Életveszélyes állapotok a Börzsönyben
Sziasztok!
Kezdődik… (Fotó: Jani)
Miután beharangozták, hogy tilos a Pilisbe, meg mindenféle hegyre menni a sok ónos eső miatt, hát úgy gondoltam, megnézem, mennyire reálisak a hírek, s felkerekedtem, hogy helyszíni tudósítást adjak a valóságról. Legtöbbször ezek a híradások, bár jó szándékkal teszik az illetékesek, de azért valljuk be, kicsit eltúlozzák az események nagyságát. Többször voltunk már ónos eső súlyától nyögő kristályerdőben, s ez idáig semmi különlegesen veszélyes helyzetre nem emlékszem, csak a csodálatosan kék egekre, s a napfénytől csillogó üvegerdőre. Jó! Néha fejbe kólintott egy két kósza jégdarabka, de ettől eltekintve nem történt semmi extra.
Ma sem vártam mást. Felpattantam a Bzmot-ra, a kis pirosra, és TGV-t megszégyenítő sebességgel besuhantam Diósjenőre, ahol leszálltam. A faluban nyirkos szürkeség, vizes beton, saras földutak. A hegyek ködben. Gondoltam, ha más nem, akkor túrázok egy jót. Felugrom a Csovira, aztán Királyrét. Pont elég lesz mára. Az erdő biztosan szép zúzmarás lesz, esetleg egy kis ón lesz az ágakon.
Fiatal erdő derékba törése… (Fotó: Jani)
Elhagytam Jenőt, már a Dióst, s a királyházi betonon őgyelegtem tova, majd fel Zöld sávon Csehvár felé. Még mindig semmi. Olyan őszies hangulatú erdőben száguldottam. Csupasz fák, avarral borított talaj, néhány kósza levél a fákon. Kereszteztem a Hadiutat, ami a királyházait köti össze a királyréti erdészetivel, s mentem tovább a Zöld sávon. És ekkor mindenféle átmenet nélkül szakadni kezdett föntről a víz. Fel kellett öltenem az esőkabátomat, annyira hullott a nedves áldás. Ámde nem az eső esett, hanem a jég olvadt a fákról. Szinte méterről méterre egyre vastagabb volt a fákra rakódott ón, s tán 200 méter után elkezdődött a Kidőlt Fák útja. Eleinte még csak-csak átlépegettem őket, de később olyan mérvet öntött a fáknak ez a megnyilvánulása, hogy a turistaúton képtelen voltam tovább menni. Körbenéztem, s mindenütt, de tényleg mindenütt, kidőlt, derékba tört fák, letörött, kar-, és combvastagságú ágak. Az egész erdő egy nagy, jeges kupleráj lett. Bóklásztam jobbra-balra, hogy haladni tudjak, s közben egyre jobban belekerültem a jégfák sűrűjébe. Aztán megérkezett az első, puskadörrenése emlékeztető pukkanás, s tőlem nem messze egy fiatalabb tölgy adta meg magát a jég súlyának. Most már nem csak víz hullott, hanem a jég is. Kezdett szarulni a helyzet.
Haladni már alig bírtam… (Fotó: Jani)
Haladni már alig tudtam a rengeteg kidőléstől, s közben egyre gyakrabban reccsentek, durrantak az ágak. Mintha folyamatosan vadásznának köröttem. Nagy bonyodalmak árán feljutottam az emelkedőn, s elkezdtem ereszkedni a Kemence-patak felé. A fakidőlések, ágtörések immáron vészesen állandósultak. Az egész erdő recsegett, ropogott, nyögött, sóhajtott, mintha a világ akarna összeomlani. S mellé a víz, meg a jegek folyamatos kopogása… Bizarr volt. Beértem egy fiatalosba. Olyan 15-20 éves tölgyek csoportjába. A létező összes fa derékba törve, vagy bordaszerűen meghajolva várta a jobb napokat. Néztem egy hajlott fát, ami már nagyon nyögött. Komolyan, mintha az utolsókat rúgná. Aztán szép lassan elindult lefelé. Aztán megállt picit, majd folytatta a hajlást. Egészen addig, amíg a törzse megadta magát, s irtózatos puskadörrenéssel eltörött. Elkezdtem kicsit aggódni. Minden reccsenésre megálltam, s vártam, hogy mi lesz. A távolban egy újabb hatalmas puffanás. A Zöld jelzést láttam, de az út egyszerűen eltűnt a behajlott, teljesen jeges fák koronái mögött. Körülöttem az egész erdőnek annyi volt. Reccsenés, jéglehullás, puffanás.
Elértem az erdészeti utat. Gondoltam, ezen már csak normálisan tudok majd haladni. Tévedtem. Az út itt-ott kilátszódott, amúgy jeges fák mindenütt behajolva, zárva az utat. Még reménykedve benéztem a Zöld sáv folytatásába, hátha lehet menni, de nem tudom, mit is vártam. Út nem volt. Újraterveztem hát, s fő célom az lett, hogy épségben visszajussak Jenőre. A fák hihetetlen intenzitással aktívkodtak.
Ez az út… volt (Fotó: Jani)
Nagy nehezen kivergődtem a királyházai betonra. Sok mindenre számítottam, de arra nem ami ott volt. A beton néha látszódott. A többit fák, ágak, jegek halmaza borította. Hogy azt mikorra fogják kipucolni, elképzelésem sincsen. Kicsit bóklásztam a betonon, majd célirányosan elindultam Závoznak, Jenőnek. A kiválóan biciklizhető betonúton most gyalogosan alig tudtam haladni. Závoznál, nem tudom, hogyan került oda, egy magába roskadt erdésszel találkoztam. Nézte az erdőt, s látszott, hogy nem ott van lelkileg. Szerintem majdnem sírt. És a fák csak nyögtek, sóhajtoztak, eltörtek, kidőltek. Mindenütt.
Kicsit fáztam. Botot nekitámasztottam egy jeges, félig kidőlt fakoronának, felöltöttem a poláromat, s suhantam tovább, zsebredugott kézzel. Az útnak ezt a részét már lepucolták, hát hasajtottam rendesen. Már vagy két kilát mentem, mikor ismét nagyobb figyelmet fordítottam zsebemben melegedő kezeimre. Kezdtek észhez térni. Ám ekkor leesett, hogy bakker! Ha a kezem a zsebemben van, akkor bizony nincsen náluk a bot. „Boldogan” mentem hát vissza a két kilcsit, emelkedőn, hogy ismét magamévá tegyem botjaimat.
Ezzel a kis malőrrel elértem azt, ami egyébként a diósjenői vonatelérésnél állandósult, hogy egy B-C-s bakancsban futhattam betonon két és fél km-t, biztosítva magamnak egy könnyed agyrázkódást.
Nos, ami most a hegyen van, az tényleg veszélyes. Most a híradások nem túloznak. Tulajdonképpen aki ennek ellenére szeretne kirándulni egy jót, az, hacsak nem elvetemült veszély hajhász, egyszerűen nem tud kirándulni, mert nincsenek utak. Egy koca kiránduló sírva fog menekülni, ha meglátja a jelenlegi állapotot. És ez még egy ideig így is lesz, mert annyi ember a világon nincsen, aki ezt a romhalmazt rövid időn belül eltakarítja. A jég elolvad, de a fák ott maradnak mementónak egy ideig.
És hogy nem túlzok, itt a link:
https://www.dropbox.com/sh/81tpq1qpb2pohxp/AAAK27HiLLaMW98EDkV3z7F6a?dl=0
Szép estét!
Jani, aki túlélte a jeget. 🙂
