Szent István és a „Decretum… Ugros eliminandos esse”

„A magyar állam igazi megalapítói és stabilizálói – minden más híreszteléssel ellentétben – Árpád fejedelem és a pozsonyi csata győztes hősei voltak.”

Hogyan kapcsolódik össze Szent István és az ő korától számított kb. 90 évvel korábbi pozsonyi csata története? Nos, erről szeretnék egy pár gondolatot kifejteni, meg István, és az ő társ-fejedelmeinek a történelmi szerepéről. Mint azt (remélem…) mindannyian tudjuk, 907 július 4-7 Pozsony mellett Árpád vezér egyesített magyar könnyűlovas íjász seregével (30-33 ezer fő) dicső győzelmet aratott a 100 ezer fős egyesített bajor nehézlovas sereg felett.

Ezt a dicső tettet Szent Istvánnal kapcsolatban két ok miatt hoztam fel.

Szent István a Képes Krónika iniciáléjában

Szent István
a Képes Krónika iniciáléjában

Egyrészt a csata körülményei, eredménye: ahhoz, hogy ilyen eredményes honvédelmet folytasson Árpád, bizony egyesíteni kellett az egész nemzetet. (A háborús helyzet miatt a települések megerősített védelme, az élelmiszer, és fegyver utánpótlás, a támogatás biztosítása feltételez a háttérben még legalább egy 50 – 80 ezres otthon maradt tevékenykedőt…)

Másrészt pedig azért, mert véleményem szerint – a fent leírt tények miatt – nem István volt az, aki először egyesítette a magyar nemzetet – mint ahogy a történelem ma ezt neki tulajdonítja – hanem Árpád!
István az ő korában örökölt viszont Árpádtól egy nyomasztó külpolitikai terhet. Azt, ami a Pozsony alá vonuló bajor csapatok zászlajára volt írva: „decretum… Ugros eliminandos esse” („elrendeljük… hogy a magyarok kiirtassanak”).
Ezt ugyan IV. Lajos rendeli el, de nem nehéz észrevenni a háttérben a pápai hatalom erős nyomását, hiszen a keleti és a nyugati kereszténység által már szinte teljes egészében birtokolt és uralt Európa közepén van egy erős nép, amely még nem fizet egyházi tizedet! Ennek igazolásaként elég beszédes az, hogy IV. Lajos a támadó német csapatok egyik vezérévé Theotmár salzburgi érseket nevezte ki.
Egy érsek miért is vezet hadat?  Költői a kérdés…
Viszont 90 évvel később István korában az udvarába befurakodó német nemesek ugyanezt a pápai igényt hozták el – mivel akkor erővel nem sikerült, immár csellel és ármánnyal, hitegetéssel és a szövetség ígéretével. Feltételezhetően István  ismerte az előzményeket, felismerte a pápai hatalom uralkodásra törekvő szándékát, ugyanúgy, mint az ezzel együtt járó anyagi – gyarmatosítási – törekvéseket (egyházi tized). Két választása volt:

1. Egyesíti a magyarságot és ellenáll, mint annak idején dicső őse, Árpád tette.

2. Ha ez nem sikerül, akkor színleg behódol, hogy a magyarságot a pusztulástól megmentse.
1. pont: Az egyesítés „kicsit bajosan” ment volna – esélytelen volt. Miért is? Mert amíg Árpád hívó szavára az egész nemzet egyszerre mozdult a honvédelem nemes célja érdekében, addig 90 évvel később az ő kortárs fejedelmei már a saját pecsenyéjüket sütögették – még egymástól is függetlenül…

Koppány: A Balatontól délre (le egészen a mai Zágrábig) és nyugatra eső területeken saját fejedelemséget tartott fent.

Prokuj gyula: Erdélyi fejedelem. Istvántól függetlenül gyakorolta hatalmát.

Ajtony vezér: Törzsi államot hozott létre az Al-Duna és a Maros köze tájékán Marosvár székhellyel. Istvántól függetlenül gyakorolta hatalmát.

Vata törzsfő: Szállásbirtoka a Kőrösök vidékén volt, Békés központtal. Istvántól függetlenül gyakorolta hatalmát.

Tehát van öt külön álló fejedelemségünk – és az Árpád-féle nemzeti egységnek csak a halovány emléke…

De a négy – régi rendet képviselő – fejedelem sem tudott egységet létrehozni egymás között, pedig egy ilyen szövetség Istvánt németestől, pápai szándékostól együtt lesöpörné a térképről és a történelem színpadáról! Gondolkozzunk kicsit józan paraszti ésszel!

István birtoka a Dunakanyar feletti területektől Szolnokig terjedt: egy sík terület – hadászatilag a lehető legelőnytelenebb. Gyakorlatilag a másik négy törzsfő által be volt kerítve, harapófogóba fogva egy sík, védhetetlen területen. Koppány a Balaton partjától elzárja a nyugati utakat, hogy megakadályozza az esetleges német csapatok Istvánhoz erősítésként való eljutását, a másik három törzsfő pedig lerohanja Istvánt és nemes egyszerűséggel belezavarja a Dunába. Ez történhetne, ha valóban a régi rend hívei szállnak szembe az István által hozott új renddel – mint ahogy azt a nagyon elvakult Koppány-rajongók állítják… A másik három törzsfő nem foglalkozott vele, hogy mi történik. Amíg Koppány a kardját köszörülte, ők élték világukat. Koppány viszont István birtokaira fente a fogát, s úgy gondolta, megszerzi erővel. 997-ben nekifogott Veszprémet ostromolni. Viszont István sem szerette, ha feldúlják egyik legszebb városát, és Veszprémbe indult. Ahogy Koppány megtudta, hogy jön a gazda, abbahagyta az ostromot és István elé vonult. Valahol Veszprém és Várpalota között megütköztek. Miért tudta István legyőzni Koppányt? Mert a többi törzsfő nem volt mellette! Már maga ez a tény is cáfolja azt az állítást, hogy a régi rend hívei szembe fordultak volna az István által hozott új, (judeo) keresztény hittel – mivel mind a négy törzsfő bizánci rítus szerint meg volt keresztelkedve. Ha itt vallási, hitbéli ellentétről beszélnénk, akkor is inkább az ősi keleti kereszténység és az István által hozott „új” nyugati kereszténység összecsapásáról lehetett volna szó.

2. pont: Nos, ebből azért logikusan látszik, hogy Istvánnak nem igen volt más választása, mint (látszólag) behódolni a pápai szándéknak és felvenni a kereszténységet – hogy az ne pusztítsa el a széthúzó nemzetet.

Miért mondhatjuk azt, hogy István látszólag behódolt a pápai szándéknak, és mi is az „ősmagyar pogány hit”?  Ez az eredeti, tiszta Jézusi kereszténység, amely már István előtt több mint ezer évvel is létezett: az ószövetségi sallangok, a hatalom érdekeihez igazított kanonizációs „Szent Iratok” hamisítása nélküli kereszténység, amely tisztelte a természetet!
Mik erre a bizonyítékok? Wass Albert tudja, Szent András életútja tanúsítja, a Skót függetlenségi nyilatkozat is ezt bizonyítja.
Wass Albert:

András apostol nagyon fontos személy a magyar nemzet emlékezetében. Annál is inkább, mivel a magyarság önmagát szkítának jelölte meg ezer éven át, és számtalan szkíta-hagyomány mutatható ki a mai napig a gazdag magyar kultúrában. Továbbá úgy a honfoglalás kori arab és európai írók, mint a magyarság szövetségesei és ellenfelei is mindannyian szkítának nevezik a magyarokat. A szkíta emlékezet ezért megtartotta azt a hagyományt, hogy a magyarság Jézus eljövetelét elsőként nem térítőpapoktól, hanem András és Fülöp apostoltól, Jézus két tanítványától kapta. Éppen ezért nem véletlen, hogy a Kárpát-medencében épített első keresztény templomok zöme Szent András tiszteletére épült. Valószínűleg eme régi keresztény hit miatt jellemző lelete a magyar honfoglalás kori síroknak a kereszt.
Továbbá fennmaradt egy kevés információ a magyar táltos-hagyományokból is, mely alapján a magyar táltosok önmagukat az András apostol által hozott hit őrzőinek tartották, az általuk újnak nevezett, „római hittel” szemben. Hivatástudatuk még a 20. században is élénken élt. (Wass Albert: Hagyaték)

Szent András életútja:
Az evangéliumokban András apostol a józan gondolkodású, kulturálisan nyitott, tettre kész tanítványként jelenik meg, akinek természete a legendákban fennmaradt élettörténetében is kirajzolódik. Apostoli gondolkodása és tettrekészsége leginkább a kenyérszaporítás csodája alkalmával tűnik ki. Kulturális nyitottságát pedig akkor értjük meg, mikor a Júdeában örökké fennálló idegengyűlölet ellenére szívélyes az idegen görögökhöz, ugyanis meghallgatja kérésüket, és azt tolmácsolja is Jézus felé.
Valószínűleg ezen mélyen emberséges tulajdonságainak köszönhető az is, hogy Jézus feltámadása után az isteni elhívást elsőként Kis-Ázsiában teljesíti, de nem a Pál által látogatott tengerparti területeken, hanem Örményországban és Kurdisztánban, tehát a Fekete-tengertől délre eső vidékeken. Valószínűsíthető, hogy András szeretettel és nem erőszakkal végzett szolgálatának eredménye, hogy a világon először Örményországban lett államvallás a kereszténység. Talán nyitottságának és megértő szemléletének köszönhetjük, hogy a különböző kultúrákban is képviselni tudta Jézus Krisztus evangéliumát. Ezt feltehetően nem olyan formán tette, hogy a számára idegen kultúrára ráerőszakolta a sajátját a hozott üzenet megértése végett, hanem ő vette magára az adott kultúrát, és annak a népnek a hagyomány-elemeit használva adta tovább Jézus tanait. Ennél hatékonyabb misszionáriusi módszer azóta sem létezik.
Csak ennek tulajdoníthatjuk azt a hihetetlen tettét, hogy a legendás és titokzatos szkíták is beengedték Jézus apostolát belső életükbe, miután átlépte a Dunát. A „szkíta erkölcs” és a „szkíta törvény” igen híresek voltak az ókorban, s ma már azt is tudjuk, hogy elképesztően szervezett társadalmú, magas kultúrát művelő ősi és hatalmas nép volt. De András nem csak hogy letelepedhetett országukban egy időre, hanem komoly mértékben részt vett Szkítia vallási életének alakításában is. András apostol, ahogy más kultúrák esetében, úgy a szkítáknál is alaposan elmerülhetett a hagyományokban, a nép Isten-hitében. Nem írnak róla sokat, pedig megilletné a dicséret az apostolt, hogy András ezzel az egész ókort tekintve egyedülálló dolgot kísérelt és valósított meg! Ezt a teljesítményt András apostolon kívül csak Fülöp apostol közelítette meg. Ezért nevezzük Andrást és Fülöpöt máig úgy, hogy „a két szkíta-térítő”. Jellemző a szkítákra, hogy Jézus tanítványain kívül más történelmi személy nem mondhatja el magáról, hogy ilyen mélyre hatolhatott a titokzatos szkíták életébe. András apostoli műve óta a szkíták – keresztények.
A szkíták és Trákia után András Görögországba ment, ahol megint kapcsolatba került a görögséggel. Aztán az achaiai Pátra (Pátrai) városába ment, ahol a királlyal hitvitát folytatott. Az uralkodó hitvitájuk eredményeképpen börtönbe vetette, majd Kr. u. 60-ban keresztre feszíttette – a legendák által tanúsított ún. „Andráskeresztre” (X-formára ácsolt kereszt).

Skót Függetlenségi N,yilatkozat:
Ez a legérdekesebb, mivel ebben benne van az is, hogy honnan jöttek ide, és valójában hogyan lettek skótok, de mi most itt csak a témát érintő részt idézzük:
„Az ismert ókori krónikákból és könyvekből tudjuk, hogy sok híres nemzet közül a miénk, a skót, mindenhol ismert hírnévvel áldott. Nagy-Szkítiából indultak útnak a Tirrén-tenger és Herkules Oszlopainak útján, hosszabb ideig éltek Hispániában a legvadabb törzsek között, de sehol nem találtak legyőzőre, semmiféle versenyben, bár barbároknak mondják őket. 1200 évvel az után, hogy Izrael népe átkelt a Vörös-tengeren, érkeztek meg hazájukba nyugatra, ahol ma is élnek. Elűzték a britonokat, a pikteket elpusztították, és bár gyakran támadták őket norvégok, dánok és britek, mégis sok győzelem és kimondhatatlan erőfeszítések árán hazát szereztek, és ahogy a régi idők történetírói tanúsítják, attól fogva meg is tartották azt minden rabságtól szabadságban. Királyságukban száztizenhárom király uralkodott saját királyi családjukból, mely folytonosságot egyetlen idegen sem tört meg.
Ezen tehetséges emberek nagy érdemei máskülönben nem lettek volna nyilvánvalóak. Így szereztek dicsőséget, hogy a Királyok királya és Lordok lordja, a mi Urunk Jézus Krisztus, kínszenvedése és feltámadása után elhívta őket a föld legjobb részére letelepedni, szinte elsőként az Ő legszentebb hitében. Nem is erősíthette volna meg őket a hitben bárki más, mint első apostola által – bár rangsorban hívták másodiknak vagy harmadiknak is – a legszelídebb Szent András, az áldott Péter testvére, aki Jézus óhaja szerint tartja meg a skótokat örökös patrónusként.”

(http://www.churchofgod.hu/content.php?act=arbroath)
Érdekes adalék, amely minket is érint: – Honnan is jöttek, Nagy Szkítia mely területéről a skótok? (Skót, szkíta, szaka…) Ugyan még nem bizonyított, de több jel utal arra, hogy a Duna melletti területről, i. sz. 10 és 40 között valamikor, amikor Szent András is arra járhatott.

Érdemes elolvasni Tomory Zsuzsa: Szittya–skót–magyar kapcsolatok című idevágó írását…

Nos, ezen információk tudatában aki Szent István szemére veti, hogy a nemzet egyesítése és megmentése érdekében kemény kézzel bánt a belső ellenkezőkkel, az vesse szemére Temüdzsin-nek, hogy úgy gondolta: – „Törvény kell a mongoloknak, még ha ki is kell irtanom hozzá a felét…” – meg is tette, ezzel megmentve a mongol nemzetet a teljes erkölcsi lezülléstől, a pusztulástól, és egy egységes nemzetté téve őket. Viszont a világ feletti uralmat adta nekik – immár Dzsingisz Kánként.

Atilla ugyanezt tette őseinkkel, a hunokkal: először a pannoniai hunokat egyesítette – erővel.

Istvánnak, aki egy magasabb szakrális küldetéssel rendelkező uralkodó volt, aki nemzete egyesítésére és megmentésére volt hivatott, keménykezű uralkodónak kellett lennie – akár a külső, akár a belső ellenséggel szemben.
A fentiek tükrében egyértelmű, hogy semmiféle régi rend, vagy hit rendszerét vagy követőit nem pusztította el.  A Kárpát-medencében akkor már ezer éve gyakorolt és megélt tiszta Jézusi Kereszténységet emelte bele a vallási rabigába való hajtásunkra törekedő Római katolikus egyház szintén Jézusi hitet hirdető keretei közé – népének megmentése és nemzetté egyesítése érdekében. Lehet, ő is tudta, amit mi tudunk: ennek a katolikus hitnek nem sok köze van Jézus kereszténységéhez, hisz Jézus se templomba, arany cicomák közé szólította követőit, tanítványait, hanem a természetbe, Isten valódi templomába.  A kaotikus – katolikus egyház meg gyűjtse csak tovább az anyagi javakat.

Ha nekünk az elmúlt kétezer évben (meg az azt megelőző szkíta időszakban is, hiszen a természetben való élet volt Jézus közölnivalója) jó volt Isten tiszta igéje, akkor a reánk váró pár ezer évben már elleszünk ugyanezzel…

(Forrás: Csanki Péter nyomán)