Nyugdíjas asszonyok cserélgetik egymás között a kajájukat
– Van egy adag savanyú uborkám, mit adsz érte?
– Van egy fél nagy almás sütim. Amit a menyem hozott…
– Azt már két hete hozta! Jó az még?
– Hát… egyszer már beszőrösödött, de lekapartam. Szerintem most jól néz ki.
– Hát legyen.
– Egyébként az uborka szerintem kevesebbet ér. Ha a süti friss lenne, akkor jönnél nekem egy ötvenessel… De nagylelkű vagyok.
– Nekem van egy szűk adag tegnapelőtti krumplis tésztám. És neked?
– Nekem tegnapi a lecsóm. Igaz, kétszer odaégettem már, de valamikor biozöldségből készítette a lányom. Most már inkább bioszén…
– Nincs kedved cserélni? Én szeretem a pirított zöldséget, és a kenyeresemben is találtam egy zsömlét. A krumplis tésztával nem tudnám kihasználni ezt a jó kis leletet…
– Áll az alku! Ma reggel vettem észre, hogy a két napja a kutyám tányérjába tett bableves tetején megkelt a beleaprított kenyér. Egész jól néz ki – mindenesetre jobban, mint amikor beleöntöttem. Ha abból kiveszem a legjobb darabokat és jól megborsozom, megpaprikázom, kiadósabbá teszem vele a krumplis tésztát. De az, ugye nem szőrös?
– Dehogy, azért nálam sem minden áll itt hetek óta! Ne képzeld már… Legfeljebb 8-10 napja, az pedig nem idő!
– Nna, akkor add ide a krumplis tésztát, mert megyek a boltba, kiöntöm a szívemet a pénztárosnak.
– Jól nézd meg, hogy sokan álljanak mögötted, zsebeld be a rosszallásukat. Röhögd ki őket! Nekik nincs annyi idejük!
– Persze, ezt a poént sose rontom el! Nna, add a tésztát!
– Nem baj, ha nem adom oda ezt az ételes dobozt, mert még kellhet? Átöntöm egy nagy tejfölös dobozba.
– Öntsed. De nem kellene azt kimosni előbb? Olyan sárga izék vannak rajta…
– Ne csináld már! Két hónapja hozzá sem ért senki. Akkor ürült ki.
– Jó, jó, ne kapd már fel a vizet…
– Hehehehe…
– Ja! Hehehehe!
– Vizet..! Hehehehe, mikor látott ez a mosogató vizet! Hehehehe!
– Hehehehe!