A Géniusz, a Gyors és a Király

Egy pompás alkotás útja Zentától Budáig

Savoyai Jenő herceg szobra a Budavári Palota előtt

Savoyai Jenő herceg szobra a Budavári Palota előtt

 

Ha összeválogatnánk hazánk legszebb lovas szobrait, semmiképpen sem maradna ki a Budavári Palota előtt, a keleti teraszon álló alkotás, amelynek lovasa Savoyai Jenő – avagy Eugène-François de Savoie-Carignano – herceg, aki Párizsban született, s mégis I. Lipót német-római császár szolgálatába állva vált kora legelismertebb hadvezérévé.

 

Kispapból hadvezér

Hogyan kerül ő ide, fővárosunk legreprezentatívabb helyére? Ennek összetett történetét osztom meg az olvasókkal. Savoyai Jenő (hívhatjuk így, a századfordulón egyszerűen „Jenő hercegnek” emlegettük) „csupán” grófnak született, ám harci babérokról álmodozott. Az alacsony termetű, vézna fiatalembert azonban alkalmatlannak ítélték a katonai pályára. Miután a papi pályát javasolták neki, bosszúsan elhagyta Franciaországot, és 1683-ban I. Lipót szolgálatába állt, aki szívesen fogadta, és aki – mellesleg – magyar király is volt.

A törökök ekkor már Bécset fenyegették, így máris sikerült kitűnnie annak felszabadításában, s ennek köszönhetően egy dragonyos ezred tulajdonosává vált. Ezt követően az egyesített keresztény seregek lassan, de egyre biztosabban elkezdték a kissé már meggyengült – de szívósan védekező – török haderőt kiszorítani Magyarország területéről. Savoyai ott volt Esztergom 1685-ös, majd Buda 1686-os visszafoglalásánál, s 10 hónapra rá már a harsányi lejtőkön üldözte az oszmánokat. 1688-ban már altábornagyként foglalta vissza Belgrádot a törököktől.

 

Jenő herceg a hadvezéri pálcával

Jenő herceg a hadvezéri pálcával

Szeptember 11. – örömünnep

De a diadal, melyet kifejezetten csak az ő nevéhez kötnek 1697-ben következett be: szeptember 11-én Zenta alatt meglepte a Tiszán félig átkelt török sereget (Csapataival ő is az indulási oldalon volt.). Savoyai harcosai a félig elkészült hídfővédő sáncok közé szorították a török gyalogságot, a lovasság kitörését és a hídon történő átvonulást pedig ágyútűzzel akadályozták meg.

II. Musztafa serege két óra alatt sorsdöntő vereséget szenvedett, míg a császáriak oldalán csekély volt a veszteség: mindössze 700 fő. A csata hosszabb távú következménye a karlócai béke megkötése volt, s Magyarországról végérvényesen kiszorultak a törökök.

A szerény, leginkább tubákolni szerető hadvezér-géniusz ezután épp megpihent volna, amikor újra támadás érte a birodalmat. Ki tudja miért, de a Rákóczi szabadságharc elleni hadműveletből gyorsan visszahívták, de 1736-ban történt haláláig hol a franciák, hol a bajorok, hol a törökök ellen nyerte a csatákat. Talán ezért sem volt ideje ráckevei kastélyának kényelmét élvezni…

 

Egy elkapkodott megrendelés

Róna Józsefet megrészegítette a nagy kihívás...

Róna Józsefet megrészegítette a nagy kihívás…

Bár a zentai csata jelentősége nagy volt, mégsem közismert. Ennek az is lehetett az oka, hogy nem mi magyarok nyertük, hanem „szövetséges keresztény seregek”, s talán az is, hogy Zenta épp, hogy létezett akkortájt – a gaz-felverte, kietlen Alföld közepén. Zenta későbbi elöljárói azonban látták az dicsőséges ütközet jelentőségét, és annak kétszáz éves évfordulójára emeltek volna méltó emlékművet a hadvezérnek. Jenő herceg lovas szobrát Róna József neves szobrászművésztől rendelték meg, aki Budapesten élt. Az alkotó 1929-ben megjelent fordulatos önéletrajzi könyvében részletesen foglalkozott ezzel a munkával. „Róna mestert keresem, Zentáról vagyok – mondta egy hajlongó kis emberke.” Hogy miért őt keresték meg? „Egy ember van, aki gyorsan tud dolgozni, s ez a – Róna!” – mondta az emberke. …és persze az utolsó pillanatban jöttek: „Hisz erre alig volna egy évi idő!” – vonta össze a szemöldökét a művész.

S a megbízást csak egy feltétellel vállalta: „Az emlékművet olyanra csinálom, ahogy nekem tetszik, szóval, ahogy én akarom. Sem bizottság, sem zsüri abba bele nem szólhat. Különben nem tudok elkészülni a pontos időre. Ettől eltekintve a müvész mindig felelős a müveért, nem csak a jelen, hanem az utókornak is. Ha nem jó a szobor, – már pedig mennél többen beleavatkoznak, annál kevésbé lesz jó – nem véshetem a talapzatra aranybetűkkel, hogy ez vagy az a kritikus a hibás és én nem csinálhattam olyanra a szobrot, mint ahogy akartam.”

Felelősségteljes és magabiztos – igazi békebeli magyar beszéd!

Aki három dimenzióban álmodott…

A művész nem kis kihívás előtt állt: akkor még ismertek voltak Savoyait dicsőítő dalok! Lovas szobrok képei repdestek a fejében jártában-keltében, de mindet elvetette. „Magyarország megszabadítója volt ő a török járom alól! És nemzetünk igaz barátja.” – írta Róna József a századforduló hangulatában. Kihívás volt azt is megoldani, hogy a nagyobb ló helyett mégis a lovas domináljon, habár Savoyai kis ember volt, és hatalmas spanyol ménen lovagolt.

S egyszer csak eszébe jutott egy megragadott jelenet a bécsi spanyol lovas iskolából: „Elaludtam, de hirtelen újból felébredtem és íme a legényke helyett az én hősöm ült a lovon. A feladat meg volt oldva! A hős a harci tömkelegben hirtelen megállítja lovát, hogy jobban szemlélhesse a harc menetét és sas tekintetével a messzeségbe néz!” – írta. Fél nap alatt meg is volt a modellel. Így írt erről: „Jobbról és balról török foglyok ültek, egy öreg pasa és egy fiatal arab, s a lovassal együtt érdekes csoportot adtak. Két hosszúkás relief díszítette a meglehetősen magas posztamens oldalát, amelyek a zentai csata epizódját örökítették meg: lovascsapat élén vágtat a hős s a menekülő törököket a Tiszába hajszolja. A másik oldalon a történeti sáncostrom. Itt is a hős vezeti rohamra csapatait s legelöl a magyar harcosok nyomulnak föl s kézitusával eldöntik a harc kimenetelét.” – A két relief önmagában is szép alkotás, hát még minden együtt!

 

Csőd és gratuláció

Téli rege...

Téli rege…

Az elkészült munkát viszont a zentai szobor-bizottság nem tudta kifizetni, pedig „sorsjátékot” is hirdettek. Ez igen rossz hír volt Rónának… „Mivel azonban a bizottságtól nem kaptam előleget, minden megtakarított pénzemet belefektettem a munkámba s adósságot is csináltam…”

A pénz nem akart összejönni – a zentaiak a királyhoz fordultak segítségért, s közvetítőnek Széll Kálmánt kérték fel, de Széll elhajtotta őket. Miközben a huzavona tartott, a tetszetős szobrot fel kellett állítani: A barokkos lendületű lovas szobor a Műcsarnok előtt állt egy ideiglenes talapzaton, a reliefek pedig bent voltak kiállítva a tervvel együtt. Közben híre ment a műnek is: a lapok elismerően írtak a szobrászról, a művészek barátsággal veregették Róna vállát.

„Olyan technikai kunsztstükköt csináltál, amelyhez foghatót nem ismerek! – mondotta Fadrusz. – Te… te vakmerő fickó! … Ettől eltekintve, mestermüvet csináltál. Én meg lennék elégedve, ha Mátyás királyom is annyira sikerülne, mint a te szobrod!” – írta könyvében a szobrász.

Végül Széll Kálmánnal beszélték meg, hogy egy száz művész által aláírt kérvényt juttatnak el a királyhoz, hogy segítene megoldani ezt a botrányos dolgot… S akkor felcsillant a remény. Néhány nap múlva Romy miniszteri tanácsos és Hauszmann Alajos is megfordult a művésznél. Egyikük fényképeket kért a szoborról, másikuk a lovas szobor méreteire volt kíváncsi. Igen biztató volt az, hogy Hauszmann a vár új építkezésének vezetője volt, a tanácsos pedig egyenesen a királynak vitte a fotókat… A királynak tetszett a szobor!

„Amikor Széll ujra Bécsbe jött, megemlítette előtte a király, hogy emlékezete szerint a budai vár elé egy lovas szobrot terveztek.

– Igen, Felséged lovas szobrát! – mondotta Széll.

– Erre a koronázási domb van kiszemelve a pesti oldalon, – szólt a király. És ezen nem is akarok változtatni! …
Széll feszült figyelemmel hallgatott.

– A vár előtt nagyon jó helyen volna Savoyai Jenő szobra. Ez ellen senkinek sem lehet kifogása. Hisz ő volt az, aki Magyarországot a török járom alól felszabadította s egyébként is barátja volt a magyaroknak. Ezt én tudom a legjobban.
Széll meghajolt a király előtt.

– Erre már gondoltunk is és Hauszmann már rajzot is csinált hozzá (…)

– Hisz ez nagyszerű! És stílusban és méretben is megfelel. Mintha a művész ide tervezte volna. (…) Én megveszem az emlékművet …de magamnak. És a zentaiak nézhetik a dolgukat. A fukarok! …”

Így került Savoyai Jenő lovas szobra az ország legkiemeltebb helyére, bár állítólag mégis Ferenc József lovas szobrának volt kiszemelve a hely, csakhogy az sosem készült el…

 

És a herceg egy ködös téli reggelen...

És a herceg egy ködös téli reggelen…

Ki, ha nem ő?

A Várkert teraszán felállított alkotás azért még sem minden alap nélkül áll a helyén. A hadvezér meg is sérült Buda vára visszavételénél. És ki lenne odavalóbb? József nádor? Nem nagyformátumú. Mária Terézia? Sosem élt benne, és Habsburg volt. Hunyadi Mátyás? Nem aktuális. Horthy Miklós? El lehet rajta gondolkodni…

A szobrot érintetlenül hagyta az első világháború és az 1919-es események. 1944-45-ben megsérült a szovjet ágyútűzben, ám csak 1968-ban bontották le, hogy 1971-ben már restaurálva kerüljön vissza a talapzatra. Még a szocialista vezetés sem távolíttatta el. A szobor mögötti, sérült Habsburg-lépcsőt viszont felújítás helyett elbontották, így a környezet is jelentősen megváltozott.

1966-ban Szalatnai Rezső irodalmár a következő kirohanást intézte a szobor ellen: „Róna József szobra ellen semmi kifogásunk, művészi alkotásként változatlanul meg kell tartanunk, csak épp nem a mai helyén. A művészeti alkotás, mely méltatlanul örökíti meg a hazánkat gyarmatsorba rángató ellenségünket, találunk helyet másutt, a főváros más pontján, talán egy parkban, de nem állhat a fő helyen, országvezénylő gesztussal nem kísérthet feketén a Vár élén!”

Szalatnai Rezsőnek akár igaza is lehetett, de a törökverő hadvezér – akit egyetlen egyszer vezényeltek magyar felkelők ellen – tehetett-e hazánk gyarmati sorba taszításáról? S 1966-ban szintén megszállt terület voltunk…

 

Az emlékmű mészkő talpazata 560 centiméter magas, maga a bronzszobor 470 centiméter. A lovas sérülései lentről nem láthatóak, de a reliefek jobban kiálló részleteit – Savoyai kardját, a dobos dobverőit, szablyákat – már „levadászták” a barbár látogatók, és sok helyen – ahol talán a háborús, golyó-ütötte nyomokat foltozták be – sötétebb foltok éktelenkednek. Ezekre már ráfér a restaurálás!

 

Egy délvidéki emlékmű kálváriája

S mi lett a folytatás Zentán? A csata jelenlegi emlékműve meglehetősen szerény. Olyannyira, hogy egy vesztes csatáénak is nézhetnénk. De az biztos, hogy ez kevésbé szép történet, mint a Róna-féle.

Tudni kell, hogy a csata nem itt, hanem a folyó mentén jóval lentebb zajlott le. 1895-ben Ferenc József egy hadgyakorlat kapcsán készült Zentára látogatni – két évvel a zentai csata 200. évfordulója előtt. A város elöljárói ez alkalomból – hogy a király kedvébe (is) járjanak – sebtében egy emlékművet állítottak Savoyai Jenő (Eugén) és a csata emlékére. Az Eugénre keresztelt, eredetileg Porond, (vagy Porongy) nevű szigetről az a legenda járta, hogy az elesett törökök holttesteiből keletkezett, amit a Tisza beiszapolt. A sziget (később félsziget) közepén, nyolc nyárfa alá állították a hadvezér emlékoszlopát, amelyre egy vasvértes katona került.

A zentai csata szerény emlékműve Zentán

A zentai csata szerény emlékműve Zentán

Ezután sok éven át itt ünnepelte a város a híres ütközetet, de a gyorsan elkészített emlékmű gyorsan tönkrement, ezért 1942-ben a jelenlegi helyszínre „telepítették” – a Tisza-parti sétány félreeső szakasza mellé. A Jugoszláv Királyság idejében még megemlékezhettek a magyarok, de Tito Jugoszláviájában már nem: el is feledték… Mi lett volna itt ezekben az időkben egy grandiózus alkotással?

Jugoszlávia szétesése után újra lehetőség adódott a győztes csata emlékének ápolására. 1991-ben jelenlegi helyére szállították az Eugén-szigetnél 1895-ben felállított oszlopot, amelyet egy csúcsíves szoborfülke óv. Az emlékmű az ezzel szemben álló kis fa-haranglábbal egészül ki, amely Valkay Zoltán műépítész tervei alapján épült 1997-ben. Azóta szeptember 11. Zenta város ünnepnapja.

A csata feltételezett helyszínére sajnos – a II. világháborút követő időszaknak megfelelően – üzemeket, kikötőt építettek, így azt napjainkban sem egyszerű azt feltárni. Ennek ellenére a Vajdasági Vízalatti Kutatók egyesülete pár éve kutatni kezdte a medret, és sarkantyúkat, ágyúgolyókat, kézi lőfegyver-golyókat hoztak fel a víz alól. A leleteket a zentai múzeumnak ajánlják fel – sajnos a korábban előkerült tárgyakat Bécsbe és Budapestre szállították.

Harsáczki György

Felhasznált irodalom: Róna József: Egy magyar művész élete (A szerző kiadása, Budapest, 1929.)

Címke , , , , , , , , , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.