Mosonmagyaróvár – város, aminek két szíve van (3-4. rész)

Kelepelők között, száraz víziúton…

 

A Magyar utca végéhez érve Habsburg Frigyes főherceg ülőszobrához értem. (Csodálkoznék, ha nem egy Hőnel Béla-tervezte épület előtt pihenne.) A sörgyár innen ugyan kinéz még valahogy, de a láthatóan üres épületen, fenn, az eresz alatt már négyzetméternyi beázások láthatók. Nyilván a főherceg sem tette szóvá, mert nem oda néz…Talán inkább a Deák Ferenc tér napsütötte oldalára ülne át – ha tehetné – így kora délután. De a padok ott is árnyékban vannak.

 

Kikötőt kapott az Uradalmi malom!

A Deák teret – első blikkre – egy kis szászországi városka főterének is „el lehetne adni”. A tekintélyes méretű Szentháromság szoborra néző kétemeletes barokk házak, és a már messziről szembe ötlő neoreneszánsz új Városháza adják ezt a hangulatot. Ez utóbbi 1892-ben épült, és korábban Vármegyeház volt – udvarán még látható egy árkádsor a régi épületből. Az előreugró középső homlokzat számos emléktáblát hordoz, közülük a legérdekesebb Napóleon ittjártának állít emléket. A hadvezér 1809-ben augusztus 31-én és szeptember 1-én átutazott a városon – miután serege Győrt bevette -, de a régi megyeházán már augusztus közepétől folytak az osztrák-francia béketárgyalások.

A szintén a térre néző 17. századi barokk uradalmi kastély megint csak látott napóleoni dragonyosokat… Egy beálló kisteherautó után besurrantam a nyitott kapun, s belül szép árkádos belső udvart találtam. (Később kiderült, hogy a kapu mindig zárva van.) Kossuth Lajos is ennek az épületnek a sarokablakaiból intézett beszédet „4000 kaszás paraszthoz” 1848. október 23-án.

Végre megérkeztem a Malom-ági Lajtához. (Ennek névtábláját sem tudtam fogászati cégér nélkül lefotózni…) Ekkor láthattam a biztató változásokat. A hídtól felfelé is, lefelé is „műtárgyakat” építettek be a mederbe. Sajnos a mederkotrási munkák miatt a vizet fentebb elrekesztették, s így csak kisebb állóvizek „képviselték” a Lajta-ágat. A műanyag betétekkel kirakott keskenyítő beton csatornák futását nézve el lehetett képzelni, hogyan siklanak lefelé a kenusok. Folyásirányba tekintve pedig ott állt végre a malmok malma, a négyemeletes Uradalmi malom. Előtte kényelmes partraszálló helyet építettek ki – amolyan modern brüsszeli stílusban -, az évtizedek óta rogyadozó partfalat pedig hasonlóképpen erősítették meg.

 

Száraz lábbal a vízi csuszka-csatornán

Azonnal lesétáltam a „kikötő” kavicságyára, s innen vettem szemügyre a kallódó malmot. Még mindig elegáns, jól tartja magát – állapítottam meg, de közelebbről már aggasztó repedések sora látszott. Viszont látszott az is, hogy van itt valami turpisság, hiszen átláttam az épület alatt! Csak nem átsurranhatnak a kenuk? – hüledeztem, de nem sokáig: kicsit meggörnyedve átsétáltam a sötét járaton. Nem bántam, hogy a nem fut víz a bő 20 méteres alagútban. A túloldalon viszont egy „intim nosztalgia kert” fogadott. A közel két méterrel alacsonyabb mederben békésen állt a víz, amelyre egyik oldalról a malom monumentális falai, a másik oldalról zöldellő fák néztek. A nosztalgiát a malom hatalmas, rozsdás, szegecselt acélhídja szolgáltatta, amelyen máig látható két malomkeréknyi tárcsa, amelyről talán 1989 óta lógnak a foszladozó kötelek…

Ez a hatalmas malom működött talán legtovább hazánkban – 1989-ig. S bár ezen a helyen már a 17. században is malom állt, az „üzemet” többször átépítették, korszerűsítették. 1840-ben szinte újat építettek a régi helyére, majd fokozatosan gőzgépeket telepítettek a falak közé, hogy a vízhiány ne hátráltassa a munkát. A 20. század elején a vízi kerekek helyébe nagyobb teljesítményű turbinákat szereltek, s az akkor felszerelt gépek 1989-ig helytálltak. Később villamosították. A rendszerváltás után magánkézbe került, de azóta is üresen áll, állapota romlik, és a hasznosítási elképzelések sem valósultak meg. Talán a nagy méret – amit a Trianon előtti intenzív gabonakereskedelem indukált – teszi lehetetlenné a kihasználást. Innen látni már, hogy a sörgyár egyik tűzfalát lassan már csak a Szentlélek tartja…

 

Tervek, programok, projektek…

Nemrég, 2008-ban nyert junior Prima díjat diplomadolgozatával egy helyi születésű építészmérnök hallgató, Paál Zsófia. A mérnök hallgató (azóta már biztosan végzett) közhasznú funkciót tervezett a Malom Szalon fantázianevű rendezvényközpontnak. Kifejezetten jó, hogy a malom központi helyen áll, a vár, az egyetem és a belváros között, a gyalogos, a vízi(!), és kerékpáros útvonalak metszéspontjában. Az épület terei kiállításoknak, konferenciáknak adhatna helyet, a vízparton kávézó, vízisport-központ létesülhetne, a vízen pedig szabadtéri színpadot képzelt el Zsófia.

De úgy látszik a fantázia nem kifizetődő: a tulajdonos egy kétszáz szobás gyógyszálló kialakítását tervezi, amely egyben gyakorlati oktatóbázisa is lenne a gyógyturizmus szakmának. A „projekt” ötmilliárd forintos…

A malmot megnéztem minden lehetséges oldalról, majd jöhetett az Ó-vár, amelynek vizes árka már régen száraz terület, és szépen parkosították. A kerítésen látszik ám, hogy a gesztenyefákról olykor-olykor rázuhan egy nagyobb ág… A vár hídjánál viszont gondoltam egyet, és továbbmentem a szórakozóhelyként funkcionáló, klasszicista épület mögött a kerékpárúton. Ötven méter múlva ott is találtam egy információs táblát a Leitha-Lajta-programból – a 9. kikötőről.

 

Ahol a gazdák összetartanak

A vár hídján viszont fogászati turistának néztek: angolul szólított meg egy éttermi szórólapot osztogató pár. Nem az volt a kínos, hogy én nem voltam külföldi, hanem az, hogy a szórólapot külföldieknek szánják. Nekik „belefér”.

A várat mindenkinek ajánlom, azon belül is a dombba süllyesztett bejárati folyosót, amely 1440 után épült – gótikus ülőfülkéi mellett több érdekes emléktáblája is van. Az első a már említett római felirat másolata, a többi pedig az évszázados gazdaképzés (Nyugat-magyarországi Egyetem, Mezőgazdaság és élelmiszer tudományi kar) mártírjainak nevét örökíti meg: az 1848-49-ből, a Rongyos Gárda idejéből, a második világháborúból és 1956-ból. Vigyázat, itt minden a gazdákról szól! Szerencsére az ódon, mélysárga színű épület udvarára is be lehet sétálni, ahol – úgy, mint a kapujában – mezőgazdasági szakemberek, úttörők, újítók szobrait és domborműveit láthatjuk. A zárt udvaros főépület első szintje 1602 előtt készült, a második pedig már 1810 körül, amikor a várnak már nem volt katonai jelentősége. 1600-ig gótikus várkápolna is kapcsolódott a várhoz, s ennek nyoma ma is jól látható az északkeleti sarkon. A „tornyos várat” egykor körülvevő vizesárokból csupán az észak-északnyugati íven láthatunk vízfelületet, a többi oldalon éppen csak egy sekély árok látható.

Az egyetem újkori melléképületei közül a reprezentatív szecessziós méltó a figyelemre – itt éppen nemzetközi makett-kiállításra készültek. A 19. század elején elbontott bástyák-földbástyák halmai alatt kiterjedt pincerendszer húzódik meg, ahol a közelmúltban élelmiszeripari-gasztronómiai bemutatóteret hoztak létre étteremmel, látványkonyhával és kiállítással, amely a Hanságról, a Szigetköztől, illetve az aranyászatról és a halászatról szól. (Most zárva tart – gazdasági nehézségek miatt…)

 

Kacsák a pangó vízben…

Dél már régen elmúlt, de a napsütést – és magamat – kihasználva a városi felső, azaz Akóts malom nyomába eredtem. Emlékeztem ugyan a megjelölt utca nevére, de jobbnak láttam a medret követni. Szerencsére, jó megérzéssel egy kellemes rejtekútra tértem, amely a „kertek alatt” követte a Malom-ági Lajtát: a Fő úttól a Lajtaszer és Gorkij utcák kereszteződésébe. Pangott némi víz a mederben – egy vadkacsapár abban az állott vízben volt kénytelen köszönteni a tavaszt. Száz méter múlva közkedvelt játszóteret érintett az ösvény, s innen kis sétánnyá szélesedett a rejtekút. Gyerekek sompolyogtak elém a játszótérről – egy kutyát akartak lerázni, bár a kutya észre sem vette a kisiskolásokat, csak éppen arra ment.

A fás parton továbbgyalogolva egy-kettőre felismertem a malomépületet, amelynek legfeljebb a fekvése árulkodik néhai feladatáról. Utána olvastam. A malmot Haasen Hans molnármester építtette 1647-ben „három-járatú (vízikerekű) kelepelő malommá”. Ez azért érdemes megemlíteni, mert még 140 évvel később is, a II. József korabeli térképen is három kereket ábrázoltak. (A városi alsónak, azaz a mai Városinak két kereket rajzoltak.) A másik két malomhoz hasonlóan ez is ráépült a vízfolyásra, vagyis a malom mindkét parton állt. Az épületegyütteshez egyébként lakóház és raktár is tartozott.

 

Az Akótstól az asztalig

Az Akóts-csal egy malomtűz „végzett” 1910-ben, pont a modernizálása után. Tönkre is ment bele utolsó tulajdonosa, Akóts Gyula. A malmot nem szerelték fel újra – a meghagyott bal parti tömböt lakóházzá alakították át. Miután rászóltam a gyerekekre, hogy ne dobálják a kacsákat, visszasétáltam a csatorna másik oldalán, ahol észrevettem a Temető-árok zsilipjét, s a kertek alatt elfutó száraz medret. Innen került víz a Városi malom lapátjaira..! Csak jó lenne ezt vízzel telve is látni…

Ezután már teret engedhettem kulináris vágyaimnak, és sebesen siettem vissza a forgalmasabb belváros felé. Keresztülvágtam egy barokk átjáróházon, aztán a Cselley-házat és a Városkapu teret érintve ismét a Magyar utcában voltam. Egyúttal bajban is voltam, mivel sehol sem rám, hanem a tőlünk nyugatabbra, nyugodtabban élőkre készültek a vendéglőkben. Végül csak leültem és megtapasztaltam az óvári konyhaművészetet…

 

(Bátortalanul leültem a Barokk udvar mögötti kisvendéglő asztalához, sört kértem és egy étlapot. A főételek 2000 Ft körül kezdődtek – a kislány ajánlott is egy „kiadós” fogást, de egy olcsóbbat is. Elkalandoztam az olcsóbb fogások felé, majd rákérdeztem, hogy mi micsoda. – Az előétel… – világosított fel a hölgy. Vagyis azzal nem lehet jóllakni. – Akkor hozza nekem azt a sertés szűzérméket… – engedtem el magam. Nagyon jól esett. De nem is terheltem meg a gyomromat vele: már előre lejártam a felét. Aztán – miután nem gyakori az ilyen különleges (és különösen drága) étel, felírattam a költemény alkotóit. Íme: sertés szűz zöldbabbal, baconnal tornyozva, céklás – céklával színezett – burgonyapürével.)

 

Emlékek kergetése az asztaltól az Itatóig

Tömegturizmussal terhelt terület…

Már az asztalnál kiterveltem, mivel fárasztom ki magamat a maradék, világos órákban: felkeresem annak az 1986-os nyaralásnak számomra emlékezetes helyszíneit, ami miatt ott voltam. Tudtam, hogy az egyetemi rész, a kollégium a váron és a Lajtán túl található, így fizetés után kisétáltam a belvárost ölelő Malom-ági Lajtához, amely körül – miután közelebb volt a Flexum termálfürdőhöz – jóval puccosabb a környék. A Lajta-ágat csinos fa-gyaloghidak keresztezték, és minden épületben volt legalább egy fogorvosi rendelő. (Ma már gond lehet egy új fogászati cégnévvel előrukkolni.) A többi cukrászda és ajándékbolt volt – az itt élőknek talán egy „mezei” ABC-jük sincs! A mederben állt a víz, de ide ömlött a fürdő fölösleges meleg vize is.

 

Régen volt – hogy is volt?

Elsétáltam az Uradalmi malomig, aztán a Halászi felé tartó Cserháti Sándor utcát követtem. Itt – uram bocsá! – nem a barokk Lucsonyi Szent Anna kápolna ragadta meg a figyelmem, hanem a mögötte, az egyetem területén álló modern, szürke épület, amely talán ma is ebédlő, étterem. Ott kérdezték meg előzékenyen egykoron a felszolgálók szüleinket az elfogyasztott kiadós ebéd után – üres tányérjainkat látva -, hogy hozhatnak-e még tejbegrízt a gyerekeknek, ha nem lett volna elég. Hja, a vidám 80-as évek!

És már ott folyt mellette az ismerős Lajta, és a víztükör fölé ugyanúgy hajoltak a Wittmann Antal park hatalmas platánjai, mint 28 évvel ezelőtt. De hogy a túlparton álló hatvanas évekbeli és dizájnú mini élelmiszerbolt is ugyanúgy álljon és üzemeljen, mint 28 éve! Csoda!

De már húzott magába a hatalmas parkerdő, amelynek szinte teljes egészében virágzó medvehagyma borította az alját. A park a névadó tudós mezőgazdász munkássága révén jött létre a mocsarak lecsapolása és a folyószabályozás révén. Ebben a csodálatos környezetben építették fel a kollégiumokat és a sportlétesítményeket. (A város sokszínű látnivalóihoz és vizeihez, valamint a környék felkereséséhez kifejezetten alkalmas a kerékpár – s itt ez a hatalmas park is.)

 

Nosztalgiaséta

Épp egy ilyen kollégiumhoz indultam, még pedig az azóta is létező, két széles sétány között induló rossz bitumen nélküli ösvényen, amely mellett emlékmű jelzi az egykori, 1961-ben ültetett Gazdászfa helyét. 1986-ban közepe már félig ki volt korhadva a törzse, de még bírta a faóriás – mindig mellette jártunk el ebédelni vagy éppen kirándulni. Frissen kihajtott levelekkel borult Wittmann professzor mészkő szobra fölé egy platán csoport – még csak néhányan heverésztek a jókora tisztáson. Talán még diáksörözők is akadnak itt – paradicsom bio-egyetemistáknak. Minden forduló ismerős volt – és megérkeztem a Gazdász utcába. A kerítés mögött a „Kis Gazdász” becenevű kollégium neobarokk épülete köszöntött, rá merőlegesen pedig a modern kollégium tömbje állt, ahol egykor üdültünk. Mintha minden kicsit kisebb lenne – hagyjuk…

 

Megérzéseimre hagyatkozva

Visszasétáltam a Lajtához, ahol újabb cél tűztem ki magam elé: megkeresem a magunk között sokat emlegetett szabad strandot a Mosoni-Duna partján! Ez már nagyobb falat volt, hiszen a város többet változott erre. Elindultam a Halászi út mellett, és ahogy „jött a ráérzés”, egy ösvényen a Lajta füves partján futó gyalogútra kanyarodtam a galériaerdő fái között. A sétány fürdött a délutáni napfényben. Az emlékfoszlányaimra hagyatkoztam. A parton nem sokkal arrébb egy hófehér képoszlop-félét érintettem: az ún. Háromszög kápolna egykor a máriakálnoki búcsújárás egyik állomása volt. Nemsokára megszólítottam egy futó fiatalembert, de nem tudott segíteni, mert ő még nem itt élt, amikor én erre nyaraltam…

Elhagytam a folyót, és a Kálnoki úton folytattam. Most is volt erre egy lovarda – ahogyan egykor – de a környék merőben megváltozott. De amikor a bal oldalon elfogytak házak, ismét beugrott „valami”. Átvágtam keresztbe a földhalmokkal csúfított füves területen, és a Strand utcába értem – párhuzamosan a Mosoni-Dunával. Egy családi ház előtt parkoló mikrobuszon megint csak egy fogászat reklámját olvashattam. – Kit keres? – szólított meg egy férfi. Erre felvázoltam nosztalgia-körutamat, és hogy egy szabad strandot keresek. Odakísért, mert ő pedig a strand mellé, a vízi sporttelepre igyekezett. Mintha láttam volna őt később egy Lajta-projekt riportfilmben…

 

Kevesebb víz – több kajak alatt

Kicsit már régen volt az, amikor a jóval magasabb állású Duna-ágban csordát láttunk itt fürdeni! De ebben sem tévedtem: a hely neve Itató szabad strand volt… A rendezett halásztanyák, kis házacskák sorakoztak tovább – egykor meg semmi. Bezzeg 86-ban száz méterrel fentebb belendültünk egy vastag kötélen a nagy sodrásba, ami levitt bennünket a strandig. Néha belekapaszkodtunk a lelógó ágakba is, és lebegtünk a Mosoni-Dunán… Régen iszapba érkeztünk itt – ma kavics van a szélen. Egykor egy kis fabodegából lehetett ez-azt vételezni, ma pedig a fakocsma mellett széles kiülő várja a kikapcsolódni vágyókat a nyárfák alatt. No meg a sporttelep sport-ikonjait, akik közül két hármas kajak is kikötött – hat lánnyal. Volt is nagy zavar: – A hajam, a hajam.!

De négy négyes kajak is lecsorgott előttem – az arcokból ítélve kétség nélkül németek vagy osztrákok voltak. Mi mikor adhatjuk már át magunkat a „csónakázás” önfeledt élményének? Vagy nem csak a pénzen múlik, tényleg nem szeretünk mozogni?

 

Tejgép a lakótelepen

Megpihentem – ma minden láttam, amit csak akartam. Ha én otthon ezt elmesélem! Szállásomra indultam. Kézenfekvő volt a közeli Kiserdő út, mely éppen odavezetett. A Lajta hídján ért az alkonyat – onnan kaptam lencsevégre a „mosoni tripodot”, a háromlábú víztornyot, de a fák lomjai között felfedeztem a város látnivalójának kikiáltott szélerőmű-park egyik kerekét is. Erre is kisebb erdők őrzik a Duna szúnyogjait. Besétáltam a szocializmus városközpontján, amelynek háztömbjei nemrég kaptak színes városkép-dekorációkat. A nap utolsó meglepetése viszont egy tejautomata volt. Mondom: automata! 180 Forint bedobása után 1liter házi tej folyik ki az odatett edénybe! Miért is nem láttam működés közben… Szinte beleszédültem az ágyamba.

 

Ahol a boldogok tanultak…

Másnap már nem sok „feladatom” maradt. Benéztem volna a Hanság Múzeumba, de sajnos ismét zárva volt minden kapu. (Megtudtam, hogy a múzeumépület központi udvara üvegtetőt kap, s ezért zárták be.) Így hát megcéloztam a Várat, melynek területén sok látványos programot kínáltak ezen a napon. A Magyar utcán átvágtam Magyaróvár központján, de a templom hátuljánál egyet gondoltam, és a Városház utcán át kiléptem a Fő útra. Mintha csak megéreztem volna, hogy a Piarista iskola még tartogatott valamit számomra. Beléptem az kapualjba, felfedeztem azt a táblát, amelyen az iskola kiemelkedő diákjait sorolta fel. Batthyány-Stratmann László ott volt az első helyen! A herceget a „Szegények orvosának” nevezték el betegei és tisztelői, s ehhez nem szükséges magyarázat. Az 1931-ben elhunyt mélyen vallásos szemorvost 2003-ban boldoggá avatták!

Az iskolaudvar sarkán egy férfi pörköltet főzött – üstben, szabad tűzön. A bentlakásos iskolának Erdélyből voltak vendégei, őket várták ebéddel. A férfi kedélyesen felvázolta az iskola és rendház újkori történetét, és hagyta, hogy körülnézzek az átjárókkal összekötött udvarokon. Az iskola és rendház három épületből áll, s ebből kettő régi. A legkorábbi részt 1739-ben már álló, barokk polgárházakból nyitották egybe, a másik pedig a Főhercegi kastély, amely alig fiatalabb. A rend 1994 óta rengeteget javított, újított, szépített az épületegyüttesen – amelyet visszakapott az államtól -, s a szépítésben sokat vállaltak a szülők.

 

Aki dudás akart lenni..!

Eztán már gyorsan megérkeztem a várba, a szecessziós egyetemi épület aulájában megrendezett makett kiállításra, s velem együtt megérkezett a napsütés is… Épp katonai hagyományőrzőket „vadásztam” fényképezőgépemmel, amikor megérkezett talpig „egyenruhában” hazánk sokáig első skótdudása, Kéri György dudás. Ő nem csak a skótot tudja ám fújni! …hanem fújta már a MÜPÁban, a Parlamentben, Edinburgh-ban és Perthben, orgonával és anélkül. „Áldásos nemzetközi tevékenységéért” 2009-ban állami bronzkereszt kitüntetést kapott, amit büszkén visel.

Nem kért figyelmet, hanem „belecsapott a húrokba” (sem neki, sem a skótdudának nem volt rá szüksége). Kéri úr weboldalán olvashattam, hogy valaki megjegyezte neki: „Láttalak játszani és nagyon szigorúan néztél ki.” A dudálás mellé nem fér se mosoly, se pózolás: nagyon erősen kell fújni! – magyarázta. Negyedóra kelta dallamvilág után egy biccentéssel besétált az épületbe.

 

Makett versus baranta

A makett-világ nem a kenyerem, így hát végignéztem a komáromi Tolma-baranta csoport ősmagyar harcművészeti bemutatóját. Egyórás bemutatójukkal kitettek magukért (íj, kard, fokos, szekerce, birkózás, kopja stb.), ám műsoruk pörgősebb lenne, ha vezetőjüknek nem kellene egyszerre bemutatózni és azzal együtt mindent elmagyarázni. Aztán bent is szétnéztem. Ismét találkoztam Kéri úrral, aki kedélyes, és önérzetes ember: szívesen válaszolt kérdéseimre.

Nem sokkal ezután a nagy csarnok felső emeletéről harsant fel a dudaszó – és addig megállt az élet, mindenki őt nézte. Felkérésébe még egy fellépés foglaltatott benne, s erre meg is invitált. Itt a Titanic muzsikája is felhangzott, s Kéri úr egy üveg valódi skót whisky-t ajánlott fel azoknak, akik eközben eljátsszák a Titanic „repülős jelenetét”. Sajna a párok bátortalanok voltak – de én azért készíttethettem egy közös képet a művész úrral…

Azokban az órákban sem jártam csukott szemmel, amíg átszeltem a várost a vasútállomásra menet. De azt már keresse meg mindenki magának, mi maradt ki mosonmagyaróvári cikksorozatomból… és járjuk csak a falvakat, városkákat gyalogosan, vagy kerékpárral, mert skótdudásokkal csak így találkozhatunk!

Harsáczki György