A Timavo felbukkan, a farkast ellopják, a fedezék lelepleződik…
Az új, szerényebb emlékművet 1951-ben avatták föl – két bronz farkassal – az emléktábla a Toszkán Farkasok-brigádot élteti
A reggel a kanapés sátorhely megörökítésével kezdődött, aztán sátorbontás, annak szárítása, majd kávézás jött. Öten Triesztbe készültünk várost nézni – egy kicsit lazítani. Banditól megkaptuk a feladatot, miszerint vizet feltétlenül hozzunk a nap végén, akár egy szökőkútból is. Vállaltuk volna, ám a teli kocsiba egy kanna sem fért volna el. Úgy döntöttünk, hogy ezt majd délután, együtt oldjuk meg.
Skodánkkal percek alatt visszaértünk a farkasokhoz – a kanyargós útról fantasztikus kilátás esett az Isonzó völgye felé. Közvetlenül az emlékműves útkereszteződés előtt észrevettünk egy nyomós kutat. Itt a megoldás! – kiáltottuk, és leparkoltunk kipróbálni. Vízvétel után alkalmasnak találtam a pillanatot, hogy gyorsan megnézzem közelebbről is az emlékművet – több emléktáblát, fotóztam le. Egy modern útjelző táblán viszont az ismerős Timavo szót olvastam le. Ez nem egy barlangi folyó neve Szlovéniában? – kattogtak a fogaskerekeim. – Vagy csak a névrokona? Ez gyorsan kiderült.
Ránk köszön a földalatti folyó
A „bűvös” Timavo szó nem csak az emlékmű szövegében szerepelt, de a közeli ipari park neve is ez volt. Átverekedtem magam a főúton, s a tenger felé lejtő köves utat látva feltűnt valami. Az egyik irányba régi határkövek sorát fedeztem fel a csalitosban, bal felé viszont „gyanúsan” lejtett a lezárt út. Mi lenne, ha itt tényleg megbújna egy karsztforrás? Lesétáltam, és a bokrok között lenézve megpillantottam azt a bizsergetően zöldeskék vízfelületet… A Timavót! Az is eszembe jutott, hogy ez biztosan egy másik Timavo, mivel a szlovéniai Skocjanból is indul egy. De az messze van.
A kis szlovéniai Skocjan légvonalban is 30 kilométerre van ide, de a Horvátországban eredő, 87 kilométer hosszú Reka-folyó itt bukkan a felszínre
De tévedtem. Igaz, hogy a kis szlovéniai Skocjan légvonalban is 30 kilométerre van ide, de a Horvátországban eredő, 87 kilométer hosszú Reka-folyó mégis itt bukkan a felszínre, több mint 40 kilométeres(!) földalatti útja után. A karsztba bújás helye Skocjan, ahol a Reka a világörökség részét képező Skocjani-barlangban egy 100 mély szakadék-töbörbe zúdul le. A barlang látogatói borzongva nézhetnek le a föld alatti Reka visszhangzó kanyonjába. Lent már Timavo a neve. A barlangi folyó még számos zuhatagon át hömpölyög tovább, majd egy szifontóban tűnik el. Kimutatták, hogy vize a tenger szintje alá is eljut – 82 méter mélyre.
Kultúrák, emberek találkozóhelye
A San Giovanni di Duino-nél három fő forrásban előbukkanó folyó titka régóta foglalkoztatta az embereket. Nem véletlen, hogy a különleges természeti jelenség egy sor építményt hívott életre. Az ősember is letelepedett a közelében, s a rómaiak útja is éppen a forrásnál vezetett el. (Még őslénytani lelőhelyként is számon tartják.) Strabon, római földrajztudós is feljegyezte a bővizű Timavo-forrást. Az első századokban is istentiszteleti hely volt, majd a 4. században keresztény kápolnát emeltek, amire később a San Giovanni (Szent János) in Tuba bazilika épült. Az évszázadok viszontagságai után ma egy gótikus templom áll a forrásnál.
Velence városa 1284-ben erődöt (Belforte) építtetett a Timavo torkolatával szemben egy mesterséges szigetre, amelyre az közeli Aquileia városával vívott harcokban volt szüksége. Így ellenőrizhette a folyótorkolat kikötőjét. A várat sikerrel alkalmazták, de a 15. század közepére elvesztette jelentőségét és hagyták, hogy a tenger elmossa – nyoma sincs. Az első világháborúnak ezzel szemben rengeteg emléke van. A közvetlen közelben futó- és lövészárkok, légvédelmi tüzérségi állás, kavernák találhatók. …és a „farkasos emlékmű”, amelynek rövid története méltó a hely „mozgalmas szelleméhez”.
Öt farkas és egy sas története
1917 májusában, a Tizedik isonzói csatában az olasz erők véres ellentámadást indítottak a Monarchia katonái ellen – az ott emelkedő Hermada-hegyen. Ez volt az ún. Timavo-csata. Az emléktábla a 77. gyalogezredet, a Toszkán farkasoknak elnevezett Toszkán brigádot élteti, kiknek egyik hős katonáját itt érte halálos lövés. Az 1938-ban felavatott szoborkompozíciót három bronz farkas és egy sas alkotta, amelyben a sas – természetesen – a Monarchiát jelképezte. Az emlékmű alkotója Vergilius egyik versszakát vésette a sziklába, amelyet az ókori költő 2000 éve írt e helyről, a szikla tövébe pedig a hős katona obeliszkje került. A hegy felőli oldalról a Harmadik Olasz Hadsereg oltára néz le.
A Timavo innen még két kilométert tesz meg az Adriáig
A farkasok csak néhány évet „éltek” – magyar emlékművekhez hasonlóan, a második világháborúig. Vagy a németek rombolták le 1944-ben, vagy a jugoszláv partizánok 1945-ben, amikor 40 napot töltöttek itt. Az új, szerényebb emlékművet 1951-ben avatták föl – két bronz farkassal. (Ekkor az első világháborúban lerombolódott San Giovanni templomot is újjáépítették.) S mi történt 1964-ben? A szobrokat megpróbálták ellopni! A régi emléktábla fölé is új tábla került – mintha megsérült volna. A következő években ellenben fehér és vörös festékkel mázolták be a bronz alakokat. 1973-ban viszont ismét megpróbálták eltávolítani a szobrokat. Az egyik farkas sikerült lefűrészelniük a „tolvajoknak”, de a rendőrök nagy meglepetésére egy kertben elásva találták meg egy közeli településen. Nagyon úgy tűnik, hogy az elkövetők demonstrálni akartak olasz nemzeti jelképek ellen. Az egyik farkas lábain láthatók a hegesztés nyomai.
A hegy felőli oldalról a Harmadik Olasz Hadsereg oltára néz le
Titoék szerették volna…
Közben utánam jött néhány túratársam is, így én is tovább merészkedtem. A vízkitörést közvetlenül a forrás után egy zsilippel fogták vissza, de az azon átbukó víz egy kikövezett csatornában iramodott neki, és 30 méter után egy nagy zöldeskék tóba zubogott. A többi forrás is ide folyt. A karsztvíz láthatóan megörült a napsütésnek! Azt hittem, hogy a tó már tengeröböl, de a Timavo még két kilométert tesz meg az Adriáig.
Eldöntöttük, hogy visszafelé, délután jobban körülnézünk a többiekkel, amikor vizet veszünk. Tíz óra után jártunk – nagy forgalomban hajtottunk Trieszt felé, s az út hosszú kilométerein át láttuk a szabadon fürdőzőket. Utazás közben láttuk először – és utoljára is – a 68 méter magas Faro della Vittoriát, a Győzelem-világítótornyot, amely egyben szobortalapzat a győzelem istennőjével. Nem is csoda, hogy ezután kiment a fejünkből – akkora forgalomban!
Sétánkat a kopott vörös csillaggal ékített kikötői barakktól kezdtünk, ahol a kocsit letettük. A séta inkább a túrától eltérő jellege miatt volt kellemes. Trieszt és környéke a 14. századtól 1918-ig Habsburg Birodalom része volt, a város pedig a birodalom legfontosabb kikötője. Később itt állapították meg a 0 – Adriai – tengerszinti magasságot is. Az első világháborúban közel húzódott a front, s 1918-ben Olaszországhoz került. 1945-ben – a terület vegyes lakossága miatt – a várost is magának követelte Jugoszlávia, s az ide bevonuló jugoszláv partizánok néhány hét után csak nemzetközi nyomásra távoztak. A környék hovatartozása 1954-ig vitatott volt, végül az északi része az olaszokhoz került, a déli Jugoszláviához.
Üdítő kör Triesztben
Átsétáltunk a város „leglaposabb” részébe benyúló hangulatos Canal Grandén, s közben láthattuk Trieszt legnagyobb, a római Pantheonra emlékeztető római katolikus templomát, és a nagyméretű görög katolikus templom kupoláját. A következő téren álló hatalmas, 1877-ben épített, eklektikus stílusú Városháza hűen tükrözi korának gazdagságát és kiemelt szerepét. A keskeny, árnyékos sétálóutcák mégis sokkal barátságosabbak voltak. Sajnos nem ritka a balkáni országokból származó kéregető, akik elég kellemetlenek tudnak lenni. (Ha nem kapnak pénzt, még köpködni is képesek! Úgy, mint az a cigányasszony is, aki az asztalunkra köpött a pizzéria kiülőjén, miután elküldtük.)
Az Aquarium épületét 1913-ban avatták fel, mint Központi Halcsarnokot
I. Miksa főherceg bronzszobránál tértünk vissza a kikötőbe, ahol – számomra – a legtetszetősebb épülettel találkoztunk, az Aquariummal. Két móló között épült, és 1913-ban avatták fel, mint Központi Halcsarnokot. Három oldalról ömlik be a fény, s 1933-ban kapott új funkciójának is ez felel meg legjobban: tengeri akvárium, illetve kortárs és modern kiállítóhely. Az eklektikus épületben 46 akvárium mutatja be a tenger élővilágát a cápáktól a tengeri teknősökig. Impozáns tornya víztorony, amelynek vize eredetileg a halpiac halainak frissen tartását biztosította.
A kikötő helyett benéztünk Trieszt tengeri múzeumának családias hangulatú udvarára, ahol hatalmas horgonyok, hajómotor, acél hajóborda és egyéb nagy alkatrészek pihentek. Mielőtt beültünk volna abba a bizonyos pizzériába tettünk egy bizonytalan kísérletet a Fellegvár megkeresésére, de elvesztünk a meredek utcák, kanyargós útvesztőjében.
Hová lépek, barlang terem!
Idejében érkeztünk a már ismerős, magasparti parkolóba, ahol csatlakoztak hozzánk a fürdőzők, majd megálltunk vizet venni a Timavonál. Nagyon ragacsosnak éreztem magamat, így szerettem volna megmerülni a felbugyogó karszvízben, de túl sokan sétáltak a közelben. Bandiékat is lenyűgözte a karsztforrás, s a gótikus templomot körbejárva láthattuk a táblákon a rendkívül gazdag múlt nyomait. A templom körül most ásatások is folytak.
– Átjáróbarlang! – hallottuk később. Nem más volt az, mint egy egykori kis barlangból kialakított fedezéküreg – akár 100 katona befogadására!
Visszakanyarogtunk tegnapi táborhelyünkig az 55-ös országúton, de most a túloldalra fordultunk le. Ez már sokkal nyugodtabb hely volt – az a két kerítéssel körbevett közmű-berendezés sem zavart minket.
– Gyerekek, ez nem igaz! Alig lépek be az erdőbe, azonnal barlangba botlok! – hitetlenkedett Bandi előlépve. – Egy nyugodt zugot kerestem, és majdnem beleléptem egy barlangaknába!
Kicsit kételkedtem, de valóban az volt! Úgy döntöttünk, hogy majd másnap megnézzük. A sátrakat csak alkonyat után kezdtük felállítani, de hogy ki mennyire rejtőzik el, az már erősen változó volt. A sátramat egy nagy cserszömörce bokor mögé állítottuk, aztán jött a közös vacsora, a zuhanyozás, a társasági élet…
Barlang-fedezék az ágyúzás elől
Eljött a kilencedik forró nap is. Kimondatlanul is „szabadnapot” adtunk magunknak. Bandiék egy kis facsoport közepén némi tisztogatással nappali hűsölőt alakítottak ki, s a délelőttöt itt töltöttük sörözve, a következő kagylólevesen dolgozva. Kora délután már elkélt a nógatás: hát nézzük már meg az új barlangunkat! A forróságra tekintettel lassan szedtük össze a felszerelést, de felvenni is csak akkor akartuk, ha igazán van hova lemenni. Így gumicsizmában, rövidnadrágban álltuk körül az aknát, és Marikát, aki haláltmegvető elszántsággal kezdett leereszkedni a 5-6 méteres mélységbe.
Amikor leért, visszajelzései szakadozottá váltak, csak néhány szóban tájékoztatott minket. Mindenesetre azt láttuk, hogy már mászik is kifelé. – Dögszag van lent, alig bírtam gyomorral! – nyögte, amikor felért. Mesterséges volt az üreg! Míg Marika mászott egy rozsdás vasdarab akadt a kezembe. Hengeres tárgy darabja, valószínűleg egy tüzérségi lövedéké. Akkor az akna is világháborús kaverna! Ott is hagytuk az ösvényt, és a rendkívül nehezen járható, köves-hepehupás erdőbe vetettük magunkat.
Nem ritkák a nagy méretű repeszek…
30 méterre egy sziklaletöréshez értünk. – Gyertek, egy barlang! – Bandiék előbb értek oda. – Átjáróbarlang! – hallottuk később. Nem más volt az, mint egy egykori kis barlangból kialakított fedezéküreg – akár 100 katona befogadására! A bejárat „A. Beran Kdt 1915-16” vésete minden kétséget eloszlatott. Valamikor itt egy ép fa sem lehetett a felszínen az ágyúzás miatt…
Visszakecmeregtünk az aknánkhoz, és másik oldalt is bejártuk. Szintén találtunk letörést és egy beomlott kavernát. Lám-lám! Bandi barlangot én pedig háborús nyomokat kerestem, és mindketten megtaláltuk a számításunkat! Emellett egykori, cikk-cakkban kőbe vájt, betemetődve is méter mély lövészárkokat láthattunk. Egyik-másik mintha betemetett lejáratban végződött volna… Egy kicsit eltávolodva a többiektől, több, mint egy kilónyi repeszdarabot szedtem össze. Többnyire korábbi „kutatók” helyezték ki azokat egy-egy kőre olyan turistáknak, akiknek kevesebb idejük van.
A karsztbokorerdőből végül kikeveredtem egy köves erdészeti útra. A kövek közül innen is szedegethettünk vasszilánkokat…
Barlangászok vadon, fedezékben és kötélen… (6. rész)
Napsütés egy borús doberdói nap végén
Borult időre ébredtünk. Ezt a napot is Doberdo környékén terveztük eltölteni: öten az első világháború emlékeit akartuk megkeresni, Bandiék hárman pedig a Grotta Natale barlang környékét indultak felderíteni. A táborhelyet, természetesen „nyom nélkül” hagytuk el. Mi öten, alig tettünk meg néhány kilométert az 55-ös országúton, Jamianoban letértünk Doberdo del Lago felé.
Információt a trafikból!
Útban a településre a Doberdó-tavon túl kiszemeltem egy kis erdős-sziklás hegyvonulatot. Miután előző nap is fedezékekbe futottunk bele az úttalan erdőben, okkal számíthattunk látnivalóra egy peckes magaslaton. Doberdo del Lagoban megkerestük a templomot, de a település sem emléktáblával, sem emlékparkkal nem várt minket. Kénytelenek voltunk egy „informátort” keresni. Hirtelen befordultam a trafikba, és néhány olasz szóval megérttettem a trafikossal mit szeretnénk. A férfi – sikertelen olasz nyelvű próbálkozás után – egy térképvázlatot rajzolt nekünk a legfőbb emlékhelyekről: a nagy temetőről, a monarchiás temetőről, és a magyar kápolnáról. Bingo!
A ház mögött kavernákat mélyítettek a sziklába az első világháború elején
Úgy gondoltuk, hogy már „meg is nyertük a háborút”, pedig dehogy. Bevezetőnek mégis a sziklás hegyet javasoltam. Tíz perc múlva meg is álltunk a közelében, ahol egy jelzett ösvény vezetett fölfelé. Könnyedén felértünk első látnivalónkhoz, a Cadorna házhoz. A házat eredetileg 1914-ben az olasz hadsereg építette a sziklák tetejére, amely a hegybe mélyített kavernákkal együtt kiemelt megfigyelőpont volt. A ház részben megsemmisült a háborúban, ám az itt sziklát mászó goriziaiak később újjáépítették. A keskeny terasz fakorlátjára támaszkodva madártávlatból szemléltük meg a tavat, amely egyébként karszt tó. Medencéje természetes módon tömődött el agyagos üledékkel, és vízszintje a tenger szintje alatt fekszik.
Kulcsosház a sziklák alatt…
Az épület zárva volt, így követtük az ösvényt – egy kicsit feljebb. Itt ásított ránk a kaverna, amelybe mindenképpen be kell merészkedni, mert csak ezen át közelíthetők meg a sziklákon elszórt megfigyelőpontok. Lámpa nélkül sajnos már jó pár métert bukdácsolhatunk a sötétben. Nem lehet nagy a turistaforgalom, mivel nekem sikerült egy denevért is felriasztanom. A valaha ágyútűznek kitett állás izgalmas kirándulóhellyé szelídült karsztos sziklákkal, buja növényzettel.
A 72-es ösvény tovább vezetett fölfelé, a Castellazzora. Olyan meredek kőlépcsőn vezetett az út, hogy jó szolgálatot tett a mellette kirögzített acélsodrony! A lépcsők után bebokrosodott szikla-lövészárkokat vettünk észre, majd nemsokára a lapos hegytetőre értünk, ahol ismét magyarázó-tábla fogadott bennünket. Egy történelmi fotón egy fátlan, sivár hegytetőt is láthattunk, amelyen mély barázdaként futott végig egy kőbe vésett lövészárok… Érdeklődésünket azonban egy 3 méter magas, 2-3 méter vastagságú kőből emelt falmaradvány keltette fel, amelyet az út elmetszett. Arra gondoltunk, hogy az első világháború katonái hordták össze emberfeletti munkával, de nem ők voltak. A hatalmas kősáncot, melynek több száz méteres szakaszaival később is találkoztunk, a vaskor végének-bronzkor elejének juhtenyésztő népei emelték telepük védelmére.
A hatalmas kősáncot a vaskor végének-bronzkor elejének juhtenyésztő népei emelték telepük védelmére
Míg tettünk egy kisebb kört a hegytetőn, a világháború kőbe vágott sziklafedezékeiből is találtunk néhányat.
Százezer
Lesétáltunk a hegyről, és visszatértünk Doberdo del Lagoba. Térképvázlatunkat tanulmányozva ekkor láthattuk, hogy nem minden egyértelmű… Találomra nyugat felé indultunk el autónkkal, miközben lefelé ereszkedtünk az Isonzó síkságára. Épp visszafordultunk volna, amikor szembejött a Ronchi dei Legionari településtábla, ami szerepelt a rajzon! Elértük a főutat, és negyedóra múlva megérkeztünk a már korábban táblával is jelölt óriási redipugliai katonai temetőhöz, Európa legnagyobb katonai emlékművéhez. Hozzá kell tennem, hogy ez az olasz temető.
Erről a temetőről – esetleg – már olvashattak, mégis röviden bemutatom. A környék az 1915 májusa és 1917 augusztusa között zajlott, hatalmas véráldozatot követelő isonzói (vagy doberdóinak nevezett) csaták helyszíneinek egyike. A háború alatt kialakított temetőt 1938-ban rendezték 22 hatalmas lépcső formába, s helyezték el bennük 100 187 olasz katona urnáját. Külön borzalmas, hogy ebből 60 330 ismeretlen hős…
Már a parkolóban is számos ismeretterjesztő tábla fogadja a látogatókat. Felmérve helyzetünket, mégsem a nagy temetőbe indultunk, hanem maradtunk a főút ezen oldalán, és a látványos emlékparkba léptünk be előbb. A bejáratnál néhány helyben talált mészkődarabból készített sírkövet is kiállítottak. Ahol még fa sem volt…
Jelen a „nagy lépcsőkön”
A domb szintén temető volt, s a szemben kialakított nagy temető átépítése után alakították át emlékparkká. Hatalmas ágyúk, aknavetők, óriási, pusztító erejű ágyúlövedékek kísérik-dekorálják a sétaösvényeket, a park fő sétányát pedig a különböző harcászati alakulatok szimbólikus szoborkompozíciói kísérik – mint egy-egy stáció -, amelyeket epigrammák egészítenek ki. A domb tetején egy korinthoszi oszlop áll.
A domb szintén temető volt, s a szemben kialakított nagy temető átépítése után alakították át emlékparkká
Átkeltünk a főúton – valamint az Isonzó-csatorna és a vasút felett -, és beléptünk a nagy temetőbe. Itt a fedett lövészárok-háború színterét alakították ki, amit be is jártunk. Aztán elindultunk a több száz betonba faragott „Presente” (Jelen!) felirattal szembe, amelyet két oldalt sötét ciprusfenyők kísértek. Elől a vezér, a 3. hadtest parancsnokának síremléke áll – most is a sereg élén. Sétánk közben 39 587 hősi halott neve mellett ötszáz lépcsőt tettünk meg fölfelé. Fent a kápolna mögé kerültünk és újabb ágyúk mellett lépdeltünk fel a dombortérképpel kiegészített kilátóhoz. Innen már rég nincs jó kilátás.
A Vipava és a hirtelen vihar
Már a magyar kápolna (amelyet én is a Magyar Turistából ismertem) megkeresésén gondolkodtunk, amikor eszünkbe jutott az osztrák-magyar temető. A Fogliano di Redipuglia-i temető sárga kerítése a főút mellett állt, s a százéves évforduló miatt friss táblák hívták fel rá a figyelmet – magyarul is. Az öreg ciprusok őrizte temető 14 550 „osztrák-magyar” hősnek állít emléket: „Az életben és a halálban egyesültek.” – olvasható a német felirat a kapun.
A Vipava és Castel Rubbia kastélya – viharfelhővel
A katonás rendben sorakozó egyszerű sírköveken friss fémtáblácskákon fele arányban olvashattunk magyar neveket – sajnos ékezet nélkül. A másik felén osztoztak a német vagy más monarchiabéli nemzetiségűek. A temető valóban jelképes, hiszen a sírkövek száma – szemlátomást – az ezret sem érheti el. Legbelül a többnyelvű emléktáblánál mi is több friss nemzetiszínű szalagot és koszorút találtunk.
Az autóban ismét térképvázlatunkat kezdtük tanulmányozni. Sagradonál találkoztunk az Isonzóval, de a doberdói oldalon maradtunk. Itt láthattuk az Isonzó duzzasztóművét, majd néhány településsel arrébb a Monte San Michele neve jelent meg táblákon. A Doberdó környéki dombok kulcsfontosságú magaslatának nevéhez is tízezrek kiömlő vére kapcsolódik…
Viszont egyszer csak egy ókori mintára épült viaduktot pillantottunk meg egy kisebb folyó felett, a domboldalban pedig egy négysaroktornyos várkastélyt. A többieket sem kellett erővel rávenni egy kis „pihenőre”, s a kocsit letéve visszasiettünk a vízpartra a közúti hídhoz. A lomha Vipava feletti viadukton éppen áthúzott egy személyvonat. Ezután viszont a másik irányba nyílt érdekes kilátás: a hegyek felől vészjósló, lilásszürke viharfelhő gomolygott felénk… és 4-5 perc múlva meg is érkezett – futva értük el autónkat. A kastély egyébként nem volt megtekinthető.
Magyar volt idegenben – mégis meghagyták…
Hosszú volt a kényszerszünet, így a vihar elvonulását kávéval ünnepeltük meg. Ismét keresni kezdtük azt a bizonyos Trieszt-Gorizia utat, amit aztán az ismerős 55-ös országútban találtunk meg. Egy út melletti családi háznál is megálltunk érdeklődni, de senki sem bújt elő a kiabálásunkra. Kezdtük elveszíteni a reményt, de végül István barátunk gyalogosan derítette fel a megfelelő mellékutat.
Az egykor szépen megtervezett és felépített épületet 1918 őszén azonban már nem tudták felszentelni, mert a háború véget ért…
Az aprócska Devetachi – ahol már tábla jelezte a kápolnát -, olyan üdítő látvány volt, hogy azt a néhány száz métert gyalog tettük meg Visintinibe. A nyers kő falazatú falak, házacskák, a dús növényzet, a felfuttatott szőlő és a virágok a nap legcsendesebb perceihez adtak hátteret. És egyszerre ott állt egy porta végében a kápolna. Ma is látszik, hogy egy házhelyből kanyarintottak neki helyet, ahogy azt 1918 elején IV. Károly a telek tulajdonosától „elkérte”. Az egykor szépen megtervezett és felépített épületet 1918 őszén azonban már nem tudták felszentelni, mert a háború véget ért. A helyiek azonban nem hordták szét köveit – raktárként használták. A magyar turisták viszont felkeresték, de a kápolna felújítására is 2008-ig kellett várni. Ekkor rendezték be először. Felszentelése 2009. május 29-én történt.
Meghatottan vettük szemügyre a kápolna minden díszét, üvegablakait, emléktábláit és a kapurács sok koszorúját: ritka az a határon túli magyar emlék, amely ilyen jól karban van tartva, s még magyarnak is megmaradt… A kápolna kis teraszán egy régi kőkeretes kút is látható, no meg egy eltömődött barlangszáj. A kápolna az utca túloldalán elterülő rétre néz. Temető volt, amelyet 1915-1916 között alakították ki, és köves földjébe a Monarchia 17. közös hadosztályának halottai kerültek. Amikor a két háború között felszámolták, a csontok Foglianoba kerültek. Lassan visszasétáltunk Devetachiba, amelynek szélső házánál újabb ismertető tábla hívogatott a közeli hegy háborús objektumai felé…
Finoman lebuktunk
Eső nyomait látva érkeztünk vissza táborhelyünkre. Társaink azzal fogadtak, hogy olyan vicces sztorijuk van, hogy azt azonnal el kell mondaniuk… A történet lényege az volt, hogy az eső során lehűlő levegő miatt kezeslábast vettek magukra, és egy táborhelyhez tévedt autóst a furcsa öltözékben ugrálva elijesztették, mivel őket látva elhajtott. Ezután terepbejárásukról is beszámoltak. Állításuk szerint, alig tettek néhány lépést a bozótban, máris beszakadásokkal, barlangszájakkal találkoztak, a Grotta Natale környéke pedig még „csábítóbb”.
A nap a végéhez közeledett, s miközben vacsorához készültünk, begurult közénk a helyi őrjárat autója… Olaszul beszélő útitársnőnk azt mondta az őröknek, hogy csak most álltunk meg pihenni, mire ők mosolyogva elmentek. Tudtuk, hogy vissza fognak jönni, s talán épp az „elijesztett” autós hívta ki őket… Szürkületkor indultunk el új, kiszemelt táborhelyünkre, Doberdo del Lago túloldalára. És mit tesz Isten? Ismét egy „kanapés” helyre akadtunk – az olaszok ide is juttattak egyet megunt berendezési tárgyaikból…
Harsáczki György
