Nyugdíjasok titkos élete

Nyugdíjas asszonyok cserélgetik egymás között a kajájukat0000044221_jldeo

 

–          Van egy adag savanyú uborkám, mit adsz érte?

–          Van egy fél nagy almás sütim. Amit a menyem hozott…

–          Azt már két hete hozta! Jó az még?

–          Hát… egyszer már beszőrösödött, de lekapartam. Szerintem most jól néz ki.

–          Hát legyen.

–          Egyébként az uborka szerintem kevesebbet ér. Ha a süti friss lenne, akkor jönnél nekem egy ötvenessel… De nagylelkű vagyok.

–          Nekem van egy szűk adag tegnapelőtti krumplis tésztám. És neked?

–          Nekem tegnapi a lecsóm. Igaz, kétszer odaégettem már, de valamikor biozöldségből készítette a lányom. Most már inkább bioszén…

–          Nincs kedved cserélni? Én szeretem a pirított zöldséget, és a kenyeresemben is találtam egy zsömlét. A krumplis tésztával nem tudnám kihasználni ezt a jó kis leletet…

–          Áll az alku! Ma reggel vettem észre, hogy a két napja a kutyám tányérjába tett bableves tetején megkelt a beleaprított kenyér. Egész jól néz ki – mindenesetre jobban, mint amikor beleöntöttem. Ha abból kiveszem a legjobb darabokat és jól megborsozom, megpaprikázom, kiadósabbá teszem vele a krumplis tésztát. De az, ugye nem szőrös?

–          Dehogy, azért nálam sem minden áll itt hetek óta! Ne képzeld már… Legfeljebb 8-10 napja, az pedig nem idő!

–          Nna, akkor add ide a krumplis tésztát, mert megyek a boltba, kiöntöm a szívemet a pénztárosnak.

–          Jól nézd meg, hogy sokan álljanak mögötted, zsebeld be a rosszallásukat. Röhögd ki őket! Nekik nincs annyi idejük!

–          Persze, ezt a poént sose rontom el! Nna, add a tésztát!

–          Nem baj, ha nem adom oda ezt az ételes dobozt, mert még kellhet? Átöntöm egy nagy tejfölös dobozba.

–          Öntsed. De nem kellene azt kimosni előbb? Olyan sárga izék vannak rajta…

–          Ne csináld már! Két hónapja hozzá sem ért senki. Akkor ürült ki.

–          Jó, jó, ne kapd már fel a vizet…OLYMPUS DIGITAL CAMERA

–          Hehehehe…

–          Ja! Hehehehe!

–          Vizet..! Hehehehe, mikor látott ez a mosogató vizet! Hehehehe!

–          Hehehehe!

Gondolatok a 2014-es Kitörés emléktúra rajtjában

Az ellátmányt feléltük, az utolsó töltény a csőben…

A felvétel a 2011-es Kitörés túra rajtjában készült (Fotó: Harsáczki György)

A felvétel a 2011-es Kitörés túra rajtjában készült (Fotó: Harsáczki György)

 

Ha már nem tudok részt venni az idei, 2014. február 8-9-én megrendezett Kitörés teljesítmény- és emléktúrán, legalább a rajtba ellátogatok! – gondoltam szombaton, és úgy is tettem. Már-már gyanút fogtam, hogy elnéztem a napot – mert kevés hátizsákot viselő bakancsost láttam a Várfok utcai lépcsőn és környékén – de a várbuszon már megnyugodtam e felől. Egészen természetes, hogy a médiában ilyenkor „tiltakoznak” a rendezvény miatt, és a „szélsőségesek” megjelenése indokolja a rendőri részvételt. A Kapisztrán téren (a túra a Magdolna torony falán olvasható a Kitörés emléktáblája) lelkesítő, nevező és indulásra váró tömeget vártam, ellenben legfeljebb 50-60 turista álldogált a nevezési helyeken. De aggodalmam felesleges volt: az előnevezés lehetőségével legalább annyian éltek az idén, mint amennyien tavaly összesen indultak – mondta Moys Zoltán, az egyik főszervező.

Nevezők 2014-es Kitörés túra rajtjában (Fotó: Harsáczki György)

Kései nevezők 2014-es Kitörés túra rajtjában (Fotó: Harsáczki György)

 

„Az ellátmányt feléltük, az utolsó töltény a csőben. A kapituláció vagy a védőrség harc nélküli lemészárlása között lehet választani. Ezért az utolsó harcképes német részekkel, honvédekkel és nyilaskeresztesekkel támadni fogok. II.11-én a sötétség beálltával kitörök. Szomor és Máriahalom között kérem a felvételt. Kérem az ellenséges erők lekötését minden eszközzel, valamennyi arcvonalon.”– ez volt Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführernek, a Budapestet védő erők parancsnokának utolsó rádiótávirata a Dél Hadseregcsoportnak 1945. 02. 11. 17:50-kor.

 

– A szervezők egy baráti közösség tagjai – mutatta be a Kitörést Moys Zoltán. – A fő civil szervezet a Börzsöny Akciócsoport, mint turista szakosztály, s vannak katonai hagyományőrző csapatok, akik korabeli ruhákban, fegyverekkel, felszereléssel „illusztrálják” a Kitörésben részt vett erőket. Ők az egész éjjelt kint töltik, így a túra napján ők viszik a munka oroszlánrészét. A további segítők mellett a felvidéki-ipolysági Nemzetvédelmi Erő tagjai is segédkeznek. „A túrát már nyolc éve rendezzük, mindig ugyanúgy hirdettük meg, ugyanarról szól, mint az első rendezéskor, viszont nagy örömünkre egyre többen jönnek el. Sajnáljuk, hogy vannak, akik politikát akarnak belekeverni kegyeleti emléktúránkba. Szerintem az emléktúra támadásával bizonyos neutrális politikai erők igyekezték saját népszerűségüket növelni, mivel közelednek a választások. Nagy botránynak végkép nem mondanám. Sokan azért jöttek el most, mert ezen keresztül értesültek a túráról. Egyébként a hatóságok is egyértelműen jól álltak az emléktúrához, a rendőrség jelenléte egészen megszokott.

Katonai hagyományőrző csoport a Széchenyi emléknél 2011-ben (Fotó: Harsáczki György)

Katonai hagyományőrző csoport a Széchenyi emléknél 2011-ben (Fotó: Harsáczki György)

A rendezésben is egyre többen vesznek részt, így a nevezés is gyorsabban folyik, gyakorlottabban teszi mindenki a dolgát. Azt vettük észre, hogy egyre többen érzik úgy, hogy fontos megemlékezniük katonahőseinkről. Egy biztos: úgy látjuk, hogy a magyar társadalom nem úgy áll a Kitörés hőseihez, mint ahogy azt a folyton felháborodó, agresszív kis csoport szeretné. Csak igen hangosak tudnak lenni… De a magyar emberek többsége, aki megismeri a történteket, képes átérezni a tragédiát és kegyelettel emlékezni arra a közel 50 ezer katonára, akik ott és akkor – katonai esküjüket betartva – életüket áldozták hazánkért. Kötelességünk megemlékezni róluk.

– És még egy gondolat: mi a Kitörés emlékét civil szervezetként és magánszemélyekként ápoljuk, de ez tulajdonképpen hiánypótlás. Ez állami feladat lenne! A Don-kanyar tragédiája már megjelent a köztudatban, de a Kitörés még nem, pedig semmi különbség nincs. Ráadásul ez pedig fővárosunk védelmében zajlott. Azt természetesnek mondhatjuk, hogy a szocializmus éveiben nem lehetett megemlékezni a Doni hősökről, de 1990 után egyesek a budapesti hősöket még vadabbul támadják, mint a rendszerváltás előtt.

 

Néhányan az utolsó indulók közül 2014-ben (Fotó: Harsáczki György)

Néhányan az utolsó indulók közül 2014-ben (Fotó: Harsáczki György)

Megkérdeztem néhány résztvevőt, miért indultak a túrán, és van-e véleményük a Börzsöny Akciócsoport szervezte emléktúra elleni kampányról, támadásokról. Így gondolkodtak:

 

Egy fiatalokból álló csoport válasza, akik Gyömrőről, Tápióbicskéről, Tóalmásról és Nagykátáról érkeztek:

– Én a szellemiség miatt… Ő a túra miatt. Is-is. – mondták. – Minden évben részt veszünk, ez nálunk hagyomány… A médiatámadásokról: – Aki TV-t néz, az megérdemli! Én úgy vagyok vele, hogy amit a TV-ben tiltanak, szerintem az a jó – mondta egy szuszra egyikük.

– Szerintem meg rossza az, aki rosszra gondol – kapcsolódott be egy másik fiatalember – semmiképpen nem szabad semmilyen politikai nézet felé eltolni egy túrát. Egy megemlékezés nem csak amiatt lehet, hogy egyet értünk bizonyos szélsőséges körökkel, ideológiákkal legyen az bal, vagy jobb oldali. Ez pusztán egy túra, áldozatok ezen és a másik oldalon is voltak. Megemlékezni a kommunizmus, a nácizmus, vagy akár a holokauszt áldozatairól szerintem nem a jobb- vagy baloldal kérdése, hanem emberi dolog. Ezt egy túrának kellene tekintenie mindenkinek, és akkor nem lenne gond. A mocskolódás egy nagyon csúnya dolog. S zárszóként: mindig valakik mellett kell lenni, nem pedig valami ellen. Hiszen Jézus is azt mondja, hogy ne gyűlöljétek ellenségeiteket, hanem áldjátok őket, mert majd az Istentől úgyis mindenki megkapja, ami neki jár.

 

Budapestieket kérdeztem – 10 évvel idősebb korosztályból:

– Én először vagyok… – kezdte egyikük, majd egy 35 év körüli fiatalember vette át a szót: – Én másodszor vágok bele a 25 kilométerbe. Azt mondanám, hogy mind a kettő dolognak köszönhető, hogy itt vagyok. Ez egy szép megemlékezés a Kitörés hőseiről és egy érdekes, jó hangulatú teljesítménytúra. A táv és a szintemelkedés csak egy is nehezítés.

– Azt gondolom, hogy aljas képmutatás az, hogy ezt ilyen „suttyomban” kell csinálni, 20 ezer magyar katona esett el – nem igaz, hogy nem lehet róluk méltóképpen megemlékezni! – kapcsolódott be túratársa – Azt mondom, hogy kicsit még dacból is itt vagyok. Nagyon egyoldalú az a megközelítés, amit ilyenkor hallani szoktunk a médiából: micsoda gonosz emberek voltak azok, akikre itt emlékezünk, és képesek vagyunk megemlékezni róluk. Nekem nem halt meg itt senkim, de a nagyapám, dédapám itt lehetett volna.

A Kitörés során elesett három magyar honvéd sírja 2011-ben (Fotó: Harsáczki György)

A Kitörés során elesett három magyar honvéd sírja 2011-ben (Fotó: Harsáczki György)

– Én túraszervező vagyok – vette vissza a szót az előbbi túrázó – de most itt jobban motivál ez a történelmi háttér, a megemlékezés. A sok teljesítménytúra közül ez mindenképpen kiemelt nekem: Az az izgalom, hogy miért itt és miért pont most van.

 

Egy diákcsapatot kérdeztem. Többnyire Budapestről érkeztek de Őrbottyánból és Fótról is – egy iskolából.

– Én a túrázás miatt vagyok itt, de a barátnőm annak szellemisége miatt, és ő hívott el minket. Mindannyian először vagyunk itt, a 25-ös távot választottuk.

– Nem hallottunk ilyeneket – mondták, amikor a rendezvény elleni támadásokról kérdeztem őket.

 

Hat-hét katonás kiállású fiatalembert kérdeztem:

– Én a szellemisége miatt. – Inkább a túra miatt. – A szellemisége miatt. …a szellemisége miatt. – Is-is – mondták sorban, hogy miért vannak itt.

– Felvidékről jöttünk – válaszolták tömören következő kérdésemre. – Pontosabban? – kérdeztem. – A Hazajáróból nem ismerős a Sanyi? – kérdezték vigyorogva – ő az egyik szereplő! Hááát, sajnos nem látom gyakran a sorozatot. A nevetgélés után ismét faggatózni kezdtem. – Egy faluból valók vagyunk – mondták – Ipolyság mellől, Tesmágból. Szlovákul Tesmák, igazából mi most besegítünk a szervezésbe – rajtoltatás, ilyesmi. Nagyon is egyetértünk a túra szellemiségével.

A túra elleni támadásokról: – Megmondom a véleményem – fejtette ki egyikük – Miért kell minden egyes szerencsétlen katonát, aki ott szolgált lenácizni? Mondok egy példát: Behívták 18 évesen, a hazát védte. Ha német egyenruha is volt rajta, miért náci ő? Németországban nem volt mindenki náci! Meg nem volt mindenki antiszemita. De a győzteseknek mindenki náci lett.

– Mi valóban azért jöttünk ide – folytatta -, hogy megemlékezzünk. Itt hősök voltak, az életüket védték, hiszen voltak 17-18 éves fiatalok is, akik azt sem tudták, hogy kerültek ebbe az őrületbe.

A Kitörés során elesett honvéd sírja 2011-ben  (Fotó: Harsáczki György)

A Kitörés során elesett honvéd sírja 2011-ben (Fotó: Harsáczki György)

 

Megkérdeztem két futóöltözékű sportembert is:

– Politikát ne vigyünk bele – mondták -, de a véleményünket persze elmondhatjuk. Abszolút a túráért, csak és kizárólag a túra miatt vagyunk itt. – Ismerem az útvonalat részletekben – vette át a szót egyikük -, de éjszaka még soha nem teljesítetem. Érdekel. Ez egy sportesemény, hosszabb távon nem akartam menni, mert edzetlen vagyok.

 

Egy egyedül álldogáló budapesti fiatalembert kérdeztem:

– Az éjszakai túra miatt vagyok itt. Talán egy éjszakai túra van még az évben – válaszolta. – De a túra szellemisége is valamilyen szinten megfogott. Szimpatizálok a megemlékezéssel – az egy fontos esemény volt. Tavaly voltam először, és tetszett.

– Igen hallottam is – lendült bele, amikor a rendezvény támadásáról kérdeztem véleményét -, de hála Istennek annyit dolgozom, hogy nem nézek TV-t, de nyugodtan ajánlanám az ilyen hangadóknak, hogy jöjjenek el, és a 25. kilométernél megkérdezném tőlük, hogy számít-e az, hogy ki milyen nézeteket vall, és egyáltalán, hogy érezték magukat, mert az én túratársaimtól sem hangzott el soha rossz vélemény, vagy benyomás. És mindent ki lehet forgatni így, vagy úgy magyarázni.

 

Egy 30-as fiatalembert kérdeztem:

– Mindkettő vonzott. Számomra összevág a kettő. Ez egy kihívás, hogy erről az eseményről egy sportteljesítéssel emlékezünk meg. A 25-ösön indulunk, és először vagyunk itt, Hajdúböszörményről jöttem a barátaimmal.

– Szomorú dolognak tartom – nyilatkozta a túra rossz hírének keltéséről – nem hiszem, hogy ennek a megemlékezésnek a szélsőjobbos apropóját kellene feltüntetni a médiában.

 

Egy nevezési papírokat kitöltő fiatalos csapatot faggattam:

– Barátaink meghívása – ezért jöttünk. Tudjuk, hogy ez egy emléktúra, és van velünk egy történelem tanár, aki majd elmondja lépésről-lépésre, hogy mi történt itt, hogy volt. Ezért is jöttem el, hogy ezt egy okos embertől halljam. Én Áporkáról jöttem, de vannak közöttünk budapestiek is. A túra szellemisége, amit említettél, bevallom, még nem hatott át, de szeretném, ha az este során megérintene a megemlékezés szele. Egyébként megmondom őszintén: talán ciki, de még soha nem hallottam a Kitörésről egész életem során.

– Nekem nem olyan „hiányosak” a történelmi ismereteim – vette át a szót a csapat másik tagja – de ehhez a túrához ez a történelmi rész is hozzátartozik. Kettő az egyben – akkor hajrá. Minket elsősorban a katonai része érdekel, nem az aktuális politikai vonzata. Mondjuk, az sem feltétlenül negatív, de maradjunk a megemlékezésnél, és a hősöknél.

– Szeretnénk erről minél többet megtudni az este folyamán – búcsúztak el.

 

Megemlékezők, tisztelgők mécsesei egy elesett honvéd sírján - 2011 (Fotó: Harsáczki György)

Megemlékezők, tisztelgők mécsesei egy elesett honvéd sírján – 2011 (Fotó: Harsáczki György)

Két dunántúli fiatalembert kérdeztem meg:

– Is-is, mindkettő miatt jöttünk. Igen, gyakran járunk teljesítménytúrákra, de inkább a Bakonyba. Várpalotáról és Siófok mellől jöttünk.

Folyamatosan ezt csinálják – válaszolták szinte kórusban a rendezvény elleni támadásokra vonatkozó kérdésre – holott ez tényleg semmi másról nem szól, mint megemlékezésről. Most annak az emlékére járunk be egy nagy utat, hogy magyar és német katonák együtt át akartak törni a szovjet fronton. Ez az összefogásról szól, semmi másról.

– Emlékezet és tiszteletadás – vette át a szót egyikük – így foglalnám össze két szóban. Én másodjára jöttem el, a barátom már negyedjére. Ha jól bírjuk a 25-öset, átcsapunk a 60-asra.

 

Egy középkorú sportember válaszai:

– Az éjszakai túra miatt jöttem, de szimpatikus a túra megemlékezés jellege is. Hangulatos évkezdő rendezvényként választottam ki, a politikai véleményemet most megtartanám magamnak…

 

Három váci turistának is feltettem kérdéseimet:

– Hát, tulajdonképpen túrázni akartunk egy jót, láttuk, hogy ezen a hétvégén ezt tartják, hát eljöttünk – kezdtük a beszélgetést. – Nem túl gyakran túrázunk, de izgalmasnak találjuk éjjel járni az erdőt, így hát végül neveztünk is – vitte a szót egyikük. – De utána olvastunk, hogy milyen a túra „szellemisége”, hogy miért is szervezték, és amit megtudtunk róla, aszerint – mindenféle szélsőségektől elhatárolódva – teljesen egyet lehet vele érteni. Az, hogy bejárjuk a kitörő katonák egyik útvonalát, kifejezetten tetszik. A nagyapám is harcolt a világháborúban és sokat mesélt, s most én felidézem őt, és azokat a helyzeteket.

A túra elleni támadásokról: – A médiával szerintem nem kell foglalkozni, nagyon sok mindent félremagyaráz. Nagyon nem jó az a beidegződés, hogy akik 1945-ben itt küzdöttek, azok mind nácik, nemzetiszocialisták és Hitler „jópajtásai” lettek volna. Egyszerűen katonák voltak egy rettenetes helyzetben, és megtették, amit lehetett, és ezért fejet lehet hajtani. És hogy hány volt közülük háborús bűnös, ki nem, innentől kezdve nem lényeges: mi a KÜZDŐKKEL azonosulunk.

 

…az autó szélvédőjén egy ismeretlen katona sírjának képe látható néhány nappal a túra előtt meggyalázva – a kopjafa felgyújtva, szeméttel beterítve -, és utána új kereszttel, rendbe téve…

 

Harsáczki György

A tél első hava – 2014. január 29.

Leesett az első hó

Áááá, esik a hó!!!!

Áááá, esik a hó!!!!

 

Leesett az első hó.

Elestek az első nyugdíjasok. A kórházakban felnyitották az első – egész nyáron át beszállított – gipsz-szállítmányokat, a műtőssegédek pedig kipihenten láttak neki a kiálló csontvégeknek…

Már tíz perce hull a hó – a T-Com egész rendszere összeomlott, a TV-ben minden csatornán Hruscsov beszél – kezében a heves követelődzéstől eltörött talpú cipője… A telefonáláskor a hívott fél helyett síron túli hangok hallatszanak, nagy ritkán Schubert melódia foszlányok – a hívott fél nem kapcsolható…

Megkezdték az utak szórását. Elsőként a stratégiailag fontos útvonalakat: a kórházak, az áramellátás központjai stb. felé eső utakat szórják, majd először a nőket, a gyerekeket és az öregeket…

A MÁV összes dolgozója hajtánnyal menekül a hópelyhek elől.

A turkálóban így szól az eladónő: – Jaj, de jó – esik a hó végre! Kiállok az utcára…

Míg a bejárónőm: – Esik a hó?! Azonnal rohanok a pincébe – ezt nem lehet elviselni!

Egy idős ismerősöm: – Anyukám de szerette a havat! Mindig lement az utcára sétálni, ha havazott… – Az igazság azonban a TV Híradó öt évvel ezelőtti decemberi archív-adásában hallható: Hegesztd be az ajtót lányom, s indítsd be a sóágyút,.. mert, mert… ESIK A HÓ!!!! – veri az ajtót acélbotjával egy idős hölgy, miközben lányát véli nem messze tőle, ám négy mentős és egy operatőr nézi őt a háta mögül megrendülten.

Az első hópehely megjelenésétől megkezdődött Budapest összeomlása…

Esik a hó – mindenki meneküljön!

Elvégre a tél nem a „december, január, február” szavak felolvasásától kell hogy fagyos legyen…

Harsi

Példabeszéd a nyilvános WC-ről

Budapest, Párizsi Nagy Áruház (volt Divatcsarnok): a földszinten Alexandra könyvesbolt, emeletén Lotz terem – méregdrága kávézó, mérsékelten udvarias pincérekkel, felette antikvárium-galéria, ahol 3 milliós képek mellett bútor- és Zsolnay kiállítás is látható.

Budapest, Párizsi Nagy Áruház

Budapest, Párizsi Nagy Áruház

A földszinten kezdtem kollégámmal egy vasárnapi napon: kb. 7500 Ft-ért vettünk két könyvet, amiket a pénztárnál hagytunk, mivel le akartuk fényképezni a Lotz termet és megnézni a kiállítást. A drága kávézóban (ahol több, mint 3300 Ft-ot fizettünk – ja, Lotz megér ennyit egy fotósnak) megkérdeztem a nem túl kedves pincéreket, hogy hol található a mellékhelység. Meglepetésemre azt mondták, hogy az alagsorban, de van lift (!). Mivel nem szorított annyira a szükség, gondoltam, megnézzük a kiállítást, ami valóban csodálatos volt. Itt már kényelmetlenül éreztem magam, ezért feltettem ugyanazt a kérdést önkéntes tárlatvezetőnknek, aki hasonló választ adott: alagsor. (Mint később kiderült, volt ott WC, de nem akaródzott neki rendelkezésemre bocsájtani – talán műtárgyat kellett volna ehhez vennem?)

Így kénytelen-kelletlen lelifteztünk az alagsori mosdóba, ahol egy eléggé morcos hölgy fogadott minket: 200Ft/fő a használat, s továbbá örüljünk, hogy még  ott van, mert 18 óra után az automatából (s ekkor egy beazonosíthatatlan fali masinára bökött) kell kódolt jegyet venni, amit az ajtóra szerelt leolvasó előtt elhúzva bejuthatunk a – szó szerint – hőn vágyott mellékhelységbe. Megütközve kérdeztem, miért ilyen drága és komplikált? Úgy vélem, hogy egy ilyen luxus-helyen (Alexandra, Lotz, aukciós kiállítási terem), az Andrássy úton, természetes lenne a mellékhelység ingyenes használata. Erre kaptam egy nagyon személyes jellegű kioktatást, hogy hagyjam már őt békén, mert mindenki ezzel nyúzza, s egyébként is „a külföldiek is ide jártak a dolgukat végezni ingyen, meg ráadásul beköltöztek a hajléktalanok (!?) „. Nem egészen értettem: egy ilyen épületben, ahol milliárdos értékeket halmoztak fel, nincs bekamerázva az alagsor? Érvelésemnek nem volt nagy sikere, de elértem, hogy ingyen végezhettem el a dolgomat (lehet, hogy előkapott újságíró igazolványom, s az ígéret, hogy „én ennek utánajárok” hatott), s kaptunk fejenként egy kódolt „WC-belépőt”, amire a hölgy azt mondta, ne dobjam el, mert következő alkalommal LEVÁSÁROLHATOM. Nem hittem a fülemnek.

Nem volt értelme azon merengeni, hogy ez mennyire etikus – kezdve onnét, hogy az a külföldi, aki megissza a kávézóban a 800 Ft-os kávét, joggal elvárhatja, hogy ingyen végezhesse el a dolgát, akár az a magyar állampolgár, aki valamit vásárolt az épületben (az Alexandra sem az olcsóságáról híres), no meg a hely patinája és mítosza is „megérne egy misét” – inkább azt gondoltam, csak találok valakit, aki megmagyarázná ezt az „ügyes” üzleti fogást: az ide betérő használja a mellékhelységet, megtartja a WC-s cédulát, s ha visszajön, levonják a következő vásárlásból…

Miután végeztem, megcéloztam az Alexandra pénztárát, ahol a könyveimet hagytam. A kedves fiatal pénztáros lány kérdésemre elmondta, hogyha magammal vittem volna a blokkot, ingyen lett volna a „szolgáltatás” (kinek jut ez eszébe?), egyébként fogalma sincs, kinek az agyából pattant ki ez az egetverő marketinges ötlet, de inkább ne kérdezzem, hogy milyen megjegyzéseket kap az emberektől. Meg, hogy nincs is nyilvános WC a közelben…

Tehát : 400Ft-ért könnyítettünk magunkon ketten, de ha visszajövünk, s iszunk minimum egy kávét (800Ft), vagy veszünk egy könyvet, már „konvertálhatom” is a kódolt WC jegyemet, ha eltettem, s leadom a következő vásárlásnál…

 

Gyöngyösön volt dolgom. A Főtéren sétálgatva rám jött a „szükség”. Kétségbeesetten néztem körül: hová, merre? Üzletek, templom, sehol egy étterem, cukrászda…

Kollégám előre sietett feltérképezni a terepet, mikor megállítottam: „Nézd, ott az van kiírva, nyilvános WC!” Hitetlenkedve mentem közelebb a borostyánok közé bújtatott lépcsőhöz. Takarosan, ahogy kell, ki volt írva: Női mosdó, kicsit távolabb Férfi mosdó. Megkönnyebbültem szaladtam le, s nem hittem el, amit láttam: egy fiatal hölgy üldögélt az előtérben egy könyv társaságában. – Mennyit kell fizetnem? – kérdeztem. – Semmit, ingyen van. Itt a kézmosó, szappan, törülköző, papír van a fülkében.

Ha nem annyira sietős, hitetlenül tátottam volna még a számat egy darabig.  Dolgom végeztével kezemet törölgetve a patyolat tiszta helységben nem állhattam meg, hogy megkérdezzem: hogyan lehet az, hogy Magyarországon akad egy hely, ahol ingyen használhatok egy nyilvános WC –t közterületen? A fiatal lány mosolyogva válaszolt: Gyöngyös város vezetése döntött így, mivel ők úgy gondolják, hogy ez így „normális”, s ő, mint közalkalmazott azért van itt, hogy az esetleges „hiányosságokat” pótolja, illetve felel a tisztaságért.  Pénzt nem fogadott el, kedvesen elköszönt, s belemerült a könyvébe. Még mindig hitetlenkedve mentem fel a lépcsőn…

 

A két eset magáért beszél: mitől engedi meg magának egy komoly múlttal rendelkező, drága fővárosi turista-látványosság, hogy levásárolható „befektetésnek” tekintse az odalátogató külföldi-, belföldi vendégek/vásárlók legalapvetőbb szükségleteit – és miért tudta Gyöngyös városának értelmes, a városba látogató vendégre odafigyelő önkormányzata ugyanezt a helyzetet ilyen elegánsan és egyszerűen elintézni?

 

Pusztay Ágnes

„Mondják meg nekem: mi került ezen a kiállításon 2900 forintba?!”

Kiállításkritika – a maják tündököltek, a rendezők buktak…

 

(2012, Budapest) Lassan meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy az a nagy semmi, amit szerte reklámoznak, az a „Maják – tündöklés és bukás” kiállítás a VAM Design Centerben. Az csak az én pofára esésemet teszi fájdalmasabbá, hogy barátnőmmel már két hete fentük rá a fogunkat, mikor jutunk el ide, de ezt nem kívánom „leverni” a kiállítás szervezőin.

Maja naptár részlete (a kép nem a kiállítás anyagából való, csak illusztráció)

Maja naptár részlete (a kép nem a kiállítás anyagából való, csak illusztráció)

A hétvégi belépődíj – indokolatlanul drágább 400 forinttal a hétköznapi jegyárnál – meglehetősen borsosnak mondható, de ennek megfelelően azt vártuk, hogy egy különleges élményben lesz részünk. Az interneten ajánlották a tárlatvezetést, mely nélkül jóval kevesebb információhoz juthatunk. Most először voltam a már számos tárlattal – a médiának és másoknak – bemutatkozó VAM Design Centerben. Az épület hatalmas belső tere meglepő volt, és a belcsíny finoman idézte fel a Király utca egykori romkocsmáit. A vakolatlan falak és a fém-üveg lefedésű csarnok furcsa hangulata a reklámnak megfelelő „nagy durranást” vetítette előre.  Az emeleten egy vékony, hanyag eleganciával öltözött fiatalember fogadott bennünket, aki kettőnket bevezetve a sötét kiállítótérbe, előadta a tárlatvezetést. Értsd: szeretettel üdvözöl bennünket a kiállításon, ahol különleges élményekben lesz részünk, lám a háttérben egy rövidfilm-etűd idézi a dzsungelt, amit a finoman vaníliás illat egészít ki… A félhomályban kényelmesebb olvasni az ismertetőket, illetve sokat tudhatunk meg a Yucatán-félsziget ősi népéről… Barátnőm kérdésére, hogy, a piros kukoricáról, mint maja kultúrnövényről is szó lesz-e, a „természetesen” volt a válasz, sőt, mondta, terítéken lesz a kakaó, ami meg is lehet majd kóstolni. Tipikus maja tárgyak hű másolataival fogunk találkozni, amiket szabadon meg  lehet fogni. Ha befejeztük a megtekintést, mondta, erre jöjjünk vissza, és kérdéseket tesz majd fel nekünk, figyelmesen néztük-e meg a kiállítást. (No, ez tetszett, mert mindig érdekes, ha interaktivitás van.) Ekkor magunkra hagyott bennünket.

Az első teremben néhány spotlámpával megvilágított színezett maja kerámia-másolattal, egy térképpel, és több fotóval kiegészített olvasnivalóval hangolódtunk rá a több, mint háromezer éves kultúrára. Nem mondom, hogy összességében keveset tudtunk meg a majákról: zanzásított ismertetőt olvashattunk eredettörténetükről, „bibliájuk”, a Popol Vuh-ról, meghökkentő, véres rituáléikról, városépítészetükről, furcsa technológiai ellentmondásaikról, számrendszerükről és hieroglif-írásukról. Még az igazi kakaó receptjét is magunkévá tehettük! De hogy a majákról olvassak, dzsungel-illat lengjen körül, és két, hangulatkeltő videót lássak, elég a számítógépem, és egy füstölő… De – bocsánat – kihagytam a kerámia-másolatokat…

A másfél perces filmecske automatikusan ismétlődött – lüktetett a dzsungel -, megkerültünk egy vászonparavánt, majd újabb néhány kerámiamásolat megemelése és olvasás után továbbléptünk a második terembe. A másodikba, és egyben az utolsóba.

Itt kakaóillat és másfél perc dobolós, tüzes maja szertartás „ejtett ámulatba”. (Itt fel kellett volna fedeznem egy ásatási terület-bemutatót, de nekem a sötétben összemosódott a vakolatlan belső tér téglafelületeivel.) Néhány fotó és a maja időszámítás következett. Elolvastuk. Talán másfelé láthatunk valami érdekeset – gondoltuk és kimentünk.

Kint a fiatalember egy asztalhoz invitált bennünket, ahol négy látogató igyekezett a maja számolásra vonatkozó ismereteit alkalmazni. (Ez lett volna a teszt, melynek végén jutalom vár?) Kissé levertek voltak, üres kakaós műanyagpoharakat szorongattak. Bekapcsolódtunk, és közösen levezettük születési évszámainkat – egy mappa hátán – majául. – Nincs kedved levezetni a következő tárlatvezetést? – kérdezte megnyílva „tárlatvezetőnk” a szemben ülő, álmos tizenévest. – Végre kialudhatnám magam… Ízlett a kakaó? A bátortalan igen után a távozóknak búcsút intett, a következő látogatókat pedig bevezette a kiállításra, minket faképnél hagyva. Csodálkozó pillantásunkra visszafordult az ajtóból: Viszontlátásra! – mondta mosolyogva. Ez volt a meglepetés! Még a porhintés-kakaó is elmaradt…

Nem tértem magamhoz. Ezt a kiállítást öt csélcsap egyetemista is megrendezhette (talán így is van), néhány lepedőből. Hazaérve azonnal utána néztem a neten, vajon milyen kritika olvasható erről a „kiállításról”. Elolvastam és bár találtam egy kis elmarasztalást a látvánnyal kapcsolatban, de azt hittem, hogy egy másik maja-kiállításról írnak, annyira nem ismertem rá a látottakra… Erről a mondás jutott eszembe: a király meztelen…

Az ember emellett egy szerény, de meglepő közleményre is ráakad a neten: „A kiállítás egy külső cég (nem a VAM Design Center) szervezésében kerül megrendezésre, így a felelősséget ők vállalják” … Hát, vállalhatják: ők, vagy a hírbe hozott Center jó pénzért eladták a nagy semmit…

 

Harsáczki György – 2012

A világ legöregebb katonája

I. Ferenc lassan végigsétál a feszes vigyázzban álló, büszke huszárok előtt. A sor végére érve feltűnik neki az ezred agg zászlótartója. Megáll előtte, s elgondolkodva megszólal: „Huszár! Hány éve szolgál?” A vén zászlótartó büszkén kihúzza magát: ”Hetvenöt éve, szolgálatjára Felség!” A császár meglepődik, s megkérdi: „Nem akar pihenni még?”  – „Felség, én már megmaradnék kornétásnak, mivel a zászlót nem lehet elhagyni! – válaszolja szerényen Skultéty László, a világ legöregebb katonája.

Ha mi olyan könnyen halnánk…

Sosem tudhatjuk meg, valóban így történt-e, viszont a 17. században megeshetett, hogy Kemény János (1607-1662) idős magyar katonák és svéd tisztek társaságában borozgatott. Az idő múlásával a svédek ingerkedni kezdtek a magyarokkal: szerintük egy ősz, öreg katona nem a hősiesség példaképe – az igazi hős fiatalon esik el a csatában. Válaszul Kemény János a könyvtárban felolvasott Segerskjöld ezredesnek egy magyar vitézről szóló verset, kinek egy török kelevész döfte át a fejét. Baksa Márkus mégis felépült szörnyű sebéből és még 18 évig harcolt a török ellen.

Baksa Márkus fejét kelevésszel döfték át, mégis túlélte

Baksa Márkus fejét kelevésszel döfték át, mégis túlélte

„…Szemén ment be s hátul jött ki azután:

De a döfést kiheverte,
S a törököt verten verte
Azután is még sokáig, száz csatán.”

Hogy miért is találtatott olyan sok öreg katona a magyarok között? Kemény válasza így hangzott: „Ha mi olyan könnyen halnánk, Kihalt volna rég a fajtánk,…” Az anekdotát Vargha Gyula (1853-1929) vetette papírra „Torstenson lakomája”címmel. Nos, az olvasó se higgye, hogy a hősies, bátor katonák mind korán halnak. Sőt! Rátermettség is kellett az életben maradáshoz, így ők még többször kijátszhatták a halált.

 

Akinek az ezredese állított emléket

Az új-aradi temetőben van egy sír (ma egy obeliszk áll a helyén), melyre egykor huszárcsákót és szablyát is faragtak és azt hirdeti, hogy itt nyugszik „a világ legöregebb katonája, aki nyolcvanegy évig szolgált, és huszonkét háborút küzdött végig”. Egyet az oroszok, kettőt a törökök, hetet a poroszok és tizenkettőt a franciák ellen. Skultéty László (1738-1831) huszáré ez a megtisztelő cím. Esterházy Vince(?) gróf huszárezredes állított így örök emléket elismert kornétásának (zászlótartó).

Skutéty síremléke az újaradi temetőben - régi képeslapokon

Skutéty síremléke az újaradi temetőben – régi képeslapokon

 

Akiket az ágyú füstje megcsapott…

Akadtak tisztes és nem olyan tisztes veteránok is, akik szívesen viselték volna ezt a címet. Egy, Kolombeski (1730-?) nevű lengyel katona 75 évig szolgált a francia seregben, s akinek Lajos Fülöp (1773-1850) saját érdemrendjét tűzte a mellkasára. Ám a magát 120 évesnek valló, kiváló egészségnek örvendő katona legfeljebb 80 éves lehetett, mert, mint kiderült, hamis iratokkal igazolta magát.

A francia Jean Theurel (1699-1807) nevű száznyolc éves dragonyost, aki állítólag 86 évet szolgált egyvégtében, megint csak megelőzte a magyar kornétás. Napóleon (1769-1821) nagy pompával temettette el 1807-ben, viszont katonának állásától veteránná válásáig „csupán” hatvanhét esztendő telt el: a veteránként átpipázott éveket nem lehet katonai szolgálatnak tekinteni.

Chiossich János (1702-1820) nyolcvanhét éves szolgálata is sántít, mivel nyolcéves korában még „csak” pikulásnak vették fel a tábori zenekarba. Bár 1797-ig szolgált, nem tudni, mikor váltott a pikuláról puskára – azaz mikor lett igazi katona.

 

Skultety Laszló zászlós (Somogyi Győző festménye)

Skultety Laszló zászlós (Somogyi Győző festménye)

A bruszinai zászlós

Skultéty László (született Gábris László) valószínűleg nemesi család sarja volt, mivel a felvidéki Trencsény megyei Hegyesmajtényban született hadfi zászlótartó lett, mivel erre a feladatra csak nemesi ifjakat neveztek ki. 12 évesen nyomták fejébe a huszárcsákót, 1775-ig közhuszárként volt a katonai erények és a bátorság mintaképe a korábban még Ghillányinak nevezett Hadik-huszárezredben. 18 évesen esett át a tűzkeresztségen a hétéves háború (1756-1763) kezdetén, majd részt vett a vesztes prágai és az 1757. június 18-i győztes kolini csatában, ahol Skultéty kezét súlyos kardvágás érte. Mária Terézia (1717-1780) ennek a csatának emlékére alapította a Mária Terézia Rendet, melynek első négy nagykeresztese között ott volt Hadik és Nádasdy magyar generális is.

 

Kesztyűk Mária Teréziának

Ott volt Hadik András (1710-1790) híres 1757-es „huszárbravúrjánál”, amikor a porosz sereg háta mögött megrohanták Berlint, és hatalmas hadisarcot követeltek a város vezetésétől. Ők azonban nem vették komolyan az ostromgyűrűt, és megtagadták a sarc kifizetését. Hadik erre szétlövette a kaput és az 5500 fős város-őrséget huszárjaival lerohanta és szétszórta (a hadisarc mellett személyes ajándékként két tucat finom, női kesztyűt hímeztetett Mária Teréziának). Bár az ellenséges golyók és kard általában elkerülték, mégis az ifjú Skultéty bal arcát Berlinnél szuronnyal döfték át.

 

Napóleon mellett és ellen

1759-1760-ben a pfalz-zweibrückeni herceg személyi szolgálatára osztották be, majd a poroszok ellen háborúzott. 1775-ben vicetizedessé nevezték ki, a török háborúkban már tizedesként verekedett, amíg 1789. októberében súlyosan megsebesült. Ekkor kapta hősiességének elismeréseként az ez évben alapított ezüst vitézségi érmet is. Fél év múlva már strázsamesterként büszkén hordozhatta ezrede zászlaját.

Napoleon huszárokkal - festmény

Napoleon huszárokkal – festmény

Harcolt a francia forradalom felkelői és Napóleon ellen is. 1812-ben részt vett az elhíresült borogyinói csatában, látta az égő Moszkvát és a készleteiből kifogyott francia sereggel visszavonulva majdnem megfagyott a hosszú orosz hadjáratban, amelyet mintegy félmillió katonából alig minden harmadik élt túl. 1813-ban a „népek csatájában” még jeleskedett bátorságával, de Napóleon bukása után már nem vett részt több háborúban.

 

A zászlóért mindhalálig

Amikor I. Ferenc 78 éves szolgálatára való tekintettel tisztté akarta előléptetni, és minden munka alól mentesíteni, de Skultéty udvariasan visszautasította, mivel a zászlót „nem lehet otthagyni”. Valószínűleg ez az egyetlen ilyen eset a világtörténelemben… Amikor azonban 1831-ben Új-Aradon állomásozó ezredét máshová helyezték, már nem mehetett társaival – 94 évesen nem tudott lóra ülni… Ekkor parancsnoka úgy döntött, hogy az öreg huszárt 81 év szolgálat után Arad városának gondjaira bízza. Skultéty az obsitot azonban csak néhány hónapon át élvezhette – röviddel 94. születésnapja betöltése után az örök harcmezőkre távozott.

 

Huszáron a magyar eredetű könnyűlovasság katonáját értjük

A legendás huszár, Hadik András karrierjét, mint kormánybiztos fejezte be (ifjabb Vastagh György szobrát 1937-ben avatták fel a régi budai Városháza előtt)

A legendás huszár, Hadik András karrierjét, mint kormánybiztos fejezte be (ifjabb Vastagh György szobrát 1937-ben avatták fel a régi budai Városháza előtt)

A szó keletkezése vitatott, a legvalószínűbb elméletek szerint a „husz” (húsz) szóból származik, mivel Mátyás király elrendelte, hogy húsz-húsz jobbágytelek köteles egy lovas katonát a király szolgálatára kiállítani. Mátyás király egy 1481-ben írt latin levelében a fekete sereg könnyűlovasságát már huszároknak nevezi.

A 15. századtól a huszárok zsoldos katonákként török, német, olasz hadszíntereken jeleskedtek. A háborúk befejeztével feloszlatták hadtesteiket, később szükség szerint újraszervezték azokat. A 16-17. század leghíresebb huszár-alakulatai a Pálffy-, Forgács-, Nádasdy-huszárok voltak. A huszárok történelmének  legkiemelkedőbb alakja Hadik András (1710-1790). 1732-től felfelé ívelő pályafutását mint tábornagy és kormánybiztos fejezte be. Érdemes tudni róla, hogy ő kezdeményezte először a jobbágyrendszer felszámolását, továbbá kegyelmet eszközölt ki a Bukovinába menekült székelyeknek, akik hálából falvakat neveztek el róla (Hadikfalva, Andrásfalva).

 

Simonyi óberster, a „legvitézebb magyar huszár”

Simonyi József óberster a franciák elleni csatákban tűnt ki bravúrjaival

Simonyi József óberster a franciák elleni csatákban tűnt ki bravúrjaival

Simonyi József (1770-1832) 17 évesen állt katonának, és egy évre rá meg is szerezte első sérülését: karddal vágták meg az arcát. A franciák elleni háborúkban gyorsan kitűnt harci bravúrjaival: egyszer tizenhat huszárjával szétugrasztott egy hatvanfős őrjáratot, s szabályos párviadalban „levágta” a parancsnokot. Kiszámíthatatlansága miatt rettegett tőle az ellenség.

1796-ban, a Garda-tónál a tüzérség 30 ágyúját szerezte vissza szakaszával, 1799-ben pedig a rajna-vidéki csatákban mentette meg két ezred ágyúit és lőporos szekereit. Rátermettségét nem csorbítja, hogy „diadalai” többnyire a visszavonulást biztosították. Mária Terézia Renddel jutalmazták, 1804-ben pedig a bárói címhez a Vitézváry előnevet is megkapta.

1799-ben, a franciaországi Laa-nál az egész császári sereg visszavonulását biztosította úgy, hogy ezredével a Thaya-folyó felgyújtott hídja előtt az utolsó pillanatig feltartóztatta az üldöző franciákat, s utolsóként vágtatott át ezrede után a hidat elborító lángokon. A lipcsei „népek csatájában” regénybe illő módon a puskagolyó a szíve fölött hordott tárcában akadt meg.

Sajnos békeidőben nem találta helyét, és ezredét értelmetlen szigorral terrorizálta. A szökésekre statáriummal válaszolt, s túlkapásai miatt két év várfogságra ítélték, s emellett megfosztották rangjától és kitüntetéseitől. Ez utóbbi porig sújtotta az óbestert, aki 1832. augusztus 23-án, fogolyként hunyt el.

 

Nagy Kálmán, az utolsó magyar huszár

Nagy Kálmán, magyar királyi huszárkapitány, nyugalmazott huszárezredes 2010. szeptember 21-én hunyt el

Nagy Kálmán, magyar királyi huszárkapitány, nyugalmazott huszárezredes 2010. szeptember 21-én hunyt el

2010. szeptember 21-én hunyt el vitéz Nagy Kálmán, magyar királyi huszárkapitány, nyugalmazott huszárezredes, aki Európa legidősebb huszártisztje volt. 1909-ben született Nyíregyházán, s már 14 évesen eldöntötte, hogy huszár lesz. A Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémián végezte tanulmányait, és 1931-ben avatták hadnaggyá. A második világháborúban háromszor teljesített frontszolgálatot. 1941-ben az 1. Honvéd Lovasdandár parancsnokaként alakulatával 1600 kilométert nyomult előre – bátor magatartásáért Signum Laudis kitüntetést kapott. 1944-ben századosként vett részt az orosz fronton az utóvédharcokban.

Egy alkalommal huszárszázadát bekerítették. Szorult helyzetükben kézigránátokkal leptek meg egy harckocsioszlopot és vágtatva törtek ki a tankok közül. 1945-ben amerikai hadifogságba esett. 1956 november 4.-én ő kísérte a Parlamentből a teljesen tanácstalan Mindszenty bíborost az amerikai nagykövetségre. Ezért 1957-ben nyugdíjazták, majd 1958 őszén letartóztatták. 8 évet kapott.

Nevét dicséri az újjászervezett Hadtörténeti Intézet és a Múzeum, továbbá ő volt Sárvári Huszár Múzeum alapítója.

 

Az utolsó katona az első világháborúból…

2009-ben halt meg az angol Henry Allingham, aki az utolsó élő első világháborús veterán volt, s ráadásul egy hónapig a világ legidősebb embere címet birtokolta. A királyi tengerészetnél, és a légierőnél is szolgált. Harcolt még Ypern környékén is, ahol a németek először vetettek be harci gázt.

Harsáczki György – 2011

2013 májusában Szlovákia katonai küldöttsége a magyar fél értesítése nélkül az újaradi temetőből (Románia) exhumáltatta Skultéty László maradványait és a pozsonyi Koronázó templomba szállították, hogy később – mint szlovák hőst – szülőfalujában, a szlovákiai Hegyesmajtényban eltemessék. Cikkek a „Kukkerben”…  

Patinás villák, nagyvonalú mecénások

Mátyásföld kincsei

Aki Gödöllő felé utazik a HÉV-en, az több megállón keresztül feltűnő, ódon épületeket láthat az ablakból. A száz éves villák a HÉV Mátyásföldi Repülőtér és Mátyásföld Imre utca megállóhelyek között láthatók. A HÉV-vonaltól északra a polgári- és iparos lakónegyed terült el – az attól délre elterülő villanegyedtől 1950-ig társadalmilag és politikailag is elkülönült.

Elherdált kastélyok – terhes örökségünk…

Pusztuló felvidéki kastélyok a határ közelében

 

Különös atmoszféra lengi körül a kastélyokat nálunk, Magyarországon. Az arisztokrácia, a nemesség lakhelyeihez általában két dolgot társítunk, de mindkettő rossz kicsengésű nekünk, magyar turistáknak, kisembereknek. Egyfelől vannak a pusztuló, lassan tönkremenő, otromba módon megcsonkított, kihasználatlan, egykor pazar világi épületek, amelyeket mai tulajdonosuk pénz hiányában nem tud, vagy nem is akar felújítani. Még szerencsésnek mondhatók azok, amelyeknek valamilyen funkciót találtak (elmegyógyintézet, öregek otthona, gyermekotthon). Másfelől pedig vannak a „megközelíthetetlenek”, amelyek hotelként, rezidenciaként kaptak új fényt, tulajdonosaik magáncégek, gyakran külföldi állampolgárok, „nagykutyák”, s így magánkastélyaik nem látogathatók.

Amikor 1945-ben, és a rákövetkező években elkergették tulajdonosaikat, elmenekültek lakói, s ránk hozták a szocializmust, ezek az államé – mindenkié, illetve senkié – lettek. Bánt, hogy a magánkézbe került épületeket már meg sem látogathatom, ráadásul – sok esetben – már nem is a hazám tulajdona(?!)… Nem tudom, hogy annak örüljek-e, ha egy lepusztult – ám látogatható – kastéllyal találkozom, vagy olyannal, amely régi fényében tündököl, de „érinthetetlen”.

A felsőszemerédi Wilczek-kastély homlokzatának részlete (Fotó: Harsáczki György, 2012, ősz)

A felsőszemerédi Wilczek-kastély homlokzatának részlete (Fotó: Harsáczki György, 2012, ősz)

A volt szocialista országok úri lakjaival hasonlóképpen bántak el a „felszabadító” szovjetek és csatlósaik, de a dúlásból a lakosság „szűk látókörű” tagjai is kivették a részüket. Sajnos, nálunk az emberek egy része gyakran még a vörösök előtt kifosztotta a kastélyokat, de voltak rablások és gyújtogatások is. Ahhoz pedig kifejezetten gonoszság és vak gyűlölet kellett, hogy a megszállók és magyar barátaik rendszeresen elégessék a könyvtárak teljes állományát, tönkretegyék, hamuvá porlasszák a berendezést, és gépállomásnak, terményraktárnak, istállónak, tsz-irodának, lomtárnak használják a szétdúlt kastélyokat. Nemes proletárbosszú az uraságokon, pusztuljon, ami burzsuj..!

A mesékben – netán a régi szép időkben? – mindenki szeretett volna kastélyban élni. Viszont most a legtöbben (pl. az önkormányzatok) szabadulnának tőlük, mivel csak gondot okoznak, ám sajnálják pusztulni hagyni. Magyarország lakóit az 1980-as évek óta a szűkös évek után az „eljövendő jóléttel” etetik. Még most sem jött el, de már alig lehet rosszabb! Kastélyainkra, várainkra mikor juthat pénz, ha a lakosság egyre nagyobb részének lassan kenyérre is alig telik?! Sajnos, az is szembeszökő, hogy „kulturális” és „fejlesztés” fedőszavakkal milyen ostobaságokra szórják el a pénzt (bakonybéli Pannon Csillagda, az oroszok metrója helyett Alstom, kakaóbiztos számítógép)!

És még egy gondolat: mivel minden településen éltek módos személyek, urak, grófok – szinte mindenhol voltak államosított kastélyok, kúriák. A rendszerváltáskor az önkormányzatoknak „átadott” úri lakok felújítására az egyre apadó költségvetésekből alig-alig jutott pénz. Egy erre a célra elkülönített keret létrehozása több esélyt adott volna megmaradt építészeti hagyatékunk megőrzésének. De miket beszélek! Mint korábban Sebők Tibortól, a Malomipari Múzeum vezetőjétől megtudtam, hogy hazánk vízimalom-állományában nagyobb kárt okozott a rendszerváltás, mint a második világháború – így logikus, hogy nem lehet másképp ebben az esetben sem. Egyre több, az utóbbi húsz évben rommá lett épülettel hozott össze a „szerencse”…

Ennek „örömére” látogassanak el velem a Felvidék néhány határ közeli magyar településéhez, ahol a felvázolt általános jelenségek „áldozatait” láthatjuk. Szembe néz velünk a múltunk, amit a nép (még csak nem is magyar) vezetői hagytak megsemmisülni, s a nagy nevű arisztokrata-családoknak – akik ott laktak – ma már a nevét sem ismerjük.

Gesztete – Eddig bírta az örökség…

Egy 2008-as kerékpártúra során kerültünk görbe Palócország útjain Gesztetére (Hostice). Még az első házakig sem értünk, amikor egy szomorú „látványosság” letérített az útról: egy halálra ítélt romantikus stílusú kastély. Az eredetileg a Vécsey család építtette földszintes kis Putnoky-kastély teteje nem is olyan régen roskadhatott be, mert a falak teljes magasságukban álltak, és a léceken még bőven volt cserép. A mestergerenda alatti padlás-szinten vígan nőtt a gaz, alig volt vakolat, nyílászárók nem voltak. A gyors pusztulást, és a várható végkifejletet a kastély szomszédságában – immár új házakban – lakók tették világossá. Az épület mögötti dombon a park maradéka látható.

Gesztete Putnoky-kastélyának maradéka 2008-ban. Ma már se híre, se hamva a tetőnek...

Gesztete Putnoky-kastélyának maradéka 2008-ban. Ma már se híre, se hamva a tetőnek…

Egy, a kastélyt is érintő cikkem megjelenése után e-mailt kaptam egy ismerősömtől. Asztalos Sarolta meglepődve pillantotta meg a Magyar Turista lapban „örökségét”: ugyanis a kastély úrnője, Putnoky Móricz felesége (szül. Károlyi Sarolta) az ő nagymamájának volt a nagynénje. Mivel a Putnoky házaspárnak nem született gyermeke, a kastélyt ismerősöm édesanyjára készültek hagyni. De jött a második világháború, a Vörös hadsereg, s ekkor haltak meg Putnokyék… Eltűnt a végrendelet is. A kastélyt – valószínűleg – kifosztották, lehetett azóta hadikórház, istálló, iskola, szükséglakás, majd pedig az utolsó évtizedekben a „hátrányos helyzetűek” lakhelye.

Így látták már barátaim is húsz évvel ezelőtt. 6-8 éve pedig állítólag svájciak akarták újjáépíteni a kastélyt. Tavaly előtt, 2011-ben pedig már így találták az ősi családi fészket…

Serke – Egy különös nagyasszony lakhelye

Nem messze Bánrévétől található Serke (Sirkovce), ahová mit sem sejtve kerekeztünk be 2009-ben Feled felől. Megálltunk a szép, gótikus alapokon nyugvó templom kerítőfalának kapujánál tájékozódni. Az információs tábla mögött egy romos épület vonta magára a figyelmem. Izgatottan besiettem egy viharvert vaskapun: így találtam rá a Gömöry-Maróthy-kastély romjaira, mely impozáns ebben a szomorú állapotában is! „Ő” is nemrég maradhatott fedél nélkül, mert falai néhány rész kivételével tetőszintig álltak. Kéményei a tető magasságának tanúiként meredtek… A kastély az 1970-es években még eredeti bútorokkal volt berendezve, majd pár év alatt jutott idáig… A múlt egy értékes épületének pusztulását kihangsúlyozzák az ablakok, az ajtók, a tornác ívei, boltozatai és a legtöbb helyen még meglévő vakolat – „szép új világunkban”…

Serke kastélyának részlete 2009-ben. Az önkormányzat több éve pályázik a helyreállítás költségeire. 2013-ban megkapták a szükséges összeg egyötödét...

Serke kastélyának részlete 2009-ben. Az önkormányzat több éve pályázik a helyreállítás költségeire. 2013-ban megkapták a szükséges összeg egyötödét…

A kastély eredetileg a 18. században épülhetett az egykori Kapla-vár köveiből, majd folyamatosan bővítették, újították. A II. világháború után elkobozták a Gömöry-családtól. A kastély egyik elkülönített szobájában élhette utolsó éveit Maróthy Margit, a grófné. Körülötte látványos angol park van, ami védettséget élvez. Az épület viszont nem! Az utolsó előtti órában – tíz éve már – a kastély felújításán és hasznosításán igyekvő településnek ez egyszer jó, máskor nem. A tervdokumentációs pályázat benyújtásakor „nem volt érdekes”, hogy nem védett az épület, de 2010-ben, a konkrét felújítási pályázatnál gond lett, hogy nem az!

A kis táblával jelzett Kapla-várat keresve kikerekeztünk a temetőhöz, ahol egy idős hölgyre akadtunk. Ő mesélt nekünk a kastély utolsó, különös „nagyasszonyáról”, Maróthy Margitról, aki a Magyar Nemzeti Színház ünnepelt színésznője volt. Pályája elején maga Paulay Ede vette pártfogásába, amikor a fiatal tehetség árván maradt. A színjátszás alatt egészsége meggyengült, majd 1893-tól beutazta a fél világot, s közben a teozófia lelkes híve lett. Harmadik férje Gömöry Olivér földbirtokos volt – így került Serkére. 1920-ban harmadszorra is megözvegyült, de birtokait jól kezelte, miközben hindu szent könyveket fordított magyarra. Még azt is híresztelték róla, hogy kígyókkal beszélgetett. Az viszont hiteles esemény, hogy határozott fellépéssel felelősségre vonta a kastélyt dúló szovjet katonák tisztjét, mivel azok – mint máshol is – a könyveket kezdték rongálni. A tiszt szerencsére tudott franciául és a pusztítást leállította és elvonulásukig fegyveres őrség vigyázta a kastélyt.

A Gömöry-Maróthy-kastély 2009-ben. A 70-es években a hajótest alakú tetőzet beroskadt, majd eltűnt...

A Gömöry-Maróthy-kastély 2009-ben. A 70-es években a hajótest alakú tetőzet beroskadt, majd eltűnt…

A grófnőt a háború után kisemmizte a szlovák állam: elvették vagyonát, államosították földjeit. Nem élt a lakosságcsere „lehetőségével” sem: Ő már Serkén fog meghalni. – mondta. Nyelvórákat adott és külföldön élő rokonaitól kapott küldeményekből tartotta fenn magát. A faluban szerették, a Méltónak (Méltóságos) nevezték, a lányok hímezni tanulni jártak hozzá – lopva. 1955-ban 83 évesen hunyt el, sírját egyszerű fa fejfa jelzi.

Felsőszemeréd – kastélyrom fától-fáig

Az Alacsony-Tátrából hajtottunk hazafelé, amikor eszembe jutott, hogy még kifelé menet Gyűgy (Dudince) és Ipolyság (Sahy) között az egyik település ősparkra emlékeztető fái között egy kastélyt láttam felvillanni. A szomszédos településeken is akadnak kastélyok, de szerencsére ezek idejében a figyelem központjába kerültek, és „tűrhető” állapotban emelik a falvak fényét. Nem így a kiszemelt úri lak.

Hatalmas kastélypark fái mögött roskadozik gróf Stainlein Ottó egykori kastélya Felsőszemeréden

Hatalmas kastélypark fái mögött roskadozik gróf Stainlein Ottó egykori kastélya Felsőszemeréden

Észak felől Felsőszemerédhez (Horné Semerovce) közelítve már feltűnt az „őspark”. A sarkán, egy kis, mesterségesnek tűnő dombocskán látható romokat egy angolpark egykori építményének véltem. Ott álltunk meg, ahol a fák között belátni a 150-200 méterrel bentebb álló falakig.

Nem nehezítette kerítés a bejutást, akadálytalanul közelítettem a kastélyhoz, ami egyre szomorúbb képet mutatott. A tető nélkül pusztuló barokk, vagy klasszicista stílusú épület tekintélyes – a lovasberényivel vetekedő – szélességben roskadozott a park mélyén. A homlokzat közepén előreugró íves előcsarnok – amely erkélyt tarthatott valaha – két oldalán 6-6 ablak sorakozott, bár, mintha hiányzott volna onnan egy timpanon… A homlokzat még végig állt, ám az ablakokon már kisebb fák, bokrok nőttek ki – a rom fölé egy vaskos központi kémény emelkedett. A kastély előtti gesztenyefa-csoport a rendezett park maradéka lehet.

Valószínűleg kifosztották, tsz-iroda, vagy szociális intézet költözött falai közé, és harminc évvel ezelőtt beomlott a tető... Egykor Széchenyi István és Erkel Ferenc is megfordult itt.

Valószínűleg kifosztották, tsz-iroda, vagy szociális intézet költözött falai közé, és harminc évvel ezelőtt beomlott a tető… Egykor Széchenyi István és Erkel Ferenc is megfordult itt.

A kastély előtt, bal kézre egy – szintén – mesterséges dombocska oldalában egy kripta vagy pince valaha díszes bejárata omladozott. Bejáratát befalazták. A fák között visszafelé sétálva egy másik épület romja is előkerült. Két fala áll még, a többit halmok jelzik. Társaim türelmével visszaélve elrohantam az autóból látott romokkal „koronázott”, nagyjából négy méter magas dombhoz. Meglepődve láttam, hogy a teljesen lepusztult henger alakú építmény belül üreges (oldalán lyukak tátongtak), és oldalában lépcső maradványait pillantottam meg. A domb tövében viszont – elsősorban kőből faragott – oszlopok, oszlopfők és más kőfaragványok hevertek. Egy gloriett maradványának gondoltam, ami az angolkertek egyik jellegzetes építménye.

Utána olvastam: gróf Stainlein Ottó kastélya – mint Wilczek kastély – 1763-ban épült barokk stílusban, majd klasszicista stílusban átépítették. Eredetileg a Hellenbach családé volt, falai között Széchenyi István és Erkel Ferenc is megfordult. Fénykora a háborúval érhetett véget. Hogyan folytatódott? Valószínűleg kifosztották, tsz-iroda, vagy szociális intézet költözött falai közé, és harminc évvel ezelőtt beomlott a tető…

A park északnyugati csücskében talán gloriett állhatott. Maradványai a dombocska körül hevernek...

A park északnyugati csücskében talán gloriett állhatott. Maradványai a dombocska körül hevernek…

Felsőszemerédnek még két kastélya van – volt. Oberndorf Hugó romantikus-, és Ivánka László klasszicista stílusú kastélya. Jó, ha legalább tudják, amit akkor mi nem tudtunk, hogy a település 15. századi templomának oldalbejárata felett gótikus ajtókeret látható – rovásírással! Püspöki Nagy Péter szakértő fordítása szerint a szöveg így hangzik: „1482. KŰRAKÓ JÁNOS MESTER”.

 

Látogassunk el ezekre a helyekre! Lehet, hogy mi vagyunk talán az utolsók, akik láthatjuk romos kastélyainkat… A ma még büszkén állók- talán unokáink rom-kastélyai lesznek?

Harsáczki György

(2012-2013)

Értéket a fényre..!

Az Iparművészeti Múzeum szecessziós gyűjteményének kiállításán

 

Bármerre kalandozunk a történelem elsárgult lapjain – főleg a Kiegyezés és a II. világháború közötti időszakra gondolok -, mindig arra a következtetésre jutunk, hogy eleink mindent jobban csináltak: logikusabbak, józanabbak, emberibbek voltak, és jobban megbecsülték a kulturális értékeket, mint ma élő utódaik. Napjaink az ésszerűtlenség, a pazarlás, a spekulálás, a hagyományos értékek sutba dobásának jegyében múlnak, tengődnek…

Ez jutott eszembe az Iparművészeti Múzeum „A szecesszió mesterei” időszaki kiállításán is, amely az 1900-as párizsi világkiállítás Bigot-pavilonjának anyagával együtt került bemutatásra. Meg kell említeni, hogy a „mi” Lechner-féle szecessziós stílusú iparművészeti múzeumunk az elsők között felépült, igen jelentős ilyen jellegű múzeum.

A Loie Fullerról mintázott táncosnő-formába oltott asztali villanylámpa. Ez a párizsi szecesszió!

A Loie Fullerról mintázott táncosnő-formába oltott asztali villanylámpa. Ez a párizsi szecesszió!

Hogy a „mi” szecessziós gyűjteményünk kiemelkedő jelentőségű, az többek között olyan embereknek is köszönhető, mint az akkori főigazgató, Radisics Jenő, aki felismerte a már említett stílusirányzat törekvéseit, és évről évre gyönyörű alkotásokat vásárolt a múzeum számára itthon és külföldön. A Tiffany-cég üvegtárgyai, a scherrebeki szövőiskola kárpitjai, a svéd, dán porcelánok és egyéb francia és angol kézműipari alkotások mellett számos Zsolnay kerámiatárgy és hazai kárpitok gazdagították a gyűjteményt. A célja az volt, hogy ezeket megismertesse a magyar közönséggel, és egyben inspirálja a hazai művészeket, alkotókat.

A világkiállítás Bigot-pavilonjának megvásárlása is egy ilyen nagyszerű döntés volt, s a magyar állam támogatásával kerülhetett a múzeum „bugyrába” – a legnagyobb jószándékkal. Ugyanis azóta még sehol sem mutatták be azokat – együtt… Ilyen, és hasonló műtárgy vásárlásokra – mai szemmel nézve – elképesztően nagy összeg állt a főigazgató rendelkezésére, aki személyesen válogatta össze a tárgyakat. Hogy elherdálta-e ezt a pénzt? Nem! A pavilon 12 680 kg súlyú műtárgy kollekció önköltségi ára 20 000 frank volt, de Radisicsnak 5000 frankra sikerült lealkudnia…

A mintadarabokból, elemekből – falburkolatokból, kandallókeretekből, plasztikus díszű oszlopokból, konzolokból, frízekből – álló kollekciót novemberben bontották le Párizsban, majd 1901. január 15-én érkezett meg Budapestre. Itt a múzeum hatalmas pincéjébe került, ahonnan csak az 1980-as szigetelési munkálatok közben „került elő”.

 

A Porte Monumentale, a párizsi világkiállítás főbejáratát díszítő állatfríz medve figurája

A Porte Monumentale, a párizsi világkiállítás főbejáratát díszítő állatfríz medve figurája

A nagyvonalú, figurális és növényi díszítményekkel dúsan ellátott magas tüzű színes mázas kerámiákat ma is látni Párizsban szecessziós paloták, épületek homlokzatán – ezt fotók igazolják. Alexander Bigot kerámia-gyáros épületdíszei az eklektika, a historizmus és a szecesszió jegyében születtek, de egyik irányzat mellett sem tört pálcát: az agyag és a máz hatásai, megoldásai kötötték le a figyelmét. Az itt látható elemek legtöbbje Jules Aimé Lavirotte lyoni születésű építész két, ma is álló párizsi épületéhez készült.

 

Az épületdíszítmények után következő terem a szecesszió „krémjét” tárta elénk. Aki a szecessziós tárgyakat szereti, rossz ember nem lehet! Akár csalogató is lehetne a bejárattal szemben álló Tiffany-lámpa, ha az „előszűrő” nem a Bigot-pavilon lett volna. A műtárgyak között sétálva az amatőr műkedvelő is lassan felismeri a Zsolnay-kerámiákat mély, tüzes színeiről, organikus formáiról, vagy a new york-i tárgyakat – a számomra az art deco-t idéző leheletfinom színátmeneteiről, és rendkívül elegáns formáiról. A lidköpingi svéd vázák színei, formái is árulkodók – színeik hidegek, formái már messze nem leheletfinomak… A táncosnőformába oltott asztali villanylámpa hamisítatlanul francia, ráadásul a kor egyik legismertebb párizsi táncosnőjéről, az amerikai születésű Loie Fullerról mintázták.

Ablakszemöldök szélfúvó maszkja - zöld mázzal

Ablakszemöldök szélfúvó maszkja – zöld mázzal

Igen kellemes meglepetés volt a halasi csipke „szülőanyjának”, Markovics Mária varrónőnek, és a csipke tervezőjének, Dékáni Árpádnak „közös alkotása, egy 1906-ban készült, páva-motívumos legyező. Még sosem kapcsolták össze a szecessziót a nekem kedves hungaricummal, a halasi csipkével…

A magyar gyűjtemény 2013. február és április között a római Musei Capitolini-ben volt látható a 2013-as olaszországi magyar kulturális évad jegyében.

 

A kiállítás végeztével ismét megtettük „kötelező” körünket az emeleti galérián, ahol a szívet-lelket gyönyörködtető válogatás körbejárásával szoktattuk szemünket a széphez. Megemlítendő, hogy a múzeum anyaga az önzetlen magángyűjtők felajánlásaival is folyamatosan gyarapodott.

Itt olvashattam Bácsi Magda magángyűjtőről, s közben fanyar poén jutott eszembe… „Az utóbbi években – az adományozó jóvoltából – közel háromszáz távol-keleti és európai tárggyal gyarapodott a múzeum kerámiagyűjteménye. Bácsi Magda a szép tárgyak gyűjtését, szeretetét még gyermekkorában, édesapjától tanulta. A Svédországból 1994-ben hazatelepült zeneművész kollekciója igen sokrétű. A kvalitásban és mennyiségében egyaránt gazdag műtárgy-együttes mintegy öt évezred kerámiaművészetét prezentálja. …” – olvashattunk az adományozóról.

Ez csak Zsolnay lehet!

Ez csak Zsolnay lehet!

 

Minden kultúremberben ott szunnyad a szép tárgyak tisztelete – s talán birtoklásának igénye. Azonban nekünk, közönséges halandóknak legfeljebb egy-két, számunkra becses tárgyra telik – amit eleinktől örököltünk, s ha megtehetjük, tovább adjuk utódainknak, ha nem, a bizományiban végzi…

Harsáczki György