Csodacseppkövek a Trieszti-fennsík barlangjai mélyén

 

Új táborhelyünkön siettünk a táborbontással, nem akartunk lelepleződni, de amikor már a bokrokon száradtak a sátorponyvák lassítottunk – jöhetett a reggeli és a kávé… Bandiék már nem voltak olyan szégyellősek: sok méternyi szárítókötelet feszítettek ki a dózerút felett benedvesedett ruháiknak. Az első kerékpáros jól vette az akadályt – mosolyogva átbújt az útzáron.

 

Trieszti-fennsík: kő kövön

Eljött az első „igazi” barlangászás ideje, és két dologban voltunk biztosak: a Grotta Nataléban (barlang) és a Fernetti kempingben a nap végén. Miután összekészítettük a barlangász-felszerelést, búcsút mondtunk a „kanapés” helynek, és – néhányunk bánatára – a cigányéletnek. Megint dugig lett velünk a kocsi… Annak ellenére, hogy már sokadjára kanyarogtunk el a Toszkán farkasok-emlékműig és tovább, a parti úton, izgatottak voltunk. Aurisinánál letértünk az országútról, és villák között tekeregtünk. Úgy éreztem, hogy a terület enyhén dimbes-dombos, semerre sem lejt – a 200-240 méter magas Trieszti-fennsíkon voltunk. Egy kis ligetben parkoltuk le az autókat, amelyet a villák, és telkek között kihagytak. Az utak gyakran olyan keskenyek, hogy gyakran nem lehet megállni. Tekintettel a hőségre az öltözeteket a barlangász-zsákokban (beg) vittük, de többen már gumicsizmára váltottunk.

Frissen követtük Bandiékat, akik előző nap megkeresték a bejáratot. Az aszfalt úton kisétáltunk a lakóövezetből, s tíz perc múlva betértünk a jellegzetes karsztbokorerdőbe, amelyet jobbára cserszömörce alkotott. Sajnos a helyzet kulcsa már megint a GPS volt, s az pedig hol működött, hol nem. Szerencsére a lombok alatt olyan meghökkentő mészkősziklák bukkantak elő, hogy nem bántam a téblábolást. Nálunk a Káli-medencében már „lekőtengerezték” volna ezeket a mészkőtömböket. Azon kívül még itt az erdőben is ki kellett kerülni néhány alacsony, rakott kőfalat. Végül megérkeztünk.

 

Natale: kályhacső és nagyakna

Az 551-es kataszteri számú Grotta Natale egy kisebb töbör sziklás oldalában nyílott – visszafogottan. Inkább egy nem túl szűk résnek nevezném. Az aknabarlang – mert erre szinte csak ilyen jellegű üregek nyílnak – szomszédságában viszont harapós karrmező ásított az égre. – Ha itt valaki elesne futás közben, talán el is vérezne… – hüledeztünk. A kőpengék néhol még fogakat is viseltek, máshol madáritatókat láttunk. Alig akadt kő, amire le lehetett ülni.

Marika vizsga-gyakorlatként készült beszerelni a Natalét, így ő öltözött be elsőként, de kiderült, hogy nem a megfelelő hosszúságú köteles begeket hoztuk el, így mi még fél órát lazíthattunk – mindenki óvakodott idő előtt beöltözni a nagy melegben. Lassan én is sorra kerültem, és beereszkedtem a szűk aknába. Egyik túratársnőnk maradt felszíni ügyeletben, akivel mindenki megosztotta elképzelését, mit hova menekítsen, ha eső jön…

Vezetőnk annyit árult el a barlangról, hogy elég mély, lent kiszélesedik, és képződményekben gazdag. (Most már azt is tudom, hogy 79 méter mély, és 187 méteren nyílik.)

Az ember kezdetben folyton megszorult a járatban, amely egy olyan kályhacsőhöz hasonlít, amit kívülről kegyetlenül össze-vissza horpasztottak. Legalább mindig volt hova lépni. Mivel a kötél további beszerelése még folyt lent, a hosszabb kényszerű szünetekben készítettem néhány képet compact gépemmel. A 20 méteren „folytatott” várakozás után jóval szélesebb lett az aknabarlang, de a kötélhosszakra történő átszerelések miatt lógtunk a kötélen egy kicsit itt is. Az utolsó húsz méteren már valóban eltávolodtak az ereszkedőtől a barlang rusztikus, sárga kőfalai, és borzongató érzés volt az négy pislákoló lámpa fénye felé ereszkedni a nagy térben.

 

Ahová a cseppkövek bújnak…

A magas mennyezetű terem alján kőtörmelékre érkeztük, de a többiek már autónyi tömbökön üldögéltek. Miközben megvártuk utánam jövő társainkat, megváltunk mászógépeinktől és keresni kezdtük a cseppköves részek felé tartó lejtőt. Alig ereszkedtük 7-8 méter szintet a kőomláson, amikor az bódvaszilasi Meteor-barlang Titánok-csarnokához hasonló cseppkőoszlop-erdőt világítottak meg lámpáink. A többiek már lent, a csarnok aljában fotózták egymást izgatottan, ahol cseppkő-zuhatagok, -drapériák zárták a teret. A változatos formájú, karcsú oszlopok még külön „csokrokban” álltak a csendben. A „fogadóterembe” visszamászva vettük észre az egyes kőtömbök lapjait ellepő karfiol-szerű képződményeket.

A kimászásra csak egy kicsit kell több időt tervezni, mert a köteleket összegyűjtő barlangász már senkit sem tart fel – és a többiek sem őt -, de kimászni 60 métert..! Az ember igen-igen lassúnak látja lentről társa araszolását a kötélen felfelé, de mindez egészen más színezetet kap, amikor aztán ő is a tüdejét kiköpve, az erőlködéstől zsibongó tagokkal igyekszik – de csak nem akar elfogyni a táv… És ez még a tisztább dolog volt, mivel a szűkülő aknában egyre gyakrabban fejeltünk bele a mennyezetbe és térdeltünk bele a szembe lévő falba. Sikerült is minden aláöltözést teleizzadni, s ennek csúcsán bukkantunk ki a langymeleg dunsztba. Ugyanis kint éppen befejeződött egy zivatar…

 

Olcsó, jó és kamionos…

Bár vizes volt minden felszabadító érzés megszabadulni a kint már fojtogató ruházattól. Ki rövidnadrágban, ki polár aláöltözésben készült vissza az autókhoz – a vizes karsztbokorerdő dúsan adta az esővizet az áthaladóknak… Nemsokára az autóba bepakolva robogtunk a Trieszt fölött, a szlovén határnál található olcsó(!) Fernetti kempingbe. Meg is találtuk – bejáratát egy vaskapu választotta el egy nemzetközi kamionparkolótól. A kapunál aztán előjött a kempinget kezelő idős pár, és bár olaszul beszélő barátnőnk az ide vissza-visszatérő magyar barlangászok mellé szerette volna kérni táborhelyünket, egy kis „különzugot” kaptunk. Annak minden előnyével és hátrányával. Nem foghattuk rá, hogy arborétum jellegű – mint az említett magyar barlangászok része -, de volt egy „saját” konyhasátorkánk. Senki nem járt át rajtunk, viszont a drótkerítés előtt éjjel-nappal süvítettek a kamionok.

Letelepedtünk, majd mindenki a neki legfontosabb dolog után vetette magát. Nekem már ragadt a hajam, így a zuhanyzóban leltem „otthonra” – Balázs éppen ekkor a sátrunkat állította fel – egyedül… Ezután bevetettem magam a „konyhába” és 6-7 órás késéssel elkészítettem az ebédemet. Lassan befutottak a többiek is, és rotyogtak a konzervek, bugyogott a forró víz, pattantak a sörök. Az estét csak az a hír árnyékolta be, hogy Marika várva várt vizsgáztatója nem érkezett meg, hogy „vizsgáztasson”. Meglehetősen jól aludtunk – mit nekünk kamionok!

 

Barlangrazzia

A reggel csodálatos volt! Már csak azért is, mert végre nem kellett azonnal sátrat bontanunk, de asztalnál  történő reggelizést is értékelni kell… Kitettük száradni az átnedvesedett öltözeteket, amelyek indulásig – majdnem 11 óráig – megszáradtak. A kinézett barlangot megint elég jól meg tudtuk közelíteni autóval, és amikor eljött a GPS ideje: beadta a kulcsot. Ott álltunk a növekvő melegben egy erdei úton, és csak behatárolni tudtuk a barlang helyét. Ekkor szétspricceltünk a szokásosnál is sűrűbb mocorkásba, és szinte méterről méterre átfésültük a beszakadásokkal, kidőlt fákkal, kőrakásokkal és karros szikladarabokkal színesített tájat. Másfél óra múlva adtuk fel – megizzadva, tele véres karcolásokkal.

A Santa Croce melletti Tullio Tommasini-barlangot tűztük ki célul. Ezt sem volt könnyű becserkészni, mert az meg a használható utaktól volt távol. Végül a hőségtől remegő település szélére tettük le az autókat, és a felszereléssel megpakolva lavírozni kezdtünk a családi házak között. Szerencsére a porták mögött cserszömörcés ligetes környezet enyhítette a keresgélés feszültségét. Egy „mamma” is kilépett a kapun láttunkra, és megerősített bennünket abban, hogy a legutóbbi, német barlangászok is megtalálták a Tommasinit.

 

Könnyű barlang, amely megizzaszt..!

A domb aljában hívogató út vezetett a kívánt irányba – rakott kőfalak között. Nemsokára „kapása volt” a GPS-nek, így a jelzett helyen átmásztunk néhány kőkerítésen, és végre megérkeztünk! A várt objektum elég profán kinézetű volt: egy apró bebetonozott csapóajtó a fák tövében. De a barlanghoz „tartozott” egy kis tisztás és egy autópálya is. (Az utóbbi, 15 méterről beszűrődő hangja némiképp rontott a romantikán.) Itt is találtunk azonnal egy kicsit eltömődött aknát…

Először – pedagógiai okokból is – Marika ereszkedett a talajszint alá, s lassan kiderült, hogy a Tommasini nem tipikus zsomboly, inkább meredek, többször irányt váltó járatok összessége, amelyek alját cseppkőlefolyások borítják. Már az első kis teremben – s ide az eddig felszíni ügyeletesünk is le tudott jönni -, nagyméretű cseppkőzászlókat láthattunk. Míg előörsünk beszerelt, megfontolva csúsztunk utánuk a sima, agyaggal összekent felületeken. A lefelé menetet (70-80 méter mélység) egy szépséghibás szűkület osztotta meg, ami odafelé még elment, no de vissza…

Érdekes kis küzdelem volt, amíg leértünk a csúszós „bálnahátakon”. A többiek már javában ámuldoztak a lenti nagy barlangterem közelebbi sarkában kialakult kis „ékszerdobozon”. A fiatal korú, csillogó, színpompás sztalagtitok egyikéből-másikából kristályok meredtek jobbra-balra. Kicsodálkozásunk után átbotladoztunk a 15 méteres terem túloldalára, ahol hasonló csodákkal találkoztunk, csak jóval nagyobb felületen, és mindennek 3-5-8 méteres oszlopok, cseppkődrapériák adtak keretet. Egy emelkedőn mászva követtük a nagyméretű képződmények sorát, majd egy 5-6 méteres kötéllétrát pillantottunk meg. Bandi kipróbálta – tartott -, de nem vettük igénybe, nem lehetett tudni, milyen állapotban van. (Utólag kiderült, hogy arrafelé lett volna a látnivalók java.)

 

Cserszömörcés rekreáció

Visszafelé jött el a könnyű lejutás böjtje: míg lefelé kényelmes volt, fölfelé végigtöröltük magunkkal a meredélyt, és összevertük a térdeinket – alig volt némi függőleges szakasz. És mire értünk ki? Eloszlottak a zivatar felhői… Csodálatos sétával – jóleső fáradtsággal izmainkban – keltünk át az eső öntözte cserszömörcésen.

A kempingbe úgy mentünk vissza, mint egy kényelmes „otthonba”. Néhányan bevásároltak a társaságnak, majd jólesően ejtőztünk olasz borokat kóstolgatva.

 

Barlangászok vadon, fedezékben és kötélen… (8. rész)

 

Karsztos apróságok és a Noé-barlang nagy kalandja

 

Előző este a teljes létszámban megérkező magyar barlangászok jelezték nekünk, hogy több, kisebb barlangot fognak „megkóstolni” a közelben, és ehhez velük tarthatunk. Én határozottan „mászásmentes” pihenőnapot irányoztam elő magamnak, de a vidék miatt felszíni kísérőként akartam csatlakozni. Csapatunk három tagja viszont teljes felszerelésben készült a napra.

Néhány perccel lekéstem a megbeszélt reggeli indulás időpontját, s megdöbbenésemre már barátaimat sem találtam a mosdóknál. Teljes pánikban rohantam ki a Fernetti kempingből, s csak amikor tíz perccel később letörten visszaballagtam, akkor derült ki, hogy mindenki a magyar sátrak körül gyülekezik…

A tapasztalt vezetők szétosztották a sereget, s hárman kerültünk az egyikbe. Jó jel volt, hogy eleve gyalogosan hagytuk el a Fernettit, majd egy köves, erdei úton léptünk be a ligetes erdőbe – szinte az olasz-szlovén határon. Az árnyékos helyeken még harmat is fénylett…

Az ördögszántotta cserjés

Nem mentünk többet 600 méternél, s megérkeztünk az első üreghez, egy dolina árnyékos aljára, melynek meredekebb oldalát erdő, annak alját pedig mohás sziklagörgetegek borították. A GPS-meghatározás most is „döcögött”, ezért többen végig kellett kutassuk a meredélyt, mire aztán meglett a kisméretű lyuk. Miközben elkezdték beszerelni a kötelet (szakszó: ereszkedőkötél berögzítése) a – természetesen – aknabarlangba, addig én fotósétára indultam. A dolina peremén kivillanó karros sziklák kuszasága hol harmatos cserszemörcével, hol mohapárnákkal takargatta magát: az egyfelől összehasogatott, másfelől lágy formákba oltott mészkő rengeteg fotótémát kínált. Egyszer csak megcsúsztam egy mohapárnán, és „csupasz” fényképezőgéppel a kezemben elvágódtam a hírhedt kőpengék közé… Nagy szerencsém volt, hogy sem a gép, sem a lábam nem törött el, de jópár véres sérülést szereztem.

A többiek a szűk keresztmetszet miatt csak lassan jutottak be az aknába, ráadásul egyiküket egy lehulló kő találta derékon, és ki kellett jönnie. Mikor társaim kerültek sorra, útba igazíttattam magam a második barlang felé. Már az út mellett is furcsa sziklák álltak, csak ki kellett választani az érdekesebbeket – fotózásra: például egy közel négy méteres gombasziklát. Máshol mintha óriási pattogatott kukoricaszemek hevertek volna a bozótban. A második zsomboly még különlegesebb helyen volt: Három kisméretű, összenyíló, sziklás peremű dolina középső tagjának oldalában nyílt. Csak a szájánál hagyott hátizsákok árulták el. Néhány perc múlva már hangok szűrődtek föl a mélyből, és nemsokára megtudtam, hogy zsomboly neve „Grotta a se di Monte Meducia” és 62 méter mély.

A felszín ellenben továbbra is jobban piszkált… A közeli mészkősziklákba emberfejnyi lyukakat, öblöket oldott a víz, s ezek néhol labirintust alkottak. A mikroformák sokkal merészebbek voltak, mint a lankás domborzat! A fél óra múlva teljes létszámban előbukkant társaság elindult a harmadik üreg irányába. Egy fátlan, cserjés területre érve, máris visszasírtuk a lombokat – szerencsére a harmadik barlang egy szintén aszimmetrikus oldalú, erdővel árnyékolt töbör szélén nyílt, ugyanolyan szende szerénységgel, mint társai – előírásszerűen méterszer hetven centivel. A beszerelésre itt már nem kellett várni, így míg sorra kerültek az overálosok, megebédeltem, majd visszatértem a táborba.

 

Noah barlangja…

Az eltelt két hét során többször szóba került utunk barlang-kihívása, a Noé-barlang. – Az nagy lesz ám, láttátok az interneten..! – mondogatta Bandi. De ahogy közeledett a barlanggal történő találkozás időpontja, úgy vált a félelmetesebbé a Noé. Vezetőnk azt a hírt hozta, hogy egyes „nemakárki barlangászok” is megpróbálkoztak vele, de ereszkedés közben, ahogy kinyílt a hatalmas barlangakna tere, jobbnak látták visszafordulni (mivel aknabarlangról van szó). Mi sem tudtunk másra gondolni, mint a megvilágított mélység lelki hatására. Egymást buzdítottuk, mert néhányunk már előre leírta magát a Noénál, és így volt ez aznap este is, amikor egyik társunk születésnapját ünnepeltük meg.

Másnap is ebben a szellemben készültünk össze – karabiner válogatás, esküvői csokor kötése. Ekkor jutott eszembe: ha ilyen nagyok a méretek és lent sem kúszunk, akkor minek az overál? Igaz! Bepréselődtünk a kocsikba és elindultunk a „hatalmas” felé. Az elmaradhatatlan GPS-nek köszönhetően sikerült 40 percen át (15 perc helyett) kanyarogni a csodaszép vidék apró falvai között, s a drukk okozta feszültség túl sokáig tartott… A kicsi Bristie közelében parkoltunk le a bozótos szélén, majd megrakodva kötelekkel, felszereléssel nyakunkba vettük a maradék két kilométert. Amikor az ember ezen a keskeny trieszti sávon az erdő mélyén érzi magát, abban a pillanatban belebotlik egy autóútba, vagy a vasútba. Mint mi is.

A navigátor-ketyerét bűvölve közeledtünk célunkhoz, s a síneket elhagyva egyre nehezebben járható gyalogútra keveredtünk – utunk vége felé karrmezők kísérték az ösvényt.

 

A szakadék peremén

– Itt van már! – kiáltotta navigátorunk – Szinte ott vagyunk! Letértünk az ösvényről, és a nyíltabb terület felé gázoltunk a fűben. Ott álltunk a Noé-barlang szélén, de az égre ásító üreget nagyrészt befedték az oldalában álló fák és bokrok. Felizgulva jártuk körbe-körbe a kb. 25×35 méter átmérőjű szakadékot, s pipiskedve próbáltunk minél jobban lenézni. Ez után – mint akik jól végeztük dolgunkat – leheveredtünk a leereszkedés helyén álló fák árnyékába és néztük, hogyan öltözik be Marika, aki – ugye – vizsgafeladatként szerelte be a Noét. Még egy sört is bontottunk…

A barlang ügyes beszerelésének „titka” az, hogy a nyolcadik métertől induljon az ereszkedés aljáig vezető kötél. Mivel addig a kötél a függőleges sziklafal előtt lóg. Utána a sziklafal eltávolodik, és a barlangász a nagy „űrben” találja magát: ez a lélektani határ! Alattunk 60 méter mélység – és látni is az alját… Ha rövid lenne a kötél, és efölött a mélység fölött kellene csomón átmászni, az elég kínos lenne! És ezt a nagy mennyiségű kötelet Marikának magán kellett levinnie nyolc méterre, miközben a „bevezető” köteleket rögzítette, csomózta.

Mi mindezt egy veszélytelen helyről, árnyékból figyeltük – sőt, kényünk-kedvünk szerint fotóztuk. Egy kis „igazítás” miatt pihentünk még egy fél órát, de aztán egymás megindultunk Marika után. Igyekeztünk az utolsó pillanatban felölteni a polár kezeslábast, mert lent ha sár nem is, de hűvös várt ránk. Negyediknek indultam, és nagyon nagy élmény volt! Bekapcsoltam a sisakkamerámat, s lejutottam lélektani határig… és kilibbentem az űrbe. Segített a kamera, mert kicsit elvonta a figyelmem, ám másodpercek múlva kikapcsolt – magától…

Lefelé menet kétszer is megálltam a kötélen, és a szemem hozzászokott a félhomályhoz. Éreztem, hogy valahol félúton beleereszkedtem a finom 8 fokba… A lenti apró emberek már vártak, viszont a kötél csavarodása miatt lassan gyorsulva forogni kezdtem, az ereszkedőgép pedig kezdett felforrósodni, és az már zavart. Lent megállítottak és lent voltam – egy törmelékkúp tetején álltunk. A fejünk fölött páfrányokat lehetett kivenni, de a sziklafalakat lent is zöld zuzmó borította. A többiek hangjait és lámpafényeit már az oldalsó sötét hangárjából hallottam – megfosztottam magam a mászófelszereléstől és utánuk bukdácsoltam. Találtak egy bagolyfiókát a kövek között.

 

Az összeomlott óriás…

A Noé mélyére először Henry Noah mászott le 1878-ban, s ezért róla nevezték el. A barlang kétséget kizáróan egy barlangtorzó, mert a nagyméretű üreg – ma ismert – középső része beszakadt, és a bezúduló törmelék nagyrészt feltöltötte a folyosószakaszt, s ennek megfelelően két irányába lehet elindulni – 100-130 méternyit. Idős barlang – száraz. Sajnos a barlang népszerűsége miatt gyakorlatlanabb vállalkozók is megpróbálkoznak vele, s az ilyen hozzáállásnak eddig hat áldozata van…

A nyugati oldalág a hívogató nagy méreteivel, és képződményeivel: A sötét félhomályból a leérkezés helyére visszanézve egyedülálló volt a látvány. Az oldalág alját valaha sztalagtitok, medencék, cseppkőlefolyások boríthatták, de a terület 140 év alatt érdektelenné „kopott”. „Cserébe” a mennyezetet látványos, szinte halszálkákra emlékeztető sztalagmiterdő borította. Egészen a nagy terem végéig sétáltunk – néha embertörzs vastagságú cseppkőoszlopok maradékain át – onnan indult a „görnyedős” járat, amelybe néhányunk be is nézett. Bandiék közben elsiettek az ünnepi öltözetekért, ők ugyanis eltervezték, hogy „megutaztatják” két hónapja történt esküvőjük hangulatát, és – többek között – ebben a barlangóriásban is felöltik az esküvői ruhát. Negyed óra alatt sikerült is beöltözniük, és készülhettek a meghökkentő felvételek.

 

A neheze mindig a végére marad…

Sokáig elidőztünk a különleges helyen – a kellemes hűvösben. De a neheze csak a végére maradt! Megkezdtük a kimászást – 60 métert 40 centiméteres hernyóaraszolással… Emberes próbatétel volt, bár most meg a croll és a hevederek nyekergése nyugtalanított. Kifelé menet is hatalmas élmény volt, amikor kereszteztem a nyolc fokos levegőhatárt. Nemsokára a szikla is mellém került, és a nyárnak megfelelően csatakosan léptem ki a peremre. A Noé méltó befejezése volt ez két hetes túránknak. Eltökélt csapatunk megtette azt, amitől más barlangjárók meghátráltak!

A nap már közel járt a horizonthoz, amikor Marika is maga mögött hagyta a zsombolyt. Összeszedelőzködtünk és a karrrmezők érintésével az autókhoz kecmeregtünk. A táv sokkal hosszabbnak tűnt… A kempingben a zuhanyozás után jó hangulatban dőzsöltünk, hiszen egy jó ebéddel még tartoztunk magunknak – ernyedten rogytunk a műanyagszékekbe a megrakott asztal mellett.

Talán tudtam ajánlani ezzel a cikksorozattal néhány izgalmas úticélt a szurdokjáróknak, a történelmi helyszínek kedvelőinek és vállalkozó kedvű barlangászoknak. De akit mindezek együtt is érdekelnek, az ne ótzkodjon a „csizmát” az asztalra tenni.

Harsáczki György