Mosonmagyaróvár – város, aminek két szíve van (1-2. rész)

Egy álmos városrész „lőporfüstös” emlékei

 

Lead: Eveztek-e már kenuval vízi kalandpályán, városon belül? Ha igen lenne a válasz, a Mosonmagyaróváron belül „felturbózott” Malom-ági Lajtát biztosan nem ismerik: egyedülálló a maga nemében! Ausztria és Magyarország 2011-2013 között egy elnyert pályázat után közös fejlesztésbe kezdett a Lajta víziturizmusának fellendítésére. A Leitha-Lajta-projekt során a vízi túrázásra kifejezetten alkalmas Lajta utolsó 60 km-es szakaszán kikötőhelyeket, pihenőket, építettek, információs táblákat tettek ki, megszervezték a folyószakasz „karbantartását” – így hajtva még egy kis vizet a régió és Mosonmagyaróvár malmára.

Apropó, malom! A Mosonmagyaróvár nagyobb malmait hajtó Malom-ági Lajta medrét kenu és kajak-kímélő műtárgyakkal, mederszűkítőkkel látták el, hogy kisvíz esetén is biztonságosan és fennakadás nélkül lehessen elsiklani a város nevezetes épületeinek árnyékában. Az élmény-víziút többek között – mint valami vízi alagúton – a közel 400 éves Főhercegi malom alatt is átvezet.

 

Van hazánknak néhány olyan városa, amelyek neve ismert ugyan, ám legtöbb hazánkfia még sem tud róluk semmit – tisztelet a kivételnek. Nekem Mosonmagyaróvár a kedvenc ilyen „ismeretlenem”. (Néhány éve jelent meg hiánypótló írás lapunkban.) Ez az a kisváros, amelyen mindenki „átdönget” Ausztria felé, és soha nincs rá ok, hogy meg is álljon. De ismeretlenségének legfőbb oka az lehet, hogy csak 1939-ben egyesült Magyaróvár és Moson településekből, s jött létre Mosonmagyaróvár néven: nem „épült be” a köztudatba. A nyugati határátlépés miatt valószínűleg a hatóságok az erre kíváncsiskodó idegenekre sem néztek jó szemmel.

 

Hogy volt, hogy volt..!

Egy nagycsaládosok részére kitalált és megszervezett kedvezményes nyaralás azonban csak szép emlékeket ébreszthet! Az 1980-as évek végén, szüleimmel átélt vakáció engem valóban összekapcsolt a várossal. Szállásunk a Nyugat-magyarországi Egyetem Mezőgazdaság- és Élelmiszertudományi Karának kollégiumában volt, de ami a legfontosabb: a programot a zseniális Frici bácsi szervezte. Így láttunk a várat, a várost, ismertük meg filmvetítéssel a szigetközi aranyászatot, jutottunk el lovardába, utaztunk Győrbe, Hédervárra, Lébénymiklósra, és (nagyon fontos) kaptunk tippet a Mosoni-Duna-i strandoláshoz… Én ezekkel az emlékekkel szálltam le a vonatról.

 

Gazdászoknak majd katonáknak…

A vasútvonal hosszan elnyúló város déli végét érinti: az állomás melletti kerékpárparkból ítélve sok az ingázó dolgozó. Annak ellenére, hogy az állomás előtt álló térképen láthattam a kétpólusú város szerkezetét, alaposan „elnéztem” a léptéket: beazonosítottam az állomást, a túlsó végen a várat, és e kettő között még néhány érdekesnek tűnő intézményt. De hogy közöttük milyen hosszú az út..! Nem is sejtettem.

Gyorsan irányt tévesztettem a virágzó, friss, zöld lombos a kertváros utcáin, de nemsokára a Mosoni-Duna partjára kerültem, ahol egy jókora romantikus stílusban emelt gyárépülettel találkoztam, a Kühne Mezőgazdasági Gépgyárral. A cég méltán büszke a homlokzaton is olvasható 1856-os alapítási évszámra, habár eleinte csak egy, a Magyar-Óvári Császári és Királyi  Gazdasági Felsőbb Tanintézet növendékei számára létrehozott mezőgazdasági gép-kiállítási térrel vetették meg a lábukat. A századfordulóra már 40 000 nm területűre nőtt gyár az első világháború előtt és alatt már a hadsereg számára is gyártott felszerelést és hadianyagot. A vesztes háború után azonban visszaesett a termelés.

 

Lőporgyár – rohamléptekkel

A Kühne-gépgyár még szerencsésnek mondható, nem úgy, mint az a hatalmas Lőporgyár, amelyet még 1913-ban kezdtek el építeni 288 hektárnyi területen – és két évvel később már termelni is kezdett! A napi 12 tonna lőport előállító gyárhoz lakótelep, ágyúlövölde, kórház és kaszinó is tartozott. 1918 után ennek is befellegzett, s a területén létrehozott utódgyárak is mára jórészt megszűntek. A közelben van a hírhedt mosonmagyaróvári 56-os sortűz helyszíne is. A század eleji vasbeton építészet eme hatalmas és páratlan emlékei ugyanolyan ismeretlenek, mint Mosonmagyaróvár egyéb látnivalói. Ezt viszont különösen nehéz hasznosítani.

A Duna-parton a Vízimalom Hotel áll, a régi parti malom erősen átépített épülete – romantikának se híre, se hamva. Valamikor itt ömlött a Lajta a Dunába. A folyót most kotorták, átellenben földhányások csúfították a partot: állítólag kerékpárút is épül. Bős óta lényegesen alacsonyabb a vízszint. Igyekeztem nem megzavarni a parton futó kerékpárút mellett sütkérező vadkacsákat, s a Szent István király út régi, s egyre inkább városiasabb épületei között lépdeltem. Megpillantva a Nepomuki Szent János plébániatemplomot úgy gondoltam, hogy nemsokára szálláshelyemre érek, megszabadulhatok nehéz táskámtól, és kényelmesen fedezhetem fel Mosonmagyaróvárt. Pedig még csak Mosonban jártam.

 

Ahol már Mária Terézia is sárba lépett…

Moson a 17-19. században az Ausztria felé történő gabonakereskedelemnek köszönhetően igen szépen fejlődött, gazdagodott. Akkor épülhetett még – nekem – az 1980-as évekből ismerős óriási magtár is. A 300 éves épület 2012 óta a Futura Interaktív Természettudományi Élményközpontnak ad otthont. Nagy öröm az, ha egy régi építményt hasznosítani tudnak (csak nem az utolsó pillanatban?), de hallottam morgókat is, akik haszontalannak ítélték a központot… Mindenesetre Moson városrész szinte alszik Magyaróvárhoz képest! A műemléképületek állapotáról már nem is beszélek.

Meglepetésemre a Mária Terézia nevét olvastam a templomkapu felett. Egy legenda szerint, amikor a királynő erre járt, hintója megrekedt a mocsaras mosoni sárban, s ebből a szorult helyzetből a mosoni polgárok szabadították ki. Mária Terézia köszönetképpen ígéretet tett arra, hogy ha Moson polgárai alkalmassá teszik azt a helyet egy templom építéséhez, akkor ő templomot építtet – s így is történt.

 

A deszkák között fütyül a szél…

Az egykori pezsgő kereskedelemnek két szálló is emléket állít: az eklektikus Fehér Ló Fogadó és a barokk Korona Szálló épülete. Az előbbi ma – helyreállítva – Közösségi Házként igyekszik felrázni Mosont, bár a bejárat üvegén nagyobb a Mozi felirat, az utóbbi viszont a városrész legszebb épülete is lehetne, de e cikk megírásakor még szégyenfolt. A sorsa már tipikusan ex-szocialista-vadkapitalista, ahogy ez nálunk lenni szokott. A háború után erre-arra használták, bérlakások is voltak benne, de állapota csak romlott (minek is írom le, hiszen ismerős történet). 1998-ban elkelt, de a hasznosítása elmaradt – nem alakítottak ki benne „emelt szintű” idősek otthonát. Az önkormányzat már régóta büntetéssel fenyegette a tulajdonost a homlokzat-felújítás elhanyagolása miatt, ám a válaszra tíz éve vár… Tető legalább van rajta. Az önkormányzat most lépett az ügyben, és augusztus 20-ra kész lesz. Ááá, mégsem – csúszik: remélhetőleg 2014 szeptember végére lesz kész – amikor „még nyílnak a völgyben a kerti virágok”.

 

Új centrum szépül…

A szállót eredetileg családi kúriának építtette Zsidanics István 1727-ben, s az elegáns épület legfigyelemreméltóbb dísze a kapu díszes-íves párkányzata a Zsidanics-címerrel. Zöld lesz, ha megéljük – az akkor látott hanyagul bedeszkázott ablakok katasztrófa-filmeket idéztek fel bennem.

A templom előtt már „kulturált” terecske díszlett virágokkal és Szent István király szobrával. Sajnos a templom előtt és után álló leharcolt házak állapota azonban az 1970-es éveket idézi. Óvár felé sétálva a barokk utáni stílusok mind-mind képviseltetik magukat (klasszicista, historizáló, szecesszió), és nincs hiány emléktáblákban sem. „Kossuth Lajos 1848 október 22-23-án itt fogadta Moson mezőváros lakosságának lelkes ünneplését” – olvastam.

Moson központja egyre inkább a Kápolna tér, amelynek parkját a piac, a Rozália kápolna és a világháborús emlékmű szegélyezik. Ide néz Ostermayer Károly Alapítványa által 1891-ben épített első kisdedóvó tornyos épülete is. Egy árnyas szabadtéri piac praktikus feltételeit nemrég teremtették meg, de a szomszédos tereket is folyamatosan rendezik – Moson több évtizedes lemaradásban van magyaróvári városrészéhez képest!

 

Lakótelepet a foghíjjba!

Közintézmények és egyre alacsonyabb régi lakóházak kísérték a fő utat a néhai településhatárig. Mert az 1950-es években a két városrész között kezdtek hozzá egy új központhoz, amely – láthatjuk majd – nem volt túl sikeres. A blokkházakkal átellenben csak néhány szecessziós, eklektikus villa állt akkoriban. Lakótelepekkel töltötték ki a nagy „hézagot”. Végre elértem az Erkel Ferenc utcáig – mely már inkább Magyaróvár széle -, elfoglaltam szállásomat, s egy óra múlva felfrissülve folytattam sétámat a „másik” városba.

 

Malmok, Lajták, stílusok

Egy főépítész és a lokálpatrióták

Magyaróvár külvárosa is több érdekes épülettel szolgált – csak a Szent István király út mentén. A Hunyadi János utcánál egy, az erdélyi fatemplomokra emlékeztető református templom áll. Sokáig azt hittem, hogy bizonyosan új építésű, de tévedtem: a belül is szépen festett-faragott épületet 1940-ben szentelték fel, és Szeghalmy Bálint tervezte.

(A tervező építészetére Kós Károly munkái voltak nagy hatással – főként református templomokat tervezett a két háború között. Mint Miskolc főépítésze ő tervezte az 1997-ben felgyújtott Deszkatemplomot, és az Avasi-torony helyén korábban álló Rákóczi kilátót is. Az előbbit 1999-ben újjáépítették, az utóbbit a szovjetek lőtték szét 1956-ban, ennek is felvetődött az újraépítése. Lám, hová el lehet jutni a világhálóval…)

Pár házzal errébb egy ízig-vérig art deco stílusú villa áll kifogástalan állapotban. Szemközt vele egy harmadik időszak stílusa, a Monarchia békeidejének kiskastélynak is beillő villája nézett ki a Manninger János lakótelep szürke blokkjai közül. A Pálffy-villa. Hőnel Béla izgalmas épületeivel mindenütt lehet találkozni Mosonmagyaróvár 1930-as évekbeli határain belül, legyen az közintézmény vagy akár villa. Például itt van azonnal a szomszédban álló Hansági Múzeum, amely 1913-ban épült neoklasszicista-neoklasszikus stílusban. Maga a múzeum intézménye már 130 éves patinával büszkélkedhet: a Mosonmegyei Történelmi és Régészeti Egyletet 1882-ben hozta létre három komoly lokálpatrióta, s az egylet a városnak és az egész vármegyének igen jelentős, s azóta is gyarapodó szellemi örökségét alapozta meg.

Az ugyanebben a körben álló tekintélyes méretű, nemrég felújított általános iskola a szecesszió igen szép példája a városban.

 

Háromszáz!

Mielőtt ez után az építészeti felvezető után belépnénk Magyaróvár belvárosába, el kell mondanom, hogy ez a város világelső az egy lakosra eső fogászatok, s fogorvosok számában! A 30 ezres városban 300 fogászat működik… (Ezt a Tourinform irodában mondták.) Azért itt írom ezt le, mert a nagy kereszteződésben a KRESZ táblák mellett itt külön oszlopot kaptak a nagyobb fogászatok irányjelző táblái! De ez a „rekord” nem jelenti azt, hogy a város lakói hollywoodi sztárokhoz méltó fogsorokkal villognak: a szolgáltatásokat inkább külföldiek veszik igénybe: a norvégoktól az osztrákokon át a franciákig…

 

Lajta – jobbra-balra

Engem leginkább a város malmai érdekeltek, s ezeknek utána is olvastam – hármat találtam. A városban már a 13. században is több malom kerepelt: a molnárok céhe, rögtön a mészárosok céhe után következett – fontossági sorrendben. A török kor térképein látható három malmot viszont már biztosan megfeleltették a ma is látható épületeknek. A legnagyobb, az Uradalmi – vagy Főhercegi – malom ősét a mai Malom-ági Lajta működtette. A városi felső malom lapátjait is ugyanaz az Lajta-ág hajtotta – ezt legutoljára az Akóts nevet viselte a tulajdonosa után, de a városi alsó malomra a Lajta-ágból kivezető keskenyebb csatorna vitte a vizet. Ez egyszerűen a Városi malom nevet viseli.

Térképem alapján így lesétáltam a kórháznál futó vízfolyáshoz, melyről ott derült ki, hogy az a Malom-ági Lajta, majd tőszomszédságában megtaláltam azt a bizonyos keskenyebb csatornát – a Lajta „Temető árok” ágát -, amely a belváros enyhe dombjának meredekebb oldalán futott le az előbb említett Malom-ági Lajtába. Most nem folyt benne víz. A belváros „kapujában”, az evangélikus templom mögött az út éppen e csatorna felett vezet a sétálóutcába.

 

Malom volt – most parlagon…

Ha már felkaptam a fonalat, elkezdtem göngyölíteni: innen már látható volt a Városi malom, de izgalmasabb volt követni a kikövezett árkot. A következő utcánál már láthattam, hogy terasz épült a malom csatorna fölé – remélem, nem fogják teljesen lefedni „praktikus okokra” hivatkozva! A meder szinte észrevétlenül került át a forgalmas út túloldalára – a kis híd korlátján egy Nepomuki Szent János szobor álldogál. A malom még jó állapotban van – az épület is csinos -, de láthatóan most kezdi „felfogni”, hogy ismét haszontalanságra ítéltetett. 1950-es évek óta nem őröl. Az oldalán nagy pizzéria-reklámot hordozó malom nemrég még Szent Flórián hotel volt. Úgy tűnt, hogy kis udvaraival adottak a feltételek, hogy szállóként jól hasznosuljon: kialakításakor nem számolták fel az épület malom jellegét sem – a néhai lapátkerekek helyét. Hiába, az egykori Sulcer malom barokk átépítésének 1754-es évszáma felett már pereg a vakolat, Szent Flórián szoborfülkéjébe már be is furakodtak a galambok.

 

Egy csokor műremek

Fejcsóválva követtem az árkot a túloldalon, amely házfalak és elvadult hátsó udvarok között tűnt el. A malomcsatorna miután megkerüli a régi városmagot és átfolyik a temetőn – belecsatlakozik a Malom-ági Lajtába. Ha térképen nézzük, láthatjuk, hogy a két vízfolyás körülöleli Magyaróvárt. A természetes kis dombot már a rómaiak is felfedezték, és itt emelték az Ad Flexum katonai települést. Az erődnek sajnos alig maradt nyoma, de bizonyosan a belváros területére esett. Két római felirat a magyaróvári vár kapujának belső falában látható befalazva.

A napfényben fürdő Városkapu téren ismét Hőnel Bélától, Magyaróvár egykori főépítészétől láthattam két szép épületet: a szecessziós hatású, vöröstéglás postapalota még így – elhanyagolva – is üdítő látvány volt, a jelenleg kopott barna színű Huber ház pedig monarchiás üdülőhelyek villáira emlékeztetett. Amilyen változatos volt az építész palettája, akár ő is tervezhette volna az első világháborús obeliszkre néző Városi Bíróság neoklasszicista épületét.

 

Geisswein Sándor szobra körül keringve

E kis kitérő után ismét a belváros kapujában voltam, de most már beljebb is kerültem. Sajnos a sétálóutca elvesztette eredeti formáját: az ide néző házainak homlokzatait olyannyira átépítették, hogy oda lett minden szépség. Óvár középkori városfalának egyik kapujának maradványát is az áruház oldalfalánál találtam meg. Fájó volt észrevenni a belvárosban csoportosan flangáló, jólöltözött, láthatóan külföldi fogászati-turisták és a Magyar utca apró üzletei előtt virágot és egyéb apróságokat áruló idős asszonyok nagy kontrasztját… Így jutottam el Magyaróvár plébániatemplomához, amely a város legjelentősebb barokk műemléke, bár templomtornya később épült. Az ünnepélyes arányokkal és szép üvegablakokkal és freskókkal bíró templom Habsburg-kriptájában Habsburg Frigyes főherceg és felesége érckoporsója nyugszik.

A templomnál jobbra is, balra is letértem a Magyar utcáról. Jobbra a figyelemre méltó „Barokk udvar” kettős íves homlokzatú házát találtam, a kis keresztutcában pedig egy jogtörténeti kuriózumot, amelyet 1653-ban állíttatott a „császári grófság kormányzója és úriszéke vezetője”. A Pieta-szoborral koronázott oszlop felirata így szól: „Minden szegény bűnösöknek, akik a bíróság ítélete folytán az életből a halálba kerültek, azok szegény lelkének vigasztalására…” Vajon mi késztette Mey János ítélőt, hogy azokban a vészterhes időkben „vígasztalást” nyújtson”?

A másik irányban, a Szent László tér érdekessége a felújított, 18. századi mészárszék kosáríves árkádjaival. Sajnos én, aki az elmúlt 40 év Magyarországában szocializálódtam, újépítésűnek érzem, mert a régihez hiányzik a kopottság, a fakó patina… A tető két íves ablakszeme is valahogy a modern hatást támogatja, ráadásul láthatóan üres.

 

Még a Dréher is nekiugrott!

A sétálóutca utolsó szakasza elején éppen egy kerékpáros pihenőhelyet adtak át a közönségnek – a kicsiknek játszóteret is építettek a kihasznált házhelyre – a városatyák kedélyesen heherésztek. A házak is magasabbak lettek, mintegy felvezették az egykori sörgyár hatalmas épületét, amely egy magas kéménnyel hívta fel még jobban magára a figyelmet. Ekkor, jó megérzéssel – két vendéglő között – beléptem a Tourinform irodába. Hátha megtudok valamit a legfrissebb turisztikai fejlesztésről. Itt hallottam a bicikli pihenőről és a Leitha-Lajta-projektről, amely nemcsak a Lajta osztrák és magyar szakaszait tette alkalmasabbá a vízi turizmusra, de a már említett Malom-ági Lajtát is. Ez utóbbihoz kaptam pár prospektust is.

A háromemeletes sörgyár problémája félig-meddig egy laikusnak is feltűnhet: sajnos csak a sétálóutcai homlokzata van rendbe téve és szépen lefestve, a Sörház utca felé hosszan húzódik a vakolathiányos raktári rész. A sörgyár már régóta egy épületegyüttest alkot Magyaróvár legrégebbi malmával – amely szintén rogyadozik. Az ipari méretű sörgyártás 1710 körül indult be a városban, s úgy, mint a malmot, ezt is többször korszerűsítették. A sörfőzőt és malátagyárat Dréherék vásárolták meg 1937-ben, hogy mint konkurenciájukat megszüntethessék. (Egy biztos: a háború végeztével a Dréher sörgyár szűnt meg a család részére.) A háború után szövetkezeti, illetve állami tulajdonba került, de az biztos, hogy sohasem hallottunk magyaróvári sörről…

Sok embert foglalkoztat annak gondolata, hogy miként lehetne megmenteni az enyészettől a malmot és a sörgyárat, de mindig oda fut ki a dolog, hogy általában a sétálókat veszélyeztető pergő vakolat teszi elkerülhetetlenné a legszükségesebb felújítást. Sajnos a szakemberek jól tudják, hogy ha a tulajdonos mindent meg is tesz az állagmegóvásért, akkor is 20-30 év alatt megpecsételődik egy épület sorsa. A tetőn álló fák nagysága sürgeti a beavatkozást…

Harsáczki György

(folytatjuk)