Szarajevó
Bosznia Hercegovinai utunk során buszunkkal Mohácsnál léptük át a horvát határt, majd néhány órával később a Száván – mint határfolyón – gurultunk be az országba. Gyönyörű, igazi „vénasszonyok nyara” szeptemberi időt fogtunk ki, nagy élmény volt átutazni a Bosna-folyó völgyén a bosnyák hegyvidéken, egészen Szarajevóig. Nem sokkal a határátlépést követően megpillantottuk a jellegzetes hófehér, oszlopszerű síremlékekből álló muzulmán temetőket, amilyeneket mi, magyarok itt láthattunk először, és amilyeneket túl sokat láttunk a következő napokban…
22 éve kezdődött el és 17 éve ért véget a Délszláv háború. Nekünk, a nagy világégés után születetteknek, akik nem tapasztaltuk meg borzalmait, tragikusan „érdekesek” e háború nyomai, jelei. Miután 1992. március 3-án Bosznia Hercegovina kikiáltotta függetlenségét, a szerb irányítású Jugoszláv Néphadsereg és a boszniai szerb milicisták áprilisban már meg is indultak Bosznia és Szarajevó ellen. Ez utóbbit április 5-re körül is zárták. Szarajevó 1992-1995 közötti ostroma – bármilyen hihetetlen – tovább tartott, mint a második világháborúban Leningrádé (ma Szentpétervár): közel 44 hónapig. A világhálón kutakodva sok akkori beszámoló, fotó és emlékezés hozza bizarr közelségbe az ország-országrész és fővárosa tragédiáját.
Mindenképpen meg akarom említeni, hogy Bosznia-Hercegovina mind természeti látnivalókban, mind történelmi, épített – az ókortól a Monarchia idejéig – emlékekben gazdag, lakói barátságosak, törekvőek, és a rombolások nyomait nagyrészt már sikeresen eltüntették.
Konjic városa stratégiailag fontos helyen fekszik – az összekötő útvonalon a dél-boszniai, hercegovinai területek felé, de jugoszláv laktanya és lőszergyár is fontossá tette. Éppen ezért – bár szerbek kisebbségben éltek itt – komoly harcok alakultak ki. A szerb erők 1992 májusában kezdték a környék ágyúzását, miközben rengeteg bosnyák menekült a Neretva parti városba. Az 1995-ös Daytoni békéig – három éven át – hullottak a gránátok, dörögtek a fegyverek.
Konjicból Mostar felé indultunk dél felé a Neretva völgyében. Először a Jablanica-víztároló mellett, hajtottunk el, majd a folyó völgye összeszűkült, s az országút Békás-szorost idéző fehér mészkőfalak közé vezetett. A meredek szirtek alatt kanyargó Neretvát három vízlépcső duzzasztja szinte összefüggő tórendszerré. A kb. 25 kilométer hosszú völgyszoros nem sokkal Mostar felett szélesedett ki, s akkor láthattuk, hogy a hegyekről egészen eltűnt az erdő, s a táj szinte bibliaivá változott. A városhoz közeledve egyre több romba dőlt házat, középületet láttunk.
Bosznia ma két fő részre oszlik: Szerb Köztársaság (északi és keleti rész) és a bosnyák-horvát föderáció (középső és déli rész). Becslések szerint a korábban csaknem négy és félmilliós lakosságból a háború után – 1995-re – alig több mint három és félmillióan maradtak, és sokan máig eltűntnek számítanak. Az etnikai arányok napjainkban: mintegy 45 százalék bosnyák, 33 százalék szerb, 18 százalék horvát.
Harsáczki György
