Kerékpárcsaták a Rax és a Dachstein sziklái alatt… (2. rész)

2015. augusztus 5-9.

Ramsau és a Silberkarklamm

 

Kaiserbrunni reggel a Turmsteinnel

Kaiserbrunni reggel a Turmsteinnel

Schwarzau im Gebirge-i kerékpártúránkról visszatérve a kaiserbrunni táborunknál is megmerítkeztünk a Schwarzában – és klettersteigező társaink is követtek bennünket. Ők is elégedetten zárták a napot, de átgondolva a másnapi lehetőségeket, a továbbutazás, vagyis a Dachstein mellett döntöttek, mivel ott valóban egészen új terep várta őket. Mi maradtunk volna, de alkalmazkodnunk kellett…

 

Tábor: fenn vagy lenn?

Másnap dél körül már Ramschau üdülői és terebélyes vendégházai között nógattuk felfelé autónkat a Dachstein déli falának tövébe. Lázasan járt az agyam, hogyan kellene „lent tartani” a völgyben a tervezett táborhelyet, mivel úgy nézett ki, hogy felhajtunk a felvonóig, és kerékpárral onnan csak lejönni lehet. No, de aztán vissza is kell tekerni 700-800 méter szintet! Nem kerékpár-hegymászásra jöttünk…

Alulmaradtunk a stratégiai vitában: a felvonóig fizetős volt az út, naponta pedig két biciklis miatt nem fog senki levezetni… Aznap csúcsforgalom volt, így csak azért mehettünk föl, mert nem szándékoztunk igénybe venni a szuper dél-dachsteini kötélpályát. A fenti útszakaszon várnunk is kellett, míg egy óra alatt lejött néhány autó, és „felfértünk”. A paroklótól is láthattuk a csúcs mindenütt reklámozott üvegezett aljú kilátóteraszát, a Dachstein Skywalkot.

A szervezők már nem engedtek fel bennünket a felvonóállomáshoz... Szép díszletek...

A szervezők már nem engedtek fel bennünket a felvonóállomáshoz… Szép díszletek…

Panoráma bicikliút: böjtös élvezet

Fent elbúcsúztunk, és mindenki ment a maga útjára. Szerencsére Karesz barátom talált egy kerékpáros panoráma utat a térképen, és 1-2 kilométerrel lentebb az aszfaltot faképnél hagyva páratlan élményben lehetett részünk: a hatalmas fehér mészkőfalak tövében robogtunk a kerékpárral, zöld gyep és ősi fenyők mellett suhantunk el és néhány kisebb patakon is átgurultunk. De csak nem akart lefelé ereszkedni…, végül aztán egy másik aszfaltútba csatlakozva mérhetetlen meredeken lesüvítettünk a kérődző tehénkék fáradt szeme előtt. Az országútra leérve véget is ért a kaland, mert az üdülőövezet nélkülözte a természetességet, a félreeső fürdőhelyet, és jó sokáig egy boltot is, amit sörbázisként tartottunk fontosnak. A legutóbbiért nagyon le kellett ereszkedni a település magjáig, de közben ismét találtunk egy „csodálatos” wc-t, amely egy iskola nyitott előterében volt (a temető és a templom mellett), s így ivóvizünk is volt. Aztán megvolt a böjt is, a másfél órás felfelé – bár gyönyörű látvánnyal.

 

Reggeli suhanás – almról almra

Hajnalban keltünk bivakhelyünkön – a koránkelő felvonós turistákkal együtt -, aztán öten három felé váltunk. Ketten sziklázni mentek, mi ketten bicajjal ereszkedtünk lefelé, harmadik társunk pedig gyalog indult a schladmingi Zirngast kempingbe.

Útközben többször is láthattuk a csúcs mindenütt reklámozott üvegezett aljú kilátóteraszát, a Dachstein Skywalkot és a lengőhidat

Útközben többször is láthattuk a csúcs mindenütt reklámozott üvegezett aljú kilátóteraszát, a Dachstein Skywalkot és a lengőhidat

Ekkor egy másik kerékpár- és turistautat választottunk. A korai indulás miatt a természet színei még a levegő párájával is variálódtak… A legelőkön egy-egy turista-átjáróban ugyan át kellett emelni a kerékpárt a kerítéseken, és nem volt veszélytelen a meredek murvás úton ereszkedni, de olyan barátságos almok és vendégházak között kanyarogtunk, ahol azok gazdái mindent megtettek, hogy házaik már önmagukban is bevonzzák a vendéget. Szembe idősebb turistacsapatok jöttek, lefelé mályvaszínű sortban kocogó lányokat előztünk meg… Végül ki kellett engedni a féket, és sebességrekordokat döntve leszakadtunk a ramsaui útra.

Napunk főattrakciójának a Silberkarklammot (Ezüst-szurdok) tűztem ki, de barátomat még odafelé is puhítanom kellett: bírni fogja a térde. Ramsau központján aznap már csak átsiklottunk, majd – szerencsére – elvétettük a lekanyarodás irányát. Már nem akaródzott visszapedálozni, így Ramsau Kulmba értünk, ahol egy fazsindelyes, gótikus templomba botlottunk. A román stílusban megépített Szent Rupert templom szentélyét gótikus keresztboltozattal egészítették ki az 1400-as években, a falakon pedig 13., 15. és 17. századi falfestmények láthatók. A templom – hívei után – a 16. század második felében református lett, ám az ellenreformációt követően a hívek csak formálisan lettek ismét katolikusok… Belső berendezése 1750-ből származik, nekem azonban az a vasalt, kovácsoltvas adománygyűjtő tetszett legjobban, amely talán ettől jóval régebbi…

 

A ramsaui templom és a nagyon gondozott temető

A ramsaui templom és a nagyon gondozott temető

Aktív turisták, passzív vízimalom

A templom mögül gyalog- és kerékpárutak indultak neki az idilli dimbes-dombos tájnak. Barátom egy gyermek-klettersteiget tesztelt volna, én pedig egy vízimalmot néztem ki – egy irányba is estek. De nem mindegyik ösvényen engedélyezett a kerékpár használata… A kisebb parkokkal körülvett alpesi családi házak között tekeregve értünk el egy kereszteződéshez, onnan pedig nyaktörő ösvényen robogtunk lefelé a Ramsaubach (Ramsau-patak) malma felé. Végig attól féltem, hogy mit szólna az az osztrák turista, akinek félre kell ugrania, ha szembe jön. Lent meglepetésemre olyan táblákkal is találkoztunk, amely a másik irányból tiltotta a behajtást lóval, motorral, vagy biciklivel… Turistakresz…

Öt perc múlva a gyerek mászóhely aljánál, a „Kali Steignél” voltunk és már jöttek is a családok szép számmal – sisakban, beülővel, karabínerrel. Az egyik apuka mankóval is el volt látva… A patak zúgó vizéből éppen ott vezettek ki némi vizet, hogy az egy favályún keresztül a közeli famalom lapátjaira zúduljon. Bár a kerék állt – a víz nem hajtotta -, a csobogó víz nagyon üdítő látvány volt. A vályú mellett le is zöttyentünk a padra egy régi malomkerék-asztal mellé. Ott olvashattuk, hogy egykor 64 malom kerepelt erre, s ez az utolsó – 1984-ben renoválták.

A malomtól a Silberkarklamm-leágazásig nagy szintet veszítettünk, de a védett szurdok bejáratáig sokat vissza is kellett „törleszteni”. A poros lejtő-parkolóban még kerék is kipörgött! Hosszú kaptató után megpillantottuk a szoros sziklafalait is.

 

Víziparadicsom a malomnál...

Víziparadicsom a malomnál…

Egy belépőért dupla élvezet…

A szorost 1928-ban építették ki először annak tulajdonosai, s azóta tették ezt számos alkalommal, mivel a lezúduló árvizek időnként nagy károkat tettek a lépcsőkben, hidakban, egy alkalommal pedig teljesen tönkrementek a műtárgyak. Az alpesi szövetség tagjainak sem adhatnak kedvezményt ezen rizikó miatt – írták a bejáratnál. – 3 Eurót mindenképpen megér! – néztem barátomra és mentünk mindketten, biciklijeinket a bejáratnál lelakatoltuk. A jegyet egy igen idős hölgy adta egy kempingasztalnál – a nagymama a családban marad.

Áttrappoltunk az első fahídon, aztán besoroltunk a látogatók közé. A masszív, jól megépített, igen hosszú meredek gyalogjárók a szoros oldalán vezettek. Bár lent döngött a völgy, sejtettük, hogy fent még többet láthatunk… Kis idő múlva a patak sziklafalak közé szorult – velünk együtt. Itt volt a Silberkarklamm „legsötétebb” része, s a turistaút a fal és egy víkendháznyi sziklatömb között vezetett feljebb. Ki kell emelnem, hogy a többi „gyilokjáró” fából van, és a cikázó járdák látványa is gyakorta érdekes!

A Silberkarklamm bejárata

A Silberkarklamm bejárata

A szoros felett egy lankásabb rész következett, ahol (bizony!) egy 130 méteres vasalt út indul, mégpedig kötélhíddal a patak felett! Aki készül, az maximálisan kihasználhatja a 3 Eurós belépőt… Nekiugrottak többen is, azonban a C/D-s nehézségű fal meg is akasztotta az első párost. Negyedóra vesződés után visszafordultak. Közben egy egész csapat tizenéves lány készülődött utánuk, akik aztán már viccet űztek a sportból: mérlegállásban pózoltak a kötélhídon – egymással szinkronban.

 

Vízesés – a „csúcson”

Ezután meredeken szaladtak fel a járdák, s egy hosszabb szakasz után láthattuk, hogy csak kicsivel érkeztünk a csúcsforgalom – vagy egy busznyi ember – előtt. A lajtorják végénél elidőztünk és hagytuk, hogy továbbmenjenek. Érkezett egy kisebb kutyatenyészet is – falépcsőkön! Itt láthattuk már az ütős szintkülönbséget: a bejárattól legalább 110 métert emelkedtünk! (A szoros szintkülönbsége 125 méter) A fenti, nyugodtabb szakaszt már erős napsütésben élveztük, s a szemközti falról kisebb erek csobogtak le a patakba. De a Schleierfall (Fátyol-vízesés) is itt várt ránk, amely mellett a klamm második vasalt útja vezet fölfelé… Ennek hossza 140 méter, és jóval a 70 méteres vízesés fölé mászhatunk rajta. A zuhatag nevéhez méltóan porlik szét, és élénkzöld mohapárnák között csapong a vize.

Ezek a mai fiatalok itt Ausztriában jól nyomják a klettersteiget..!

Ezek a mai fiatalok itt Ausztriában jól nyomják a klettersteiget..!

Ennek tövében bukkan elő a kövek közül, és indul útjára a Silberkarbach vize. Egy széles völgykatlan aljába érkeztünk –  itt a szurdok eleje. Barátom itt visszafordult, én pedig még elballagtam a hüttéhez (1250 m), amely a hőség miatt nem is volt olyan könnyű. A hüttétől is indul egy rövidebb vasalt út, de a helyi közönségnek a mászás helyett az egyértelműbb, hogy megebédelnek a hegyi vendéglőben. A menedékház ellátmánya éppen a szurdokjárók feje felett érkezik ide egy kis drótkötélpályán.

Visszatérve a szurdok tetejéhez az volt a meggyőződésem, hogy a völgyteknő egy karsztos beszakadás, melynek vizeit szó szerint lecsapolja a Silberkarklamm. A szoros kényelmesen 1,5 órás program. Barátom kipihenten várt lent – megebédeltünk, óvatosan megfürödtünk a patakban, aztán lesiettünk a 250 méterrel lentebb elterülő Schladmingba, a kempingbe. De felesleges volt a sietség, mert klettersteigező társaink csak négy órával később jelentkeztek az autóval.

 

Ki kell emelnem, hogy a többi „gyilokjáró” fából van, és a cikázó járdák látványa is gyakorta érdekes!

Ki kell emelnem, hogy a többi „gyilokjáró” fából van, és a cikázó járdák látványa is gyakorta érdekes!

Barátom, nem árt, ha megjegyzed: a kerékpáros és a hegymászó útját nehéz egyeztetni!

Harsáczki György

Kőfalu a szőlőhegy tövében…

Sóskúton keresztül-kasul

 

Bár csak egy másik buszt választottam volna! Ha később indulok – egy másikkal -, akkor nem kell több mint egy órát utaznom, és korábban érkezem…

Elhatároztam, hogy Sóskút ismert látnivalói mellett bejárom, és végigfotózom a kisebb érdekességeket, amelyek valószínűleg mind-mind sóskúti mészkőből épültek.

 

 

 

 

 

Mosonmagyaróvár – város, aminek két szíve van (1-2. rész)

Egy álmos városrész „lőporfüstös” emlékei

 

Lead: Eveztek-e már kenuval vízi kalandpályán, városon belül? Ha igen lenne a válasz, a Mosonmagyaróváron belül „felturbózott” Malom-ági Lajtát biztosan nem ismerik: egyedülálló a maga nemében! Ausztria és Magyarország 2011-2013 között egy elnyert pályázat után közös fejlesztésbe kezdett a Lajta víziturizmusának fellendítésére. A Leitha-Lajta-projekt során a vízi túrázásra kifejezetten alkalmas Lajta utolsó 60 km-es szakaszán kikötőhelyeket, pihenőket, építettek, információs táblákat tettek ki, megszervezték a folyószakasz „karbantartását” – így hajtva még egy kis vizet a régió és Mosonmagyaróvár malmára.

Apropó, malom! A Mosonmagyaróvár nagyobb malmait hajtó Malom-ági Lajta medrét kenu és kajak-kímélő műtárgyakkal, mederszűkítőkkel látták el, hogy kisvíz esetén is biztonságosan és fennakadás nélkül lehessen elsiklani a város nevezetes épületeinek árnyékában. Az élmény-víziút többek között – mint valami vízi alagúton – a közel 400 éves Főhercegi malom alatt is átvezet.

 

Van hazánknak néhány olyan városa, amelyek neve ismert ugyan, ám legtöbb hazánkfia még sem tud róluk semmit – tisztelet a kivételnek. Nekem Mosonmagyaróvár a kedvenc ilyen „ismeretlenem”. (Néhány éve jelent meg hiánypótló írás lapunkban.) Ez az a kisváros, amelyen mindenki „átdönget” Ausztria felé, és soha nincs rá ok, hogy meg is álljon. De ismeretlenségének legfőbb oka az lehet, hogy csak 1939-ben egyesült Magyaróvár és Moson településekből, s jött létre Mosonmagyaróvár néven: nem „épült be” a köztudatba. A nyugati határátlépés miatt valószínűleg a hatóságok az erre kíváncsiskodó idegenekre sem néztek jó szemmel.

 

A Kühne Mezőgazdasági Gépgyár - 150 éves múlttal

A Kühne Mezőgazdasági Gépgyár – 150 éves múlttal

Hogy volt, hogy volt..!

Egy nagycsaládosok részére kitalált és megszervezett kedvezményes nyaralás azonban csak szép emlékeket ébreszthet! Az 1980-as évek végén, szüleimmel átélt vakáció engem valóban összekapcsolt a várossal. Szállásunk a Nyugat-magyarországi Egyetem Mezőgazdaság- és Élelmiszertudományi Karának kollégiumában volt, de ami a legfontosabb: a programot a zseniális Frici bácsi szervezte. Így láttunk a várat, a várost, ismertük meg filmvetítéssel a szigetközi aranyászatot, jutottunk el lovardába, utaztunk Győrbe, Hédervárra, Lébénymiklósra, és (nagyon fontos) kaptunk tippet a Mosoni-Duna-i strandoláshoz… Én ezekkel az emlékekkel szálltam le a vonatról.

 

Gazdászoknak majd katonáknak…

A vasútvonal hosszan elnyúló város déli végét érinti: az állomás melletti kerékpárparkból ítélve sok az ingázó dolgozó. Annak ellenére, hogy az állomás előtt álló térképen láthattam a kétpólusú város szerkezetét, alaposan „elnéztem” a léptéket: beazonosítottam az állomást, a túlsó végen a várat, és e kettő között még néhány érdekesnek tűnő intézményt. De hogy közöttük milyen hosszú az út..! Nem is sejtettem.

Gyorsan irányt tévesztettem a virágzó, friss, zöld lombos a kertváros utcáin, de nemsokára a Mosoni-Duna partjára kerültem, ahol egy jókora romantikus stílusban emelt gyárépülettel találkoztam, a Kühne Mezőgazdasági Gépgyárral. A cég méltán büszke a homlokzaton is olvasható 1856-os alapítási évszámra, habár eleinte csak egy, a Magyar-Óvári Császári és Királyi  Gazdasági Felsőbb Tanintézet növendékei számára létrehozott mezőgazdasági gép-kiállítási térrel vetették meg a lábukat. A századfordulóra már 40 000 nm területűre nőtt gyár az első világháború előtt és alatt már a hadsereg számára is gyártott felszerelést és hadianyagot. A vesztes háború után azonban visszaesett a termelés.

 

A feldúlt Mosoni-Duna partja a volt vízimalom épületétől

A feldúlt Mosoni-Duna partja a volt vízimalom épületétől

Lőporgyár – rohamléptekkel

A Kühne-gépgyár még szerencsésnek mondható, nem úgy, mint az a hatalmas Lőporgyár, amelyet még 1913-ban kezdtek el építeni 288 hektárnyi területen – és két évvel később már termelni is kezdett! A napi 12 tonna lőport előállító gyárhoz lakótelep, ágyúlövölde, kórház és kaszinó is tartozott. 1918 után ennek is befellegzett, s a területén létrehozott utódgyárak is mára jórészt megszűntek. A közelben van a hírhedt mosonmagyaróvári 56-os sortűz helyszíne is. A század eleji vasbeton építészet eme hatalmas és páratlan emlékei ugyanolyan ismeretlenek, mint Mosonmagyaróvár egyéb látnivalói. Ezt viszont különösen nehéz hasznosítani.

A Duna-parton a Vízimalom Hotel áll, a régi parti malom erősen átépített épülete – romantikának se híre, se hamva. Valamikor itt ömlött a Lajta a Dunába. A folyót most kotorták, átellenben földhányások csúfították a partot: állítólag kerékpárút is épül. Bős óta lényegesen alacsonyabb a vízszint. Igyekeztem nem megzavarni a parton futó kerékpárút mellett sütkérező vadkacsákat, s a Szent István király út régi, s egyre inkább városiasabb épületei között lépdeltem. Megpillantva a Nepomuki Szent János plébániatemplomot úgy gondoltam, hogy nemsokára szálláshelyemre érek, megszabadulhatok nehéz táskámtól, és kényelmesen fedezhetem fel Mosonmagyaróvárt. Pedig még csak Mosonban jártam.

 

Az elegáns épület legfigyelemreméltóbb dísze a kapu díszes-íves párkányzata a Zsidanics-címerrel

Az elegáns épület legfigyelemreméltóbb dísze a kapu díszes-íves párkányzata a Zsidanics-címerrel

Ahol már Mária Terézia is sárba lépett…

Moson a 17-19. században az Ausztria felé történő gabonakereskedelemnek köszönhetően igen szépen fejlődött, gazdagodott. Akkor épülhetett még – nekem – az 1980-as évekből ismerős óriási magtár is. A 300 éves épület 2012 óta a Futura Interaktív Természettudományi Élményközpontnak ad otthont. Nagy öröm az, ha egy régi építményt hasznosítani tudnak (csak nem az utolsó pillanatban?), de hallottam morgókat is, akik haszontalannak ítélték a központot… Mindenesetre Moson városrész szinte alszik Magyaróvárhoz képest! A műemléképületek állapotáról már nem is beszélek.

Meglepetésemre a Mária Terézia nevét olvastam a templomkapu felett. Egy legenda szerint, amikor a királynő erre járt, hintója megrekedt a mocsaras mosoni sárban, s ebből a szorult helyzetből a mosoni polgárok szabadították ki. Mária Terézia köszönetképpen ígéretet tett arra, hogy ha Moson polgárai alkalmassá teszik azt a helyet egy templom építéséhez, akkor ő templomot építtet – s így is történt.

 

A deszkák között fütyül a szél…

Az egykori pezsgő kereskedelemnek két szálló is emléket állít: az eklektikus Fehér Ló Fogadó és a barokk Korona Szálló épülete. Az előbbi ma – helyreállítva – Közösségi Házként igyekszik felrázni Mosont, bár a bejárat üvegén nagyobb a Mozi felirat, az utóbbi viszont a városrész legszebb épülete is lehetne, de e cikk megírásakor még szégyenfolt. A sorsa már tipikusan ex-szocialista-vadkapitalista, ahogy ez nálunk lenni szokott. A háború után erre-arra használták, bérlakások is voltak benne, de állapota csak romlott (minek is írom le, hiszen ismerős történet). 1998-ban elkelt, de a hasznosítása elmaradt – nem alakítottak ki benne „emelt szintű” idősek otthonát. Az önkormányzat már régóta büntetéssel fenyegette a tulajdonost a homlokzat-felújítás elhanyagolása miatt, ám a válaszra tíz éve vár… Tető legalább van rajta. Az önkormányzat most lépett az ügyben, és augusztus 20-ra kész lesz. Ááá, mégsem – csúszik: remélhetőleg 2014 szeptember végére lesz kész – amikor „még nyílnak a völgyben a kerti virágok”.

 

Új centrum szépül…

A szállót eredetileg családi kúriának építtette Zsidanics István 1727-ben, s az elegáns épület legfigyelemreméltóbb dísze a kapu díszes-íves párkányzata a Zsidanics-címerrel. Zöld lesz, ha megéljük – az akkor látott hanyagul bedeszkázott ablakok katasztrófa-filmeket idéztek fel bennem.

A templom előtt már „kulturált” terecske díszlett virágokkal és Szent István király szobrával. Sajnos a templom előtt és után álló leharcolt házak állapota azonban az 1970-es éveket idézi. Óvár felé sétálva a barokk utáni stílusok mind-mind képviseltetik magukat (klasszicista, historizáló, szecesszió), és nincs hiány emléktáblákban sem. „Kossuth Lajos 1848 október 22-23-án itt fogadta Moson mezőváros lakosságának lelkes ünneplését” – olvastam.

A Monarchia békeidejéből való, kiskastélynak is beillő Pálffy-villa nézett ki a Manninger János lakótelep szürke blokkjai közül

A Monarchia békeidejéből való, kiskastélynak is beillő Pálffy-villa nézett ki a Manninger János lakótelep szürke blokkjai közül

Moson központja egyre inkább a Kápolna tér, amelynek parkját a piac, a Rozália kápolna és a világháborús emlékmű szegélyezik. Ide néz Ostermayer Károly Alapítványa által 1891-ben épített első kisdedóvó tornyos épülete is. Egy árnyas szabadtéri piac praktikus feltételeit nemrég teremtették meg, de a szomszédos tereket is folyamatosan rendezik – Moson több évtizedes lemaradásban van magyaróvári városrészéhez képest!

 

Lakótelepet a foghíjjba!

Közintézmények és egyre alacsonyabb régi lakóházak kísérték a fő utat a néhai településhatárig. Mert az 1950-es években a két városrész között kezdtek hozzá egy új központhoz, amely – láthatjuk majd – nem volt túl sikeres. A blokkházakkal átellenben csak néhány szecessziós, eklektikus villa állt akkoriban. Lakótelepekkel töltötték ki a nagy „hézagot”. Végre elértem az Erkel Ferenc utcáig – mely már inkább Magyaróvár széle -, elfoglaltam szállásomat, s egy óra múlva felfrissülve folytattam sétámat a „másik” városba.

 

Malmok, Lajták, stílusok

Egy főépítész és a lokálpatrióták

Magyaróvár külvárosa is több érdekes épülettel szolgált – csak a Szent István király út mentén. A Hunyadi János utcánál egy, az erdélyi fatemplomokra emlékeztető református templom áll. Sokáig azt hittem, hogy bizonyosan új építésű, de tévedtem: a belül is szépen festett-faragott épületet 1940-ben szentelték fel, és Szeghalmy Bálint tervezte.

(A tervező építészetére Kós Károly munkái voltak nagy hatással – főként református templomokat tervezett a két háború között. Mint Miskolc főépítésze ő tervezte az 1997-ben felgyújtott Deszkatemplomot, és az Avasi-torony helyén korábban álló Rákóczi kilátót is. Az előbbit 1999-ben újjáépítették, az utóbbit a szovjetek lőtték szét 1956-ban, ennek is felvetődött az újraépítése. Lám, hová el lehet jutni a világhálóval…)

Pár házzal errébb egy ízig-vérig art deco stílusú villa áll kifogástalan állapotban. Szemközt vele egy harmadik időszak stílusa, a Monarchia békeidejének kiskastélynak is beillő villája nézett ki a Manninger János lakótelep szürke blokkjai közül. A Pálffy-villa. Hőnel Béla izgalmas épületeivel mindenütt lehet találkozni Mosonmagyaróvár 1930-as évekbeli határain belül, legyen az közintézmény vagy akár villa. Például itt van azonnal a szomszédban álló Hansági Múzeum, amely 1913-ban épült neoklasszicista-neoklasszikus stílusban. Maga a múzeum intézménye már 130 éves patinával büszkélkedhet: a Mosonmegyei Történelmi és Régészeti Egyletet 1882-ben hozta létre három komoly lokálpatrióta, s az egylet a városnak és az egész vármegyének igen jelentős, s azóta is gyarapodó szellemi örökségét alapozta meg.

Az ugyanebben a körben álló tekintélyes méretű, nemrég felújított általános iskola a szecesszió igen szép példája a városban.

 

Háromszáz!

Mielőtt ez után az építészeti felvezető után belépnénk Magyaróvár belvárosába, el kell mondanom, hogy ez a város világelső az egy lakosra eső fogászatok, s fogorvosok számában! A 30 ezres városban 300 fogászat működik… (Ezt a Tourinform irodában mondták.) Azért itt írom ezt le, mert a nagy kereszteződésben a KRESZ táblák mellett itt külön oszlopot kaptak a nagyobb fogászatok irányjelző táblái! De ez a „rekord” nem jelenti azt, hogy a város lakói hollywoodi sztárokhoz méltó fogsorokkal villognak: a szolgáltatásokat inkább külföldiek veszik igénybe: a norvégoktól az osztrákokon át a franciákig…

 

Lajta – jobbra-balra

Engem leginkább a város malmai érdekeltek, s ezeknek utána is olvastam – hármat találtam. A városban már a 13. században is több malom kerepelt: a molnárok céhe, rögtön a mészárosok céhe után következett – fontossági sorrendben. A török kor térképein látható három malmot viszont már biztosan megfeleltették a ma is látható épületeknek. A legnagyobb, az Uradalmi – vagy Főhercegi – malom ősét a mai Malom-ági Lajta működtette. A városi felső malom lapátjait is ugyanaz az Lajta-ág hajtotta – ezt legutoljára az Akóts nevet viselte a tulajdonosa után, de a városi alsó malomra a Lajta-ágból kivezető keskenyebb csatorna vitte a vizet. Ez egyszerűen a Városi malom nevet viseli.

Térképem alapján így lesétáltam a kórháznál futó vízfolyáshoz, melyről ott derült ki, hogy az a Malom-ági Lajta, majd tőszomszédságában megtaláltam azt a bizonyos keskenyebb csatornát – a Lajta „Temető árok” ágát -, amely a belváros enyhe dombjának meredekebb oldalán futott le az előbb említett Malom-ági Lajtába. Most nem folyt benne víz. A belváros „kapujában”, az evangélikus templom mögött az út éppen e csatorna felett vezet a sétálóutcába.

 

Malom volt – most parlagon…

Ha már felkaptam a fonalat, elkezdtem göngyölíteni: innen már látható volt a Városi malom, de izgalmasabb volt követni a kikövezett árkot. A következő utcánál már láthattam, hogy terasz épült a malom csatorna fölé – remélem, nem fogják teljesen lefedni „praktikus okokra” hivatkozva! A meder szinte észrevétlenül került át a forgalmas út túloldalára – a kis híd korlátján egy Nepomuki Szent János szobor álldogál. A malom még jó állapotban van – az épület is csinos -, de láthatóan most kezdi „felfogni”, hogy ismét haszontalanságra ítéltetett. 1950-es évek óta nem őröl. Az oldalán nagy pizzéria-reklámot hordozó malom nemrég még Szent Flórián hotel volt. Úgy tűnt, hogy kis udvaraival adottak a feltételek, hogy szállóként jól hasznosuljon: kialakításakor nem számolták fel az épület malom jellegét sem – a néhai lapátkerekek helyét. Hiába, az egykori Sulcer malom barokk átépítésének 1754-es évszáma felett már pereg a vakolat, Szent Flórián szoborfülkéjébe már be is furakodtak a galambok.

 

Egy csokor műremek

Fejcsóválva követtem az árkot a túloldalon, amely házfalak és elvadult hátsó udvarok között tűnt el. A malomcsatorna miután megkerüli a régi városmagot és átfolyik a temetőn – belecsatlakozik a Malom-ági Lajtába. Ha térképen nézzük, láthatjuk, hogy a két vízfolyás körülöleli Magyaróvárt. A természetes kis dombot már a rómaiak is felfedezték, és itt emelték az Ad Flexum katonai települést. Az erődnek sajnos alig maradt nyoma, de bizonyosan a belváros területére esett. Két római felirat a magyaróvári vár kapujának belső falában látható befalazva.

A napfényben fürdő Városkapu téren ismét Hőnel Bélától, Magyaróvár egykori főépítészétől láthattam két szép épületet: a szecessziós hatású, vöröstéglás postapalota még így – elhanyagolva – is üdítő látvány volt, a jelenleg kopott barna színű Huber ház pedig monarchiás üdülőhelyek villáira emlékeztetett. Amilyen változatos volt az építész palettája, akár ő is tervezhette volna az első világháborús obeliszkre néző Városi Bíróság neoklasszicista épületét.

 

Geisswein Sándor szobra körül keringve

E kis kitérő után ismét a belváros kapujában voltam, de most már beljebb is kerültem. Sajnos a sétálóutca elvesztette eredeti formáját: az ide néző házainak homlokzatait olyannyira átépítették, hogy oda lett minden szépség. Óvár középkori városfalának egyik kapujának maradványát is az áruház oldalfalánál találtam meg. Fájó volt észrevenni a belvárosban csoportosan flangáló, jólöltözött, láthatóan külföldi fogászati-turisták és a Magyar utca apró üzletei előtt virágot és egyéb apróságokat áruló idős asszonyok nagy kontrasztját… Így jutottam el Magyaróvár plébániatemplomához, amely a város legjelentősebb barokk műemléke, bár templomtornya később épült. Az ünnepélyes arányokkal és szép üvegablakokkal és freskókkal bíró templom Habsburg-kriptájában Habsburg Frigyes főherceg és felesége érckoporsója nyugszik.

A templomnál jobbra is, balra is letértem a Magyar utcáról. Jobbra a figyelemre méltó „Barokk udvar” kettős íves homlokzatú házát találtam, a kis keresztutcában pedig egy jogtörténeti kuriózumot, amelyet 1653-ban állíttatott a „császári grófság kormányzója és úriszéke vezetője”. A Pieta-szoborral koronázott oszlop felirata így szól: „Minden szegény bűnösöknek, akik a bíróság ítélete folytán az életből a halálba kerültek, azok szegény lelkének vigasztalására…” Vajon mi késztette Mey János ítélőt, hogy azokban a vészterhes időkben „vígasztalást” nyújtson”?

A másik irányban, a Szent László tér érdekessége a felújított, 18. századi mészárszék kosáríves árkádjaival. Sajnos én, aki az elmúlt 40 év Magyarországában szocializálódtam, újépítésűnek érzem, mert a régihez hiányzik a kopottság, a fakó patina… A tető két íves ablakszeme is valahogy a modern hatást támogatja, ráadásul láthatóan üres.

 

Még a Dréher is nekiugrott!

A sétálóutca utolsó szakasza elején éppen egy kerékpáros pihenőhelyet adtak át a közönségnek – a kicsiknek játszóteret is építettek a kihasznált házhelyre – a városatyák kedélyesen heherésztek. A házak is magasabbak lettek, mintegy felvezették az egykori sörgyár hatalmas épületét, amely egy magas kéménnyel hívta fel még jobban magára a figyelmet. Ekkor, jó megérzéssel – két vendéglő között – beléptem a Tourinform irodába. Hátha megtudok valamit a legfrissebb turisztikai fejlesztésről. Itt hallottam a bicikli pihenőről és a Leitha-Lajta-projektről, amely nemcsak a Lajta osztrák és magyar szakaszait tette alkalmasabbá a vízi turizmusra, de a már említett Malom-ági Lajtát is. Ez utóbbihoz kaptam pár prospektust is.

A háromemeletes sörgyár problémája félig-meddig egy laikusnak is feltűnhet: sajnos csak a sétálóutcai homlokzata van rendbe téve és szépen lefestve, a Sörház utca felé hosszan húzódik a vakolathiányos raktári rész. A sörgyár már régóta egy épületegyüttest alkot Magyaróvár legrégebbi malmával – amely szintén rogyadozik. Az ipari méretű sörgyártás 1710 körül indult be a városban, s úgy, mint a malmot, ezt is többször korszerűsítették. A sörfőzőt és malátagyárat Dréherék vásárolták meg 1937-ben, hogy mint konkurenciájukat megszüntethessék. (Egy biztos: a háború végeztével a Dréher sörgyár szűnt meg a család részére.) A háború után szövetkezeti, illetve állami tulajdonba került, de az biztos, hogy sohasem hallottunk magyaróvári sörről…

Sok embert foglalkoztat annak gondolata, hogy miként lehetne megmenteni az enyészettől a malmot és a sörgyárat, de mindig oda fut ki a dolog, hogy általában a sétálókat veszélyeztető pergő vakolat teszi elkerülhetetlenné a legszükségesebb felújítást. Sajnos a szakemberek jól tudják, hogy ha a tulajdonos mindent meg is tesz az állagmegóvásért, akkor is 20-30 év alatt megpecsételődik egy épület sorsa. A tetőn álló fák nagysága sürgeti a beavatkozást…

Harsáczki György

(folytatjuk)