Megmászhatatlan lett a Mount Everest

Újabb lavinák zúdultak le a Mount Everestnek azon a részén, ahol a múlt héten 16 nepáli hegyi vezető – serpa – halt meg – mondták pénteken újságíróknak helyszíni források. Ezek után most már szinte biztos, hogy ebben a hegymászó idényben senki sem fog feljutni a Mount Everest nepáli oldaláról az 8850 méteres magasságban lévő csúcsra.

 

A „Világ teteje”, a Mount Everest (Forrás: internet)

A „Világ teteje”, a Mount Everest (Forrás: internet)

Április 18-án a lavina mintegy 5800 méteres magasságban zúdult le a helyiek által Csomolungmának nevezett hegy nepáli oldalán, a Kumbu-gleccserhez vezető részen. Ez volt a Mount Everest történetének legtöbb halálos áldozatát követelő lavinaomlása. A tragédiát követően a serpák nagy számban hagyták el az alaptábort, ahonnan az expedíciók a csúcs meghódítására indulnak.

A Dow Jones hírügynökség csütörtökön arról számolt be, hogy a külföldi hegymászó csoportok tömegesen hagyják el a területet biztonsági megfontolásból és a serpák vonakodása miatt. Adrian Ballinger amerikai hegyi vezető elmondta, hogy már a mostani lavinák előtt is sok hegymászó csapat hagyta el az alaptábort azért, mert serpák egy csoportja agresszíven viselkedett. Ezek a hegyi vezetők elszánták magukat arra, hogy Nepál felől senki se juthasson fel a csúcsra ebben a – május 25. környékén befejeződő – hegymászó szezonban. Az 1990-es évek közepétől kezdve ez lenne az első év, hogy a nepáli oldalról senki sem hódítja meg a csúcsot.

Ang Tsering Serpa, a csúcsra szóló engedélyeket kezelő hivatalos nepáli alpinista szövetség vezetője azt mondta, hogy újabb hógörgetegek voltak azon a területen, ahol a múlt héten a lavina lezúdult. Ez alkalommal azonban senki sem sérült meg, és a Kumbu-gleccserhez vezető szakaszon sem tartózkodott senki.

Forrás: origo.hu 2014. 04. 25.

A serpák fele otthagyja a Mount Everestet

Egyes helyszíni jelentések szerint szerdán összepakolt és elhagyta a Mount Everest alaptáborát a nepáli serpák fele a múlt pénteki (2014. 04. 18.), tizenhárom halálos áldozatot követelő tragédia miatt, több expedíció pedig szintén a hazatérés mellett döntött a fejlemények fényében.

Lavina a Mount Everesten (Forrás: internet)

Lavina a Mount Everesten (Forrás: internet)

Egy amerikai hegymászó telefonon arról számolt be az AP hírügynökségnek, hogy szerdán reggel (20014. 04. 23.) sok serpa elhagyta az alaptábort, és a következő két napban a hegyi vezetők közül még többen térhetnek haza. Ugyanakkor az egyelőre nem világos, hogy az alaptáborban tartózkodó mintegy négyszáz serpa mindegyike csatlakozik-e a tragédia miatt gyakorlatilag sztrájkot hirdető társaikhoz, és egyes kisebb expedíciók állítólag továbbra is bíznak abban, hogy meg tudják támadni a világ legmagasabb hegycsúcsát az idei szezon során.

Tulszi Gurung serpa azt mondta az AP-nek, hogy szerdán délig megközelítőleg a serpák fele hagyta ott az alaptábort. Ő az előző nap azt nyilatkozta, hogy a hegyi vezetők úgy döntöttek, elhunyt társaik iránti tiszteletből már nem másznak az idén. Egy másik serpa pedig úgy fogalmazott szerdán, hogy „sokunk számára lehetetlen folytatni a mászást, amíg három barátunk a hó alá van temetve”.

A szerdai napon egy új-zélandi és egy amerikai expedíció is bejelentette, hogy a tragédia miatt az idei évben felfüggesztik a mászást a Mount Everesten és hazatérnek. Az idén összesen 21 expedíció 334 tagja kapott mászási engedélyt a hegyre a nepáli hatóságoktól.

Serpa temetése Katmanduban (Forrás: internet)

Serpa temetése Katmanduban (Forrás: internet)

A serpák azután döntöttek a hazatérés mellett, hogy azon a tragikus pénteki napon 13 társuk életét vesztette, három pedig eltűnt egy lavina következtében, mely a 2-es tábor alatti Kumbu-gleccsernél indult el. A hegyi vezetőket akkor temette maga alá a lezúduló hótömeg, amikor köteleket feszítettek ki és létrákat állítottak fel egy lavinaveszélyes részen az alaptábor felett, hogy azok segítségével a tapasztalatlanabb mászók is fel tudjanak jutni a hegyre. Ez volt a Mount Everest történetének legsúlyosabb katasztrófája.

A tragédiát követően a serpák magasabb összegű életbiztosítást, jobb fizetést és általában véve jobb munkakörülményeket követeltek. A nepáli kormány szerdán közölte, hogy a következő nap válságstábot küld az alaptáborba, hogy megpróbálja maradásra bírni a serpákat. Az azonban egyelőre kérdéses, hogy még hány hegyi vezetőt fognak ott találni csütörtökön.

A nepáli kormány kedden egyébként úgy döntött, hogy 50 százalékkal, 15 000 dollárra növeli a serpák biztosításának alsó határát, és segélyalapot hoz létre a mászás közben megsebesült hegyi vezetők és a munkájuk során halálos balesetet szenvedett serpák családjainak megsegítésére. Úgy tűnik, az ajánlat a serpák egy részét nem tudta meggyőzni.

Kleinék mászhatnak, Szlankóék nem biztos

Klein Dávid a hegyen (Forrás: internet)

Klein Dávid a hegyen (Forrás: internet)

Klein Dávid és csapata a Mount Everest északi alaptáborában, a kínai oldalon tartózkodik, onnan próbálják majd megmászni a hegyet – a serpák sztrájkja így őket nem érinti. Szlankó Zoltán hegymászócsapatát annál inkább, ők ugyanis a déli alaptáborból indultak volna a Lhoce meghódítására, de a hegyi vezetők levonulása miatt az expedíció veszélybe került.

A világ legmagasabb hegye, a 8848 méteres Mount Everest, a helyiek nyelvén Csomolungma „veszélyes üzem”, de a serpák körében ez az egyik legnépszerűbb hegy a magas kereseti lehetőség miatt. Egy profi, nagy magasságokban dolgozó hegyi vezető hatezer dollárt is megkereshet egy három hónapos mászási szezonban – ez közel tízszer annyi, mint a nepáliak 700 dolláros évi átlagkeresete. Ugyanakkor a helyi viszonyok között jónak számító fizetéshez hozzátartozik, hogy statisztikák szerint a serpáké a világ legveszélyesebb munkája: a Mount Everest-i hegyi vezetők között a legnagyobb az egy főre jutó halálesetek száma – állapítja meg az amerikai hírügynökség.

Az internetes szaksajtóban nem ritkán olvasni arról, hogy hegymászó körökben gyakori bírálatok érik a Mount Everesten kialakult „ipart”. Egyesek szerint a nagy expedíciók mindent megtesznek azért, hogy vagyonos és tapasztalatlan ügyfeleiket minden áron megpróbálják feljuttatni a hegy csúcsára, eközben pedig lekicsinyítik a mászás sportteljesítményét és kihasználják a serpákat.

 

A veszedelmes Kumbu-gleccser (Forrás: internet)

A veszedelmes Kumbu-gleccser (Forrás: internet)

Még Mallory is megfordult a gleccser láttán

A Mount Everest meghódítására készülő hegymászók mindannyian egyetértenek abban, hogy a Kumbu-gleccser számos veszéllyel fenyeget: a jégár azóta hírhedt az alpinisták körében, hogy George Mallory angol hegymászó 1921-ben hátat fordított neki, mondván, ezen a gleccseren lehetetlen átkelni. Az legalább egy kilométer hosszan elnyúló jégfolyót mély hasadékok és több emelet magas épület nagyságú jégtömbök szabdalják. A jégár akár két métert is haladhat egyetlen nap alatt, és a rajta való áthaladás 12 órába is telhet. A mozgó jégtömeg köteleket szakíthat, létrákat törhet, testeket zúzhat.

A csúcs eléréséhez szinte elkerülhetetlen a Kumbu-gleccseren való áthaladás, mivel kizárólag ezen keresztül lehet eljutni a viszonylag könnyű déli hágóhoz. Évente több százan vágnak át a jégtömegen. A legtapasztaltabb hegyi vezetők kevesebb mint fél óra alatt képesek átvágni a gleccser legveszélyesebb szakaszain, míg a kezdőknek akár több órába is telhet ugyanezen útvonal megtétele. Emiatt a mászóknak több időt kell eltölteniük a mozgó talajon, vagyis huzamosabb ideig vannak kitéve az esetleg felülről érkező gleccserdarabok fenyegetésének.

A mászók nagy részének többször kell keresztülvágnia a gleccseren, le-fel mozogva a hegyen, miközben akklimatizálódnak és felkészülnek a csúcshódításra. A serpáknak kell a legtöbbször keresztülvágniuk a jégáron, miközben a felszereléseket cipelik és eligazítják a velük mászókat a jégdzsungelben. A serpák speciális csapatai köteleket erősítenek ki a gleccser általuk legbiztonságosabbnak vélt ösvényein, alumínium létrákat használva a hasadékok áthidalására. A Kumbu azonban olyan gyorsan mozog, hogy a serpáknak minden egyes reggel ki kell menniük a mászók előtt, hogy az éjszaka során történt változásokhoz igazítsák az útvonalakat.

Forrás: mno.hu 2014. április 23.

Mik is történtek a Csomolungma környékén az utóbbi másfél évben? Úgy tűnik, mintha a hegy szelleme megelégelte volna a Világ tetejét elárasztó, csúcs-trófeára vágyó turista-hegymászók áradatát. Most kezdődött el a várható katasztrófák sora?

(Harsi)

A világ teteje örökre elveszett

 

A Mount Everest meghódítására szerveződő utak távol kerültek a klasszikus expedícióktól. Az utazási irodák által helyzetbe hozott hegymászók pénzért mindent megkapnak, az utakon a szeméthegyekkel és a forgalmi dugókkal párhuzamosan a feszültség is egyre nő, a túlzsúfoltság előbb-utóbb tömeges tragédiát okozhat. A hegyen korábban egyeduralkodó profik döbbenten állnak a folyamat előtt, és bár vannak reformjavaslataik, a helyi gazdasági érdekek miatt nem sok esélyük van.

 

Hegymászók kígyózó sora útban a Mount Everestre (Fotó: Ralf Dujmovits - internet)

Hegymászók kígyózó sora útban a Mount Everestre (Fotó: Ralf Dujmovits – internet)

2012. május 30-án egyetlen nap alatt 234 ember érte el a Mount Everestet, az akkori emberkígyóról készült fotó sokaknál kiverte a biztosítékot. A hegymászók kígyózó sorát egy német hegymászó, Ralf Dujmovits készítette. A hegy korábbi meghódítói a felvezető utat egy tengerpartra vezető hétvégi autópályához hasonlították, egyikük, Graham Hoyland úgy fogalmazott: McDonalds-élményt csináltak a hegyből. A csúcsra első olaszként oxigénpalack nélkül feljutó Reinhold Messner messzebbre ment, és parazitáknak nevezte a tülekedőket. A National Geographic egyik elemzése erre az összegzésre jutott: „Az Everest mára megtestesít minden rossz dolgot, ami a hegymászásban csak létezik.”

 

A tumultushoz exponenciális folyamatok vezettek: a csúcs 1953-as meghódítása után 1990-ig a sikeres mászások száma 25 alatt volt évente, 1990-től és 2002-ig is 200 alatt maradt az átlag, a 2000-es évektől kezdve viszont évi három-, négy-, majd ötszáz főre emelkedett a világ legmagasabb pontjára felérők száma.

A jelenség hátterét a sikeres mászás-kísérleteket a kezdetektől fogva feljegyző Eberhard Jurgalski világította meg. „Ma már lényegében bárki meg tudja csinálni, aki nem túl beteg, nem túl gyenge, és van elég pénze meg türelme.” Szavait alátámasztja, hogy az amerikai Jordan Romero 2010-ben 13 évesen ért fel a csúcsra, míg a négy szívműtéten átesett japán Miura Juicsiro nemrégiben 80 évesen lett a legidősebb csúcshódító.

 

A hegyen elhunyt hegymászókat csak ritkán tudják lehozni a serpák (Forrás: AFP/Namgyal Sherpa - internet)

A hegyen elhunyt hegymászókat csak ritkán tudják lehozni a serpák
(Forrás: AFP/Namgyal Sherpa – internet)

Jó pénzért a csúcson is jár egy kávé

A robbanásszerű növekedést a folyamatos technikai fejlődés, valamint a tömegesítésben rejlő üzlet gerjesztette. Ma már utazási irodákkal is fel lehet jutni az Everestre, 45 és 100 ezer dollár közötti összegért cserébe teljes szolgáltatást kínálnak, amibe a belépési engedély, az odautazás, a serpák, az oxigénpalack és a táborok biztosításán túl akár a saját hegyi vezető, a meleg vacsorák, az előkészített, rögzített kötelek és a csúcson felszolgált kávé is beleférnek.

A hegyen korábban egyeduralkodó profi mászókat egyre jobban zavarja az amatőrök tömege: „Olyan emberek jutnak ide, akik azt se tudják, hogy kell használni a köteleket és a hágóvasat. Ez előbb-utóbb óriási katasztrófához fog vezetni” – figyelmeztetett Hoyland.

Az egyre növekvő létszám a felkészültségtől függetlenül önmagában is komoly veszélyeket rejt. A csúcs előtti utolsó jelentős akadályon, a 8790 méteren lévő, Edmund Hillaryről elnevezett sziklafalon egyszerre csak egy ember tud átjutni, így újabban két-három órát is kell várakozni előtte, ami felfelé és lefelé is végzetes időveszteség lehet. Erre hivatkozva a Hillary-lépcsőre létrát akarnak építeni, ami viszont a tiltakozó profik szerint tovább silányítaná a teljesítmény értékét.

 

Verekedés a hegyen

Az Everestre a National Geographic újságírójaként feljutó Mark Jenkins saját tapasztalatai alapján írta le a problémát. „Olyan hosszú volt a sor, hogy az embereknek több mint két órát kellett a lépcsőnél állniuk, hidegrázásban és egyre növekvő gyengeségben. Ha ezt a tömeget egy, az 1996-oshoz hasonló vihar elkapná, az döbbenetes számú halált okozna.” Átlagban négy-öt ember veszíti életét a Mount Everesten évente, ám a Jenkins által említett vihar évében összesen 15 hegymászó halt meg.

Egy nepáli serpa szemetet gyűjt a 8000 méter fölötti halálzónában (Forrás: AFP/Namgyal Shwerpa - internet)

Egy nepáli serpa szemetet gyűjt a 8000 méter fölötti halálzónában
(Forrás: AFP/Namgyal Shwerpa – internet)

A zsúfoltságot az időjárási előrejelzések fejlődése is növeli, mivel ennek alapján mindenki ugyanazt a pár napot választja a csúcstámadáshoz. Jenkins hangsúlyozta, a kialakuló láncban képességeitől és erőállapotától függetlenül mindenki arra kényszerül, hogy a leglassúbb emberhez igazodjon. Az időveszteség miatt kialakuló helyzetről így írt: „Az éjfél előtti kavargó sötétben fejlámpák fényei cikáztak az ég felé, ahogy felnéztem, több mint száz embert láttam araszolni. Egyetlen vacak kötélhez csatlakoztak, és ha az megadja magát, több tucat ember zuhan a halálba.”

Mivel a szerencsétlenül járt hegymászókat általában nem tudják lehozni a hegyről, az út mentén levő holttestek egyre sűrűbb látványa is növeli az Everest bizarr hangulatát. A csúcstámadás közben a becslések szerint több mint kétszázan haltak meg eddig, a testüket a hideg időjárás konzerválja – jéggé fagynak. A hegyen maradt halottakról az Altereddimensions.net közölt fényképes összeállítást, melyből kiderül, több ott heverő test tájékozódási pontként épült be a hegymászók útvonalába. Olyan is előfordul, hogy a már halott hegymászótársról nem veszik észre, hogy nincs életben. A több, oxigénpalack nélküli csúcstámadást megkísérlő Klein Dávid korábban arról számolt be, hogy az egyik expedíció közben 8000 méter fölött jó ideig azt hitte az egyik hulláról, hogy napozva pihen a hegy gerincén.

A hegyet elárasztó tömegben a feszültség is egyre nő, idén áprilisban neves európai hegymászók verekedtek össze saját serpáikkal 7470 méteren. Az olasz Simone Moro és a svájci Ueli Steck állítólag nem várta meg, amíg a segítőik kötelekkel biztosítottak volna egy jeges szakaszt. A túl korai indulás feldühítette a serpákat, ami verekedéshez, az expedíció megszakításához vezetett.

 

Halálos tumultus a Hillary-lépcsőnél (Forrás: internet)

Halálos tumultus a Hillary-lépcsőnél (Forrás: internet)

Nepál ímmel-ámmal szigorít

A tömeg, a kockázat és a feszültség növekedése mellett a hegyet elárasztó hulladék jelenti a legnagyobb gondot. Az új-zélandi Russel Brice lesújtó tapasztalatokat szerzett az idei expedícióján: „A kettes tábor különösen undorító volt, de a négyes sem volt sokkal jobb, a szemetet megspékelték az elhagyott sátrak rongyos csontvázai.” A helyzet súlyosságáról megdöbbentő hírt adott az Everest megtisztítására küldött legutóbbi expedíció, amely 15 tonna szemetet hozott le a hegyről. A hulladék tömegét a hagyományos szemét mellett a kiürült oxigénpalackok és a mindenfelé felbukkanó emberi ürülék is növeli, utóbbi ugyanis nem bomlik le a hidegben.

A szennyezésről olvasva az egyik kommentelőnek drasztikus megoldás jutott eszébe: „Mindenki, aki a szemetét a hegyen hagyta, azzal együtt ott kellett volna maradjon örökre.” A tibeti kormány ezzel szemben 4000 dollárt kér a hegymászóktól, amit csak akkor kapnak vissza, ha bizonyítják, hogy nem hagytak maguk után szemetet.

Sok tonna összegyűjtött hegymászó-hulladék a Mount Everestről 2011 májusában (Forrás: internet)

Sok tonna összegyűjtött hegymászó-hulladék a Mount Everestről 2011 májusában (Forrás: internet)

A hegyet tisztogató expedíciók mellett a profi hegymászók további lépéseket sürgetnek a fokozódó problémák kezelésére. 1985-ig a nepáli kormány egyszerre csak egy expedíciót engedett a csúcsra vezető úton elindulni, mára csupán a belépési díj (fejenként 10 és 25 ezer dollár, azaz 2,1 – 5,4 millió forint, a csapat létszámától függően) jelent korlátot. A legbátrabb reformtervek az 1985 előtti rendszer visszaállítását javasolják, mások a mászók számának és az expedíciók nagyságának maximalizálását kérik. Nepál egyelőre nem gondolkodik ebben, de bejelentette: szigorítja a hegymászóengedélyek kiadását. Ez azt jelenti, hogy a jelentkezőknek megfelelő felkészültséggel kell bírniuk.

A szigorítást szorgalmazó lobbi sikerét sokan kétségbe vonják, figyelembe véve a helyi viszonyokat. „Az Everest óriási üzlet a nepáliak számára, márpedig ők soha nem fognak lemondani erről a pénzről” – érvelt az új-zélandi Guy Cutter a National Geographicnak. Honfitársa, Jenkins hasonlóan borúlátó: „Bárkit is kérdeztem azok közül, akik igazán értői a témának, mind azt válaszolták, a helyzet javíthatatlan. Világos, hogy a világ legmagasabb csúcsa elveszett.”

Forrás: origo.hu 2013. 06. 14.

Összeverekedtek a sherpákkal a hegymászók

 

Serpák munkában (Forrás: internet)

Serpák munkában (Forrás: internet)

Brutálisan összeverekedtek a Mount Everestet meghódítani vágyó európaiak és helyi serpáik: egymást vádolják a támadással. Egyelőre nem tudni, hogy miért kezdtek el verekedni, csak az a biztos, hogy mindkét „csapat” a másikat vádolja a kialakult helyzetért.

A három hegymászó – brit, olasz és svájci állampolgárok – vasárnap keveredett összetűzésbe az őket kísérő serpákkal. Ők azt állítják, a hegyi kísérők támadtak rájuk, ütötték, rúgták és szikladarabokkal dobálták őket. A serpák szerint viszont a hegymászók a vétkesek, akik előzőleg magatartásukkal veszélyeztették a hegyi kísérők életét, és egyikük meg is sebesült.

Jelenleg a hatóság vizsgálja az esetet.

Forrás: borsonline.hu 2013. 04. 30

A Hullámtól a Csillagvárig

Ameddig a Festeticsek keze elért…

A Hullám Szálló

A Hullám Szálló

 

Az idei május első fele – a maga hűvös stílusával – éppen megfelelt a forró áprilisra adott válasznak: épp, hogy kirándulóidő volt. Már három napja fentük a fogunkat a balatonszentgyörgyi Csillagvárra, amelyről már kisiskolásként tudomást szereztem, ám lakóhelyeimtől mindig „elérhetetlen” távolságban volt – a Balaton legtávolabbi, délnyugati szegletében. Keszthely múzeumai között bóklászva többször is láttuk a reklámját, ám kétlem, hogy sok „klasszikus balatonozó” vetődne oda.

 

Legalább Hullámot lássunk…

Az utcákat hol beragyogta a Nap, hol felhők árnyékolták be. Egy napos periódusban lesiettünk szobánkból, és előbányásztuk bérelt kerékpárjainkat. Már kinéztük térképen a bringa utat a parton, így elgurultunk a Helikon park mellett, a síneken áttoltuk a kerékpárokat, és máris ott álltunk a megfelelő aszfaltcsíkon. De vészesen közel kerültünk a vízhez, így ki „kellett” gurulnunk a Keszthely két Balatonra néző régi szállodájához, a Hullám Szállóhoz és a Balaton Hotelhez, amelyek ma az egyetlen eredeti formájában megmaradt balatoni szálloda együttest alkotják. Mindkettő van vagy 110 éves… A most még szabadon látogatható, tornyos bejáratú Szigetfürdőt az egykori, 1892-es állapotoknak megfelelően újították fel nemrég. A két kis szigetre épített fa épületegyüttest gyaloghíd köti össze a Városi stranddal.

A móló végén pecások bámulták a nyugtalan vizet, a parton ődöngők minden rezdülését pedig hattyúk figyelték. Egy pár kürtős kalácsot kínált annak a néhány orosz, német és magyar sétálónak, akik meleg és fürdésre alkalmas víz híján elszántan múlatták az időt. A vendégeket még fogni kellett a sétahajóknak – lassan indult az előszezon!

A Szigetfürdő a mólóról

A Szigetfürdő a mólóról

 

Fenékig tejfel

Nem úgy a miénk! Megnéztük a kihalt bódésort, aztán hajrá Csillagvár! Szép, árnyas-fás utakon suhantunk, aztán elhagytuk a Csárdát, és az aszfaltút strandot és kempinget fűzött föl. Az út végre felvette a bringaút-formát, a fák megnőttek és utolért minket a „hangulat”. Ha megálltunk volna, akkor a szúnyogok is! Kereszteztük a vonatsíneket, majd kilométereken át egy gyönyörű fasor alatt gurultunk. (Ez lehetett a térképen jelzett védett gesztenyefasor.) Nemsokára szemközt, a mezőn túl megpillanthattuk a szintén védett feketefenyő fasort – allét – ami a keszthelyi kastélyparktól Fenékpusztáig vezet. Foghíjas bár, de létezik.

Fenékpusztát nem hagyhattuk ki, ahol a Festeticsek egyik majorságának maradékai mellett egy római kori erőd maradványait is látni lehet. A leágazásban átkeltünk a 76-os úton – szemben egy látszólag szintén az átkelésre várakozott egy cigánylány -, aztán odagurultunk a Valcum Castrumot bemutató táblához.

 

Kiskastély, kiscsirkék

A fenékpusztai kiskastély

A fenékpusztai kiskastély

A „stílusos” grafiti alatt a táblán (szar az élet) láthattuk, hogy a hatalmas erődből itt csupán három jelentékeny épület felfalazott alapfalai emelkednek ki a fűből. A magas és vastag falakat a 4. században építették, és a 15 hektáros területe egykor egészen be volt építve! 433-tól a hunok uralták Pannóniát, de az erőd területét még az 5-7. században is használták. Feltűnőbbek a virágzó gesztenyefák takarásában megbúvó 19. századi megkopott majorsági épületek, amelyek lassan közelebb kerülnek a szabadon látogatható rom kategóriához, mint a felújítandó műemlékihez. Cserép még van rajtuk…

A kiskastély mögött szegény emberek élnek a műemlék cselédlakásokban. Besétáltunk az udvarra, aminek közepén kis gyerekek felügyeltek két tucat kiscsirkére. – Mikor keltek ki? – kérdeztük – Nem tudjuk, mert nem vettük, hanem kaptuk őket! – felelték teli szájjal. Erre-arra kis fajkutyák csaholtak, egy kis ketrecben dobermann raboskodott.

Arrébb gurultunk, és bementünk a roggyant, pergő vakolatú ló- vagy ököristállók egyikébe. Szerencsére csak az udvaron áll szemét, bent „tiszta”: megvannak a jászlak, és az állatok bekötéséhez a karikák. A hosszú épület közepén sín vezet végig a „ganézáshoz”. Már 2008-ban is teljes felújításokról és lovas turizmusról regéltek erre, de semmi…

A Nap végre összeszedte magát, és megszépítette a római emlékeket – az azokat ellepni igyekvő gyönyörű mezei virágokkal együtt. A kiskastélytól balra van még egy timpanonos klasszicista épület, ami inkább kastély: jobb állapotban van, mint a „Fenék” feliratú. A műút közelében feltárt ókori déli kapu már látványosabb fotótéma volt, bár az eredeti mészkő helyett bazalttal magasították ki.

 

A 400 éves vámház előtt

A 400 éves vámház előtt

Ahol híd volt a Balaton felett

Nem kellett sokat tekernünk, mivel a következő tábla „elevenünkbe” talált: 400 éves vámház és kocsma 50 méterre. Valcum kulcsfontosságú közlekedési helyzete miatt jött létre, mivel hajdanában a Balatonnak még korántsem itt volt a nyugati „vége” – a Kis-Balatonnal még egybetartozott. Révet itt már 1684-ben feljegyeztek, s így a túloldalon Bottyánban is kellett lennie hasonlónak. Az 1834-37 közötti szárazság lehetővé tette, hogy megépítsék az első, 87 méteres fahidat, amelyen vámot szedtek. Mégpedig itt, ahol fontos kikötő is volt. A klasszicista jegyeket viselő ház előtt a napernyők mellett egy fatábla állított emléket a Phoenixnek, a balatoni hajózás legnagyobb gályájának. A 32 méter hosszú, 300 mázsa teherbírású vitorlás főleg sót és bort szállított. Festetics György hajóépítő-műhelye itt volt a vámháznál, s hajóácsa az olasz Antonio Bori volt, aki egész arzenált tervezett a grófnak.

A „fasírtos szencsó”, kóla menüt kihagytuk, de egy kis árpalé mellett egy jó órát is elbeszélgettünk az üzemeltető fiatalemberrel a napjainkban megélt szellemi igénytelenségről és az igazi értékekről. Ugyanígy betyárok is bevetődtek ide – erről szólt a falon olvasható Nádi Jancsi nóta, akit itt ért el a vég.

A dombhátról jól lehetett látni a Keszthelyi-öblöt és a keszthelyi halmokat – ezért is lehetett innen lesüvíteni a vasút mellé. Egy jó kilométer múlva a fekete vizű Zala, a hazai Rio Negro hídjáról bámultunk le a rajta ringó ladikokra

Balatonszentgyörgy keresztjei

Csete György Gulya Csárdája

Csete György Gulya Csárdája

A következő kilométereket ismét árnyas fák jellemezték a műúton és a vasúton túl gúlába rakott nádkötegekkel, s gyakran láttunk vizenyős réteket a magas vízállás miatt. A balatonberényi elágazóban már a „Csillagvár” táblát követhettük. Csete György, híres építészünk Szentgyörgy szélére tervezte a Gulya Csárdát, amely – barátságos, alföldi formáival – feltűnő, és hívogató jelenség. Bár dél elmúlt, úgy döntöttünk, hogy majd a Csillagvár csárdájában harapunk valamit.

Beértünk Balatonszentgyörgyre, ahol a szabad forgalom már mérsékelte az élvezetes tekerést, de egy kilométer után – egy szinte világító-zöld terebélyes tölgyfa alatt álló feszületnél – jobbra letértünk a régi falurész irányába. A térképre nézve azt hihetné az ember, hogy itt egy kálvária stációi sorakoznak a falu végéig. De nem: a régi utcában szentek szobrai és kőfeszületek sorakoznak egyenlő távolságra egymástól. És milyen szépek! A már említett, a Kiss kereszt 1901-ből való, a Szentháromság-szobor, amely egy kiskertben álló barokk alkotás, Szűz Máriát fején koronával, kezében jogarral ábrázolja. Az Ódonház kereszt éppen egy ódon házhoz támaszkodik, az 1894-es Rózsafüzér kereszt mellett pedig egy szent is áll barokkos ruhában: ő Szent Vendel, akit ökörrel szoktak ábrázolni, mert ő a pásztorok védőszentje. Ez itt 1900 körül készülhetett, a kis „bors ökröcskével” együtt.

 

Az 1907-es Emlék kereszt

Az 1907-es Emlék kereszt

Száz év – talán…

Idő híján ki kellett hagynunk a kedves talpas ház Tájházat, mely gerendavázzal, paticsfalakkal épült. A faluvégén egy háromalakos Emlék kereszttel (1907) búcsúzott tőlünk Szentgyörgy. A talapzaton – Szent György mellett – ott van a huszadik századi történelmünk! 1907-ben emelték, az Amerikába vándoroltak emlékére, majd 1977-re romba dőlt. 1983-ban „Az Egyház, a Tanács, és a Hazafias Népfront” hozatta helyre. Azóta szerintem már megint restaurálták, mert elég jó állapotnak örvend – így pedig legalább 106 éves, és megérte az újabb kivándorlást, és az újkapitalizmust…

 

Vadászház „czifraságokkal”

Kigurultunk a faluból a téglagyári elágazásig, aztán a tégla lerakat mellett – a táblák után – felpedáloztunk. Végre ott voltunk a furcsa erődítmény kapujában. Fakerítés, fatáblák, vén akácfa – menyasszonycsokorként. Néhány furcsa szobor szegélyezte az utat, s az elsőt – „Népszavazás a kettős állampolgárságért” – igyekeztünk értelmezni. Csak részben sikerült, aztán a hófehérre mázolt Csillagvár alá értünk. Tovább tolva biciklit, megláttuk a csárdát és a játszóteret is – minden természetes anyagokból épült. Abban a délutáni, kellemes napsütésben, mikor az egész „park” friss és üde lett, kezet fogtunk a vár üzemeltetőjével, Rigó Zsolttal, aki itt él családjával, és egész évben fogadja a látogatókat.

A Csillagvár

A Csillagvár

Éppen német látogatók ődöngtek az udvaron, így kollégájára „rontottunk” rá a csárdában, aki nagy hirtelen lángossal és dödöllével tudott szolgálni, no meg jó itókával… Kiderült, hogy a „vár” vezetés nélkül látogatható, ezért, míg az étel készült, az életmentő fröccs után bejártuk az épületet.

 

Torony volt – nincs

„A Csillagvár vadászháznak épült 1820-23-ban várépületet utánzó preromantikus modorban” olvashattam a műemlék-táblán, de Rigó Zsolt tudta szerint sem ismeretes sehol a Kárpát-medencében hasonló. „Az épület képétül minden czifraság el-maradjon.” A különc gróf akár magára is gondolhatott építtetésekor, hogy haragosai elől eltűnhessen. – hallottam a feltevést. Az égetett téglából emelt épület sohasem állt ki ostromot, bár akár arra is alkalmas lehetett volna: volt saját belső kútja, nagy pincéje, valamikor tornya is, és kicsi vasalt ablakai magasan nyíltak. Az emelet feltárása után kiderült, hogy középen torony is emelkedhetett a tető fölé, de később – talán a beázások miatt – visszabontották.

 

DSC_0299

Csigalépcső az épület közepén, és a kút a bejárat mellett

Viaszba öntött végvári élet

Az épület bejáratánál mélyül a kút a húzószerkezettel, amelynek ásásáról részletekbe menően rendelkezett a gróf. Számomra a gondos építés ékes bizonyítéka a kiloccsanó víznek készített kifolyó a padlón. Bauhaus! Bár jóval később épült, várjellegéből adódóan neve összefonódott a végvári jelzővel. A végvári „imázs” még 1959-ben is tartotta magát, most pedig jól jön… A falakon az épületről olvashatunk érdekességeket, a falak tövében pedig megfér egymással a 15. századi vasalt láda, a megszégyenítő vasálarc fülekkel vagy szarvakkal, a vasszűz, a szakajtó, és a fegyvermásolatok. A boltíves szobákban jól kialakított életképeket láthatunk a végvári életről viaszbábukkal, és rengeteg régi tárggyal: így a várkapitány vitázik a falusi pappal, a kovács fogat húz, a katonák falatoznak, s amíg a rab senyved, a kínpad pihen… Belépni nem lehet, de így is elég a látnivaló.

Már a földszinten elkezdődik a „Huszár Babamúzeum”, amely nem más, mint a magyar katonák öltözetének bemutatása a Honfoglalástól az első világháborúig. A középső helyiségből nyílik az a remekbe szabott csigalépcső, amelyen a többi huszáröltözet tárlóihoz lehet felmenni. Fentről egy rácsozott kerek ablakon nézhettünk le az „aulába”, ahol ide-oda szálldostak a fecskék. A pince megint csak egy érdekes hangulatú hely nagy boltozataival, ahol a baba- és mackógyűjtemény látható: ha valaki családostul jön, mindenki megtalálja a neki tetsző érdekességet.

Szemtől szembe

Lenézve az emeletről...

Lenézve az emeletről…

A Csillagvár kezelőjével, Rigó Zsolttal a csárda mellett beszélgettünk finom ebédünk után.

– A feljegyzések szerint Szentgyörgynek is volt ám végvára, csak az elvonuló törökök lerombolták. Közelebb feküdt a Balatonhoz, körülbelül 700 méterre innen. – kezdte az épület történetét Zsolt. – Mivel Balatonszentgyörgy a Balaton déli oldalán fekszik, így nekünk kövünk nincs, csak fánk és agyagunk, amiből a tégla készül. Éppen a nádtetős csárda mellett ülünk a faasztaloknál a szőlőlugas alatt. Az épület eredetileg istálló volt, s ez az istálló korábban elkészült, mint maga a vár. Most éppen nem látjuk, de mögöttünk van egy mély gödör, a régi téglagyár bányája. A Festetics gróf pedig abból a régi téglagyárból rendelte meg a téglát az erdészlakhoz. Ma már pontosan tudjuk, hogy 1819-ben tervezték és 1823-ra lett kész. Úgy tűnik, hogy eredetileg egy kétemeletes tornyot is kapott, de a tetősík rossz dőlésszöge miatt beázhatott, s 1840 körül visszabontották.

– Milyen funkciója volt a Csillagvárnak ezelőtt?

A régi paraszti élet tárgyai sorakoznak a csárda falán

A régi paraszti élet tárgyai sorakoznak a csárda falán

– Mint tősgyökeres szentgyörgyi, gyerekként itt játszottam. Ugye 1959-ben rekonstruálták, és a fapados időszakban utoljára a Sió Tours működtette múzeumként. Az 1980-as években a Csillagvár egy közkedvelt úti cél volt, pedig nem volt „túlfejlesztve”. Aztán jött a „rendszerváltás”, és a nagy kavarodásban hirtelen senkinek sem kellett. Az állam nem akart vele foglalkozni, és az üzemeltetés jogát átadta az önkormányzatoknak. Azok akkor sem voltak ellátva pénzzel – levágták a füvet az épület körül, májusban nyitott a pénztár, októberben zárt, fejlesztésre nem tudtak költeni. Télen – amikor itt senki sem volt -, jöttek megint a „jóemberek”, s amit lehetett, fosztogattak. 1990-ben és utána volt még nagy betörés. Az ajtón, ablakon ugyan nem tudtak bemenni, de kibontották a tetőt… Akkor igen sok eredeti puska és pisztoly volt itt: a kétharmadát el is vitték akkor.

Az épületben főleg fegyvermásolatok, egy kevés bútordarab és cserépedények voltak kiállítva. Amit ma a várban láthatunk, annak a 80%-a Turi Török Tibor gyűjtése. No meg amit még az udvaron látni. Én akkor kerültem ide, amikor nyolc évvel ezelőtt a Tibor kibérelte ezt a területet. A vár már olyan katasztrofális állapotban volt, hogy a téglákat ki lehetett emelni a falból, a tető be volt roskadva.

A hívogató kis Csárda

A hívogató kis Csárda

Újra kellett építenie mindent. Ő egyébként keszthelyi, és egyenesen megszállottja a régiségeknek, történelmi dolgoknak. Most viszont az Államkincstártól kell bérelni – az önkormányzaton keresztül. A felújítás aztán megtörtént – műemlékvédelmi támogatással -, és Tibor elkezdte a gyűjteni a régiségeket. – fejezte be a történetet Zsolt.

– Siker sztori is lehetne! – lelkesültem föl a „felvirágzáson”. – A család is itt munkálkodik?

– Bizony sok munka van a vár körül: állatokat etetni, füvet vágni, kísérni a vendégeket, és a fából készült tárgyakon is van mindig mit javítani. Az egész család kiveszi a részét. A szomszédos téglagyár kamionjai is csak felszántani tudják az utat, rendbe rakni nem. Itt fenn még az áramért is többet kell fizetni…

Persze arra törekszünk, hogy a vár 1,6 hektáros udvarát is kihasználjuk, és több vendéget csábítsunk ide. Van kovácsműhelyünk, állatsimogatónk, fa játszóterünk, és íjászkodni is lehet. – mutatta be Zsolt a „hátteret”. – Természetesen kutyával is be lehet jönni…

Sajnos kevesen öko-turistáskodnak, mint mi, és kevesen „találnak ide”, de talán nem véletlenül: Keszthelyen az Adria partjára csábítanak a plakátok úton-útfélen a Csillagvár helyett… Pedig érdemes eljönni ide, hisz a különleges erődítményben és udvarán egy egész délutánt el lehet tölteni családostul. Meg is lehet ebédelni, és nem is kell mélyen a zsebbe nyúlni. A Balatont kerülő biciklistáknak pedig egyenesen kihagyhatatlan!

Elérhetőségek: www.csillagvar-balaton.hu, +36 (20) 334 7748

Harsáczki György

Az évszázad meteorja: kihalászták a meteor 600 kilós darabját

A felszínre hozott legnagyobb darab (Fotó: RIA Novosztyi - internet)

A felszínre hozott legnagyobb darab (Fotó: RIA Novosztyi – internet)

Felszínre hoztak egy hatalmas  meteorkövet a Csebarkul-tóból. Búvárok és szakemberek feltételezése szerint annak a csebarkuli meteoritnak a darabját találták meg, amely a Dél-Urál fővárosa felett robbant fel 2013. február 15-én. Feltételezték, hogy a meteorit legnagyobb „szilánkja” a tó vízébe került Csebarkul város közelében.

A több mint 500 kilós kődarab akkor került elő, amikor már éppen lemondtak volna róla.  – Az utolsó napokban a levegő komolyan lehűlt, a technikai eszközök egyre gyakrabban mondtak csütörtököt, s a motorcsónakok is meghibásodtak. Ennek ellenére a munkálatok folytatódtak, a búvárok egyre mélyebbre merültek le. – mondta a cseljabinszki radiációs és ökobiztonsági minisztérium sajtótitkára, Marina Alekszandrova.

A meteorkő fragmentumainak felkutatása céljából az égitest ütötte lék környékén folytattunk munkálatokat. Egy képzeletbeli kört rajzoltunk, s azon belül folytattuk a keresést. A térség beszkennelése során a műszerek mutatták, hogy a mélyben van valamiféle nagyobb objektum. A minisztérium megrendelésére érkezett búvárok több mint 20 méterre merültek le és ott, a vastag iszapréteg alatt végre megtalálták a fragmentumot.

A lelet becsült súlya több mint 572 kg – ezen a számon mondta fel a szolgálatot a mérleg. A kődarabot speciális technikai eszközök alkalmazásával emelték felszínre – magyarázta a munkálatokat megvalósító cég igazgatója, Nyikolaj Murzin.

Az időjárás erősen megnehezítette a munkálatokat... (Fotó: RIA Novosztyi - internet)

Az időjárás erősen megnehezítette a munkálatokat… (Fotó: RIA Novosztyi – internet)

A vízen nagy volt a hullámzás, ami akadályozta a felszínre emelést. Miután a „szilánkot” a felszínre hoztuk, sínre helyeztük és ezek után tudtuk kitolni a partra. A kődarab a parttól több mint 2 kilométerre pihent. A munkálatokat erősen nehezítette a viharos szél. Alig lehetett dolgozni.

A felszínre emelt kődarab szakvizsgálata még hátra van, valószínűleg ez az a bizonyos meteorkő – vallja meggyőződéssel Marina Alekszandrova.

A fragmentum felszínre emelésénél jelen voltak a cseljabinszki egyetem munkatársai is, akik külső tulajdonságai alapján az objektumot meteorkőnek nyilvánították. A fragmentum sötét színű, és a rajta találhatók nyomok arra utalnak, hogy a kőzet felszíne megolvadt. Ha a szakvizsgálat bebizonyítja a kődarab űrbeli származását, a meteorkövet akkor a cseljabinszki tájismereti múzeumba helyezik, ahol megtekinthetik az érdeklődők.

A meteorit felszínre hozatala több mint egy hónapig tartott. A mélybúvárok közben 12 egyéb fragmentumot is a felszínre emeltek. A legnagyobb közülük kb. 20 kilót nyomott. Azonban egyelőre csupán 4 kisebb kődarab űrbeli származását állapították meg tudósok. A kőzet több mint 4,5 milliárd éves.

(Az „Oroszország hangja” alapján)

Vizet találtak a cseljabinszki meteoritban!

Az Orosz Tudományos Akadémia uráli tagozatához tartozó geológiai intézet munkatársai rozsdát találtak a 2013. február 15-én Cseljabinszk megyében lezuhant meteoritban. Ez azt jelenti, hogy a kő belsejében valamikor víz lehetett, ami kiváltotta a korróziót.

A mintákat néhány nappal a meteorit lezuhanása után találtuk meg, a rozsda nem keletkezhetett a földi víz miatt, ez csak Földön kívüli lehet – állapították meg a kutatások. A tudósok már máskor is bukkantak olyan meteoritokra, amelyekben vízkristályt találtak. A folyékony halmazállapot viszont ritkaság. A vizsgálat egyfajta reményt kelt, hogy létezhet élet a Földön kívül is.

(Az „Oroszország hangja” alapján)

Hogyan kerül Károly herceg Erdélybe?

Károly herceg Erdélyben érzi magát a legjobban. Az angol uralkodóház trónörököse annyira különleges helynek tartja Románia ezen részét, hogy már négy ingatlant is vásárolt a környéken.

Károly herceg rajong az erdélyi vidékért, ugyanis a múlt héten immár a negyedik ingatlanját vásárolta meg Románia egyik legszebb pontján. A trónörökös ezúttal a székelyföldi Zalánpatakon vett magának egy kis házat, de már van három falusi ingatlanja a településen.

Károly herceg állítólag már négy ingatlannal is rendelkezik Erdélyben (Fotó: borsonline.hu)

Károly herceg állítólag már négy ingatlannal is rendelkezik Erdélyben (Fotó: borsonline.hu)

A szakemberek már el is kezdték a két szoba, konyhás házikó felújítását, természetesen a helyi hagyományoknak megfelelően. A herceg még múlt csütörtökön érkezett magánlátogatásra Erdélybe, elsősorban pihenés céljából. Első éjszakáját Kálnoky Tibor gróf miklósvári kastélyában töltötte, pénteken pedig a Maros megyei Erkeden találkozott a helyi önkormányzat első emberével.

A trónörökös – a protokoll mellett – erdélyi látogatása során sok időt tölt a szabadban, hosszú erdei és falusi sétákat tesz, és olyan településeket is megpróbál felfedezni, ahol eddig még nem járt. Károly legutóbb tavaly májusban tett látogatást Erdélyben, akkor szintén birtokokat és parasztházakat vásárolt. – Európa ezen pontján nagyon sajátos az ember és a környezet viszonya. Lenyűgöz ez a semmihez sem hasonlítható atmoszféra, amit itt tapasztalok – nyilatkozta korábban a Daily Mailnek.

A herceg hétfőn Bukarestben Traian Basescu államfővel találkozott, és a hírek szerint még felkeresi a korábban vásárolt birtokait is. A brit királyi család erdélyi magyar gyökerekkel is rendelkezik, ugyanis II. Erzsébet királynő ­ük­anyja, Rhédey Klaudia a Maros megyei Erdőszentgyörgyön született 1812-ben.

(Forrás: borsonline.hu)

Újszerű vendégforgalom Zalánpatakon

 

 Egyre gyakrabban jönnek a hírek, hogy Károly herceg Miklósvárra látogatott. Zalánpatakot soha nem kerüli el, mert ott nagyon jól érzi magát. De vajon mik lehetnek a brit trónörökös látogatásainak hozadékai a hegyek között lapuló csendes település életében?

Az ösvény elején
Olyanok is elindulnak Zalánpatak irányába, akik csak a lapunkból olvastak róla. Ki Erdővidék, ki pedig Málnásürdő irányából közelíti meg, és majdnem naponta érkezik oda látogató. A faluban nincs utazási iroda, de a helybeliek a legnagyobb előzékenységgel tájékoztatnak a Nyíres-patak völgyében festői környezetben fekvő településről. Ennek keleti szélén könnyen rátalálni a Károly herceg számára ötletesen átalakított rusztikus épületre. Nincs elzárva a látogatók elől, az alkalmazott személyzet szívesen elkalauzol bárkit.
A legtöbb látogató a vidéket, az érintetlen tájat akarja látni, azt, amiért olyan messziről érdemes ide utaznia az angol trónörökösnek. Jártak már Zalánpatakon olyan messziről érkezett turisták is, akik az ottani üveghutát akarták volna látni. Bi­zo­nyára a régi irodalomból olvastak arról, hogy a sepsikőröspataki Kálnoky gróf építette hajdanában. Késői leszármazottja, gróf Kálnoky Tibor ugyancsak otthon érzi magát Zalánpatakon, az ő gondjaira bízták a vendégházak átalakítását-korszerűsítését, ám a huta már rég a múlté, évszázadánál is több, hogy megölte a konkurencia. Az itt készített üvegtermékek darabjait azonban látni lehet még Karácsony Zoltán gyűjteményében, egy leendő helybeli üvegipari állandó kiállítás értékes darabjaiként (köztük üvegklarinét és hegedű is akad!).
Málnás község polgármestere, Kasléder József – akinek egyébként Zalánpatak a szülőfaluja – elmondta: a Málnásfürdő–zalánpataki úton nemrég népes angol turistacsoporttal találkozott, amely Zalánpatak felé tartott. A herceg bennvalójában ugyanis szálláslehetőség is van (nemcsak külföldi, hanem belföldi turisták számára is). Károly herceg zalánpataki látogatásai felől érdeklődve elmondta, legutóbb szóba került a település élete, az ottaniak életkörülményei.
– A hercegnek szándékában áll szociális jellegű juttatással támogatni nemcsak a falut, hanem magát a községet is, ugyanis Málnáson nincs fogorvosi szolgálat, így mi egy ilyen rendelő felszerelését tartottuk a legfontosabbnak. Málnásfürdő lenne a legalkalmasabb helyszín – mondtam, hisz könnyebben megközelíthető Málnásról is és Zalánpatakról is. Ekkor vetődött fel a mozgó fogorvosi rendelő létjogosultságának gondolata, ami még előnyösebb megoldásnak mutatkozott. Mi, természetesen, nagy örömmel fogadtuk az ötletet, és meggyőződésem, hogy Károly herceg szándékát kivitelezi. A beszélgetés alkalmával  Zalánpatak tájképi arculatának megőrzéséről is szó esett. Pontosabban az merült fel, hogy érdemes volna megóvni-megtartani a falusi arculatot, hiszen éppen ez lenne a település tájképi értékeinek egyik fontos része. Számunkra ez nagy kihívás lesz, mert az igények-elképzelések itt is változnak, az emberek szeretik az újat, a szépet, s lehet, hogy lesz olyan fészekrakó, aki házát vagy felújított épületét nem hagyományos hófehérre vagy székelykékre szeretné meszelni, hanem az egyre elharapózó, de a székely falvak küllemétől idegen, nem oda illő színnel. Ebben az esetben párbeszédre van szükség. Ed­dig még nem alakult ki olyan viszony Ká­roly herceg, a vendégfogadó gróf Kál­noky család és a faluközösség között, de talán az önkormányzattal sem, hogy az ilyen jellegű kérdéseket érdemben meg lehetett volna tárgyalni, de ami késik, nem múlik. Arról is szó esett, hogy néhány rátermett fogékony zalánpataki fiatalt tapasztalatcserére vinnének, hogy láthassák, megtapasztalhassák, miképpen lehet teljesen természetes és hagyományos építkezési anyagokból szépet, jót, talán még olcsóbbat, egészségesebbet és környezetbe illőt teremteni. Ilyen céllal szeretnének, szeretnénk találkozót, egyfajta konferenciát szervezni a helybeli fiatalokkal. Így tudatosítanák, miért fontos megőrizni-alakítani olyan módon a faluképet, hogy idővel megérdemelje Zalánpatak is a turisztikai falunak kijáró címet. Ezt a módszert pedig rendszeresíteni szeretnénk. Nem lehetetlen gondolatok ezek, hiszen ebben az országban létezik több olyan turisztikai falu, amely kivívta magának az elismerést. Károly herceg arra biztatott, hogy kezdjünk bele hagyományos termékek készítésébe, az erdő-mező áldásainak hasznosításába, létesítsünk vendégházat a faluban is. Tudja és látja a herceg, gyenge a falu gazdasági ereje, de meg kell győzni a fiatalokat, hogy ésszel, leleményességgel és sok munkával ez a hely el tudja tartani lakóit, és ebben rejlik a megmaradás és megélhetés forrása. Most is van vagy négy olyan fiatal Za­lánpatakon, aki idénymunkára Né­met­országba jár, s bizonyára ráéreznek az ilyen dolgok fontosságára. Bízom abban, hogy közösen célratörő kezdeményezések fognak születni. Nemcsak nekem kell hinnem a tervekben-elképzelésekben, hanem elsősorban az ott élőknek. Milyen volna például a zalánpataki állattartó családok számára, ha meg tudnánk valósítani azt, hogy a tejet ott helyben lehessen feldolgozni és  kifizetődő módon értékesíteni?!
A polgármester nem bocsátkozott részletekbe a turisztikai falu számtalan ismérvéről, de ezek közé tartozik a település megközelítésének lehetősége, a megfelelő infrastruktúra, Zalánpatak esetében pedig az ásványvíz- és gyógyvízforrások rendezése-hasznosítása és sokféle felhasználási lehetősége. A jó levegő, a csend és a leendő bio-termékek a település egyre nagyobb vonzóerőivé válhatnak. Ahhoz azonban nem fér kétség, hogy a helynek, a tágabb környéknek – beleértve a környező történelmi településeket, Málnásfürdőt és a köz­ségközpontot is –, vannak általános érdeklődésre számot tartó idegenforgalmi értékei-érdekességei.

Hagyományos termékekkel kínálják a vendégeket
– Tudtommal egy szerencsés alkalom és fordulat révén pénzesnek mutatkozó szak­mát tanultál Veszprémben, s a külföldi gyakorlatról nem egy jól menő magyarországi cégnél néztél állás után, hanem hazajöttél Zalánpatakra. Miért? – tettük fel a kérdést ifjabb Kasléder Józsefnek, aki az érettségi után veszprémi élelmiszer- és vendéglátó­ipari technikumot végzett. Kapcsolatba ke­rült Károly herceg ismeretségi körével, s abban a szerencsés helyzetben leledzik, hogy a világhálón tartja is a kapcsolatot a hercegi családdal, folyamatosan leveleznek.
– Választanom kellett: vagy ott maradok, vagy hazajövök, és megpróbálok megélni itt­hon, lemondok az eurós fizetésről, amit itthon nem tudok megkeresni, megkeresem itt azt, amiből szerényebben, de biztosan életet tudok kezdeni. Biztos, hogy közhelynek tűnik, de a honvágy hozott vissza.
A fiatalember meglepetést szerzett ne­künk, és egyben bizonyított is, amikor elé­bünk tett egy üveg bodzaszörpöt. Illata, íze ismeretes volt számunkra. Mint mondta, szer­felett keresik az ilyent mifelénk azok a turisták, akik menekülnek a színes üzleti üdítők világától. A természetes fonatba göngyölt üveget zalánpataki címkével látták el. „Rajta lesz kicsiben hamarosan a zalánpataki címer is, amit magam terveztem – mondta. Úgy érzem, a család meg tud birkózni az erdei gyümölcsök feldolgozásával. Az első lépéseket megtettük. Ha elvirágzott a bodza, jön majd a kék, bogyós, ernyős termése, abból fogunk bodzalekvárt készíteni. Min­den­nek nekifogunk, folyamatosan, egy­elő­re nagy­apám házában, ahogyan beérnek a gyü­mölcsök. Mindenben a hagyományos jelleg megőrzésére törekszünk, úgy készítjük, aho­gyan nagyanyáink tették. S mert teheneink is vannak, egy hargitai ismerősömtől megtanultam, miként kell készíteni a félkemény érlelt sajtot. Azzal kínáltuk meg a herceget is. Most már megy, csak az a baj, hogy ahhoz meg­felelő szellős-tágas kamara is kell. Sza­badra engedtem a fantáziámat, és elgondoltam, hogy azokat a sajtokat ízesíteni is lehet, pél­dául medvegombával (ízletes vargá­nyá­val), sáfránnyal és egyéb természetes íze­sí­tővel. Sok munka van vele, de attól nem félek. Az ilyen sajtnak három-négy hónap a be­érési ide­je, s csak azután lehet fogyasztani. Majd bemutatjuk ősszel a málnásfürdői va­dász­na­pokon, mert elterveztük, hogy ott állít­juk fel a Málnási ifjak sátrát” – zárta tervei-elgondolásai ismertetését ifjabb Kasléder Jó­zsef, s arra gondoltunk, bárcsak ragadós lenne ez a fajta gondolkodásmód nemcsak Zalán­pata­kon, hanem a környéken is. Senki nem fog­ja ipari mennyiségben leszedni a környékbeli erdőkből a friss rókagombát, sem a hó­har­ma­tok idején megérett kökényt, hogy különleges kökénypálinkát főzzön belőle. Addig ké­ső, amíg valaki belekezd a teremtő munkába.

Kisgyörgy Zoltán

(Forrás: 3szek.rom)

A Délszláv háború nyomai Bosznia Hercegovinában

Szarajevó

Bosznia Hercegovinai utunk során buszunkkal Mohácsnál léptük át a horvát határt, majd néhány órával később a Száván – mint határfolyón – gurultunk be az országba. Gyönyörű, igazi „vénasszonyok nyara” szeptemberi időt fogtunk ki, nagy élmény volt átutazni a Bosna-folyó völgyén a bosnyák hegyvidéken, egészen Szarajevóig. Nem sokkal a határátlépést követően megpillantottuk a jellegzetes hófehér, oszlopszerű síremlékekből álló muzulmán temetőket, amilyeneket mi, magyarok itt láthattunk először, és amilyeneket túl sokat láttunk a következő napokban…

22 éve kezdődött el és 17 éve ért véget a Délszláv háború. Nekünk, a nagy világégés után születetteknek, akik nem tapasztaltuk meg borzalmait, tragikusan „érdekesek” e háború nyomai, jelei. Miután 1992. március 3-án Bosznia Hercegovina kikiáltotta függetlenségét, a szerb irányítású Jugoszláv Néphadsereg és a boszniai szerb milicisták áprilisban már meg is indultak Bosznia és Szarajevó ellen. Ez utóbbit április 5-re körül is zárták. Szarajevó 1992-1995 közötti ostroma  – bármilyen hihetetlen – tovább tartott, mint a második világháborúban Leningrádé (ma Szentpétervár): közel 44 hónapig. A világhálón kutakodva sok akkori beszámoló, fotó és emlékezés hozza bizarr közelségbe az ország-országrész és fővárosa tragédiáját.

Mindenképpen meg akarom említeni, hogy Bosznia-Hercegovina mind természeti látnivalókban, mind történelmi, épített – az ókortól a Monarchia idejéig – emlékekben gazdag, lakói barátságosak, törekvőek, és a rombolások nyomait nagyrészt már sikeresen eltüntették.

Konjic városa stratégiailag fontos helyen fekszik – az összekötő útvonalon a dél-boszniai, hercegovinai területek felé, de jugoszláv laktanya és lőszergyár is fontossá tette. Éppen ezért – bár szerbek kisebbségben éltek itt – komoly harcok alakultak ki. A szerb erők 1992 májusában kezdték a környék ágyúzását, miközben rengeteg bosnyák menekült a Neretva parti városba. Az 1995-ös Daytoni békéig – három éven át – hullottak a gránátok, dörögtek a fegyverek.

Konjicból Mostar felé indultunk dél felé a Neretva völgyében. Először a Jablanica-víztároló mellett, hajtottunk el, majd a folyó völgye összeszűkült, s az országút Békás-szorost idéző fehér mészkőfalak közé vezetett. A meredek szirtek alatt kanyargó Neretvát három vízlépcső duzzasztja szinte összefüggő tórendszerré. A kb. 25 kilométer hosszú völgyszoros nem sokkal Mostar felett szélesedett ki, s akkor láthattuk, hogy a hegyekről egészen eltűnt az erdő, s a táj szinte bibliaivá változott. A városhoz közeledve egyre több romba dőlt házat, középületet láttunk.

Bosznia ma két fő részre oszlik: Szerb Köztársaság (északi és keleti rész) és a bosnyák-horvát föderáció (középső és déli rész). Becslések szerint a korábban csaknem négy és félmilliós lakosságból a háború után – 1995-re – alig több mint három és félmillióan maradtak, és sokan máig eltűntnek számítanak. Az etnikai arányok napjainkban: mintegy 45 százalék bosnyák, 33 százalék szerb, 18 százalék horvát.

Harsáczki György

A világ legöregebb katonája

I. Ferenc lassan végigsétál a feszes vigyázzban álló, büszke huszárok előtt. A sor végére érve feltűnik neki az ezred agg zászlótartója. Megáll előtte, s elgondolkodva megszólal: „Huszár! Hány éve szolgál?” A vén zászlótartó büszkén kihúzza magát: ”Hetvenöt éve, szolgálatjára Felség!” A császár meglepődik, s megkérdi: „Nem akar pihenni még?”  – „Felség, én már megmaradnék kornétásnak, mivel a zászlót nem lehet elhagyni! – válaszolja szerényen Skultéty László, a világ legöregebb katonája.

Ha mi olyan könnyen halnánk…

Sosem tudhatjuk meg, valóban így történt-e, viszont a 17. században megeshetett, hogy Kemény János (1607-1662) idős magyar katonák és svéd tisztek társaságában borozgatott. Az idő múlásával a svédek ingerkedni kezdtek a magyarokkal: szerintük egy ősz, öreg katona nem a hősiesség példaképe – az igazi hős fiatalon esik el a csatában. Válaszul Kemény János a könyvtárban felolvasott Segerskjöld ezredesnek egy magyar vitézről szóló verset, kinek egy török kelevész döfte át a fejét. Baksa Márkus mégis felépült szörnyű sebéből és még 18 évig harcolt a török ellen.

Baksa Márkus fejét kelevésszel döfték át, mégis túlélte

Baksa Márkus fejét kelevésszel döfték át, mégis túlélte

„…Szemén ment be s hátul jött ki azután:

De a döfést kiheverte,
S a törököt verten verte
Azután is még sokáig, száz csatán.”

Hogy miért is találtatott olyan sok öreg katona a magyarok között? Kemény válasza így hangzott: „Ha mi olyan könnyen halnánk, Kihalt volna rég a fajtánk,…” Az anekdotát Vargha Gyula (1853-1929) vetette papírra „Torstenson lakomája”címmel. Nos, az olvasó se higgye, hogy a hősies, bátor katonák mind korán halnak. Sőt! Rátermettség is kellett az életben maradáshoz, így ők még többször kijátszhatták a halált.

 

Akinek az ezredese állított emléket

Az új-aradi temetőben van egy sír (ma egy obeliszk áll a helyén), melyre egykor huszárcsákót és szablyát is faragtak és azt hirdeti, hogy itt nyugszik „a világ legöregebb katonája, aki nyolcvanegy évig szolgált, és huszonkét háborút küzdött végig”. Egyet az oroszok, kettőt a törökök, hetet a poroszok és tizenkettőt a franciák ellen. Skultéty László (1738-1831) huszáré ez a megtisztelő cím. Esterházy Vince(?) gróf huszárezredes állított így örök emléket elismert kornétásának (zászlótartó).

Skutéty síremléke az újaradi temetőben - régi képeslapokon

Skutéty síremléke az újaradi temetőben – régi képeslapokon

 

Akiket az ágyú füstje megcsapott…

Akadtak tisztes és nem olyan tisztes veteránok is, akik szívesen viselték volna ezt a címet. Egy, Kolombeski (1730-?) nevű lengyel katona 75 évig szolgált a francia seregben, s akinek Lajos Fülöp (1773-1850) saját érdemrendjét tűzte a mellkasára. Ám a magát 120 évesnek valló, kiváló egészségnek örvendő katona legfeljebb 80 éves lehetett, mert, mint kiderült, hamis iratokkal igazolta magát.

A francia Jean Theurel (1699-1807) nevű száznyolc éves dragonyost, aki állítólag 86 évet szolgált egyvégtében, megint csak megelőzte a magyar kornétás. Napóleon (1769-1821) nagy pompával temettette el 1807-ben, viszont katonának állásától veteránná válásáig „csupán” hatvanhét esztendő telt el: a veteránként átpipázott éveket nem lehet katonai szolgálatnak tekinteni.

Chiossich János (1702-1820) nyolcvanhét éves szolgálata is sántít, mivel nyolcéves korában még „csak” pikulásnak vették fel a tábori zenekarba. Bár 1797-ig szolgált, nem tudni, mikor váltott a pikuláról puskára – azaz mikor lett igazi katona.

 

Skultety Laszló zászlós (Somogyi Győző festménye)

Skultety Laszló zászlós (Somogyi Győző festménye)

A bruszinai zászlós

Skultéty László (született Gábris László) valószínűleg nemesi család sarja volt, mivel a felvidéki Trencsény megyei Hegyesmajtényban született hadfi zászlótartó lett, mivel erre a feladatra csak nemesi ifjakat neveztek ki. 12 évesen nyomták fejébe a huszárcsákót, 1775-ig közhuszárként volt a katonai erények és a bátorság mintaképe a korábban még Ghillányinak nevezett Hadik-huszárezredben. 18 évesen esett át a tűzkeresztségen a hétéves háború (1756-1763) kezdetén, majd részt vett a vesztes prágai és az 1757. június 18-i győztes kolini csatában, ahol Skultéty kezét súlyos kardvágás érte. Mária Terézia (1717-1780) ennek a csatának emlékére alapította a Mária Terézia Rendet, melynek első négy nagykeresztese között ott volt Hadik és Nádasdy magyar generális is.

 

Kesztyűk Mária Teréziának

Ott volt Hadik András (1710-1790) híres 1757-es „huszárbravúrjánál”, amikor a porosz sereg háta mögött megrohanták Berlint, és hatalmas hadisarcot követeltek a város vezetésétől. Ők azonban nem vették komolyan az ostromgyűrűt, és megtagadták a sarc kifizetését. Hadik erre szétlövette a kaput és az 5500 fős város-őrséget huszárjaival lerohanta és szétszórta (a hadisarc mellett személyes ajándékként két tucat finom, női kesztyűt hímeztetett Mária Teréziának). Bár az ellenséges golyók és kard általában elkerülték, mégis az ifjú Skultéty bal arcát Berlinnél szuronnyal döfték át.

 

Napóleon mellett és ellen

1759-1760-ben a pfalz-zweibrückeni herceg személyi szolgálatára osztották be, majd a poroszok ellen háborúzott. 1775-ben vicetizedessé nevezték ki, a török háborúkban már tizedesként verekedett, amíg 1789. októberében súlyosan megsebesült. Ekkor kapta hősiességének elismeréseként az ez évben alapított ezüst vitézségi érmet is. Fél év múlva már strázsamesterként büszkén hordozhatta ezrede zászlaját.

Napoleon huszárokkal - festmény

Napoleon huszárokkal – festmény

Harcolt a francia forradalom felkelői és Napóleon ellen is. 1812-ben részt vett az elhíresült borogyinói csatában, látta az égő Moszkvát és a készleteiből kifogyott francia sereggel visszavonulva majdnem megfagyott a hosszú orosz hadjáratban, amelyet mintegy félmillió katonából alig minden harmadik élt túl. 1813-ban a „népek csatájában” még jeleskedett bátorságával, de Napóleon bukása után már nem vett részt több háborúban.

 

A zászlóért mindhalálig

Amikor I. Ferenc 78 éves szolgálatára való tekintettel tisztté akarta előléptetni, és minden munka alól mentesíteni, de Skultéty udvariasan visszautasította, mivel a zászlót „nem lehet otthagyni”. Valószínűleg ez az egyetlen ilyen eset a világtörténelemben… Amikor azonban 1831-ben Új-Aradon állomásozó ezredét máshová helyezték, már nem mehetett társaival – 94 évesen nem tudott lóra ülni… Ekkor parancsnoka úgy döntött, hogy az öreg huszárt 81 év szolgálat után Arad városának gondjaira bízza. Skultéty az obsitot azonban csak néhány hónapon át élvezhette – röviddel 94. születésnapja betöltése után az örök harcmezőkre távozott.

 

Huszáron a magyar eredetű könnyűlovasság katonáját értjük

A legendás huszár, Hadik András karrierjét, mint kormánybiztos fejezte be (ifjabb Vastagh György szobrát 1937-ben avatták fel a régi budai Városháza előtt)

A legendás huszár, Hadik András karrierjét, mint kormánybiztos fejezte be (ifjabb Vastagh György szobrát 1937-ben avatták fel a régi budai Városháza előtt)

A szó keletkezése vitatott, a legvalószínűbb elméletek szerint a „husz” (húsz) szóból származik, mivel Mátyás király elrendelte, hogy húsz-húsz jobbágytelek köteles egy lovas katonát a király szolgálatára kiállítani. Mátyás király egy 1481-ben írt latin levelében a fekete sereg könnyűlovasságát már huszároknak nevezi.

A 15. századtól a huszárok zsoldos katonákként török, német, olasz hadszíntereken jeleskedtek. A háborúk befejeztével feloszlatták hadtesteiket, később szükség szerint újraszervezték azokat. A 16-17. század leghíresebb huszár-alakulatai a Pálffy-, Forgács-, Nádasdy-huszárok voltak. A huszárok történelmének  legkiemelkedőbb alakja Hadik András (1710-1790). 1732-től felfelé ívelő pályafutását mint tábornagy és kormánybiztos fejezte be. Érdemes tudni róla, hogy ő kezdeményezte először a jobbágyrendszer felszámolását, továbbá kegyelmet eszközölt ki a Bukovinába menekült székelyeknek, akik hálából falvakat neveztek el róla (Hadikfalva, Andrásfalva).

 

Simonyi óberster, a „legvitézebb magyar huszár”

Simonyi József óberster a franciák elleni csatákban tűnt ki bravúrjaival

Simonyi József óberster a franciák elleni csatákban tűnt ki bravúrjaival

Simonyi József (1770-1832) 17 évesen állt katonának, és egy évre rá meg is szerezte első sérülését: karddal vágták meg az arcát. A franciák elleni háborúkban gyorsan kitűnt harci bravúrjaival: egyszer tizenhat huszárjával szétugrasztott egy hatvanfős őrjáratot, s szabályos párviadalban „levágta” a parancsnokot. Kiszámíthatatlansága miatt rettegett tőle az ellenség.

1796-ban, a Garda-tónál a tüzérség 30 ágyúját szerezte vissza szakaszával, 1799-ben pedig a rajna-vidéki csatákban mentette meg két ezred ágyúit és lőporos szekereit. Rátermettségét nem csorbítja, hogy „diadalai” többnyire a visszavonulást biztosították. Mária Terézia Renddel jutalmazták, 1804-ben pedig a bárói címhez a Vitézváry előnevet is megkapta.

1799-ben, a franciaországi Laa-nál az egész császári sereg visszavonulását biztosította úgy, hogy ezredével a Thaya-folyó felgyújtott hídja előtt az utolsó pillanatig feltartóztatta az üldöző franciákat, s utolsóként vágtatott át ezrede után a hidat elborító lángokon. A lipcsei „népek csatájában” regénybe illő módon a puskagolyó a szíve fölött hordott tárcában akadt meg.

Sajnos békeidőben nem találta helyét, és ezredét értelmetlen szigorral terrorizálta. A szökésekre statáriummal válaszolt, s túlkapásai miatt két év várfogságra ítélték, s emellett megfosztották rangjától és kitüntetéseitől. Ez utóbbi porig sújtotta az óbestert, aki 1832. augusztus 23-án, fogolyként hunyt el.

 

Nagy Kálmán, az utolsó magyar huszár

Nagy Kálmán, magyar királyi huszárkapitány, nyugalmazott huszárezredes 2010. szeptember 21-én hunyt el

Nagy Kálmán, magyar királyi huszárkapitány, nyugalmazott huszárezredes 2010. szeptember 21-én hunyt el

2010. szeptember 21-én hunyt el vitéz Nagy Kálmán, magyar királyi huszárkapitány, nyugalmazott huszárezredes, aki Európa legidősebb huszártisztje volt. 1909-ben született Nyíregyházán, s már 14 évesen eldöntötte, hogy huszár lesz. A Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémián végezte tanulmányait, és 1931-ben avatták hadnaggyá. A második világháborúban háromszor teljesített frontszolgálatot. 1941-ben az 1. Honvéd Lovasdandár parancsnokaként alakulatával 1600 kilométert nyomult előre – bátor magatartásáért Signum Laudis kitüntetést kapott. 1944-ben századosként vett részt az orosz fronton az utóvédharcokban.

Egy alkalommal huszárszázadát bekerítették. Szorult helyzetükben kézigránátokkal leptek meg egy harckocsioszlopot és vágtatva törtek ki a tankok közül. 1945-ben amerikai hadifogságba esett. 1956 november 4.-én ő kísérte a Parlamentből a teljesen tanácstalan Mindszenty bíborost az amerikai nagykövetségre. Ezért 1957-ben nyugdíjazták, majd 1958 őszén letartóztatták. 8 évet kapott.

Nevét dicséri az újjászervezett Hadtörténeti Intézet és a Múzeum, továbbá ő volt Sárvári Huszár Múzeum alapítója.

 

Az utolsó katona az első világháborúból…

2009-ben halt meg az angol Henry Allingham, aki az utolsó élő első világháborús veterán volt, s ráadásul egy hónapig a világ legidősebb embere címet birtokolta. A királyi tengerészetnél, és a légierőnél is szolgált. Harcolt még Ypern környékén is, ahol a németek először vetettek be harci gázt.

Harsáczki György – 2011

2013 májusában Szlovákia katonai küldöttsége a magyar fél értesítése nélkül az újaradi temetőből (Románia) exhumáltatta Skultéty László maradványait és a pozsonyi Koronázó templomba szállították, hogy később – mint szlovák hőst – szülőfalujában, a szlovákiai Hegyesmajtényban eltemessék. Cikkek a „Kukkerben”…  

Rekord nagyságú jégtábla

A jeges kontinens leggyorsabb gleccseréről egy 35 x 25 kilométeres jégmező vált le.

November 10-én készítette ezt a képet a Pine Island gleccserről a NASA Aqua műholdja. Jól látható, hogy egy 35×25 kilométeres jégmező leszakadt a gleccserről. A leszakadás első jelét még 2011 októberében figyelték meg (ugyancsak műholdképeken), egy új nagy törésvonal formájában. Becslések szerint a jégmező idén júliusban vált el a gleccsertől, de csak mostanra vált látványossá a távolodása. A leszakadt jégmező útját figyelemmel kísérik. Az antarktiszi gleccserek jégtömege az elmúlt évtizedekben rohamosan gyorsuló sebességgel halad a tenger felé. A kutatók különös figyelmet fordítanak a nyugat-antarktiszi Pine Island-gleccserre, amely az Antarktisz leggyorsabb ütemben váltózó régiójában található. Jelenleg ez az Antarktisz egyik leggyorsabban mozgó jégárja, sebessége 1990 óta 2,4-ről napjainkra évi 3,7 kilométerre növekedett.

A Pine Island gleccseről legújabban levált jégmező (Forrás: origo.hu-n keresztül NASA)

A Pine Island gleccseről legújabban levált jégmező (Forrás: origo.hu-n keresztül NASA)

A Pine Island-gleccser a nyugat-antarktiszi jégmezőről indul, és több mint 150 kilométer megtétele után éri el az Amundsen-tenger Pine Island-öblét. Itt azonban nem ér véget, óriási selfjégként folytatódik a víz felszínén. A peremét alkotó jégfal 750 méterre emelkedik ki az óceánból, és kétszer ilyen hosszan folytatódik a tengerszint alatt. A többi antarktiszi gleccserhez hasonlóan a Pine Island-gleccser és az általa táplált jégself is nagymértékben vékonyodik. A műholdas radarmérések szerint a Pine Island-öböl selfjégtömege az elmúlt évtized során évenként 5,5 métert vékonyodott. A nyugat-antarktiszi gleccserek olvadása által a tengerbe szállított vízmennyiség évi 0,25 milliméterrel járul hozzá a tengerszint emelkedéséhez (a kutatók szerint ha teljesen elolvadnának, a tenger szintje 5 méterrel emelkedne meg).

(Forrás: origo.hu)

Bezárták a várgesztesi várat

(Forrás: vargesztes.hu)

Sajnálatos, hogy ide jutott ez a családi vállalkozás, és olyan kilátástalannak ítélte meg helyzetét, hogy befejezi több évtizedes tevékenységét – összegezte véleményét Menoni Gabriella, Várgesztes polgármestere, aki hozzátette: Bozzay Attila várkapitány nemcsak a vár megőrzésére, a hagyományok ápolására tette fel életét, hanem a helyi közéletnek is aktív tagja volt.

 

Várgesztes, és a felette emelkedő vár 2013 júniusában (Fotó: Harsáczki György)

Várgesztes, és a felette emelkedő vár 2013 júniusában (Fotó: Harsáczki György)

– A gótikus műemlék bezárása a falu életére is hatással lesz, hiszen a mindennapok része volt a kirándulók nyüzsgése, az iskolások, baráti társaságok ismerkedése a környék nevezetességeivel. Egy ilyen kis település életében minden fillér számít, így az iparűzési adó csökkenése, az idegenforgalmi adó elmaradása, nem beszélve az azzal járó állami támogatás megszűnéséről. Helyi vállalkozók, vendéglátóhelyek üzemeltetői, szállásadók szembesülhetnek a forgalomcsökkenésből adódó bevételkiesésre – mondja a polgármester.

– Képviselő-testületünk már két alkalommal kifejezte abbéli szándékát, hogy kezelésébe veszi a várat, most ismét a testület elé terjesztem az átvétel lehetőségét, bár ma már olyan hatalmas összeget kellene a felújításra költeni, amit pályázati források nélkül egy ilyen kis falu nem tud előteremteni – nyilatkozta Menoni Gabriella.

Hasonló gondolatokat fogalmazott meg Geiszt Róbert, a faluház vezetője is: Várgesztes neve és létezése összeforrt a völgy fölé magasodó hegyen lévő várral. A csendes, nyugodt környezet, az itt lakók vendégszeretete vonzotta a turistákat, a gesztesi családok nagy részének személyes élményei – esküvő, bálok, ballagás – fűződnek a várhoz.

– Elképzelhető, amennyiben Gesztes fő nevezetessége bezárja kapuit, a faluházba szervezett események száma is csökkenni fog.

Várgesztes lakói, különösen az őslakosság számára a vár ikont jelent. A címerben és a település nevében is szerepel. Ez mélyen benne van a tudatban. A vár romlása a lelkeknek is kárára van – foglalta össze álláspontját dr. Tar József, aki így folytatta: A VÁR nem egyszerűen turisztikai érdekesség, hanem a falu túlélésében is jelentős szerepet játszik. Sok betelepülő korábbi kirándulásai során ismerkedett meg a Vértes gyöngyszemével, majd úgy döntött, hogy ide telepszik le. Ha nem jönnének a betelepülők, a falu előbb- utóbb elnéptelenedne.

A vár kapuja az idei júniusi Oroszlány teljesítménytúra résztvevőivel (Fotó: Harsáczki György)

A vár kapuja az idei júniusi Oroszlány teljesítménytúra résztvevőivel (Fotó: Harsáczki György)

Népes családom és barátaim gyakran fordulnak meg nálunk. Szinte kötelező program minden alkalommal felmenni a várba. Unokáim ilyenkor mindig fagyizással egészítik ki a kirándulás élményét. Az életveszélyes, lakat alatti vár már nem jelent élményt.

Közel 70 éve élünk békében, de békeidőben is lehet várat rombolni. Ha így megy tovább, akkor a műemlék egy idő után megint alkalmas lesz a „Valahol Európában” című film forgatására!

 

 

(Forrás: vargesztes.hu)

Emelt fővel távozik a várgesztesi kapitány

 

Segélykiáltással felérő bejegyzés került fel a napokban az egyik várgesztesi lokálpatrióta Facebook oldalára: „Október 31-én a Gesztesi Vár Bozzay Attila és Szédely Rózsa vezetésével bezárja kapuit. A lakatokkal együtt 27 év munkája és egy élet is lezárul. Szeretném megköszönni a Várnak, ahol felnőttem a rengeteg emléket, élményt, barátot és az életet!”

A hír sajnos igaz – erősíti meg a fentieket Bozzay Attila, aki hatalmas paksamétával érkezik beszélgetésünkre. A történet kezdete 1996-ig nyúlik vissza, amikor az állam megyei kezelésbe adta Várgesztes várát. Már akkor is szóba kerül, hogy a megye, vagy a település lesz-e a jobb gazda, végül az ingatlan az előbbinél landolt, térítésmentes átadással. Azóta a tulajdonos semmilyen értéknövelő beruházást nem finanszírozott az idegenforgalmilag fontos ingatlanon, melynek bérbeadásából az utóbbi években rendre kétmillió forint körüli összeg gazdagította a megyei büdzsét. 2003-2006 között készült egy felújítási terv, majd a megyei közgyűlés pályázat útján kívánta felújítani, 170 millió forint önerő biztosításával. Ám a projekt sikertelen volt, így – bár 2003-ban és 2006-ban is felmerült a vár átadása a települési önkormányzatnak – a gótikus műemlék felkerült az eladandó ingatlanok listájára.

A várat az 1960-as években újították fel. Eddig bírták a falak?

A várat az 1960-as években újították fel. Eddig bírták a falak?

– 1986 júniusában sodort az élet Várgesztesre, ahol alkalmazottként kezdtem pályafutásomat a műemlék épületben, ekkor lettem várkatona. 1990-ben aztán már egy betéti társaság élén, családi vállalkozásban az egész egység feladatait mi láttuk el, a vendéglátástól a szállásoltatásig, az idegenforgalmi projekt ellátásától az épület gondozásáig – meséli. A bevétel fedezte a bérleti díjat, a fennmaradó összeg pedig a család fenntartására ment el, de a nyereségből maradt a vár, az étterem és a turistaszálló folyamatos szépítésére is. Erre már csak azért is szükség volt, mert az elmúlt 23 évben erre a nevezetességre rajtunk kívül senki sem költött egy fillért sem, pedig a befizetett bérleti díj mai árakon számolva elérte a 35-40 millió forintot. 1996. óta van megyei tulajdonban Gesztes vára, s az első időkben jól is mentek a dolgok, büszke voltam arra, hogy bevétel fedezi a kiadásokat. Tízéves szerződést kötöttem akkor a megyével, ami azt is tartalmazta, hogy az állagmegóvás az én feladatom. Cégünk 2000-ben felújította a kilátóként is üzemelő lapos tetőt, és folyamatosan költöttünk a berendezések korszerűsítésére, a vizesblokkok bővítésére, az elektromos rendszer felújítására.

– A 2007-ben lejáró szerződés megújításra került, és akkor tisztán érzékelhető volt a megyei szándék, hogy pályázati források felhasználásával tervezik felújítani a várat. Erre több kísérlet is volt, de mind eredménytelenül végződött. Az illetékesek megpróbálkoztak az értékesítéssel, ami szintén nem vezetett sikerre, de közben az idő múlásának jelei mind erősebben jelentkeztek a műemléken. Az épület szerkezete folyamatosan romlott, a falak repedezni, domborodni kezdtek, tehát egyértelművé vált, hogy itt már nem lehet egyedi bütyköléssel fenntartani az épület állagát, hanem teljes rekonstrukcióra lenne szükség. De nem csak itt lenne munka, hiszen a közművek 800 méter hosszban jönnek a faluból, s ezek állapota is katasztrofális – sorolja az egymást követően jelentkező problémákat Bozzay Attila.

– Én rendszeresen tájékoztattam a tulajdonos megyei önkormányzatot, válaszként pedig jött rendre a sablon levél a nehéz költségvetési helyzetről, meg a prioritásokról. Már az is nagy dolognak számított, ha a bérleti díjat nem emelték az adott évben az infláció mértékével, a bevétel azonban a gazdasági válság kezdete óta nem fedezte a kiadásokat, viszont 2012 januárjától ismét állami tulajdonba került Várgesztes, vagyonkezelőnek pedig a megyei Ingatlankezelő Központ lett kijelölve. Ismét bizakodó lettem: új tulajdonos, új szelek, csak történik valami – nem történt. Így 2012. elején kénytelen voltam felmondani a bérleti szerződésemet, amit még a megyei önkormányzati fenntartóval kötöttem. Erre a levelemre 2012 májusában válaszolt az Ingatlankezelő Központ, miszerint a bérleti díjból engedni nem tud, s úgy tekint rám mint bérlőre, a jogfolytonosság okán. Kérésükre több hetes munkával összegyűjtöttem a halaszthatatlannak tartott rekonstrukciós feladatok árajánlatait, amelyek összege közel 70 millió forintot tett ki. Ezt benyújtottam, majd ismét vártam, vártam. Persze ez egy rendhagyó állapot volt, de én, mint a hely felelős őrzője úgy gondoltam, a kapitány nem hagyhatja ott a várát, csak, ha már nincsen remény sem.

– Márciusban aztán bekövetkezett, amitől mindig tartottam. 23-ára virradóra kiszakadt 25 köbméternyi fal a keleti oldalán, s leomlott. Azóta ez a terület nem látogatható, mert életveszélyes. Egyébként is folyamatos a falból a kövek kiszakadása, több helyen látható ledőlt falrész, ez a helyzet számomra már vállalhatatlan. Március 31-vel azonban megszűnt a vagyonkezelő, ismét új szervezethez tartozik a terület, ennek pedig a neve: Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság KEM Megyei Kirendeltsége.

– Tucatszám írtam az elmúlt években a beadványokat, leveleztem, helyszíni bejárásokat szerveztem, egész életemet ennek a csodálatos várnak az érdekében éltem és dolgoztam, mára pedig ott tartunk, hogy hiába mondtam fel annak idején a bérleti szerződésemet, azt a mindenkori kezelő folyamatosként értékeli, s ma már mintegy 3,6 millió forintnyi bérleti díjat követel tőlem. A nevezetesség így, ebben az állapotában nem működhet tovább, az újbóli megnyitásra alkalmatlan. S bár a hazai viszonylatban is ismert és látogatott várgesztesi vár állapotán én már nem tudok segíteni, ennek ellenére emelt fővel zárom le a kapukat október 31-én, s adom át a kulcsokat a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság KEM Megyei Kirendeltsége munkatársának – búcsúzik Gesztes várkapitánya.

A gesztesi vár kálváriája tehát évtizedek óta tart. Mindenki jó szándékkal, segítően állt hozzá a nevezetesség megmentéséhez. Tervek, koncepciók, helyi és megyei önkormányzati határozatok, pályázatok, szándéknyilatkozatok születtek, azonban konkrét lépés eddig egyetlen egy sem történt.

Értéket a fényre..!

Az Iparművészeti Múzeum szecessziós gyűjteményének kiállításán

 

Bármerre kalandozunk a történelem elsárgult lapjain – főleg a Kiegyezés és a II. világháború közötti időszakra gondolok -, mindig arra a következtetésre jutunk, hogy eleink mindent jobban csináltak: logikusabbak, józanabbak, emberibbek voltak, és jobban megbecsülték a kulturális értékeket, mint ma élő utódaik. Napjaink az ésszerűtlenség, a pazarlás, a spekulálás, a hagyományos értékek sutba dobásának jegyében múlnak, tengődnek…

Ez jutott eszembe az Iparművészeti Múzeum „A szecesszió mesterei” időszaki kiállításán is, amely az 1900-as párizsi világkiállítás Bigot-pavilonjának anyagával együtt került bemutatásra. Meg kell említeni, hogy a „mi” Lechner-féle szecessziós stílusú iparművészeti múzeumunk az elsők között felépült, igen jelentős ilyen jellegű múzeum.

A Loie Fullerról mintázott táncosnő-formába oltott asztali villanylámpa. Ez a párizsi szecesszió!

A Loie Fullerról mintázott táncosnő-formába oltott asztali villanylámpa. Ez a párizsi szecesszió!

Hogy a „mi” szecessziós gyűjteményünk kiemelkedő jelentőségű, az többek között olyan embereknek is köszönhető, mint az akkori főigazgató, Radisics Jenő, aki felismerte a már említett stílusirányzat törekvéseit, és évről évre gyönyörű alkotásokat vásárolt a múzeum számára itthon és külföldön. A Tiffany-cég üvegtárgyai, a scherrebeki szövőiskola kárpitjai, a svéd, dán porcelánok és egyéb francia és angol kézműipari alkotások mellett számos Zsolnay kerámiatárgy és hazai kárpitok gazdagították a gyűjteményt. A célja az volt, hogy ezeket megismertesse a magyar közönséggel, és egyben inspirálja a hazai művészeket, alkotókat.

A világkiállítás Bigot-pavilonjának megvásárlása is egy ilyen nagyszerű döntés volt, s a magyar állam támogatásával kerülhetett a múzeum „bugyrába” – a legnagyobb jószándékkal. Ugyanis azóta még sehol sem mutatták be azokat – együtt… Ilyen, és hasonló műtárgy vásárlásokra – mai szemmel nézve – elképesztően nagy összeg állt a főigazgató rendelkezésére, aki személyesen válogatta össze a tárgyakat. Hogy elherdálta-e ezt a pénzt? Nem! A pavilon 12 680 kg súlyú műtárgy kollekció önköltségi ára 20 000 frank volt, de Radisicsnak 5000 frankra sikerült lealkudnia…

A mintadarabokból, elemekből – falburkolatokból, kandallókeretekből, plasztikus díszű oszlopokból, konzolokból, frízekből – álló kollekciót novemberben bontották le Párizsban, majd 1901. január 15-én érkezett meg Budapestre. Itt a múzeum hatalmas pincéjébe került, ahonnan csak az 1980-as szigetelési munkálatok közben „került elő”.

 

A Porte Monumentale, a párizsi világkiállítás főbejáratát díszítő állatfríz medve figurája

A Porte Monumentale, a párizsi világkiállítás főbejáratát díszítő állatfríz medve figurája

A nagyvonalú, figurális és növényi díszítményekkel dúsan ellátott magas tüzű színes mázas kerámiákat ma is látni Párizsban szecessziós paloták, épületek homlokzatán – ezt fotók igazolják. Alexander Bigot kerámia-gyáros épületdíszei az eklektika, a historizmus és a szecesszió jegyében születtek, de egyik irányzat mellett sem tört pálcát: az agyag és a máz hatásai, megoldásai kötötték le a figyelmét. Az itt látható elemek legtöbbje Jules Aimé Lavirotte lyoni születésű építész két, ma is álló párizsi épületéhez készült.

 

Az épületdíszítmények után következő terem a szecesszió „krémjét” tárta elénk. Aki a szecessziós tárgyakat szereti, rossz ember nem lehet! Akár csalogató is lehetne a bejárattal szemben álló Tiffany-lámpa, ha az „előszűrő” nem a Bigot-pavilon lett volna. A műtárgyak között sétálva az amatőr műkedvelő is lassan felismeri a Zsolnay-kerámiákat mély, tüzes színeiről, organikus formáiról, vagy a new york-i tárgyakat – a számomra az art deco-t idéző leheletfinom színátmeneteiről, és rendkívül elegáns formáiról. A lidköpingi svéd vázák színei, formái is árulkodók – színeik hidegek, formái már messze nem leheletfinomak… A táncosnőformába oltott asztali villanylámpa hamisítatlanul francia, ráadásul a kor egyik legismertebb párizsi táncosnőjéről, az amerikai születésű Loie Fullerról mintázták.

Ablakszemöldök szélfúvó maszkja - zöld mázzal

Ablakszemöldök szélfúvó maszkja – zöld mázzal

Igen kellemes meglepetés volt a halasi csipke „szülőanyjának”, Markovics Mária varrónőnek, és a csipke tervezőjének, Dékáni Árpádnak „közös alkotása, egy 1906-ban készült, páva-motívumos legyező. Még sosem kapcsolták össze a szecessziót a nekem kedves hungaricummal, a halasi csipkével…

A magyar gyűjtemény 2013. február és április között a római Musei Capitolini-ben volt látható a 2013-as olaszországi magyar kulturális évad jegyében.

 

A kiállítás végeztével ismét megtettük „kötelező” körünket az emeleti galérián, ahol a szívet-lelket gyönyörködtető válogatás körbejárásával szoktattuk szemünket a széphez. Megemlítendő, hogy a múzeum anyaga az önzetlen magángyűjtők felajánlásaival is folyamatosan gyarapodott.

Itt olvashattam Bácsi Magda magángyűjtőről, s közben fanyar poén jutott eszembe… „Az utóbbi években – az adományozó jóvoltából – közel háromszáz távol-keleti és európai tárggyal gyarapodott a múzeum kerámiagyűjteménye. Bácsi Magda a szép tárgyak gyűjtését, szeretetét még gyermekkorában, édesapjától tanulta. A Svédországból 1994-ben hazatelepült zeneművész kollekciója igen sokrétű. A kvalitásban és mennyiségében egyaránt gazdag műtárgy-együttes mintegy öt évezred kerámiaművészetét prezentálja. …” – olvashattunk az adományozóról.

Ez csak Zsolnay lehet!

Ez csak Zsolnay lehet!

 

Minden kultúremberben ott szunnyad a szép tárgyak tisztelete – s talán birtoklásának igénye. Azonban nekünk, közönséges halandóknak legfeljebb egy-két, számunkra becses tárgyra telik – amit eleinktől örököltünk, s ha megtehetjük, tovább adjuk utódainknak, ha nem, a bizományiban végzi…

Harsáczki György

Alpesi izgalom – hazai pálya

Kipróbáltuk az új, cseszneki vasalt utat

 

A Cseszneki vár köszönt minket, amikor a Kőmosó-szurdokba tartunk

A Cseszneki vár köszönt minket, amikor a Kőmosó-szurdokba tartunk

Kiváló alkalom kínálkozott egy kis erőnlét-felmérésre és gyakorlásra a Cseszneken egy hete, augusztus 25-én megnyitott „vasalt utakon”, mivel szeptember elején az Alpokba készülünk – hasonló, csak nagyságrendekkel hosszabb – klettersteig-mászásra. A helyszínt, a Cseszneki vár alatt sötétlő Kőmosó-szurdokot már ismertük túráinkról – a faluban némi keresgélés után jutottunk el a két kis fakerítés között az erdőbe befutó turistaösvényhez. Leparkoltuk az autókat a pihenőhelyen. Átöltözve és a felszerelést magunkhoz véve megindultunk a kis úton, majd a patak után, a réten megpillantottuk a fölénk magasodó, délutáni napsütésben fürdő várromot. Amikor néhány tíz méter megtétele után ismét a fák közé léptünk, már 7-8 méterrel a sziklás meder felett lépegettünk, a szurdokban. A környezet egészen megváltozott: félhomály volt és szikla mindenütt. Az ösvényről elsőként a Várpanoráma utat fedeztük fel, mely a – jelenleg – száraz mederből indul. Mire magunkra aggattuk a „szettet”, egy négyfős csapat „kapcsolódott a drótkötélre”. Ők már bemelegítés után voltak.

Mielőtt részletesen belebonyolódnék a részletekbe, barátaim nevében is elmondhatom, hogy mindhárom kiépített via ferrata/klettersteig izgalomban, nehézségben, szépségben és minőségben vetekszik nyugati szomszédaink biztosított mászó útjaival! Természetesen mi a mászó utak kiépítése mellett vagyunk, hiszen milyen nagyszerű, hogy ezután nem kell „nyugatra” utaznunk, ha ilyen kalandra vágyunk, vagy gyakorolni akarunk. Azt persze nem támogatnánk, hogy egy ilyen úttal durván beavatkozzanak a tájba, illetve a növényvilágba.

 

Karesz vezette a sort, izgatottan toporgott a fejünk felett, miközben Adrient látta el tanácsokkal. Én alattuk ugráltam, és fotózás közben egy faragott követ találtam a szurdokban, ami – szerintem – a várból kerülhetett a mederbe. A Várpanoráma út a várral szemközti oromra visz, erőssége C-D, hossza 180 méter, a szintkülönbség 60 méter. Hogy a 180 méter sok-e, vagy kevés? A tábla 30-60 percet ír ki rá…

C kategóriás szakasszal nyit a Várpanoráma út

C kategóriás szakasszal nyit a Várpanoráma út

Adrien a kezdő C-s szakaszon vissza kellett, hogy forduljon, így Attila barátom után indultam. Két éve nem markoltam sodronyt – nagy volt a kihívás -, ezért nagyon igyekeztem behozni kezdeti lemaradásomat. Máris éreztem, hogy az autónál a kesztyűm keresésére több időt kellett volna fordítanom, de emellett nagyon élveztem, hogy biztonsággal mozgok a „szeren”. Az első „kapaszkodós” méterek után B-sre szelídült út kb. 7-8 méter magasban vezetett alig emelkedve, majd egyre nehezebbé vált – egyre jobban markoltuk a sodronyt. Az első D-s felmászás (némi visszahajlással) a táv felénél jelentkezett, ahol el is veszítettem a behozott métereket, a pólóm pedig kezdett elázni… Az ember itt vadul keresi a megfelelő vasrúd-lépéseket… és egyik sem akar jó lenni.

A várpanorámások ezután néhány métert „sétálhatnak”, majd ismét csattannak a karabinerek a drótkötélen. Versenymotorok zaját hozta a szélcsend – sajnos nem elég messziről. Ismét kapaszkodósabb lett a többnyire szintben haladó út a majdnem függőlegeses sziklafalon. Itt még hallottam Attila bosszankodását a felmászásnál: a második D-s szakaszon már igen-igen szaggatta a tenyeremet a vas – az pedig végképp nem segített neki, hogy elvétettem a karabiner-akasztást, és vissza kellett ereszkednem. Mindezt enyhén visszahajló falnál – amin azt a kevés lépést sem tudtam kihasználni. A mentőmanőver sok erőmet kivette… Lesz itt még jócskán kőomlás! – jegyezte meg errefelé Karesz.

A túloldalon, a vár alatt az Ostromlók útja és a Tálos Zoltán emlékút látszik

A túloldalon, a vár alatt az Ostromlók útja és a Tálos Zoltán emlékút látszik

A hátam mögött, a napfényben fürdő túlpart látványa feltöltött egy kis energiával. Attilát már alig hallottam, ellenben a motorosokat..! Az utolsó métereken sem tudtam „pihenni” – D-s, majd C-s szakaszokkal búcsúzott a „vasalt játszótér”. Míg lepihentem, társaim már szedelőzködtek, és szaladtak is lefelé a gyalogösvényen. De nekem is járt egy kis bámészkodás! Szemben, a vár szikláin felfedeztem a Tálos Zoltán emlékút mászóit. E-kategóriás, kar- és tenyérszaggató… De ez a fülhasogatás?! Cseszneken meddig tűrik a motorosok bömbölését?! Mennyi vadat – sőt! embert – zavar ez a „szórakozás”?

 

Gyakorlásképpen csúsztathatjuk a karabinereinket a kötélen lefelé, de a gyakorlottak már nem teszik. A mederbe érve visszasétáltunk a már ismert félhomályba, és az Ostromlók útjának ugrottunk neki. A nehézsége C-s, 120 méter hosszú, és szintén 60 méter a szintemelkedése. Ebből is látszik, hogy rövidebb felmászásokból, és hosszabb szintben haladó szakaszokból áll. Erre sem könnyű felugrani – majdnem D-s kitettségű mászó szakasszal igyekszik elriasztani a gyakorlatlanokat. Nahát! Az ember nem néz oda, és a többiek máris 7-8 méter magasban járnak!

A megritkított borostyánszárak között haladó sodrony nélkül itt senki fel nem mászna! A ferde szakasz után egy vízszintesebb párkányra értünk, amin a sziklához dörgölőzve, kulturáltan pipiskedve jutottunk egy meredek, föld lejtőre. Az itt keresztbedőlt fácska kifejezetten sportszerű nehezítéssel szolgált.

Az Ostromlók útjának "gerince". A nap meg nem süt...

Az Ostromlók útjának „gerince”. A nap meg nem süt…

Egy töredezett, kényelmetlen sziklabordán végre kiértünk az út gerincét adó közel függőleges sziklafalra, amit a Várpanoráma úttal ellentétben melegen sütött meg a nap. Sok kapaszkodás és keskeny lépések jellemezték a szakaszt. No és nagy örömkitörések: „De jól nézel ki innen! Le kellene fotózni!” Ez felhívás volt keringőre, mivel barátaim hátterébe még vad kék ég is került. A következő „megállóhelyen” elő is csomagoltam a gépemet, mire elbújt a nap… és a felhő nem méltóztatott arrébb menni, hiába imbolyogtam a géppel a kezemben. Így pár árnyas képpel lettünk csak gazdagabbak – így eredtem jókora lemaradással a többiek után. Ez a bakancsráncoló, C-s táv, csaknem a hosszúság harmadát tette ki – nem csak a meleg miatt áztunk el.

„Már csak ez a néhány megosztás, és fent vagy!” – buzdítottak a szakasz végén. És valóban, azután már fel is lehetett szaladni – négykézláb… Itt Karesz „begorombult”, és visszafelé indult a vasalt úton. Felfelé már valóban nem volt több nehézség, mi beszélgetve haladtunk a „drót” felett és mellett. Fent tábla tiltotta a bemászást a várba… A nap eltűnt a hegyek mögé. Megnéztük a meghökkentő sziklatarajt is, amely a bencés tanár Tálos Zoltán emléktábláját is hordozta: ő és diákjai építettek ki itt sziklamászóhelyet 1960-ban. Miközben lesiettünk, egy régi temető sírkövei mellett haladtunk el.

 

Karesz már a Tálos emlékút tetejéről kiáltott le nekünk: „Nna ez az E-kategória! Próbáljátok meg!” Lentről merő kötélmászásnak tűnt az út egészének minősítést adó enyhén visszahajló fal. Attilának is fájt a tenyere, nekem is. „Attila, egy nagy rohammal..!” – adta az egyetlen instrukciót barátunk. Megpróbálta, nem ment. Nekiálltam – igen fájt! Főleg átszerelni és addig egy kézzel tartani magamat! Nem szabad megállni, mert elfárad a kar… valóban kötélmászás volt. Ha bakancsban másszák, csak az erőnlét segít – szerintem. A hossz második fele már nem is érdekes, már ott, a peremen megcsináltad a 98%-át…

Az E kategória merő sodronykötél-mászás

Az E kategória merő sodronykötél-mászás

De le is kellett jönni – az Ostromlók útján. Az már fájdalomrepeta volt! Csak az a szép, kék kesztyű! Az hiányzott nekem! Éppen egy kiránduló csoport ért az út végpontjához – majdnem előttük estem le. Utolsó erőmmel értem földet – mégis talpra!

 

A többiek egy Várpanoráma levezetőt ajánlottak, amit majdnem kapásból visszautasítottam: ennyi elég volt, elég erős bemelegítés volt ez, a tenyerem fáj… Be is döntöttem egy sört. „No jó, de félúton visszafordulok, nem kínzom magam.” – enyhültem meg. Így indult a befejezés, és mi lett belőle? Fele annyi erővel sikerült az egészet teljesíteni, mint elsőre! Már más szemmel néztem az átakasztásokat, a lépéseket, az energiazabáló kidőléseket… Embert próbáló szórakozás!

Kovács Tamás és csapata szép munkát végzett: a legtöbbet hozták ki a „környezetből”. Legközelebb elég lesz ide, a Bakony közepébe eljönni, hogy felkészülhessünk a nagy hegyekre…

Harsáczki György