Két erős túra a Nagy-Kapelákban, a Bijele és Samarske csúcsok védett területein
Első túránk tetején a „hab” – egy kis csúcsmászás drótkötéllel…
A fene gondolta volna, hogy vannak a Biharnál is vadabb karsztos terepek! Jólesett meglepetés, a felismerés. A sok titkot tartogató Dinári-hegységrendszer Nagy-Kapelák karszthegységének ördögszántotta turistaösvényei általában nem alkalmasak elmélázásra, mert könnyen orra bukhatunk. A karszt fedetlen, de dús – bükk és fenyő – erdőkkel fedett, amelyek egy őserdőhöz méltóan teszik hozzá a magukét a (néha) járhatatlansághoz…
H. Gy.
Másnap – előző napi terep-tapasztalatainknak köszönhetően – lényegesen mélyebben hatoltunk a kisbusszal a Bijele i Samarske rengetegébe, hogy onnan a tegnapi karrmezőkhöz és szakadék-erdőkhöz hasonló vidékre merészkedjünk. Remek ez az erdős karszt, mivel a lombok védenek a tűző naptól, a fehér sziklafelületekhez, a természetes “mészkőszobrokhoz” pedig szép zöld hátteret adnak. Először a Samarske-csúcsra másztunk fel (1302 m), majd fantasztikus formakincsű, meredek mészkőtornyokat vettünk sorra. Egyes sziklák tetején ingókő vagy szinte gombasziklaként külön életet élő kőzetblokkok virítottak, miközben a sziklafelszínekbe mély, vagy kevésbé mély csatornákat oldott-mosott az esővíz… A második hegytetőtől elbúcsúzva – annak tövében – olyan meglepően mély beszakadást (szakadéknyelőt?) fedeztünk fel, amelynek alig-alig láttunk le a mélyére, ám ott mintha havat pillantottunk meg… Ezt követően olyan vad terepen haladtunk órákon át, amelyet szinte barlangi terepnek is mondhattuk volna a sziklagörgetegek, a meredekség, és a kidőlt fák egyvelege miatt. A Velika Kanon egy felhasadozott hegytető-közeli kőzettömegben kialakult szűk járatrendszer, amelyen nagy ügyességgel – vagy nagy nehézség árán – lehet csak átmászni, mivel annak nyomvonala meredeken emelkedik is. Egyes helyeken épp, hogy ember számára járható – falain mutatósan sorakoznak a párhuzamos nagy, karmolás-szerű bemélyedések, amelyek érdekes fény-árnyék hatásokat keltenek. Nem sokkal odébb egy különleges turistaházat látogathattunk meg (épp egy húszfős horvát turistacsoport volt itt távozóban), amely nemcsak a sziklafal tövében, de annak barlangszerű odvába is be volt építve-süllyesztve. A vad terep miatt erősen indokoltak az ilyen menedékek… Úttalan utakon – kőfolyásokon, mohás görgetegeken, sziklahalmazokon – haladtunk a következő egy órában – mindazt azért, hogy még se ott jöjjünk le a hegyekről, ahol egyszer már leereszkedtünk… A leereszkedés előtti utolsó látnivaló az Ackova dolina volt, mely – végül is – egy sziklacsoport. Az egyik sziklafal tetején egy különösen magas, keskeny sziklatorony emelkedett – a Katedrális – (a fejünket teljesen hátra kellett szegni), a másikon pedig a Nagy Kavics „billegett”. Rengeteg medvehagymával „terítették meg” a dolinához vezető ösvényt, s bár már virágzott, többnyire jó ízű volt a levele… Rendkívül fáradtan értünk le a buszhoz…
Mivel többünk másfél nap alatt ráunt a konzerv-kajára, aznap mindenképpen meleg vacsorát szerettünk volna enni. Laci megadóan vezette le a kisbuszt az egyetlen „biztosan vendéglős” településre, Ogulinba, ahol így megint rápillanthattam a Frangepán-vár alatt eltűnő Dobra-folyó vize vájta szurdok erejére. Hazafelé egy jókora vadászgörény hullámzott át előttünk az úton…
Harmadnap Novi Vinodolski tengerpartjára sírta le magát a csapat – egy része, amely a hideg víz és a nem kiemelten szép környezet miatt számomra felejthető élmény volt…
Harsáczki Gyuri
