Csúszkálás sárban, latyakban – hó helyett

Száz éves a Börzsönyben a sísport teljesítménytúra

A Tűzköves-forrásnál

A Tűzköves-forrásnál

 

Oké. – Ezt találtam mondani válaszul a 40 kilométeres táv „felkínálására”. Ha nagyon elgondolkodtam volna rajta, mit választottam, talán vissza is vonom. Legalább tíz éve nem jártam ilyen nagyot…

Rosszul viseltük – de megértettük -, hogy csak 8 óráig lehetett indulni a 40-es távon: nem „voltunk képesek” 8 óránál korábban barátunkhoz Verőcére érkezni, s csak fél kilenckor „vertük az asztalt” Ákos bácsi büféjénél Királyréten, hogy indulnánk. A rendezők „kapásból” 25-ös nevezési lapot adtak, hiszen már túlléptük a 40-es rajtját, aztán kicseréltük 40-esre, s a rendezők jóváhagyásával, saját időnk terhére elindultunk az utolsók után. Szinte futottunk felfelé, a Taxi-nyiladék mentén – meg is volt az 5 km/órás sebesség. Havat sajnos-szerencsére csak a Nagy-Hideg-hegyre menet találtunk: a félig lefagyott, latyakos havon barátaim ugyanúgy tartották a tempót, míg én itt túlfeszítettem a lábizmaimat… (Egy pont a botosoknak.) Utólag társaim is bevallották, hogy talán nem is kellett volna. A pecsételés után felszaladtam a hegytetőre egy felszabadító fotózásra, ám másik társammal két perc múlva azon kaptuk magunkat, hogy harmadik társunk, „szellemi vezetőnk” rövidesen eltűnik a látóhatáron. Épp beleharaptam egy ostyaszeletbe, amikor kénytelen voltam én is utánuk vetni magam, és futni a havas lejtőn. Nem volt könnyű lélegzetet venni az ostyán keresztül – borzalmas fulladozás volt…

Gyorsan átfutottunk a latyak-övön, s az Oltár-kőnél beértünk egy kis csapatot. Miközben többekkel rég nem látott ismerősként köszöntöttük egymást, Hevér Gabi felhívta mindenki figyelmét arra, hogy akár már holnap bárki megjelenhet fotón a Turista hasábjain… Aztán nyomtunk a „tűs bélyegzővel”, és továbbrobogtunk – miután nem felfelé mentünk, pihentünk… A Három-hányás szakaszon túránk „egyedülálló”, jég-fagyott hó-görgő kő meredélyét élvezhettük, majd a Rakottyás-bércen siettünk le – egyre nagyobb sárban – a Királyháza előtti pontra. Rend kövek: szeretlek benneteket, kis pöfetegek!

Csoportosulás az Oltár-kőnél

Csoportosulás az Oltár-kőnél

A Tűzköves-forrás nemcsak vizével, de jégcsapjaival is hosszú percekre visszatartott. Itt mindig van néhány ölnyi jégretek! Tartva a Nagy-Mána-bérc keserű kapaszkodójától bosszúsan köszöntünk a lesajnálón mosolygó fakitermelőknek, majd megkezdtük a szint felőrlését. Ekkortájt finom csepergés vette kezdetét. A Nagy-Mánán nedves hátamat lágy zefírként érte a fagyos szellő, s némán továbbgyalogoltunk a párás völgy felett. A Sasfészek-bércen meg kellett állnom inni, és bevágni egy csokit, s egyből jobban ment. Végül társaimmal együtt értem föl a „sínbe tett” csóványosi kilátóhoz, melynek drótkerítése előtt – a nap fénypontjaként – három quadot láthattunk, vezetőik az útvonalukat vitatták meg. Pont itt kell játszaniuk a turisták idegeivel!

Miután a tájékozódás-útvonalkövetést – bevallom – rábíztam barátaimra, úgy gondoltam, hogy már csak ereszkedni kell. Rám még vártak meglepetések…

Szép párák ültek a völgyekben, de tiszta kilátás erre már nem adatott meg, az esőfelhő ránk szállt, az eső pedig egyre sűrűbb lett. Az 1945-ben „ügyesen” felgyújtott Nyír-réti (Sváb) kastély helyét most pillantottam meg először, mivel jó időben néztem balra. Ecce homo! Mennyi gyújtogató volt Magyarországon a háború után! És csak kastélyokra utaztak…

A Rend kövek - a pöfetegek

A Rend kövek – a pöfetegek

A vigasztalanná váló időben a Foltán kereszt irányába tértünk le a dagonyában. A várt Musli vadászháznál egy kis időre feledtük a nyirkot: a frissen újjáépített házikóban mért forró teából még repetázni is lehetett, s közben beszélgettünk. Kívül, belül elázva vettük a kanyart a Csóványos felé a keresztnél, és indultunk vissza a latyakos lejtők felé. A szürkeség, és a teljes kimerültség fásult erőgéppé változtatott. Ha láttam volna a térképet, hol vagyunk, hogyan állunk, megálltam volna nyögni. Egyszer csak a Haramia-lyuk mellett tértem magamhoz. – Úristen már megint itt vagyok a tetőn?! Nna, de innen már csak lefelé lehet menni! – nyugtattam magam. A Hangyás-bércnél váratlan látványosság döbbentett meg minket: vékony ködfátyolon keresztül megpillantottuk a Napot! Ennyi szürke tocsogás után, ugye… Mint ha egy kis energia is elért volna hozzánk. Az Égés-tetőnél megkezdtük a „Nagy Lefelét”. Ez nekem már a „minden mindegy, csak leérjek”- érzés volt. Itt, a sárban találkoztunk néhány résztvevővel, akik a Foltán keresztnél fatális módon elvétették az irányt… Egyikük mégis elindult felfelé. Ámen – mondtuk. A Suta-berki-nyiladék maga volt a fájdalmas örökkévalóság, a Bajdázói-tónál már „lekapcsolták a villanyt”, s a halastavaknál már a néptelen űrben képzeltem magunkat… Még néhány száz méter a műúton és… kutyaugatás fogadott a Fatornyos Fogadónál. No, csak a hangja volt nagy, s beléptünk megváltásunk helyére. Okleveleink és kitűzőink után teával a kezünkben lerogytunk néhány percre a nagy terem bőrfoteljeibe. – Hát megcsináltuk! – mondtam én csuromvizesen és fájdalmasan. Igaz, hogy a szint majdnem 400 méterrel több lett, s a kocsiig csoszogva a táv 43 kilométerre nőtt, de még működök… Igen, a kocsiig a legrosszabb 200 méter következett.

Köszönjük a lehetőséget a nagy megmérettetésre!

Harsáczki György

Címke , , , , , , , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.