziklát tudtunk a talpunk alatt – megérkeztünk a Sunfish Pond-hoz, New Jersey hét természeti csodájának egyikéhez. A 17 hektáros glaciális tengerszem vize olyan természetesen savas, hogy csak néhány halféle él meg benne. Különösen védett!
A 3507 km hosszú Trail fehér jele
Felüdülve a savas tóban…
A fürdést is tiltják, de mivel már több órája fürödtünk a saját levünkben, gyorsan megmártóztunk egy félreeső helyen. A víz alatt a legkisebb kövek is különösen csúszósak voltak – szinte négykézláb kellett belemenni és megmerülni, mivel sekélyen indult… Hallottuk, hogy máshol üvöltöztek is, nemhogy fürödtek. A rövid vízen lebegés után újjászületve másztunk ki. Később is megmerítkeztem, de aztán szó nélkül történő közös megegyezéssel kifeküdtünk sziesztázni az árnyékba. Különösen kedves trillájú madárka hangja múlatta az időt… Rövid szendergés után megosztoztunk a maradék két szendvicsen és csak néhány nyelet vizet hagytunk. Fürödtem egyet, majd vissza indultunk a tó megkerülésével.
A tópartot követő ösvény jóformán kőtengeren haladt (még látványnak is izgalmas volt) jól átmaszírozva a talpainkat. A hangoskodó fürdők eltűntek, a feltételezett helyükön viszont érdekes tornyok meredeztek lapos kövekből építve. A tó túlsó felén több horgászba botlottunk, illetve a tóból kifolyó érre. A horgászok tuti nem a Gap-től jöttek. Mindenesetre érdekes, hogy különleges halaknak lehet csalit lógatni… Itt vettem észre, hogy rátértünk a puritán fehér sáv jelzésű Appalachian Trail-re. Néhány perc múlva a sok mindent – többek között az alkohol fogyasztást és a fürdést is – tiltó táblákba botlottunk, majd elszakadtunk a Sunfish-től.
A békés Dunnfield slusszpoénja
A meleg, délutáni fényekben átkeltünk egy enyhe magaslaton, majd Gabriel nyomában a Dunnfield Creek (patak) forrásvölgyébe ereszkedtünk le – néhány tíz méternyit. A páfrányok szegélyezte és a gránit-kőmezők színesítette ösvényre besütött a nap a lombok között – nagyon fotogén volt. Elértük a mohás kövek között folydogáló patakot, amely mentén egészen a Delaware-ig túráztunk. A hat kilométeres út közben egyre több erecske folyt a Dunnfield-patakba, az erdő pedig egyre sötétebb és „komolyabb” lett.
Kihagytam a fürdést… De csak nekem lettek fotóim innen…
Egyszerűen éreztem, hogy a patak még tartogat valamit. Így aztán lassítottam, és fotózni kezdtem, amikor a patak jókora kőtömbök között csobogott. A patak innentől egyre mélyebbre vágódva folyt, kidőlt fatörzsek szegélyezték és a növényzet is megváltozott. Egyszerre csak kis tavacskába zubogott bele sziklafalak között – ennek partján pedig egy férfi készült megmártózni. Zavartsága ellenére elszántan fotózni kezdtem a vad zugot, bár meglehetősen kevés fény volt… A Dunnfield tovább folyva kis ágakra szakadt, vize így ért a következő lépcsőhöz, ahol lent, a vízesés alatt fürdő húgomékra akadtam. A víz mohás sziklafalon futott le, lent kis tavakba gyűlt, amelyekben kőtömbök hevertek. A különleges hely színei, hangulata a fényképezőgépem mögött tartott, így én aztán „elfotóztam” a fürdőidőt… A Dunnfield a továbbiakban – egészen a Delaware-ig – sziklamederben folyt, kis üstöket mélyített, amelyek között kis csobogókkal és „surrogókkal” küzdötte le a szintkülömbségeket. A turisták száma ugrásszerűen megnőtt…
Leértünk a folyóvölgybe, majd a kocsihoz. Itt olyan hangos, barbecue-zó, gyermekes társaság „várt”, hogy tikkadtan gyorsan elhajtottunk. Negyed óra múlva már – amerikai módra, de megérdemelten – extra adag fagyival és még több kólával kényeztettük magunkat.
Kijelenthetem, hogy az Államokban számos ilyan látványos természeti csodába, védett területbe lehet botlani, melyek folyton rejtve maradnak a közismert nagyágyúk mögött. Igaz ez minden országra!
Harsáczki György
