Nicsak, valaki utólért – a Hétvezéren..!
A Tatabánya feletti sziklafal „vasalt útjainak” első kóstolgatása, s egyben jó társaságban történő elkötése…:)
Hét vezér út – Turul út – Makk Marci út – Ranzinger Vince kilátó, Szelim-barlang
Régen tudtam már a Tatabánya felett 2014-re kiépített vasalt utakról – olasz elnevezéséből fordtva: via ferrátákról -, de társaság híján, nem volt alkalmam kipróbálni. A cseszneki vár alatt található Kőmosó-szurdok sziklafalinak biztosítással ellátott mászóútjain viszont kétszer is kipróbálhattam magam. Természetesen a csesznekihez hasonlíttattuk olyasvalakivel, aki mászott már a Turul alatt. Hosszabbak, változatosabbak, technikásabbak az itteniek, de a cseszneki pályák is nagyon élvezetesek!
Klettersteigtörténet
Az első vasalt utat állítólag VIII. Károly francia király parancsára építették ki 1492-ben a Mont Aiguille impozáns tömbjére, amelyen Antoine de Ville jutott fel a fennsíkra tudományos megfigyelési céllal, és 3 napot fenn is töltött. Az esetet azonban csak a második legkorábbi hegymászásnak vehetjük – az első hegymászó bizonyíthatóan Francesco Petrarca költő és humanista volt, aki – komoly magasságú hegycsúcsként – megmászta a 1912 méter magas Mont Ventoux-t, így ő volt az első hegymászó.
A „vasakkal” (drót)kötéllel, mesterséges lépésekkel, fogásokkal, fogódzkodókkal, létrával) leküzdhetővé tett sziklás utak szorosan összekapcsolhatók az első világháború Dolomitokban és a szomszédos hegységekben folytatott hegyi háborúval. Az olasz katonák, hegyivadászok ilyen utakat használtak, illetve építettek ki a harcászati pontok között a katonák és a hadianyag mozgatására, napjainkban pedig az említett hegység a vasalt utak „paradicsoma”. Hozzátehetjük, hogy állítólag ilyen utakat már az ellenfél (osztrákok, németek) is használt akkoriban legalább 70 éve, de szerzetesek a Meteoráknál korábban is alkalmaztak ilyen „segédletet”. A Dolomitokban egyébként a dolomit alkotókőzet többnyire vízszintes rétegzettségéből adódó hosszú párkányok, kisebb-nagyobb fennsíkok és a megmászásra hívó impozáns, függőleges sziklafalak, sziklabástyák megléte is életrehívták a via ferrátákat. A vasalt utak német elnevezése klettersteig, amely ugyanúgy biztosított mászóutat jelent – angol elnevezéssel Közép-Európában nem találkozunk.
Olaszországban éppen az 1980-as évek közepén állíttatta le az olasz alpinista szövetség a ferráták kiépítését, mert úgy találták, hogy elérte a felső határát a logikusan-biztonságosan kiépíthető mászóutak száma. Ellenben Franciaországban éppen akkortájt, 1988-ben építették ki az első „igazi” via ferrátát. Azóta Olaszföldön is épültek újabbak.
A Hétvezér első harmadán…
Vasaljunk!
A mászóutak nehézségi fokozatait többé-kevésbé egységes betűjelzés-rendszerrel jelzik, A–F-ig. Már az „A” kategóriás út mellett is drótkötelet vezetnek, amelyre biztosíthatjuk magunkat haladás közben.
Az „A”-n még felszerelés sem kell, a „B” úton már létrát, mesterséges lépést, fogást is találhatunk, néha mászni kell. Beülő és a hozzá rögzített, biztosításhoz szükséges, két karabinerrel ellátott dupla heveder (ún. kantár) ajánlott. (Sisak főleg kőhullás miatt kell.) A „C”-s úton már mindenkinek ajánlott az előbb leírt biztosító-felszerelés, mivel már függőleges szakaszok is előfordulnak, komoly karmunkával kell számolni. A „D”- pálya már nagyon nehéz, még a függőleges szakaszok gyakoriak, a mesterséges, egyértelmű lépések, fogások mellett gyakran meg kell keresni a természetes fogódzókat, lépéseket, gyakran kell egész testsúlyunkat karizmainkkal felhúzni. Az „E” már extrém nehéz, függőleges és visszahajló szakasokkal, gyakran alig van lépés-fogás, csak a drótkötélbe kapaszkodhatunk. A nagy magasság pszichikai terhe is közrejátszik a nehézségi fok meghatározásába.
A tatabányai utak között van kezdők és komolyan haladók számára is pálya – B-től E-ig. Három út szerepel a legszűkebb „nyilvántartásban”, de ezeknek rövidebb variánsait is kiépítették, s azok más így nevet kaptak. Még javában épültek az utak Kovács Tamás vezetésével (ő és csapata építette ki Cseszneken és a Cuha-völgyben is az utakat), amikor már támadások érték. A tatabányai felháborodók a Kő-hegy oldalának országosan védett területét féltették a kötélen dolgozóktól, akik kétség kívül okozhattak törmelék- és kőhullást, de az a térség környezetvédelmi felügyelőség engedélyével dolgoztak.
Viszont minden vasalt útra vágyónak tudnia kell, hogy mindhárom mászóhely természetvédelmi területen található, ezért minden sportolónak hatósági engedéllyel, vagy az engedéllyel rendelkező szervezetek regisztrációjával kell rendelkeznie. (Részletes információ: www.vasaltutak.hu – kártyaigénylés.)
Kötélhíd a javából…
Turul a Turul alatt
Ahogy alkalmilag verbuvált csapatunk megérkezett, felvettük a beülőt, a sisakot, illetve a kantárt és tiszteletünket tettük a Turul-szobornál. Rajtam kívül már mindenki túl volt a reggelin, így én magammal vittem az elemózsiás hátizsákot… A Tatabánya feletti Turulmadár Szvatopluk morva fejedelem fölötti bánhidai győztes csatánknak állít emléket, és Donáth Gyula alkotása. Finanszírozási okokból csak 1907-ben avatták fel – az egykori csata 907-es időpontja kapóra jött. Már 1919-ben megrongálták a kommunisták, Rákosiék az elbontását tervezgették, de szerencsére legutoljára 1992-ben újították fel és ünnepélyes keretek között adták át. Az aranyosan csillogó koronát viselő madárszobor szárnyainak fesztávolsága 15 méter.
Az 1896-ban méltóképpen megünnepelni kívánt ezeréves magyar nemzet alkalmára hét milleniumi emlékművet állítottak fel Nagy-Magyarország kiemelt helyszínein. Turulmadarat ugyan nem sorolják a hét emlékmű közé, de az alkalom nagyon hasonló. A kettő kivételével határainkon kívül került és elpusztított emlékműveket – kellemes meglepetésemre – tablók mutatták be a madárszobor körül.
Az iparváros, a Vértes alacsony lankái és az autópálya látképe mindig lenyűgöző, s szerencsére a nap is a sziklákra veti utolsó sugarait. Lesiettünk a sziklák alá – közel 100 méterrel lentebb – levezető lépcsős sétaúton, s lent is a legmesszebb induló Hétvezér út beszállásáig. Már láttam, hogy a meleg idő egy póló is elég lesz a „gimnasztikához”, nem is beszélve a reggelizés halogatása miatt magammal hurcolt hátizsákomról és az oldalamon lógó nagy fotóstáskáról.
A Turul-úton
Amerre a drótkötél vezet…
Egy egész csapat araszolt előttünk, de tíz perc múlva mégis elindulhattunk a 300 méter hosszú, „D” nehézségű mászóúton, amelyen 90 métert küzdöttünk le. Egy srác már az elején belezöttyent a biztosításába, mert nem bírta magát karral megtartani a D-s meredekséggel induló fal. Hmm: sportos kezdőknek ajánlott – szólt a kiírás. Többnyire C-s szakaszokon nógattuk a karabinereket a drótkötélen 6-7 méter magasban – szintben. Egy „karierős” 3 méteren valakik a drótra fűztek egy műanyag cumit, amit nem kell megmagyarázni. Ez után következett az első „vietnámi kötélhíd”, s az Ötvezér út is itt csatlakozik be. Az 250 méter hosszú.
Nem volt „pihenőszáram”, amivel rezzenéstelenül tudtam volna magam biztosítani, de gyakorlottságom miatt gyakran megállhattam fotózni társaimat. A mészkőfal vastag padjai (vastag rétegei) meghatározták az út nyomvonalát – vízszintes-függőleges megtöréseit. A következőkben – gyakran feltorlódva-megállva – az út a Kő-hegy-oldal gyér vegetációjú felületére értünk. Előre kevésbé, inkább visszanézve élveztem a mászótársak látványát. Némi kitettebb, D-s szakasz után ismét 7-8 méterrel magasabbra másztunk. Nem más, mint egy újabb kötélhíd miatt torlódtunk ismét össze! A beszállásnál visszaesett és visszalépett srác itt tért vissza. Egy drótkötél felül – a kéznek -, egy lent a lábnak. A 25 méter hosszú hídon araszoló mászótársakról – a hegy felől – látványos képet lehet készíteni a várossal a háttérben. Tériszonyosoknak nehézség, haladóknak játszótér – úgy mint Diának is, aki előbb lajhár mászásba, majd karjait lelógatva csupán lábait beakasztva lengett a felső dróton. Némi rutint feltételeztem a mozdulataiban… Mások is szokták produkálni magukat – a nem túl nagy mélység is megkönnyíti ezt.
Közben egy társam Diával kipróbálta a következő függőleges szakasz vargabetűjét, ahol barátunk „beleesett” egy másik kötélhíd-félébe, s alig tudott kikecmeregni belőle. A jólesően megmozgató Hétvezér-út utolsó kihívása egy szép toronyra-húzóckodás volt. Leizzadva, de teli energiával értünk fel. Teljesen feloldódtunk a kemény és technikás sportban – mintha órákat töltöttünk volna a falon!
Promenád a kötélhídon
Milyen szép – és milyen nehéz…
Szusszantunk egyet, majd én a nyáron kitelepített, jól megépített asztalokból egyet elfoglalva elköltöttem a hátamon le-majd felcipelt reggelimet. Barátaim ezalatt ismét lefelé indultak a lépcsőkön a Turul útra, amely „D-E” nehézségű és 100 méter hosszú. A reggelim ideje alatt egyesek oda-vissza is megjárták a nem túl könnyű mászóutat, ám mire elkészültem, annak felső végénél állva mégsem „akart” felérni senki.
Fogtam magam, lesiettem. Az aljához csak 40 méternyit kellett leereszkedni, de ez az út sem simogatva kezdte! D-C, D-C szakaszok követték egymást – kicsit lépcsőzetesen, de határozottan felfelé tartott a Turul. Ahol enyhén visszahajló fal akadt, az építők „ügyesen” a legnehezebb helyre pöcintették a megosztást, így a kantár-karabinerek átrakása jótékonyan hatott a bicepszre…
Ismét a visszacsúszott srác került elém. Nem baj – gondoltam – nem vagyok olyan jó kondiban, hogy a D-s szakaszokon ne essen jól a pihenés! A legszebb őszi lombkavalkád itt tárult fel a Turul felső, vízszintes szakaszán – nem sokkal a Turul alatt. Az elején még unalmas volt a pihenés, ám amikor a vízszintes szakasz következett, erősen elő kellett venni a karokat. No, de ha megáll az eleje, és a sportember egy lépéshiányos helyen ragad, elfogyhat az erő, görcsölhet a kar! …mert a láb itt nem tud tehermentesíteni! Még szóban is egyeztettünk, nehogy kihulljon valaki! Említett kezdő barátunk el is kezdte a görcsölést – szerencsére lassan mégis haladt. Én is elmentem izmaim majdnem végső határáig – a kötélhídig. Ez már a negyedik volt aznap! A 12-13 méter hosszú kötélhíd már a túra befejezése volt. Igen! A Turul már nem egyszerű… nem mertem megpróbálni a Kata utat, amely „E” kategóriás és 85 méter szintkülönbséget küzd le… Még mászócipőt is ajánlanak hozzá.
A város felett…
Amikor már lazábbra vettük…
Pihenésképpen csodálatos sétát tettünk a Ranzinger Vince-kilátóba, miközben a sétaút mellett kedvenceim, a már évek óta figyelt kőzetbemutató kőtömbjei sorakoztak. A kilátó igen impozáns, mert 30 méter magas és egy bánya-felvonójából alakították ki és avatták fel 2008-ban. Különlegessége, hogy keskeny a lépcsőzet, így a kanyarokban lehet közelebbről „ismerkedni”.
A nap épp lement, de még vállalkoztunk egy levezető kezdőknek kialakított pályára, a Makk Marcira. Az elején nem is biztosítottuk magunkat, gyereklábakhoz szaporázták a közteseket, amelyeken a karabinereket át kellett kattintani. Ha a beépített lépéseket nem vesszük igénybe, akkor itt-ott, hosszabb szakaszokon „D” nehézségű útként „használhatjuk.. – mesélte Márti. A kezdőknek ajánlott „Makk Mártonba” – pont emiatt – nem sok felmászást építettek, ám mivel fel kell érnie a Turulhoz, hosszú kötéllétrázással zárhatjuk az utat, amely ehhez képest nem is olyan élvezetes.
Haraptunk és kortyoltunk ezt-azt a kissé drága Látogatóközpont éttermének kinti asztalainál, majd a Szelim-barlanghoz indultunk. Bizony fel kellett melegedni! Ajánlott nem koromsötétben meglátogatni az impozáns barlangot, amelynek két hatalmas „ablaka” néz a Dunanántúl felé, kettő tetőablaka pedig az égre nyílik, de így mindent láttunk a Kő-hegy látványosságaiból és egy nagyon élvezetes napot zárhattunk.
Aki szereti a fizikai-ügyességi kihívásokat az próbálja ki a vasalt utakat!
Harsáczki György
Csontváry Kosztka Tivadar
