Tátika címkével jelölt bejegyzések

Szocio-tanulmány nyeregből és presszó elől

 

Keszthelyről már több alkalommal indultunk neki kerékpárral a környéknek, de mindig későn sikerült útnak indulni. Ezen a napon Zalaszántóra készültünk Hévízen át – gyorsan összepakoltuk a reggelinek szánt elemózsiát hátizsákjainkba, és bérelt biciklijeinkkel a belváros felé indultunk. A Georgikonnál belesodródtunk a forgalomba, s a (néhai?) kastélyparkkal párhuzamosan nyomtuk a pedált az út szélén. Fellélegeztünk, amikor rátaláltunk a Hévíz felé vezető, virágzó gesztenyefák alatt futó kerékpárútra. Meg is pihentünk néhány harckocsi akasztó gúla mellett, amely a hadsereg által „elfoglalt” kastélypark egyik bejáratát jelezte. Néhány száz méter biciklizés után megérkeztünk a már korábban kinézett pihenőhelyhez, ahol sajnos asztal nem volt, de a padokon el tudtunk képzelni egy gyors reggelit. Letettük a kerékpárokat, kipakoltunk és falatozni kezdtünk. A közelben egy mountain bike támaszkodott, s egy férfi „beszéltette” az ott álló Eon-os szakembereket.

 

Danke – bitte…

Néhány perc múlva egy kerékpáros fékezett előttünk teljes harci díszben. A német turista afelől érdeklődött, hogyan jut el a Balatonhoz. Elmondtuk németül: gerade így-úgy, durch Keszthely. Éppen befejeztük, amikor az ott keringő férfi odasietett és nagy hangon feltette a kérdést: – Sprehhen zí dojcs? – Ja, ja. – válaszolta furcsállóan a német. A furcsa férfi teátrális kézmozdulatokkal magyarázni kezdte a bemagolt szavakat: links 1 km, rechts 2 kilométer Keszthely, links 1 km. Gút? – Ja..! – vigyorgott a turista a buzgó segítőn és ránk nézett. –  Einfacher… – adtam tudtára értetlenségemet. A német elnevette magát, aztán elkerekezett. Férfi ekkor ránk nézett.

– Mi is elmondtuk neki – magyaráztuk a fickónak.

– Maguk magyarok? – kérdezte döbbenten.

– Igen.

– Gondoltam, elkél neki a segítség… – mondta – az ember ahol tud, segít. – Magas feszültséggel dolgoznak, tudják! – mutatott az Eon-os dolgozókra. – Azt tudják-e, hogy ha hozzáérnének a vezetékhez, odaragadnának? Dolgozni jöttem ki ide én is. Látják itt ezeket az ábrákat? Keszthely és környékének térképe. 1:800-as méretben. Ami itt 1 méter, az  800 méter a valóságban. A polgármester megengedte, mert a felszín alatt nem kell építési engedély. Látják? – mutatta – a kerékpárút szintje alatt van a művem, nem kell engedély. Az aszfaltos és sötét csíkok az utak, a föld a Balaton. Látják? Fentről, műholdról is látható. Lassan csinálgatom, a végén elérek Almádiig.

– Szép munka.

– Nna, megyek is dolgozni… – és egy gyomláló kiskapával irtani kezdte a gazt. Egy perc múlva: – Én olyan ember vagyok, hogy nem dolgozhatom, ha más éppen eszik mellettem. – és otthagyta. Keringett körülöttünk.

 

A harmadik ipari forradalomról…

–  El sem tudják képzelni, hogy milyen műszerekkel tudják már figyelni a Földet! Minket is látnak, minden gond nélkül. Ha én például kitépném egy póknak két lábát – egy pillanatra megállt, átgondolta –, akkor egy műholdról azt mondanák nekem – bár én nem mondtam meg nekik, hogy kitéptem két lábat -, hogy hat lábát látják a póknak.

– Tudjuk, a mobiljaink révén is tudják, hogy hol járunk…

Itt egy kicsit megakadt a férfi. – Igen. – bólintott.

– Mondja csak, ha tudja, hogy miért van itt ez a sok orosz?

– Hát… Oroszországnak még szélsőségesebb az éghajlata, mint nekünk. Így még több az ízületi problémákkal küszködők aránya. Hát ezért jönnek ide Hévízre, mivel náluk nincs ilyen meleg vizű tó, aminek egyébként még napozni is lehet a partján. Mert négy helyen van ilyen hévizes tó a világon. Először is itt. Aztán van egy Svédországban, és kettő Izlandon.

– Eddig miért nem jöttek? …vagy húsz évvel ezelőtt?

…

– Képzeljék el, hogy nem is olyan régen, az amerikaiak küldtek a japánoknak egy hajszálat, ami át volt hosszában fúrva. A japánok meg úgy küldték vissza, hogy menetet vágtak bele! – hozta elő az újabb műszaki témát.

– Elképesztő! – mondtuk. Mindenki ismeri ezt a mesét a nyolcvanas évekből. – Ez már mikrotechnológia!

– Nem mikro – nano! – lepett meg bennünket. – A nano-technológia a milliméter százezred része. – Olyan műszerek vannak már, hogy nem csak ide, hanem a másik galaxisba, sőt..! A Mars minimum 80 millió kilométerre van innen, és számos képet készítettek már a felszínéről. De például találtak itt olyan völgyszerű képződményeket, amelyeket korábban cseppfolyós, esetleg gáznemű anyag hozott létre.

– Igen, lenyűgöző! – bólogattunk.

– És van egy olyan objektum is a Marson, ami egy emberi fejre hasonlít…

– Bizony, elég misztikus… – pörgettük a beszélgetést, mert már befejeztük a reggelit.

– Fel akarom hívni a figyelmüket egy veszélyes dologra. – emelte fel az ujját. – Nekem ugyan nem lehet bajom, de miért ne adjak jó tanácsot, ha megtehetem? Vigyázzanak a biciklivel ott, a túloldalon a lefelé menettel. Vannak olyan hülyék, akik még tekernek is lefelé, aztán meg lent balesetet szenvednek, mert nem tudnak megállni. Fontos szabály, hogy lefelé nem szabad tekerni, és hídon csak lassan menjünk át. A bicikliút a híd előtt meg van süllyedve, de nem keresztbe, hanem hosszában. Nna, ott az aszfalton van egy 5-6 cm széles repedés. Oda beszorulhat a kerék, és nagyot lehet esni…

– Nagyon köszönjük! Most már indulunk, jó munkát kívánunk! – lendültünk neki mosolyogva.

 

Kocsma? …és szerelő?

Megérkeztünk Zalaszántóra – a falura két vár néz le. Rezi és Tátika.

Lapos kerékkel ereszkedtem lefelé meredeken, de veszélyes volt, meg kellett állni. Éppen onnan álltak ki a ház elől autóval, ahol megálltam pumpálni a kereket. No de aztán felpumpáltam a gumit – a következő 3 kilométerre… A kanyarban egy 1810-ben állított, később megújított feszület. Iskolából éppen kijöttek a gyerekek, látszott egyből, sok a roma. Hangoskodtak, együtt rosszalkodtak. Kocsma meg sehol.

A kanyar után el is felejtkeztem a templomról, aztán ott volt előttünk: a szentély részén gyönyörű gótikus ablakokkal, hibátlanul, aztán talán barokk toldást kapott. Tornya fehéren állt, előtte feszületek – régiek-újak. Fás főutca. Hogy, hol kapok segítséget a kerékcseréhez? Nem tudom, de érkezzünk meg már egy kocsmába! Beugrottam a boltba, ahol egy fiatal eladónőtől megkérdeztem: Hol van itt ebben a faluban a kocsma, vagy a vendéglő? – Vendéglő az nincs, de tovább felfelé van két kocsma, az egyikben szendvicset talán lehet kapni – mondta élénken. Köszönet! A két ivó elé érve egy perc gondolkodás után a Tátika presszó mellett döntöttünk: a presszó nívósabb, mint a kocsma. Bár itt éppen fordítva is lehet…

A kocsmában rendeltünk, aztán megkérdeztem: Van-e szerelő? – Itt mindenki magának szereli – szerelő, az tulajdonképpen nincs – volt a felelet. – Kölcsön bicajom van, hát belekezdek – mondtam -, de a foltozáshoz jó lenne egy vödör, vagy lavór…

– Pumpa van? – kérdezte egy férfi. – Háát, vagyogat, olyan zsebben elférő. – mondtam. Nevettek. – Meg tudjuk oldani a vödröt – így a kocsmáros.

 

Én csak asszisztálhatok…

Ittam a sörből – nna belevágok, legfeljebb elakadok. A kereket a fék miatt alig tudtam levenni, s épp a külsővel birkóztam, amikor egyszerre odaballagott és fölém magasodott egy zöld overálos férfi. Ő is ott lehetett a kocsmában. Szinte kivette a kezemből a munkát, szótlanul átvette a vezetést. Én zavartan asszisztáltam biciklim javításánál. Próbáltam a keze alá tenni a gumileszedőt, de nem ment. Keményen, kézzel feszítette le a gumit a ráfról. Kivette a belsőt. Közben mások is befutottak a törzshelyre. El-elejtettek egy megjegyzést, de tanácsra is futotta. Nna, hol a lyuk? – tüzetes száraz vizsgálódás után mintha hallottuk volna a süvítést. Segítőnk el is tűnt az intézménybe – intézkedni. Bementem én is pótsörért – a nagy izgalomra. Mindjárt lesz itt vödör víz – tapasztaltam. – Ne törd le! – szisszent fel a kocsmáros, amikor barátunk a felmosó-facsarókosarát kezdte feszegetni.

 

Nincs siker – nincs fröccs!

Közben több helyi férfi is érkezett, köztük Dzsoni is, a falu „csodabogara”. Száraz köhögéssel jött, majd ezt később elhagyta… Konok, büszke, eltökélt figura volt, gumiklumpában, mellkasán szétnyílt ingben, a mellén kereszt, dús, Beatle-frizurájába ősz szálak vegyültek. Biciklije Waszlavik-stílusban volt feldíszítve, nyerge pedig egy jókora színes üléspárnával volt komfortossá téve. Csaba, egy magas, halk szavú, lassú hangú, sebzett figura is ott állt mellényben. Ági kezdett vele beszélgetni, épp szótlansága miatt. A munkanélküliség sem maradhatott ki beszélgetésükből.

Erősen dőlt ki a levegő a gumiból a szelep közelében. Mintha mellette is lenne egy lyuk… A kréta jelzés folyton eltörlődött, lejött a vízzel együtt. Segítőm zsebkendővel törölte meg. Smirglizés jött, aztán ragasztás. A folt helyére, vagy a foltra is kell ragasztót kenni? – míg kerékpár lesz, addig ez is személyenként változó – Zalaszántón is. A szétszáradt külsőből kirázom a közben belehullott hamut. Dzsoni többször közbeszólt. Vártunk egy jó tíz percig aztán kezdtünk belefújni. Süvített ki a ragasztás mellett. Rossz a ragasztás vagy félre ragasztottuk! Barátunk azonnal le is szakította a friss foltot. Dzsoni nem hagyta ki a ziccert: Nem jól csináltátok! – mormogta. De az overálos férfi eltökélt volt: nem is lehetett meghívni egy kis fröccsre sem: először meg akarta oldani a problémát. Összpontosításunkat egy erdei ötös figyelte szótlanul, akik egy kisteherautót körbevéve az út szélén fogyasztották a nap végi jutalmukat – fejkendősen, napszemüvegekben, mint egy metálzenekar.

Az új folt már tuti, hogy jó helyre került. Betettük, majd felfújtuk a kereket. Öt percen belül már puha volt. Emberünk bosszúsan feladta – én sem csináltam volna másképp. Utánamentem a söntéshez: Hadd hívjam meg az önzetlen segítségéért egy valamire. „Nem végeztem el a munkámat.” – hajthatatlan volt. Hiába voltak oldó szavaim, később is ezt a választ adta Áginak.

 

Dzsoni – teljes mellszélességgel

– Itt vagyunk Zalaszentakárhol, és defektünk van. Most mit csináljunk? Nem sikerült megragasztani, pedig itt ragaszt az egész falu! – panaszkodott Ági a kerékpárkölcsönzőnek a telefonba. – Úgy szét van száradva az egész gumi, hogy mindenki kórusban mondja: Hogy is lehet így kiadni biciklit! – Mi? Hogy oldjuk meg valahogy? Hát nagyon kedves, köszönöm szépen a segítségüket!!! – paprikázódott fel Ági.

Nna, majd Dzsoni! – Béna volt, nem így kell! – mormogta Dzsoni. – Nézd meg az enyémet, én szerelem, én tartom fenn: azt meg lehet nézni! – reklámozta kéttenyérnyi gumilappal megtoldott sárhányós, fácántollakkal, tibeti imazászlókkal, két hatalmas visszapillantó-tükörrel megspékelt narancssárga kétkerekűjét. – Ez igen… – szóltam – ez bicikli.

Ismét megfürdettük az egész kereket. Lyuk csak ott van. Bekentük a letépett újabb folt helyét, Dzsoni pedig három nagy követ kért. Keresgélni kezdtem a vízelvezető árokban. Volt már rutinom kőkeresésben egy falu főutcáján, meg is lett a három. Mellé kapott egy fröccsöt is. Közben egy pocakos férfi kerülgette morcosan az alkatrészeket a kocsma előtt, aztán egy beragasztott szemüvegű roma gyerek is érkezett. Majd annak az apja.

Dzsoni többször rágyújtott – a rituálisan három kővel lelapított gumi hevert a járdán. Dupláztuk a száradási időt. Aztán azonnal belefújatott – a pumpa már egészen megedzette a karomat. A gumi máris lapos volt! Nem hiszem el! – A picsába! – szakadt ki Dzsoniból – szar ez a gumi, nna még egyszer… Ági rendületlenül beszélgetett Csabával, az asztalossal.

 

Segítség Korondról

Az újat az előbbi mellé tettük – megállapított helyre. Egy gyapjas hajú, mosolygó roma férfi hajolt hozzám. – Hagyd ezt a hülye foltragasztást. Mindjárt hozok egy szigetelőszalagot, amit a gumi puha állapotában rátekersz a ragasztott foltra, aztán fölfújod. Tudod, ráfeszül a lyukra és ki nem engedi a levegőt – két, három napig. Már sokszor csináltam így, mindig bevált. Nektek meg csak egy napig kell. Vagy estig, nem? Ez erdélyi módszer!

– Honnan való vagy? – őt le kellett tegezni.

– Korondi! Tudod hol van?

– Hogyne, Szováta, Parajd… Jó még ez elválik, aztán jöjjön a szalag…

Elvégeztük a ragasztást, kivártuk morgós segítőnk tíz perces száradási idejét, majd amikor ismét szabadon fel akarta fújni, kikaptam a kezéből a gumit és betetettem vele a külső mögé. Már nekem is fogytán volt a türelmem. Feszülten felfújtam a kereket, és ott hagytam: tíz perc múlva megnézzük! Nem volt mit… – Dzsoni, ez a kerék el van átkozva! Nem mi tehetünk róla, hogy szelel… – nyugtattam magamat és mindenkit.

Jöjjön a szigetelő szalag! Dezső, a korondi handlé már vidáman tekerte is az áttetsző ragasztót. –  Nna még egyszer. Ez korondi trükk! Ha nem válik be, én… nézd a göndör hajamat: kopaszra vágom!

– Tegyük oda a kereket egy tíz percre, és meglátjuk. – szkeptikus voltam. A kölcsönzőből visszahívtak. Talán a lelkiismeret… – Hogy áll a javítás? – Az utolsó próbát tesszük, és nagyon reménykedünk. Tényleg mindenképpen vissza akartam pedálozni. 18 kilométer Keszthelyig…

Talán el is múlt a tíz perc. Viszonylag még kemény volt. Alig fordultam el, Dzsoni betette a kereket a helyére. Ahhoz le kellett eresztenie a gumit… Félve fújtam fel. Dezső magabiztossága ellenére alig néhány perc múlva mégis nyomogatta a gumit. – Jó ez!

 

Záróakkord kúriával, kutyával

Megkönnyebbülve búcsúztunk el mindenkitől gyorsan, és készültünk az egy köpésre lévő Kotsy-malomhoz. Tíz perc alatt kiderül, hogy jó-e – jobb is, ha nem egyből a buszmegálló felé gurulunk, hanem a malomhoz, s még visszajöhetünk. A negyedik méternél éreztem, hogy nem győztünk a lyuk felett. A malom pedig bezárt…

Letettem a bicajt, és megpróbáltam benézni, de a kerítés mögötti növényzet mindent eltakart. Csaba megpróbált elérni valakit, hogy kinyissák a malmot, de próbálkozása kudarcba fulladt – de nem fért volna bele az időnkbe, hogy a buszt elérjük (ha ugyan fel lehet tenni a kerékpárt). Nem éreztük veszteségnek, mert látszott, hogy vízikereke – életre keltő bűvös kereke – nem volt. Ekkor jött Csaba egyik kis ismerőse, s ekkor elbúcsúztunk tőle is. Szomorúan beszóltunk a kocsmateraszra Dezsőéknek, hogy sajnos…, és lesétáltunk a Gersei-Pethő kúria elé, ami jelenleg – felújítva – valamilyen közintézmény. Benéztünk az udvarra, majd egy kis kápolnával és egy feszülettel megáldott, szemetes buszmegállóban kezdtünk várakozni. Odaoldalgott egy nagyon ápolt, nyugodt, öreg vizsla-féle. – Az orvosé! – mondta kapásból egy biciklis gyerek, akit megkérdeztünk felőle. – Micsoda szemét! – mondta a megállóra egy idősebb cigányasszony, aki az unokáit kísérhette ki a megállóba.

 

Sofőr úr, engedje meg!

Dezső is odaoldalgott. Kértük, hogy segítsen rábeszélni a sofőrt a biciklis mentőakcióra. Közben elmondta, hogy a rendszerváltáskor jöttek át, laktak Ajkán is és több helyen, itt pedig – mint otthon is – mindenfélével kereskednek. Tíz perc múlva – végre – megjött a busz. Kértük a sofőrt, hogy segítsen rajtunk, defektes károsultakon… Átmentünk a busz túloldalára, és nagy nehezen a kormányt is elferdítve benyomtuk alulra. A másik kerékpárt felvihettük, bár a középső ajtó nem volt kinyitható… Peregtek a 30 másodpercek, s a végén sofőrünk vesztett béketűréséből, és majdnem rám dobta a biciklit, s a kerék csak a lábujjamon landolt. De fél óra múlva végre Keszthelyre érkeztünk. Már csak másfél kilométer tologatás várt rám…

Harsáczki György – 2013