Barlangászok vadon, fedezékben és kötélen… (7-8. rész)

Csodacseppkövek a Trieszti-fennsík barlangjai mélyén   CIMG1081eÚj táborhelyünkön siettünk a táborbontással, nem akartunk lelepleződni, de amikor már a bokrokon száradtak a sátorponyvák lassítottunk - jöhetett a reggeli és a kávé… Bandiék már nem voltak olyan szégyellősek: sok méternyi szárítókötelet feszítettek ki a dózerút felett benedvesedett ruháiknak. Az első kerékpáros jól vette az akadályt – mosolyogva átbújt az útzáron.   Trieszti-fennsík: kő kövön Eljött az első „igazi” barlangászás ideje, és két dologban voltunk biztosak: a Grotta Nataléban (barlang) és a Fernetti kempingben a nap végén. Miután összekészítettük a barlangász-felszerelést, búcsút mondtunk a „kanapés” helynek, és – néhányunk bánatára - a cigányéletnek. Megint dugig lett velünk a kocsi… Annak ellenére, hogy már sokadjára kanyarogtunk el a Toszkán farkasok-emlékműig és tovább, a parti úton, izgatottak voltunk. Aurisinánál letértünk az országútról, és villák között tekeregtünk. Úgy éreztem, hogy a terület enyhén dimbes-dombos, semerre sem lejt – a 200-240 méter magas Trieszti-fennsíkon voltunk. Egy kis ligetben parkoltuk le az autókat, amelyet a villák, és telkek között kihagytak. Az utak gyakran olyan keskenyek, hogy gyakran nem lehet megállni. Tekintettel a hőségre az öltözeteket a barlangász-zsákokban (beg) vittük, de többen már gumicsizmára váltottunk. Frissen követtük Bandiékat, akik előző nap megkeresték a bejáratot. Az aszfalt úton kisétáltunk a lakóövezetből, s tíz perc múlva betértünk a jellegzetes karsztbokorerdőbe, amelyet jobbára cserszömörce alkotott. Sajnos a helyzet kulcsa már megint a GPS volt, s az pedig hol működött, hol nem. Szerencsére a lombok alatt olyan meghökkentő mészkősziklák bukkantak elő, hogy nem bántam a téblábolást. Nálunk a Káli-medencében már „lekőtengerezték” volna ezeket a mészkőtömböket. Azon kívül még itt az erdőben is ki kellett kerülni néhány alacsony, rakott kőfalat. Végül megérkeztünk.   Natale: kályhacső és nagyakna Az 551-es kataszteri számú Grotta Natale egy kisebb töbör sziklás oldalában nyílott – visszafogottan. Inkább egy nem túl szűk résnek nevezném. Az aknabarlang – mert erre szinte csak ilyen jellegű üregek nyílnak – szomszédságában viszont harapós karrmező ásított az égre. - Ha itt valaki elesne futás közben, talán el is vérezne... – hüledeztünk. A kőpengék néhol még fogakat is viseltek, máshol madáritatókat láttunk. Alig akadt kő, amire le lehetett ülni. Marika vizsga-gyakorlatként készült beszerelni a Natalét, így ő öltözött be elsőként, de kiderült, hogy nem a megfelelő hosszúságú köteles begeket hoztuk el, így mi még fél órát lazíthattunk - mindenki óvakodott idő előtt beöltözni a nagy melegben. Lassan én is sorra kerültem, és beereszkedtem a szűk aknába. Egyik túratársnőnk maradt felszíni ügyeletben, akivel mindenki megosztotta elképzelését, mit hova menekítsen, ha eső jön… Vezetőnk annyit árult el a barlangról, hogy elég mély, lent kiszélesedik, és képződményekben gazdag. (Most már azt is tudom, hogy 79 méter mély, és 187 méteren nyílik.) Az ember kezdetben folyton megszorult a járatban, amely egy olyan kályhacsőhöz hasonlít, amit kívülről kegyetlenül össze-vissza horpasztottak. Legalább mindig volt hova lépni. Mivel a kötél további beszerelése még folyt lent, a hosszabb kényszerű szünetekben készítettem néhány képet compact gépemmel. A 20 méteren „folytatott” várakozás után jóval szélesebb lett az aknabarlang, de a kötélhosszakra történő átszerelések miatt lógtunk a kötélen egy kicsit itt is. Az utolsó húsz méteren már valóban eltávolodtak az ereszkedőtől a barlang rusztikus, sárga kőfalai, és borzongató érzés volt az négy pislákoló lámpa fénye felé ereszkedni a nagy térben.   Ahová a cseppkövek bújnak… A magas mennyezetű terem alján kőtörmelékre érkeztük, de a többiek már autónyi tömbökön üldögéltek. Miközben megvártuk utánam jövő társainkat, megváltunk mászógépeinktől és keresni kezdtük a cseppköves részek felé tartó lejtőt. Alig ereszkedtük 7-8 méter szintet a kőomláson, amikor az bódvaszilasi Meteor-barlang Titánok-csarnokához hasonló cseppkőoszlop-erdőt világítottak meg lámpáink. A többiek már lent, a csarnok aljában fotózták egymást izgatottan, ahol cseppkő-zuhatagok, -drapériák zárták a teret. A változatos formájú, karcsú oszlopok még külön „csokrokban” álltak a csendben. A „fogadóterembe” visszamászva vettük észre az egyes kőtömbök lapjait ellepő karfiol-szerű képződményeket. A kimászásra csak egy kicsit kell több időt tervezni, mert a köteleket összegyűjtő barlangász már senkit sem tart fel – és a többiek sem őt -, de kimászni 60 métert..! Az ember igen-igen lassúnak látja lentről társa araszolását a kötélen felfelé, de mindez egészen más színezetet kap, amikor aztán ő is a tüdejét kiköpve, az erőlködéstől zsibongó tagokkal igyekszik – de csak nem akar elfogyni a táv... És ez még a tisztább dolog volt, mivel a szűkülő aknában egyre gyakrabban fejeltünk bele a mennyezetbe és térdeltünk bele a szembe lévő falba. Sikerült is minden aláöltözést teleizzadni, s ennek csúcsán bukkantunk ki a langymeleg dunsztba. Ugyanis kint éppen befejeződött egy zivatar…   Olcsó, jó és kamionos… Bár vizes volt minden felszabadító érzés megszabadulni a kint már fojtogató ruházattól. Ki rövidnadrágban, ki polár aláöltözésben készült vissza az autókhoz – a vizes karsztbokorerdő dúsan adta az esővizet az áthaladóknak… Nemsokára az autóba bepakolva robogtunk a Trieszt fölött, a szlovén határnál található olcsó(!) Fernetti kempingbe. Meg is találtuk – bejáratát egy vaskapu választotta el egy nemzetközi kamionparkolótól. A kapunál aztán előjött a kempinget kezelő idős pár, és bár olaszul beszélő barátnőnk az ide vissza-visszatérő magyar barlangászok mellé szerette volna kérni táborhelyünket, egy kis „különzugot” kaptunk. Annak minden előnyével és hátrányával. Nem foghattuk rá, hogy arborétum jellegű – mint az említett magyar barlangászok része -, de volt egy „saját” konyhasátorkánk. Senki nem járt át rajtunk, viszont a drótkerítés előtt éjjel-nappal süvítettek a kamionok. Letelepedtünk, majd mindenki a neki legfontosabb dolog után vetette magát. Nekem már ragadt a hajam, így a zuhanyzóban leltem „otthonra” – Balázs éppen ekkor a sátrunkat állította fel – egyedül… Ezután bevetettem magam a „konyhába” és 6-7 órás késéssel elkészítettem az ebédemet. Lassan befutottak a többiek is, és rotyogtak a konzervek, bugyogott a forró víz, pattantak a sörök. Az estét csak az a hír árnyékolta be, hogy Marika várva várt vizsgáztatója nem érkezett meg, hogy „vizsgáztasson”. Meglehetősen jól aludtunk – mit nekünk kamionok!   Barlangrazzia A reggel csodálatos volt! Már csak azért is, mert végre nem kellett azonnal sátrat bontanunk, de asztalnál  történő reggelizést is értékelni kell… Kitettük száradni az átnedvesedett öltözeteket, amelyek indulásig – majdnem 11 óráig – megszáradtak. A kinézett barlangot megint elég jól meg tudtuk közelíteni autóval, és amikor eljött a GPS ideje: beadta a kulcsot. Ott álltunk a növekvő melegben egy erdei úton, és csak behatárolni tudtuk a barlang helyét. Ekkor szétspricceltünk a szokásosnál is sűrűbb mocorkásba, és szinte méterről méterre átfésültük a beszakadásokkal, kidőlt fákkal, kőrakásokkal és karros szikladarabokkal színesített tájat. Másfél óra múlva adtuk fel – megizzadva, tele véres karcolásokkal. A Santa Croce melletti Tullio Tommasini-barlangot tűztük ki célul. Ezt sem volt könnyű becserkészni, mert az meg a használható utaktól volt távol. Végül a hőségtől remegő település szélére tettük le az autókat, és a felszereléssel megpakolva lavírozni kezdtünk a családi házak között. Szerencsére a porták mögött cserszömörcés ligetes környezet enyhítette a keresgélés feszültségét. Egy „mamma” is kilépett a kapun láttunkra, és megerősített bennünket abban, hogy a legutóbbi, német barlangászok is megtalálták a Tommasinit.   Könnyű barlang, amely megizzaszt..! A domb aljában hívogató út vezetett a kívánt irányba – rakott kőfalak között. Nemsokára „kapása volt” a GPS-nek, így a jelzett helyen átmásztunk néhány kőkerítésen, és végre megérkeztünk! A várt objektum elég profán kinézetű volt: egy apró bebetonozott csapóajtó a fák tövében. De a barlanghoz „tartozott” egy kis tisztás és egy autópálya is. (Az utóbbi, 15 méterről beszűrődő hangja némiképp rontott a romantikán.) Itt is találtunk azonnal egy kicsit eltömődött aknát… Először – pedagógiai okokból is - Marika ereszkedett a talajszint alá, s lassan kiderült, hogy a Tommasini nem tipikus zsomboly, inkább meredek, többször irányt váltó járatok összessége, amelyek alját cseppkőlefolyások borítják. Már az első kis teremben – s ide az eddig felszíni ügyeletesünk is le tudott jönni -, nagyméretű cseppkőzászlókat láthattunk. Míg előörsünk beszerelt, megfontolva csúsztunk utánuk a sima, agyaggal összekent felületeken. A lefelé menetet (70-80 méter mélység) egy szépséghibás szűkület osztotta meg, ami odafelé még elment, no de vissza… Érdekes kis küzdelem volt, amíg leértünk a csúszós „bálnahátakon”. A többiek már javában ámuldoztak a lenti nagy barlangterem közelebbi sarkában kialakult kis „ékszerdobozon”. A fiatal korú, csillogó, színpompás sztalagtitok egyikéből-másikából kristályok meredtek jobbra-balra. Kicsodálkozásunk után átbotladoztunk a 15 méteres terem túloldalára, ahol hasonló csodákkal találkoztunk, csak jóval nagyobb felületen, és mindennek 3-5-8 méteres oszlopok, cseppkődrapériák adtak keretet. Egy emelkedőn mászva követtük a nagyméretű képződmények sorát, majd egy 5-6 méteres kötéllétrát pillantottunk meg. Bandi kipróbálta – tartott -, de nem vettük igénybe, nem lehetett tudni, milyen állapotban van. (Utólag kiderült, hogy arrafelé lett volna a látnivalók java.)   Cserszömörcés rekreáció Visszafelé jött el a könnyű lejutás böjtje: míg lefelé kényelmes volt, fölfelé végigtöröltük magunkkal a meredélyt, és összevertük a térdeinket – alig volt némi függőleges szakasz. És mire értünk ki? Eloszlottak a zivatar felhői… Csodálatos sétával – jóleső fáradtsággal izmainkban – keltünk át az eső öntözte cserszömörcésen. A kempingbe úgy mentünk vissza, mint egy kényelmes „otthonba”. Néhányan bevásároltak a társaságnak, majd jólesően ejtőztünk olasz borokat kóstolgatva.  

Barlangászok vadon, fedezékben és kötélen… (8. rész)

  Karsztos apróságok és a Noé-barlang nagy kalandja   Előző este a teljes létszámban megérkező magyar barlangászok jelezték nekünk, hogy több, kisebb barlangot fognak „megkóstolni” a közelben, és ehhez velük tarthatunk. Én határozottan „mászásmentes” pihenőnapot irányoztam elő magamnak, de a vidék miatt felszíni kísérőként akartam csatlakozni. Csapatunk három tagja viszont teljes felszerelésben készült a napra. Néhány perccel lekéstem a megbeszélt reggeli indulás időpontját, s megdöbbenésemre már barátaimat sem találtam a mosdóknál. Teljes pánikban rohantam ki a Fernetti kempingből, s csak amikor tíz perccel később letörten visszaballagtam, akkor derült ki, hogy mindenki a magyar sátrak körül gyülekezik… A tapasztalt vezetők szétosztották a sereget, s hárman kerültünk az egyikbe. Jó jel volt, hogy eleve gyalogosan hagytuk el a Fernettit, majd egy köves, erdei úton léptünk be a ligetes erdőbe - szinte az olasz-szlovén határon. Az árnyékos helyeken még harmat is fénylett… Az ördögszántotta cserjés Nem mentünk többet 600 méternél, s megérkeztünk az első üreghez, egy dolina árnyékos aljára, melynek meredekebb oldalát erdő, annak alját pedig mohás sziklagörgetegek borították. A GPS-meghatározás most is „döcögött”, ezért többen végig kellett kutassuk a meredélyt, mire aztán meglett a kisméretű lyuk. Miközben elkezdték beszerelni a kötelet (szakszó: ereszkedőkötél berögzítése) a – természetesen – aknabarlangba, addig én fotósétára indultam. A dolina peremén kivillanó karros sziklák kuszasága hol harmatos cserszemörcével, hol mohapárnákkal takargatta magát: az egyfelől összehasogatott, másfelől lágy formákba oltott mészkő rengeteg fotótémát kínált. Egyszer csak megcsúsztam egy mohapárnán, és „csupasz” fényképezőgéppel a kezemben elvágódtam a hírhedt kőpengék közé… Nagy szerencsém volt, hogy sem a gép, sem a lábam nem törött el, de jópár véres sérülést szereztem. A többiek a szűk keresztmetszet miatt csak lassan jutottak be az aknába, ráadásul egyiküket egy lehulló kő találta derékon, és ki kellett jönnie. Mikor társaim kerültek sorra, útba igazíttattam magam a második barlang felé. Már az út mellett is furcsa sziklák álltak, csak ki kellett választani az érdekesebbeket - fotózásra: például egy közel négy méteres gombasziklát. Máshol mintha óriási pattogatott kukoricaszemek hevertek volna a bozótban. A második zsomboly még különlegesebb helyen volt: Három kisméretű, összenyíló, sziklás peremű dolina középső tagjának oldalában nyílt. Csak a szájánál hagyott hátizsákok árulták el. Néhány perc múlva már hangok szűrődtek föl a mélyből, és nemsokára megtudtam, hogy zsomboly neve „Grotta a se di Monte Meducia” és 62 méter mély. A felszín ellenben továbbra is jobban piszkált… A közeli mészkősziklákba emberfejnyi lyukakat, öblöket oldott a víz, s ezek néhol labirintust alkottak. A mikroformák sokkal merészebbek voltak, mint a lankás domborzat! A fél óra múlva teljes létszámban előbukkant társaság elindult a harmadik üreg irányába. Egy fátlan, cserjés területre érve, máris visszasírtuk a lombokat – szerencsére a harmadik barlang egy szintén aszimmetrikus oldalú, erdővel árnyékolt töbör szélén nyílt, ugyanolyan szende szerénységgel, mint társai – előírásszerűen méterszer hetven centivel. A beszerelésre itt már nem kellett várni, így míg sorra kerültek az overálosok, megebédeltem, majd visszatértem a táborba.   Noah barlangja… Az eltelt két hét során többször szóba került utunk barlang-kihívása, a Noé-barlang. - Az nagy lesz ám, láttátok az interneten..! – mondogatta Bandi. De ahogy közeledett a barlanggal történő találkozás időpontja, úgy vált a félelmetesebbé a Noé. Vezetőnk azt a hírt hozta, hogy egyes „nemakárki barlangászok” is megpróbálkoztak vele, de ereszkedés közben, ahogy kinyílt a hatalmas barlangakna tere, jobbnak látták visszafordulni (mivel aknabarlangról van szó). Mi sem tudtunk másra gondolni, mint a megvilágított mélység lelki hatására. Egymást buzdítottuk, mert néhányunk már előre leírta magát a Noénál, és így volt ez aznap este is, amikor egyik társunk születésnapját ünnepeltük meg. Másnap is ebben a szellemben készültünk össze - karabiner válogatás, esküvői csokor kötése. Ekkor jutott eszembe: ha ilyen nagyok a méretek és lent sem kúszunk, akkor minek az overál? Igaz! Bepréselődtünk a kocsikba és elindultunk a „hatalmas” felé. Az elmaradhatatlan GPS-nek köszönhetően sikerült 40 percen át (15 perc helyett) kanyarogni a csodaszép vidék apró falvai között, s a drukk okozta feszültség túl sokáig tartott… A kicsi Bristie közelében parkoltunk le a bozótos szélén, majd megrakodva kötelekkel, felszereléssel nyakunkba vettük a maradék két kilométert. Amikor az ember ezen a keskeny trieszti sávon az erdő mélyén érzi magát, abban a pillanatban belebotlik egy autóútba, vagy a vasútba. Mint mi is. A navigátor-ketyerét bűvölve közeledtünk célunkhoz, s a síneket elhagyva egyre nehezebben járható gyalogútra keveredtünk – utunk vége felé karrmezők kísérték az ösvényt.   A szakadék peremén - Itt van már! – kiáltotta navigátorunk – Szinte ott vagyunk! Letértünk az ösvényről, és a nyíltabb terület felé gázoltunk a fűben. Ott álltunk a Noé-barlang szélén, de az égre ásító üreget nagyrészt befedték az oldalában álló fák és bokrok. Felizgulva jártuk körbe-körbe a kb. 25x35 méter átmérőjű szakadékot, s pipiskedve próbáltunk minél jobban lenézni. Ez után – mint akik jól végeztük dolgunkat – leheveredtünk a leereszkedés helyén álló fák árnyékába és néztük, hogyan öltözik be Marika, aki – ugye – vizsgafeladatként szerelte be a Noét. Még egy sört is bontottunk… A barlang ügyes beszerelésének „titka” az, hogy a nyolcadik métertől induljon az ereszkedés aljáig vezető kötél. Mivel addig a kötél a függőleges sziklafal előtt lóg. Utána a sziklafal eltávolodik, és a barlangász a nagy „űrben” találja magát: ez a lélektani határ! Alattunk 60 méter mélység – és látni is az alját… Ha rövid lenne a kötél, és efölött a mélység fölött kellene csomón átmászni, az elég kínos lenne! És ezt a nagy mennyiségű kötelet Marikának magán kellett levinnie nyolc méterre, miközben a „bevezető” köteleket rögzítette, csomózta. Mi mindezt egy veszélytelen helyről, árnyékból figyeltük – sőt, kényünk-kedvünk szerint fotóztuk. Egy kis „igazítás” miatt pihentünk még egy fél órát, de aztán egymás megindultunk Marika után. Igyekeztünk az utolsó pillanatban felölteni a polár kezeslábast, mert lent ha sár nem is, de hűvös várt ránk. Negyediknek indultam, és nagyon nagy élmény volt! Bekapcsoltam a sisakkamerámat, s lejutottam lélektani határig… és kilibbentem az űrbe. Segített a kamera, mert kicsit elvonta a figyelmem, ám másodpercek múlva kikapcsolt – magától... Lefelé menet kétszer is megálltam a kötélen, és a szemem hozzászokott a félhomályhoz. Éreztem, hogy valahol félúton beleereszkedtem a finom 8 fokba… A lenti apró emberek már vártak, viszont a kötél csavarodása miatt lassan gyorsulva forogni kezdtem, az ereszkedőgép pedig kezdett felforrósodni, és az már zavart. Lent megállítottak és lent voltam – egy törmelékkúp tetején álltunk. A fejünk fölött páfrányokat lehetett kivenni, de a sziklafalakat lent is zöld zuzmó borította. A többiek hangjait és lámpafényeit már az oldalsó sötét hangárjából hallottam – megfosztottam magam a mászófelszereléstől és utánuk bukdácsoltam. Találtak egy bagolyfiókát a kövek között.   Az összeomlott óriás… A Noé mélyére először Henry Noah mászott le 1878-ban, s ezért róla nevezték el. A barlang kétséget kizáróan egy barlangtorzó, mert a nagyméretű üreg – ma ismert – középső része beszakadt, és a bezúduló törmelék nagyrészt feltöltötte a folyosószakaszt, s ennek megfelelően két irányába lehet elindulni – 100-130 méternyit. Idős barlang – száraz. Sajnos a barlang népszerűsége miatt gyakorlatlanabb vállalkozók is megpróbálkoznak vele, s az ilyen hozzáállásnak eddig hat áldozata van… A nyugati oldalág a hívogató nagy méreteivel, és képződményeivel: A sötét félhomályból a leérkezés helyére visszanézve egyedülálló volt a látvány. Az oldalág alját valaha sztalagtitok, medencék, cseppkőlefolyások boríthatták, de a terület 140 év alatt érdektelenné „kopott”. „Cserébe” a mennyezetet látványos, szinte halszálkákra emlékeztető sztalagmiterdő borította. Egészen a nagy terem végéig sétáltunk – néha embertörzs vastagságú cseppkőoszlopok maradékain át – onnan indult a „görnyedős” járat, amelybe néhányunk be is nézett. Bandiék közben elsiettek az ünnepi öltözetekért, ők ugyanis eltervezték, hogy „megutaztatják” két hónapja történt esküvőjük hangulatát, és – többek között – ebben a barlangóriásban is felöltik az esküvői ruhát. Negyed óra alatt sikerült is beöltözniük, és készülhettek a meghökkentő felvételek.   A neheze mindig a végére marad… Sokáig elidőztünk a különleges helyen – a kellemes hűvösben. De a neheze csak a végére maradt! Megkezdtük a kimászást – 60 métert 40 centiméteres hernyóaraszolással… Emberes próbatétel volt, bár most meg a croll és a hevederek nyekergése nyugtalanított. Kifelé menet is hatalmas élmény volt, amikor kereszteztem a nyolc fokos levegőhatárt. Nemsokára a szikla is mellém került, és a nyárnak megfelelően csatakosan léptem ki a peremre. A Noé méltó befejezése volt ez két hetes túránknak. Eltökélt csapatunk megtette azt, amitől más barlangjárók meghátráltak! A nap már közel járt a horizonthoz, amikor Marika is maga mögött hagyta a zsombolyt. Összeszedelőzködtünk és a karrrmezők érintésével az autókhoz kecmeregtünk. A táv sokkal hosszabbnak tűnt… A kempingben a zuhanyozás után jó hangulatban dőzsöltünk, hiszen egy jó ebéddel még tartoztunk magunknak – ernyedten rogytunk a műanyagszékekbe a megrakott asztal mellett. Talán tudtam ajánlani ezzel a cikksorozattal néhány izgalmas úticélt a szurdokjáróknak, a történelmi helyszínek kedvelőinek és vállalkozó kedvű barlangászoknak. De akit mindezek együtt is érdekelnek, az ne ótzkodjon a „csizmát” az asztalra tenni.

Harsáczki György

Új mélységi barlangrekord Magyarországon

Fotó: Lerner Balázs/Facebook/Szinva Csoport - www.amphora.hu

Fotó: Lerner Balázs/Facebook/Szinva Csoport - www.amphora.hu

A kutatók 2010 óta dolgoznak a Bükkben, már 275 méter mélyen járnak a csak engedéllyel látogatható Bányász-barlangban. A felfedezés a Szinva-patak miatt Miskolc vízellátását is érinti, ezért tudományosan és gazdaságilag is fontos lehet.   Megtalálták Magyarország legmélyebb barlangját, jelentették be a Bükkben található Bányász-barlangban 275 méteres rekordmélységet elérő Szinva csoport tagjai Felsőtárkányban (??? - Bükkszentkereszt lenne a legközelebb - Harsi). Az ország legmélyebb barlangja 1964-től mostanáig a szintén Bükkben található, 254 méter mély István-lápai-barlang volt. Az új csúcstartó, a Bányász-barlang nagyjából 6 kilométerre van az István-lápaitól, gyakorlatilag párhuzamos vele, mondja Rántó András kutatásvezető, Sűrű Péter kutatásvezető-helyettes és Nagy Gergely Domonkos kutató. 1963-ban a környékbeli bányászok bontották itt az omladékot, 87 méterig jutottak el. Az elmúlt fél évszázadban komoly barlangkutatók próbálkoztak bejutni a Szinva-forrás barlangrendszerébe a közelben fekvő kisebb barlangokból, sikertelenül. „A környékbeli víznyelőkben megfestett víz a már említett forráson át távozott. Ebből is tudhattuk, hogy nagy barlang lehet a mélyben.” A szinvások 2010 novemberében bontással mentek tovább a 87 méternél, vésővel és kalapáccsal tágították a szűkületet, és értek el újabb és újabb aknákat. (A kutatók alapvetően bontással és ásással bővítik a barlangrendszert, tehát egykor létező, de azóta beomlott vagy törmelékkel feltöltött járatokat, hasadékokat tisztítanak meg). 2011-ben 135 méterre, 2013-ban 224 méterre, míg idén március 15-én 275 méterre jutottak le.
Fotó: Facebook/Szinva Csoport

Fotó: Facebook/Szinva Csoport

„275 méter mélyen és nagyjából 620 méter hosszúságnál vagyunk, és van tovább is, hiszen a hegy mélyében folyó patakhoz még nem jutottunk el. A mostani legmélyebb ponton gyökérszerűen elágazó kürtők vannak, és a barlang szerkezetéből is adódik, hogy nem a legmélyén vagyunk.” Ebben a mélységben 8-9 fok az állandó hőmérséklet, itt már nagyon nedves a barlang, a kutatók nyakába folyik a víz. Csak képzett, profi barlangászok juthatnak le, a gyakorlottaknak is 2 óra az út lefelé és úgy 3 óra felfelé. Egyhetes turnusokban kutatnak, mászással együtt 10-12 óra hosszú egy műszak. „A négy év alatt nagyjából 5 millió forintot és 3-4000 munkaórát tettünk bele a kutatásba, a munka végig balesetmentes volt. A jelenlegi végpont olyan ígéretes, hogy nincs messze az újabb továbbjutás, a barlang a 300 méteres határt is átlépheti.” A barlangban elnyelődő víz a 793 méter magasan lévő bejárathoz képest 400 méterrel mélyebben és 5 kilométerrel keletebbre, a Miskolc vízszükségletének negyedét adó Szinva-forrásban bukkan ismét napvilágra. Ez tudományos és gazdasági jelentőséget ad a kutatásnak, ami önkéntesen és önerőből történik, a csoport minden tagja civil munkája mellett szabadidejét, pénzét és energiáját áldozza a feltárásra.

www.sportgeza.hu - Nagy Zoltán 

A szerkesztő 2002 körül járt a Bányász-zsombolyban a BEAC-osok vendégeként. természetesen csak 87 méter mélyre juthatott le. Mivel még kevés tapasztalata volt a kötéltechnikában az oda-vissza két átszereléses, két elhúzásos kötélpályán még az overálját is átizzadta: tapasztalati hiányosságait nem egyszer puszta erőből kellett kiváltania...

Végre hivatalos – A Bányász-barlang a legmélyebb!

Fotó: Slíz György/Facebook/Szinva Csoport

Fotó: Slíz György/Facebook/Szinva Csoport

Szakmai körökben már január óta rebesgették, hogy vélhetően a bükki Bányász-barlang a legmélyebb hazai barlang, de a felfedezők (Rántó András és Sűrű Péter valamint népes csapatuk) ez idáig hivatalosan nem jelentették be, sőt a pontos mélységet (most már 275 méter) sem hozták nyilvánosságra. Ennek oka az volt, hogy nem szerették volna, hogy pár méteren múljon az elsőség, és megvárták, amíg újabb feltárásokkal olyan mélységet sikerül elérniük, amely már egyértelműen a legnagyobb, nem képezheti vita (pl. mérési pontosság) tárgyát. Remélhetőleg hamarosan olvasható lesz itt a honlapon a feltárók részletes beszámolója, illetve hallani lehet a felfedezésről az április 18-án du. 16 órától a Miskolci Pannon-tenger Múzeumban (Görgey u. 28) esedékes könyvbemutatón is. Az indexen, illetve a híradóban megjelent amatőr fotóim, videóim miatt egyesekben az a benyomás keletkezhetett, hogy én is a Szinva Csoport tagja és a felfedezés résztvevője lennék. Ez (sajnos) nem igaz, a barlangban összesen kétszer jártam. Az ekkor készült felvételeim tetszőleges felhasználását a felfedezők számára természetesen megengedtem, és nem is tudtam arról, hogy ezek közül egyik-másik az országos médiába is bekerül. Persze nem bánom, de nem én intéztem így.

www.foldalatt.hu - Slíz György, a Szent Özséb Barlangkutató Egyesület vezetője 

A Bányász-barlang lett a legmélyebb barlang Magyarországon

Új mélységi rekordot állítottak fel a barlangkutató Szinva Csoport tagjai a Bükkben. A kutatók március 15-én érték el a 275 méteres mélységet a Bányász-barlangban, a felfedezést szerdán jelentették be. A Bányász-barlangot (pontosabban zsombolyt/aknabarlangot - Harsi) az 1960-as évek közepén kezdték feltárni a Bükki Nemzeti Parkban, Lillafüred és Bánkút között. Akkor 87 méteres mélységig jutottak el a barlangászok. A feltárás 2010-ben indult újra. A több barlangász egyesület tagjaiból szerveződött Szinva Csoport kisebb bontás után új kürtőkre bukkant – mondta Rántó András, a kutatás vezetője. Az új rekordmélységet négy év alatt érték el, idén március 15-én jutottak el 275 méterre. Korábban 254 méterrel az istván-lápai volt a legmélyebb magyarországi barlang, ugyancsak a Bükkben. A kutatásnak ezzel még nincs vége – magyarázta Rántó helyettese, Sűrű Péter. A Bányász-barlang a Szinva forrásához kapcsolódik (ez a patak biztosítja Miskolc vízellátásának 20-25 százalékát). A barlang mélysége ugyanis meghaladhatja a 400 métert, hossza pedig akár 40-50 kilométer is lehet. A Bányász-barlangban 2010 óta mintegy 30 barlangász dolgozott összesen 3000-4000 munkaórát, és mintegy ötmillió forintot fordítva a kutatásra.

www.origo.hu – MTI