Sóhaj – vakolat – sóhaj

A Budavári Palota Krisztinavárosi szárnyának születése és haldoklása (1-2. rész)   Már csak emlék, mikor még közmunkás voltam az Országos Széchényi Könyvtárban, a Budavári Palotában… Nem ezzel szoktam dicsekedni elsőként „pályafutásom” állomásai közül, bár - kétségkívül – ez volt a legelőkelőbb hely.   Győzelmi ének egy romhalmaz felett… A Budavári Palota. Nincs még egy ilyen mostoha sorsú, megcsúfolt királyi lakhely Európában, mint az, melynek korábbi falai között Mátyás király forgatta a kódexeket, és kertjében lantzenét hallgatott, és amely ma díszeitől megfosztva a Várhegyről a Dunára néz. Sajnos a híres reneszánsz királyi lakot romhalmazként vettük vissza a törököktől, s az azokra emelt barokk, késő- és neobarokk épületekben nem lakott már király - függő helyzetünk miatt. A Mátyás korabeli épületrészek nagy hányadát az 1714-es építkezések során semmisítették meg. A tervezők úgy alakítottak ki nagyobb területet a fennsíkon, ahogy a lentebbi lerombolódott várfalak koronaszintjéig feltöltötték a maradványok felszín alatti részeit és a köztük lévő szűk udvarokat. Az új palota már a várparancsnokságnak és törzskarának épült. Elsőként a helytartó, majd a Sankt Pölten-i angolkisasszonyok, aztán a nagyszombati egyetem vették birtokukba, később a Főhadparancsnokság került ide, és itt őrizték a Szent Koronát. A 18. század végétől a nádori család lakta – a császár, majd császári-királyi fenség épp csak megfordult itt. (Mária Terézia egyetlen egy alkalommal lakott a palotában.)   Az Ybl-Hauszmann-féle kibővítés A Kiegyezést követően megfogalmazódott az igény a palota egészének kibővítésére, s az építkezések 1890-ben vették kezdetüket. Ezzel Ybl Miklóst bízták meg (előző megbízatása a Várkert Bazár volt), ám halálával, 1891-ben Hauszmann Alajos vette át a stafétabotot. Az építkezés oroszlánrészét a Krisztinaváros (nyugat) felé néző új épülettömb – a mai F épület - felhúzása tette ki, amelyben (még) az országos könyvtár működik. Én ezzel a palotarésszel foglalkozom most. Egy új palota nem fért volna el az elkeskenyedő Várhegyen, így Ybl egy látványos, rendkívül masszív, egy egész bástyányi tömegű alépítményt tervezett alá. Ahogy az épület magasodott, egyre fentebbi teraszra települt, egyre nagyobb tömeget képviselt. Összesen hét „várnyi” emelettel emelkedik Krisztinaváros fölé. (Ezért volt ésszerű - később - felvonót építeni bele.) Az alsó három szint raktáraknak, konyhának, kazánháznak adott helyet, a negyedik a konyhát, fűtést és más feladatokat ellátó személyzet lakásainak, a következő kettő magán (királyi, hercegi) lakosztályoknak, fogadótermeknek, a hetediken pedig a hálószobák, termek rendbentartásáért felelős személyzet szállása és a koronázási jelvények páncélterme volt. Az krisztinavárosi szárny inkább lakhely volt, mint reprezentatív palota, termei kisebbek voltak - ezek közül a Szent István-termet és Hunyadi-termet lehet megemlíteni. Ezzel párhuzamosan tégla támfalat alakítottak ki a vár nyugati oldalán, amely helyet adott az ekkor épített Palota útnak is. Az új palota fent egy félig nyitott udvart zárt be, amely ma is az Oroszlános udvar nevet viseli a bejáratánál álló oroszlánok után. A kupolás lovarda épületét is átépítették az első teraszon - az előtt állt eredetileg Vastagh György szobrász Csikós szobra 1901-ből –, az Oroszlános udvar elé pedig az őrség számára és istállónak egy-egy historizáló épületet emeltek. Az 1904-re befejeződött bővítés során az észak-déli fekvésű palotasorhoz is új oldalszárnyakat toldottak.   Az új rendszer bontókalapácsa Az első világháború után IV. Károly lakott benne 1918 októberéig, majd Trianon után – 1921-től – Horthy Miklós kormányzó lakhelye volt 1944. október 16.-ig, amikor a németek elhurcolták. A Budavári palota Budapest 1944 Karácsonyától 1945. február 11.-ig tartó ostromában a harcok központjában állt: ott volt a magyar és német csapatok főhadiszállása. A Vörös hadsereg tüzérsége teljesen rommá lőtte-bombázta az épületegyüttest, amely az ostrom befejeztével is napokig égett, s a legnagyobb károk akkor keletkeztek. A pusztulás az 1686-oshoz volt mérhető… A megváltozott politikai viszonyoknak „megfelelően” évekig halogatták az épület és az épületbelső megmenthető részeinek védelmét, bár a Budavári palota el is vesztette eredeti funkcióját. A Rákosi Mátyás vezette kommunista államhatalom párt- és állami központi negyedet kívánt létrehozni a Palota helyén. „Természetesen” először felmerült az épületegyüttes teljes- vagy részleges bontása is… Sajnos ideológiai okok és pénzhiány vezettek a Budavári palota megmaradt díszeinek, értékeinek megsemmisüléséhez. A palota összes terméből és helyiségéből eltüntették a Lotz Károly falfestéseket, az aranyozott stukkódíszítést, a csillárokat, az faborítást, a mintás parkettát, a szobrokat, elbontották a Savoyai-teraszra levezető díszes – megmenthető – Habsburg-lépcsőt, az őrségi, a lovardai épületeket, a Szent Jobb-kápolnát, és a Szent György tér legtöbb épületét… Az is egy terv volt, hogy nem kerül kupola a palotára, vagy hogy kiszélesített szárazárok választja el a palotát a Szent György tértől - a kommunista vezetők védelmében -, s ahhoz további palotarészeket bontanak le. Eközben felszámolták a legtöbb bejutási útvonalat a várba.   Földhözragadt megoldások Egyetlen „haszna” volt a háborús károknak: a régészek a felszínre hozhatták a betemetett, feltöltött középkori falakat, s egyéb leleteket. (Az Oroszlános udvar kövezetén világos színű riolitból van kirakva a néhai Mátyás-palota falainak helyzete.) Ezeket – a palotával ellenben - kiegészítették, felmagasították. Ekkor született meg a Buzogány-torony is, amely egy középkori formájára visszabontott védműből és egy középkorias bástyafelépítményből áll. Sztálin halála és az ’56-os forradalom hátráltatta kiépítést, majd 1959-re eldőlt, hogy kulturális feladatot kap a Budavári Palota: múzeumokat költöztetnek a falak közé, és az Országos Széchényi Könyvtár is ide kerül. 1963-ra elkészült a leegyszerűsített vasbeton kupola (3 méterrel nyugatabbra tolva, de azonos magassággal), puritánabb lett a tetőzet, és szinte kivétel nélkül minden nyílászáróra a kor „modern”, egytáblás billenőablaka került, amely már kívülről is meghatározta a palota képét… A belső terek minimalista kialakítása egy 1960-as évekbeli elegáns irodaház megoldásait tükrözte. A Budapesti Történeti Múzeumban (BTM) jól szemlélteti ezt egy „1945 előtti” faragott, karfás rokokó szék, s a mellette éktelenkedő „modern” irodaszék – mintha csak egy vallatószobából rántották volna elő. A Budapesti Történeti Múzeum 1967-ben, a Munkásmozgalmi Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria 1975-ben, a Széchényi-könyvtár pedig utoljára, 1985-ben költözött a falak közé. 30 év elteltével… A kiépítés egyszerűen meghaladta a szocialista állam képességeit.   Faggatjuk a palota titkait Térjünk vissza a jelenbe! 2014 második felében egyre többen vélték tudni a dolgozók közül is, hogy a könyvtárat elköltöztetik. Nézzük csak meg, hogy „a múltat végképp eltörölni”-rigmusra átalakított F (és az összes többi) épület, mennyi munkát fog adni azon szakembereknek, akik 1945 előtti állapothoz hasonlóvá szeretnék alakítani, rekonstruálni az épületet! Elbe Istvánt – információszolgáltatási igazgatót - régóta foglalkoztatta a palota egykori és mai állapotának összevetése, s időnként látogatókat is körbevezetett meghirdetett belső kirándulásain a közönség elől lezárt épületrészekben. Véletlenül futottam össze vele, amint az érdeklődő takarító személyzetet kalauzolta. Akkor megbeszéltük, hogy egy másik időpontban nekem – mint dolgozónak - megmutatja a palota titkait. Engem mindig is érdekelt volna ez a dolog, de a mai épületbelső olyan sokkolóan messze áll az egykori viszonyoktól, hogy az embernek egyszerűen nem jut eszébe, hogy hol is van…   (2. rész) Az F épület főlépcsőházában futottam össze Elbe Isvánnal – idegenvezetőmmel -, a 6. emeleten. Megtudtam, hogy korábban, egy tematikus látogatás alkalmával ő tette ki néhány, archív felvétel másolatát a régi nézőpontokkal egybeeső helyekre, majd – mivel nem kellett eltüntetni – kint hagyta azokat. Megdöbbentő a hatás.   Fadrusz, mint Atlasz A főlépcsőház aljában Fadrusz János két Atlasz szobra látható, amelyek egykor egymással szemben álltak. Tulajdonképpen mindössze ez e két szobor maradt az eredeti lépcsőházból, egy kandelláber (a BTM-ben látható), no meg az a néhány eredeti lépcsőfok, amelyek sárgás színe a fordulóig követhető. Megváltoztatták a lépcső-struktúrát, kibontottak falakat, féloszlopokat, szállítási nehézségekre hivatkozva helyben darabokra törték Stróbl Alajos Justicia szobrát, a hetedik emeletnél pedig „bezárták a lepcsőházat”, amely addig a felette lévő üvegtetőn át kapott természetes világítást. – Tudod-e, hogy hívják a régit óvó építészek ezt a lépcsőházat? Központi ravatal. Halott… És ha már itt tartunk: hogyan hívják a kupolát? A szopott gombóc! És Elbe úr szolgált még egy érdekességgel: a „fiatalabbik” Atlasz-figura arcában Fadrusz János saját vonásait ismerhetjük fel. Ugyanígy a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport Báthory Istvánnak elnevezett alakjának arcán is ő „tükröződik”.   Nők a korláton… - Kezdjük fent, és haladjunk lefelé! – javasolta vezetőm, és felszaporáztuk az olvasótermek szintjére, a hetedikre, majd fentebb, a nyolcadikra. Balra befordulva egy padlószőnyeggel borított, bálterem nagyságú „hodályban” találtuk magunkat. A falakat, és a négy beton szerkezeti elem-hasábot polírozott, szürke mészkőlapok borították, a széleken vitrinek vesztegeltek. - A Hunyadi-termet leszámítva a lépcsőház volt a szárny dísze – mesélte István. - Most az üvegtetőn állnánk, rácsos szerkezeten, ha létezne. A lépcsőházat itt is lefedték-megszüntették. Üvegezett ajtó nyílott egy teraszra. Csak én léptem ki a szemerkélő esőbe, és megpróbáltam végigfotózni a korláton sorakozó hat kőszobrot, amelyek Nagy-Magyarország részeit szimbolizálták: Erdélyt, Horvátországot, Fiumét, Magyarországot, Szlavóniát és Dalmáciát. Furcsa belegondolni abba, hogy a három méter magas, finoman megmunkált nőalakokat kizárólag innen lehetett megfigyelni közelebbről - bár innen pedig alulról és hátulról láthatók. Ezt a szintet kisebb rendezvényekre használják. Egy feliratból kiindulva nem is olyan régen büfé is működött itt fenn. A hodály két oldalán egy-egy csigalépcső vezetett egy-egy kis galériára. Mintha lomokat tárolnának fenn. Érdekes, hogy a szocializmusban törekedtek arra, hogy az egész Budavári Palotában egyöntetűen alkalmazzák a „tojásos doboz” belső dekorációt. A terem túlsó végében egy plexi-modellt találtunk, amely a középkori Mátyás palota és a Krisztinavárosi szárny helyzetét mutatta be a Várhegyen – hogyan építették a várfalakra ezt a szárnyat. - Van egy hely a főbejárat környékén, ahol nagyon összevissza színű márványlapokból borították be a falat. Valószínűleg azért, mert a lopkodás már akkor is annyira ment, hogy nem maradt elég azonos színű márvány… - villantott rá István a szocializmus egyik velejárójára.   Korona a fénymásológépen Az északi oldali lépcsőn jöttünk le a 8. szintről, a hetedikre, az olvasótermek szintjére. Én – őszintén szólva – nagyon barátságosnak találom az olvasótermeket, de ezeknek sincs sok köze az 1945 előtti időszakhoz: a hírlap- és az általános olvasóterem középső része eredetileg az F épület egy-egy belső udvara volt. (Raktárszinteket építettek beléjük.) Az olvasók – a régi viszonyoknak megfelelően - az udvar felett ülnének a levegőben. Az északi oldal irodái felé léptünk ki a olvasókból, ahol rögtön egy arany színű-csillogású táblát pillantottam meg - egy fénymásológép társaságában. A tábla – magyarul és angolul feliratozva – a Szent Korona őrzésének helyét jelölte: „…1900-tól ezen a helyen, az itt kialakított páncélszobában őrizték a koronaőrök … 1944-ben innen menekítették el országhatáron kívülre.”. Egy folyosón?? Persze, hogy nem, hiszen ebben a szárnyban sem maradt meg szinte semmi az eredeti helyiség-felosztásból. (Csak az ablaknyílások maradtak a helyükön.) A folyosó már az új beosztás eredménye – nem megfeleltethető a mostani helyiségekkel.   Kormányzói nézőpontból Az épület északi oldalán kialakított kisebb lépcsőházban jutottunk le a 6. szintre – valóságban az első emeletre. Ez a tér volt - az egész épületben is mindenhol – a legkiemeltebb. Itt alakították ki a Hunyadi-termet is, amelytől Horthy Miklós kormányzó lakosztálya kezdődött. A Hunyadi-terem szintén neoreneszánsz stílusú volt. Közepén Fadrusz János Mátyás lekicsinyített lovas szobra állt, a falakon pedig Benczúr Gyula festményei néztek a látogatóra. A festőművésztől nyolc képet rendeltek Mátyás életéről, de sajnos csak két festmény készült el – Mátyás fogadja a pápa követeit, illetve a Diadalmas Mátyás (bevonulása Budára). Ezek fenn is maradtak. A szomszédos Zeneműtár olvasótermébe tehető eredeti helyiség Horthy dolgozószobája volt. Egyébként fiának, Istvánnak a házasságával, az ifjabb Horthy család is itt lelt otthonra.  A hetedik szinten, a délnyugati sarokban, a „multimédia olvasószobában” lóg egy háború előtti fotó a lakosztály egyik helyiségéről. És „máris” láthatjuk a mai képet. Van ám kontraszt… Ez a sarok helyiség bír talán a legszebb kilátással – a Tabánra, a Gellérthegyre, szinte középen áll az 1950-es években megépített Buzogány-torony, a Nyúl-kert és az Újvilág-kert. Az ablak mellett újabb régi felvétel mutatja az egykori kilátást: másik Erzsébet-híd,  a Buzogány-torony helyén egy téglából épült, balusztrád-mellvédes, széles torony… A rezidenciát a korabeli Pesti Hírlap Képes Vasárnapjának egyik riportjából elég jól ismerik a történészek.   Apponyi könyvszekrényei A híres Szent István terem „helyén” ma a Budapesti Történeti Múzeum és az OSZK osztozik – a neoreneszánsz díszítésű teremről egy régi fotó függ a folyosó falán. De van itt még valami! Nézzük meg az Apponyi-termet! – indult el a Régi nyomtatványok tárának folyosóján István. Az irodahelységen át léptünk a terembe – üdvözölve a kollégákat -, ahol olajfestmény portrék alatt régi könyvtárszekrények néztek a középen álló hatalmas faasztalra. Apponyi Sándor 1924-ben rendelkezett lengyeli kastélyában lévő 15 000 kötetes könyvtáráról (bútorzattal együtt), amelyet a nemzetnek szánt. A Nemzeti Múzeumból érkezett ide 1985-ben – a bútorzat sajnos minden költözéskor veszített eredetiségéből, mivel mindig igazítani kellett az adott helyiségekhez. Az északi oldal munka-liftjén a 3. szintre ereszkedtünk. (Ezek a liftek mind a „normál” emeleteken, mind a fele olyan magas ráktárszinteken is megállnak, és két irányban nyílnak.) Éppen a gazdasági bejáratnál álltunk, amelynek szocreál fémszárnyának belső oldalán ott láthattuk a lovarda épületének fotóját – valaha ezt látták  a kapuból. Ezután beléptünk az állandó hőmérsékletű és páratartalmú raktártoronyba. Ide – természetesen – csak engedéllyel lehet belépni – csak dolgozóknak. A Krisztinavárosi szárny két belső udvarából hatalmas, 11 szintes raktárat alakítottak ki, amely az ide folyamatosan érkező zenei, grafikai, nyomtatott újdonságok, régiségek miatt 2002-re már be is telt. Azóta külső raktárhelységeket vesznek igénybe. Ha kormányzati célokra veszik vissza az épületet, akkor hogyan varázsolják ki a vasbeton raktárszinteket? Jó kérdés.   Az Angol akna nagyszerűsége A gazdasági bejáraton át egykor a főépület konyháját ellátó szekerek jutottak be a Krisztinavárosi szárnyba. Két irányból is jöhettek: az új Palota úton, szemből érkezve, és dél felől, az Angol aknán át. Hogy mi az az Angol akna? A szárny könnyebb elérhetőségét megoldó két szint mély út (szinte árok) az Oroszlános udvar és a szárny közé beékelve. (Ez alatt kerékpárral kellene ideérkezni, hogy átérezzük nagyszerűségét!) Az F épület három helyen is átkapaszkodik az akna fölött az Oroszlános udvarhoz (a bejáratnál is), így a könyvtár látogatói nem is érzékelik az aknát, csak ha véletlenül lenéznek. Ugyan ki tudja, hogy az Oroszlános udvar alatt alagúton is át lehet jutni a Dunai palotasorba? A tervező és az építtetők azonban az átjutást két szinten is lehetővé tették! Ugyanis az Angol akna felett átívelő épületrész még egy-egy átjárót rejt az udvar szintje alatt! Azon siettek át a felszolgálók a zsúrkocsikkal a díszvacsora tálaló asztalaihoz a Dunai szárnyba. Manapság pedig még az udvarra besomfordáló turisták is zsákutcába futnak a BTM kapujánál…   Szinte a föld alatt… Ide érkezett a szén is, amelyet lejutattak a 2. szintre, a kazánházba. Felettünk körülbelül öt méter magasan hajladoztak a helységek boltívei, alattuk szürke színű linóleumon, szürke salgó állvány-szerű polcrendszer állt. Mindössze itt és lentebb találkozhatunk történelmi architektúrával – belül. Elbe úr előresietett a sötét állványsikátoron, a következő terembe, ahol lámpa világított: itt egy kolléga ült a könyvlift indító-egységénél. Akár nyomasztónak is mondhatom a munkát itt lent a „föld alatt” egyedül. Ide érkezik a kérés a 7. emeletről, hogy mely könyveket kéretik a raktárból. A dolgozó összeszedi azokat, és küldi azon az ötletes, sínpályán közlekedő „könyvliften”, amely négy emeleten át utazva megérkezik az olvasótermek szintjére. Mára már ennek az unikumnak is van vakvágánya, amelyet nem használnak. Németországban gyártanak még ilyet, nem lenne egyszerű, ha komoly meghibásodásra kerülne sor… A további termekben rég-, vagy sosemhallott folyóiratok bekötött évfolyamai sorakoztak a fejem fölött, miközben az Elbe úr által teremtett fénykörbe igyekeztem a közben elsötétített térből… Mintha egyre régebbi kiadványok, újságok vaskos évfolyamai nyomták volna a polcokat. Több mázsa hír, rövid gondolat, hirdetés, régi fotó a megsárgult, kirojtosodott lapokon az egész Monarchiából – Siebebürgisch-Deutsches Tageblatt 1905, Miskolczi Napló 1912, Szegedi Napló 1888 -, és meghökkentő korrajzok: Hunyad megye Tanügy 1908-11, Hosszu Élet (talán folyóirat) 1888-89… Bár eddig csak a két raktártoronyról beszéltem, ám a 3. és a lentebbi szintek nagy részét is kiadvány-raktározásra használják. A polcok erdeje után egy hosszú, boltíves folyosón találtam magam, amelynek mennyezete keresztül-kasul volt hálózva csövekkel, vezetékekkel, a falakhoz pedig, bútorlapok, kimiskárolt szekrények támaszkodtak. Karbantartói körülmények…   Az akna – mindig van lejjebb - Nem kis feladat ezeken a távoli részeken is állandó páratartalmat, hőmérsékletet biztosítani. Mert, ha elreped itt egy vízvezeték-cső, nem is azonnal veszik észre… - szólt kalauzom a nem éppen ideális raktározási adottságokról. Egy szinttel lentebb még mindig boltívek tartották a mennyezetet, de már alacsonyabbról indultak – a polcrendszert is ehhez igazították. Legfeljebb az első szinten járhattunk, majd egy zörgős acélszerkezetes lépcsőházban leértünk a nulladik szintre. Kecskeméti lapok 1934, Nemzeti Sport 1937 – olvastam a könyvgerincekről. Az előbb még lábmagasságban láttam azokat a kerek kis ablakokat, amelyek a „rendes” ablaknyílások alatt bizonygatják azt, hogy még itt is van használható tér az épületben – most már a könyvállványok tetejénél. - És le is értünk. Itt láthatod azt az aknát, amely egyike lehet azon lejáratoknak, amelyeken át 1945. február 11-én, a Kitöréskor sokan megpróbáltak kijutni a várból… De nekik sem sikerülhetett – hajolt Elbe úr egy legfeljebb 80x80 cm-es öntöttvas aknafedél fölé egy állvány tövében. – Ha sikerül kiemelni, lepillanthatunk 15 métert, már ha le tudunk világítani. De nem tudtunk: az akna sarkába 45 fokban bebetonozott vasrudak sora elveszett a sötétben. Az akna levisz az Ördög-árok vízfolyásának szintjére, de - egykor - onnan a menekülők sem a Hűvösvölgy irányába, sem a Duna felé nem jutottak ki. - Akinek van gusztusa, az kipróbálhatja! – húzta vissza vezetőm nehéz fedelet. Barlangász kifejezéssel élve: itt volt a végpont. Lentebb, csak a külön utakon futó, modern lift visz – az utca szintjére.   Mi jöhet még? A séta során láthattam, hallhattam, hogyan zsigerelték ki az épületet a padlástól a pincéig. A barbarizmus meghökkentő mértékével találkoztam itt a Krisztinavárosi szárny átfogó látogatásakor. A palota 20. századi történetét nagy léptékben átgondolva úgy érzem, hogy a sötét 50-es években a fürdővízzel együtt kiöntötték a gyereket is. Pedig hasonló rendszerváltás máshol is volt... Nem lebegett nálunk az „szocialista éterben” egy szikrányi egészséges nacionalizmus sem – ne tegyük tönkre, ami a miénk. Ha az 1950-es évektől 30 év kellett a megvalósításig, vajon hány év lesz most, a digi-korszakban? És hányszoros energia befektetéssel fogják a szakemberek visszaállítani a Budavári Palota régi pompáját (ha befejezik, ha hasonlítani fog a régihez, ha, ha…) mintha a háború után felújították volna? Attól tartok, hogy azt már nem érjük meg.

Harsáczki György

Dunaszekcső – ahol a lassú Duna partot mos… (1. rész)

Kilátás a magaspartról - római alapokon  
Éppen átért a komp Dunafalváról...

Éppen átért a komp Dunafalváról...

A „hagyományos” kisátkelő-komp lassan, árral szemben érkezett a dunafalvai part felől. A kis motoros hajó gyakorlottan nyomta, bökdöste át a szállítmányt a Dunáninnenre. A Duna messziről már kékes, ám közelről még halványbarna színű vize a levonulóban lévő ár után maradt iszapos partot nyaldosta, a túloldal római kikötőmaradvány groteszk romja már kilábalt a vízből. Miután a szállítmány két autója lassan a partra gurult, szétszéledt az a hat-hét utas, és elvonultak a révészek, én is visszatértem az asztalomhoz a csárdába.   Bele az idill közepébe… Dunaszekcső megálló! – no persze ilyet már sehol sem hallani, de mi szinte hallottuk lelki füleinkkel majdnem három óra utazás után, egy órával ezelőtt… Megkönnyebbülve lépdeltünk le a busz lépcsőin a rég várt/hirtelen jött hőségbe. Elég volt csak néhány pillantást vetni körénk, és láttuk, hogy: igen, mi ide akartunk jönni! Templom, cukrászda, söröző, néhány százéves, városias lakóház (az egyik frissen festett tűzfalán „Dunaszekcsőért Alapítvány” feliratot olvastam), a közelben tudható Duna és a koranyár burjánzó zöldje: a „világiasított” templomkert… - Hát az elég messze van, két vagy három kilométerre Szekcső túloldalán… - válaszolt kérdésünkre egy fiatal hölgy, hogy hol van az Aréna camping, a szállásunk. Tartottunk ettől a ténytől, de neki is vágtunk volna a hangulatos településnek, ha néhány méter után nem győzött volna a gyomor és a józan ész: Négy óra van - az éhséget veszélyes halogatni, ráadásul az Arénától ugyanúgy vissza is kellene sétálnunk falunézőbe, hiszen ezért jöttünk. – gondoltuk át a dolgot, s már fordultunk is be a Halászcsárda-tábla irányba. A csárda a komp-átkelőhely felé esett, így nagyobb lendülettel lódultam meg nehéz táskáinkkal, mert egy füst alatt a Dunát is láthattam. Elhagytuk a „Timcsi teázót” (ki iszik errefelé teát?!), ám a következő sarkon álló két műemlék azonnal bizonyította Dunaszekcső mélyenszántó múltját: egy felújított 1909-es feszület nézett az ugyancsak felújított 1759-es záróköves, barokk kapura. A söröző kiülőjéről viszont minket bámultak meg.  
A ház, ahol a „különös”  család lakik

A ház, ahol a „különös” család lakik

Süllő a Duna gyöngye A főút és a Rév utca közé ékelődött általános iskola – a hozzá tartozó 1,5 hektáros parkkal és sportpályával együtt – sem egy „átlagos” falu intézménye: grófi kastély volt az államosításig, habár olyan, mintha Klebelsbergék teremtették volna iskolának! A majdnem szomszédos szerb templomot jellegzetes, már szinte ortodox stílusú toronysisakja is elárulta. A porták mögött a Püspök-hegy „emelkedett” 15-20 méterrel az udvarok fölé. Már fél éve tudom, hogy az anyaga lösz, és ennek is köszönhető, hogy itt vagyunk… A következő percben megpillantottuk a Duna víztükrét. Úgy véltük, hogy bizonyosan a rév bal oldalán álló jókora épület a halászcsárda, mert „megfelelően” hivalkodó volt, és szólt a zene, de tévedtünk. A díszes fehér házat – állítólag - egy „különös” család lakja, rengeteg háziállattal, s a díszítményeket nézve sok fantáziával megáldva… A Duna Gyöngye halászcsárda a kompkikötőhely jobb oldalán állt – csinosan, a hatvanas évekbeli kockaépület helyén. Betérésünk után - látva az étlap árait -, a süllőfilé mellett döntöttünk. A fővárosban nem engedhetnénk meg magunknak! Kedves, ám tartózkodó pincérünk elmondta, hogy a halakat itt fogják (azzal pedig a vendéget), de azt se felejtsük el, hogy egy ugrásra vagyunk a Szekszárdi borvidéktől – a borok is helyiek, és jók. Innen léptem ki a partra, hogy láthassam a nagy partraszállást.   Súvad, csúszik, roggyan… Az ötórai ebéd után ismét „variáltunk”: Öt után jönnek a legjobb fények a fotózáshoz, így hát most kell „felugranunk” a löszfalra. Szerencsére a csárdában hagyhattuk csomagjainkat, s elindultunk a Püspökhegy és a Várhegy alá. A keskeny Halász utca hangulata azonnal elvarázsolt bennünket. Az apró, színes házak előtt minkét oldalon zöld gyep, rózsák, s egyéb színes virágok nyíltak, pompáztak. Ezzel ellentétben a falu lakossága fogy, a fiatalok elköltöznek - Nyugaton próbálnak megélni. Az főutat eladó házak táblái kísérik… Az utcácska kivezetett a partra, s a kis csónakkikötőnél útbaigazítást kértünk egy idős úrtól. Ő már megemlítette a löszfal megrogyását, amely miatt lent egy ház is megsérült, és azt ki kellett kerülnünk. A közelmúltban, már 2008-ban és 2010 júniusában is megcsúszott a Dunára néző löszfal, amelynek anyaga a jégkorszak alatt, az gleccserek morénájából szél által kifújt mésztartalmú kőzetliszt. 2008-ban félmillió köbméter dőlt a folyóba, s ott azóta egy zátony is keletkezett.  
Tipikusnak mondható - gyönyörű - kilátás a Várhegyről

Tipikusnak mondható - gyönyörű - kilátás a Várhegyről

A lösz működése… A Mezőföldön 50-60 méteres vastagságot is elérő lösz, a tájegység kiemelkedése óta (amióta az eszünket tudjuk) Kulcstól, Dunaszekcsőig meg-megsúvad. A Duna medre éppen a kiemelkedés határán futó törésvonalhoz igazodott, s pontosan nagy folyónk az egyik oka a csuszamlásnak, mert alkalmanként alámossa a partfalat. De a lösztömeg esős időjárás esetén az alatta található átnedvesedett agyagrétegen is megcsúszhat, s e kényes üledékes kőzet szerkezetét az antropogén hatás is megbonthatja: például házépítés, s a tetején történő járkálás… 2008 óta 10-11 házat veszélyeztet a Várhegy és a Szent János-hegy leszakadása, ahol rendszerint 200-250 hosszan és 1-2 méter szélességben indul meg a lösz. Nagy örömünkre már rövid séta után ráláttunk a folyóra, de amikor az utca lépcsős járdában folytatódott, láthattuk a talajmozgás lelassítására 2012-ben telepített gabion támfalat. A védekezésre, megelőzésre nyert sok száz millió forintból úgynevezett „mélyszivárgó” rendszert is kiépítettek, amelyek elvezetik a löszből a vizet. A remény hal meg utoljára. A kereskedelem és csaták helyszíne Éppen felértünk az Árpád utcába, amikor egy uszály araszolt felfelé a Dunán. Mégis keserűen tapasztaltuk, hogy magaspart tetején futó, lentről oly csábító korláttal ellátott ösvény, csupán egy magánterület kerítése. Az egyre magasabbra kanyargó utcát viszont mindenünnen porták, kerítések fogják közre - kilátásra nem volt sok remény. De a séta végképp nem volt unalmas, mert hol az utca házai, hogy egy fügefák, hogy egy hatalmas – és kiderült, hogy itt általános – kukoricagóré volt érdekes, és néhol kilátás is akadt a falu felé. A Vár utca zsebkendőnyi udvarait már a mögöttük emelkedő löszfalhoz állította a szükség. Az utca futása szerint itt lehetett a feljáró a várba, azaz Lugio castellumába.
A túlparton kivehető a Contra Florentiam romja

A túlparton kivehető a Contra Florentiam romja

A régészeti leletek nagy területi kiterjedése, és száma alapján Lugio – melynek neve kelta eredetű - a jelentősebb települések közé tartozott. Átkelésre való alkalmassága hívhatta életre, mivel egykor a Duna Mohácsi-szigeten túli ága volt a bővizűbb. Ám ez egyben a védelem kiépítését is szükségessé tette. Eleinte római palánktábor épült fel egy kicsit arrébb, de Pannónia védelmét ezek az erődítések nem tudták ellátni. Ezért Domotianus császár uralkodása alatt (i. sz. 81-től) egymástól 10-12 római mérföldre kőerődök építésével erősítették meg a limes-t. Sajnos Lugio falainak építési idejét az átfogó feltárás, a falak elhordása, sőt! kiásása és eladása miatt nem lehet meghatározni. Az elmúlt 1600 évben érvényesült a „lassú víz partot mos”-jelenség is, s a Duna szinte észrevétlenül eltüntette az erőd felét. Területe ma mindössze 175 méter hosszan, és 75-130 méter szélesen maradt meg, de azt is érdemes megemlíteni, hogy a dombtetőt a későbbi korok harcosai is kihasználták erődépítésre. Itt az északi részen van egy 30 méteres falszakasz-maradék, amely középkorinak mondható. (Ehhez hasonlóan Dunakömlődnél is „elkopott” a fél löszdomb, s a rajta álló erőd fele, de a 19. században levágták a Duna „ide szóló” kanyarulatát, s azóta, biztosabb a terület fennmaradása. Itt pedig Bottyán generális épített fellegvárat a római maradványokon…)   Kilátástalan kilátás A pesti Contra Aquincumhoz hasonlóan itt is épült egy túlparti ellenerőd 200 körül. A Contra Florentiam egy központi épületből és két oldalfalból állt, amelyek egy belső udvart fogtak közre, ahol a hajók biztonságosabban kiköthettek. Furcsamód, ez a védtelenebbnek tűnő erőd maradt fenn jobban - amorf maradványai a vízállástól függően hol nyakig a Dunában fürdenek, hol a parton állnak. Az írásos emlékek a 3. század végétől már Florentia-nak említik Lugiot, s az 5. századdal véget ért a római jelenlét. A Vár utca csúcspontja viszont elmaradt: A dombtető előtt kék kapu állta utunkat, nagy lakattal: Omlásveszély miatt belépni szigorúan tilos..! Csak egy cseresznyefa lombján át pillanthattunk le a Duna kékjére. Csúcspontnak majdnem beillett az innen nyíló árnyas udvar és árnyas tornác látványa. – Kérjék el a kulcsot a Tanácstúl! – javasolta egy megkérdezett idős néni, lentebb. Csak egy elbontott ház löszbe vájt pincéjébe kíváncsiskodhattam be – a mozgó löszhegy még taszít is egyet az elköltözés-hullámon… A lösz mozgása még azért is aggasztó, mert az 1970-es években a domb tetejébe mélyítették a falu víztározóját… Igaz, hogy cserébe a munkálatok során egy bronz császárportrét találtak. Nem másét, mint Marcus Aureliusét, akiről addig mindössze két bronz alkotás volt ismert. A 2. század közepén készült szobor a római portrészobrászat kimagasló darabja - ma a pécsi Janus Pannonius Múzeumban látható.

(folytatjuk)

Dunaszekcső - ahol a lassú Duna partot mos… (2. rész)

Az Aréna polgárpukkasztó nosztalgiája

 
A római kút a főút mellett

A római kút a főút mellett

Nem tudtunk végleg lemondani a bennünket idecsalogató kilátásról, így besétáltam egy elhagyatottnak tűnő ház udvarára - amely valóban lakatlan volt -, ahonnan végre remek panoráma esett a falura. Még a Duna is látszott egy kicsit… Jóval lentebb egy kiépített „rejtekösvény” kanyargott a domboldalban, s ahonnan még több látszott a folyóból a tetők között. Az 1759-es barokk kapu elé érkeztünk le, most viszont megnéztük a szerb templom szomszédságában álló Örökségházat, amely Dunaszekcső helytörténeti gyűjteménye. Ezt mindenképpen látnunk kell! – gondoltuk. Kapujáról leírhattuk volna a „bejelentkezés” telefonszámát, de pincérünk már másfél órája megadta. Mire leértünk a partra, ismét megéheztünk, s mialatt a tányér aljára néztünk, kiderült, hogy pincérünk itt csak kisegít, eredetileg „szintén zenész”: nevelőtanár. – Kilátás lesz még az Arénától is, van ott egy kilátópont – enyhítette a Várhegy miatti csalódottságunkat.   Minden út a római kúthoz vezet A szekcsői udvarokban egyre inkább az árnyék uralta a teret, így elindultunk terheinkkel szállásunk, az Aréna camping felé. A tanár „kolléga” még utánunk sietett, hogy útba igazítson bennünket, ne menjünk a parton, mert az zsákutca… Nem csoda, hogy csak a kezdeti irányt tudta megmutatni: a partra merőleges utcácska olyan zegzugos, házak közötti útvesztőbe vezetett, amelyből csak jó megérzéssel tudtunk a Lánka-patak gyalogos hídján át a falu centrumába jutni. A poros kereszteződésben hirtelen feltűnt egy oda nem illő tárgy: egy barokkos dísz-kőkorsó: a Jankovich-Bésán család állíttatta a római kút fölé. Bár vize már nem ajánlott emberi fogyasztásra, a víz római cserépvezetéken ér ide és a korból egy nagyméretű kőtál is fennmaradt. Ám ez morzsányi abból a temérdek római emlékből, amely Dunaszekcső földjéből előkerült az évszázadok során…  
Aki egy kicsit is bátrabb volt, nyugatra költözött...

Aki egy kicsit is bátrabb volt, nyugatra költözött...

Jó idők – rossz idők… Szekcső központja a Lánka-patak eróziós munkájának köszönheti helyét, mivel mellékpatakjával együtt mélyen bevágódott a vastag lösztakaróba, s így egy viszonylag széles völgytalppal éri el a Dunát. Viszont délre ismét felmagasodik a folyóra néző lösz, és a falu végéig így is marad. Az első néhány száz méteren présházas pincéket is mélyítettek belé, bár nem úgy néznek ki, hogy bárkinek öröme telne bennük… Eladó, eladó – olvasni mindenütt. Egy jobb napokat megélt borozó (a lehető legsivárabban megoldott környezettel), és még egy sor pincebejárat után szép házak, virágos porták következtek, bár a falu vége felé ezekkel együtt egyre több az eladó-tábla. Másfél kilométer után feltűnt az az „ékszerdoboz” is, ami miatt szintén eljöttünk: az Árpád Műmalom. Tavaly pillantottam meg buszablakból. A kívülről remek állapotban lévő malom romantikus stílusú ipari épülete szintén Dunaszekcső arculatát gazdagítja. Természetesen ezt is bárki megveheti – 40 éve kínálják.   Állati és egyéb trófeák! Már előbújt az „éjszakai műszak”, a szúnyoghad, amikor az Arena Camping „komplexum” nemzetiszínű kapuja alá értünk. A főépület tornyai, napernyői, és teraszai (a szürkületben) az 1980-as évek formavilágát idézte, amellyel általában együtt jár a harminc évvel ezelőtti komfort is. No, de bátran beléptünk a furcsa, zegzugos épületbe, ahol kis hezitálás után leültünk, mielőtt eltévedtünk volna a helységek között. Ákos pincér vitte a boltot - kint rendeltek, bent telefonáltak, de nemsokára már kikérhettük a fröccsünket.
A trófeás teremben...

A trófeás teremben...

- Szeretik a madarakat? – kezdte az ismerkedést közvetlen ifjú pincérünk, amikor meglátta kezünkben a kitett díszmadár újságot. Annak ellenére, hogy akkor jöttünk, és macskabarátok voltunk, máris beszélgettünk egy kicsit. Mellettünk két régimódi fotelbe süppedve egy pár vacsorázott, a termet két tucat mindenféle vadkecske és antilop trófeája igyekezett feldobni. Az ajtó mellett egy eredeti spanyol viador-plakát díszlett - amit ügyesen kiegészítettek egy Dunaszekcső felirattal -, de ez a motívum megjelent az ablaküvegen, és a mennyezetre festett bika-torreádor alkotásban is. Az egykori recepciós ablakot és előterét nagyméretű kerámiák árasztották el – egykori kötélhúzó-versenyek díjai…   Harc a begyepesedés ellen Ekkor akadt a kezembe az étlap, amelyből az Aréna történetének elolvasása után kiviláglott, hová érkeztünk. Hallottak-e Pazaurek Dezsőről? Ő volt az, aki kitalálta a tamagocsi temetőt, a dunaszekcsői vízlépcsőt, tető alá hozta a kötélhúzó-versenyt a Duna felett a szemben fekvő Dunafalva lakosaival, megrendezte a „Kinek van a legnagyobb (sütő)töke?”-versenyt, szervezett megannyi bulit, bált és kisebb-nagyobb „hülyeséget” - egérfuttatást, békaugratást. De kihagyhatatlan a nappali fényben sötétséget csináló fekete villanykörte „projekt” is, melynek „társszerzője” volt. A média először a délszláv háborúba indított Rizikó Tours alibiútjaira figyelt föl. Vujity Tvrtko riporter is lejött Szekcsőre, de nem dőlt be Dezsőnek, aki természetesen nem akarta halálba küldeni a kalandvágyó utasokat. De a vendéglős így is megnyerte a barátaival kötött fogadást, ami arról szólt, hogy egy héten belül az újságok címlapjára kerül. Ez „Az év ízléstelensége” címmel meg is történt két nap alatt. Húsz évvel ezelőtt erre nagy felhajtás volt! - Dezső bácsi négy éve halt meg – válaszolta Ákos óvatos kérdésemre – azóta csendesebb erre minden.  
A csendes kemping kiszolgáló épülete. Valamikor jó kedvvel szépítgették...

A csendes kemping kiszolgáló épülete. Valamikor jó kedvvel szépítgették...

Kis birodalom az agyagvájóból Nemsokára kértük Ákost, hogy vezessen szállásunkra. – Ott, fent van a kilátó – mutatott a sötétbe meredeken fölfelé -, egy kicsit megtépázta a szél legutóbb, de áll. Pár lépésnyire innen, a tamagocsi temetőnél indul fölfelé egy lépcső. Követtük az épület mögé, ahol egy sík terület szélén, a löszfalhoz ragasztva egy kőépület állt négy „apartmannal”. Ákos nyitotta az elsőt, és beléptünk a kényelmes, tágas, hűvös lakrészbe. Nemsokára lemoshattuk magunkról az út „porát”, s kinyújtóztathattuk fáradt tagjainkat. Csodálatos madárdalra ébredtünk. És egy hosszan kitartott szamárbőgésre. Engem már fél óra múlva kiszippantott a természet – az Aréna camping zöldje. Láthattam, hogy a területet a löszből marták ki: három oldalról meredek falak vették körbe a fás ligetet. A morva ősöktől származó Pazaurek Dezső mindig valami mást akart csinálni, mint a „többiek”. És szórakoztatni, bolondozni. 1986-ban érkezett Szekcsőre, és vásárolta meg a volt téglagyár felhagyott bányáját, amely 1974-ig működött. A bánya peremén büfét nyitott - amely később látványkonyhával és teraszokkal is kiegészült étteremmé nőtt -, a földteraszra pedig kemping került. Imádta az innen nyíló dunai panorámát: második Dunakanyarnak nevezte. A lenti agyagvájóban, a „pocsolya” körül nemsokára szamarak, juhok, egyszóval egy kisebb vadaspark hangoskodott, az Adria felé igyekvő turistaforgalom pedig megalapozta a további fejlesztéseket.
Dezső bácsi is imádta ezt a panorámát

Dezső bácsi is imádta ezt a panorámát

Ékes kilátás, poros „temető” „Szulejmán óta Pazaurek Dezső hozta a legtöbb idegent Dunaszekcsőre… „ – idézek Tvrtkotól. Az előbbiek csak alapot, és helyszínt adtak azoknak a rendezvényeknek, amelyeket az „ötletgyáros” megálmodott. Halászbúcsúval kezdődött, juhászbúcsúval folytatódott, volt birkanyíró verseny, sziklahajítás, Nosztalgia Május 1-i felvonulás. Dezső bácsi örök harcot indított a fásultság és a kedélytelenség ellen. A tamagocsi temető „sírfelirataiból” ma már alig látszott valami, a táblák mögött (van egy márvány is!) ott aszalódhat még jópár digi-játék - a tamagocsik korán haltak. A „Duna-kilátó” palatetőjének fele tényleg nem volt meg, ám a kilátás – még ha nem is veri a várhegyit - tényleg szép! A fákkal, gabonával, szőlővel vegyesen beültetett dombok aljában fel-felvillant a víztükör, láttuk a messzi Püspökhegy löszfoltját, s a túlpart kékes-zöldjei egészítették ki a színharmóniát. Körülnéztünk a csodálatos fekvésű, csendes kempingben is (csak egy lakóautós holland pár ébredezett), amin látszott, hogy valamikor nagy szeretettel építették, díszítették.   Egyenesen át - Dunaszekcsőn A teraszon nagy élmény volt a reggeli – könnyű szellő járt, a nap elől félárnyék védett bennünket. Persze, hogy késve indultunk el a „messzi” faluközpontba, ahol az Örökségház előtt volt megbeszélt találkozónk. Közben néhány szem gyümölcsöt szerettünk volna vásárolni, de az orrunk előtt zárták le a kasszát. Ettől függetlenül kaptunk két almát fájdalomdíjnak. Bíró Zsolt várt bennünket a fehérre meszelt épület előtt – építkezésből sietett a kalauzolásunkra. A bemutatkozás után egy jókora régi kulcsot forgatott el a zárban, és beléptünk a hűvösbe.  

(folytatjuk)

Dunaszekcső - ahol a lassú Duna partot mos… (3. rész)

Örökség-tár a löszfal alatt

 
Az Örökségház

Az Örökségház

A dunaszekcsői Örökségház az a hely, ahol a legnagyobb melegben is felkívánkozhat egy ing az emberre… Kalauzunk Bíró Zsolt, a Dunaszekcsőért Alapítvány egyik alapítója volt. B. Zs. Itt, ahol vagyunk, egy nagyobbrészt vályogból készült templom volt. 100 évig működött, majd amikor megépítették 1810-ben a Nagytemplomot, magtárrá alakították át – kezdett az Örökségház bemutatásába. - Ki volt dőlve az egyik fala, nem lehet teljesen felújítani (2007-es képeket mutatott a szinte romos épületről), sokba került volna, de így is áll. A nagy régészeti gyűjteményünket, és egy kis néprajzit helyeztük el itt, de szeretnénk tovább fejleszteni, de egy másik épületben, ha sikerül... Az Örökségházat májustól-októberig tudjuk használni – a tetőteret még szigetelni kellene. Egyébként a régészet miatt kezdtem itt komolyan tevékenykedni. 1998-ban történt néhány feltárás a Lugio római erődje körül. Sajnos a fele már elpusztult, elvitte a Duna, s ahogy omlik a fal, ilyen kis cserepeket szoktunk összegyűjteni az oldalából és az aljából – ilyenekből áll ez a két tárló. Alul van az őskori réteg, fölfelé pedig a fiatalabb kultúr rétegek, de most sajnos régész sem mehet oda. H. Gy. Igen, lezárt kaput találtunk… B. Zs. Nagy törés volt a faluban úgy 2-3 éve, kissé megállt az élet, akik segítették a munkánkat, kimentek külföldre dolgozni. Én Szegeden tanítok, az osztályomból hoztam fiúkat, most éppen velük dolgozom. H. Gy. Hogy jött létre ez az alapítvány? B. Zs. Én és egy barátom alapítottuk 1997-ben, azóta gyakorlatilag nem hagytam abba a munkát. Ezek a tárgyak, amik itt vannak, egy régi szekcsői embernek, Halász Ferencnek (egykori iskolaigazgató) a régészeti gyűjteménye, amit évtizedeken keresztül őrizgettek. Ebből van a kiállítás, kivéve a leghíresebb lelet, Marcus Aurelius bronzportréja, habár ez, ugye, egy másolat róla.
A löszfal évszázadok óta ontja a kerámia töredékeket és egyéb apró leleteket

A löszfal évszázadok óta ontja a kerámia töredékeket és egyéb apró leleteket

Az idén évközben én sem igen voltam Szekcsőn. Amikor vége a sulinak, le szoktunk költözni két hónapra. Ebben a sarokban is római tárgyak vannak, de ez nagyon érdekes! Amikor felújítottuk az épületet és kiástuk az alját, egy római épület maradványaira akadtunk. Ezeket a freskós vakolatdarabokat hoztuk föl - van vagy 40 dobozzal. A középkorban, amikor ezt a templomot csinálták, elplanírozták az alapját, s összekeveredett, megsemmisült az épületmaradvány és így a  freskó is. Néhány szebb mintás darab van. Bárhol leásunk Szekcsőn, római dolgokba botlunk. H. Gy. És a két nemzetiség – a szerbek, és a németség? B. Zs. Ennek az „ideiglenes” templomnak a művelésével is azért hagytak fel, mert amikor a szerbek a templomot építették az 1700-as évek közepén felekezeti vita robbant ki. Később, 1810-ben a birtokos család segítségével megépítették a Nagytemplomot. Akkor lett magtár ez az épület, és akkor ásták ki az alját is. Dunaszekcső történelme hihetetlenül mozgalmas: minden esemény nyomon követhető, a honfoglalástól kezdve. Anonymus is megemlíti a Gesta Hungarorumban, hogy Árpád fejedelem ezt a területet Ete fia Edőnek adományozta székhelyül, s a régi római erődítményt is tovább használták. Vannak honfoglalás kori leletek is. Mi a római korra koncentráltunk, szerettünk volna valami emléket a felszínre hozni, de esélytelen – már mindent széthordtak. Szekcsőn minden régi háznak római kőből van az alapja. Nincsenek sírkövek sem, pedig azoknak a régészeti értéke nagy a feliratok miatt. Talán tíz sírkő és oltárkő maradt fenn különböző múzeumokban. A múlt század elején elterjedt volt az amatőr régészet, a kincskeresés: bárki áshatott, s akkor az összes temetőt kifosztották – rengeteg lelet múzeumba került, meg magángyűjteményekbe. A többit a Duna vitte el… Szerettük volna az erőd egy részét feltárni, és ott parkot kialakítani, de az esélytelen. H. Gy. Hogyan volt erre pénz? B. Zs. Én vettem meg az épületet s kezdtük felújítani… és az alapítvány használja, az alapítvánnyal pedig pályázhatunk, de ebből már nem lát pénzt az ember. De akkor muszáj volt lépni, ez az összedőlés határán állt, az önkormányzat nem mozdult. Az NKA-tól, és a Norvég Alapból sikerült forrást szereznünk rá… H. Gy. Mikor? B. Zs. 2008-ban volt, és két éves. Csináltunk örökségvédelmi füzeteket, gyerekprogramokat szervezünk, nyáron egy hétig van limes-táborunk. Célunk, hogy egész évben jöjjenek osztályok, de annak még nincs meg a feltétele… Alapítványként nemigen lehet labdába rúgni jelenleg a pályázatoknál: Mohács turisztikában mindent visz a környéken. H. Gy. Pedig Szekcső nagyon eredeti település. Talán éppen a nagybetűs fejlesztések elmaradása miatt marad meg a bája. A girbegurba utcák… B. Zs. Igen, a szerkezetét a török kor „településrendezése” határozta meg, például a Várhegyen is. Öröklődött ez az összevisszaság - mindenhova építettek, s az évszázadok alatt mindenki itt hagyta a keze nyomát, a németek, a szerbek. Főleg a múlt század 10-es, 20-as éveiben, amikor 6000 ember élt itt. (Ma kétezer.)
A római kori égetett téglák - a kedvencek

A római kori égetett téglák - a kedvencek

H. Gy. Mutasson be néhány kedvenc darabot a kiállításból! B. Zs. Itt a Halász-gyűjtemény. Neki elég szép leletei voltak, nem minden maradt meg az eredetiből. Ez az éremgyűjtemény egy része - csak azt raktuk ki, amiből látszik, hogy a rómaiak az időszámításunktól az 5. századig voltak Lugióban. Halász polihisztor volt, mindennel foglalkozott, mint akkor a tanítók többsége, a méhészkedéstől a képzőművészeten át mindenféle hobbija volt és a gyerekek hozták neki a leletek nagy részét. Ez volt az az időszak, amikor mindent felástak a faluban, s vagy eldobták, betemették, vagy a gyerekek elhozták a tanítónak. A rézkori leleteink a legkorábbiak. A pattintott kőszerszámoktól a római üvegdarabokig mind a Várhegy tövéből, a Duna-partról kerültek elő. A római kori égetett téglák a kedvenceim, s ezeket a téglákat az Aréna alatti téglaégető műhelyben készítették ki. Tavalyelőtt felástuk a területet, és egy hatalmas égetőkemencét is találtunk. Ott már a római korban is egy nagy téglagyár volt. Az egész edények múzeumokba kerültek. A terra sigillaták különösen híresek, s gazdaságra utalnak, mivel a germán vagy francia műhelyekből kereskedés útján juthattak ide. Lugio nem volt egy Aquincum, de előfordultak freskókkal díszített házak is. Olyan falfestéssel, amilyet mutattam. Mégiscsak fontos folyami átkelőhely volt a római korban… Római örökség, német célszerűség Ezután Zsoltot elszólította a munka (illetve egyik kis munkatársa) – az alapítvány otthonának kicsinosítása -, s ránk bízta a kulcsot. A pattintott őskori kőpengék, az őskori pattintott vakarók, üveggyöngyök, kis római üvegtálak, üvegtöredékek, és üvegpalackok vitrinje után a helytörténet emlékeit vettük sorra. A használati tárgyak – úgy láttuk – zöme 100-130 évre tekint vissza. Gyerekkoromban nagy-nagybácsimnál láttam hasonló, letisztultan egyszerű, praktikus munkaeszközöket, amelyeket – többnyire – mindenki maga készített, azért, hogy a maguk munkáját megkönnyítsék. Ezek a tárgyak a „becsületes” célszerűség mintapéldái, nem olyanok, amelyek mögött haszonszerzés, mutyi, divat stb. állt. A népi kultúra tárgyai mellett egy hajdan divatos bútordarab búslakodott: egy kis- vagy középnemesi lak maradéka állapodhatott meg itt…   A fiúk az alapítványban dolgoznak… Ezután elsétáltunk az alapítvány leendő épületéhez, és átadtuk a kulcsot az ott dolgozóknak. Szerettük volna megköszönni Bíró Zsoltnak a bizalmát, ezért vártunk rá. Ám ő nem egyedül jött: mikrobusszal befarolt a kapualjba, az autó belsejéből pedig fél tucat diák bújt elő, a legkülönbözőbb berendezési tárgyakat cipelve. Úgy láttuk, hogy a fiúk jó helyen vannak... Mivel már a fél nap a hátunk mögött volt, kiültünk a Timcsi teázó elé a templomkert lombjai alá. Ám fél óra múlva kivetett magából a nyugalom, és fotósétára indultam: szerettem volna minél jobb panorámaképet készíteni a faluról - a Dunával. Mivel a Lánka-patak bal oldalán már jártunk (Vár-hegy), én a jobb domboldalon kezdtem felfelé sétálni. Sűrűn épített házak és kőkerítéseik előtt mentem egyre fentebb, majd megálltam két jellegzetes górét lefényképezni. Kukoricával a disznókat szokták etetni – napjaink hanyatló vidéki gazdálkodási kedvét ismerve üresen állnak az ólak is – s a górék is. Toronyiránt a meredeken emelkedő utcára fordultam. Láttam, hogy felérve már kérdezősködnöm kell: a szemben lévő ház lépcsőjén egy Ecclestone-ra emlékeztető arcú férfi állt, a ház előtt pedig egy jókora limuzin. Kizárt dolog, hogy tudjon magyarul! – gondoltam. Meglepődtem, hogy mégis magyarul válaszolt, én pedig nyakamba vettem az utcát, amely nem csak hogy virágos volt, de számos helyen csodálatos rózsák virultak az út mellett.  
Dunaszekcső egyik látképe a Várheggyel

Dunaszekcső egyik látképe a Várheggyel

Dunaszekcső legjobb terasza A házak nemsokára eltűntek a panoráma útjából, és néha egy-egy rés nyílt a bokrokon, de a tarka látképből még hiányzott a Duna. Uccu neki: tovább kell menni – és elértem az utca végére. A domb keresett részén konyhakertek terültek el – mit sem sejtve, hogy milyen jó kilátásban lehetne részük, ha érdekelné őket. De ott állt egy hatalmas kockaház is, „kifejezetten” fotózáshoz épített terasszal. Öt percig őrlődtem csak. - Persze jöjjön csak be, sokszor kéreckednek be hozzánk a kilátás miatt – mondta készségesen az idős asszony, mielőtt végigmondtam volna, mit is szeretnék. Ó, de megkönnyebbültem, hogy ott állhattam a megfelelő helyen – előttem a veteményes, a Várhegy, a szerb templom tornya és mellette a víztükör, háttérben pedig a Duna-Tisza köze. Miközben izgatottan kattintgattam, kijött a ház ura az unokával és beszélgetni kezdtünk. Ő is kőművesként dolgozott Németországban – Nyugaton -, ahogy a legtöbben a rendszerváltás előtt. – A maiaknak nincs más lehetőségük, csak ha kimennek Nyugatra dolgozni – ismeri el –, de hogy visszajönnek-e? Azt becsülöm csak, aki vissza is jön később… Amikor kint voltunk, óriási lehetőséget kaptunk azzal, hogy olyan technikákkal dolgoztunk, amivel a németek is még csak kísérleteztek. Megbecsültek minket. Néha nekünk csúsztattak pénzt a zsebünkbe, hogy egyik-másik tesztelt módszerről szebbeket mondjunk. Hazatérve pedig sokáig kamatoztattuk a tapasztalatainkat – fejezte be. Régen minden működött valahogy – az erős napsütésben is borús a jelen.  
Úszni tanítják a „víziszonyos” kislibát...

Úszni tanítják a „víziszonyos” kislibát...

Iluska úszóleckét ad… A háziak javaslatára a vízelvezető árkon át hagytam el a dombtetőt, aztán lesétáltam a Kálvária stációi között, végül egy lejtős gyalogjárdán értem le a faluközpontba a Timcsihez. Az igen csak időszerű ebédért ismét a Halászcsárdába siettünk, de mielőtt rendeltem volna, kirohantam fényképezni, mert a szomszéd portáról egy mesebeli libapásztorlányka terelt a Dunába két tucat kislibát. Mezítláb volt, mint Iluska a János vitézből. Ráadásul láttam, amint külön vízre tette az egyik „víziszonyos” csöppséget, s ezt látván felhördült az „asszonykórus” - a nagy libák -, kifogásolva a méltatlan eljárást. Az asztalnál kiderült, hogy a ritkán járó kompot, még jó pénzért sem lehet kibérelni, mert a hűtője egy fordulót bír. Így le kellett mondanunk a túlparti Contra Florentiam meglátogatásáról. De az ebédtől erőre kapva még egy rohamra indultunk a Várhegy panorámájáért: a „hegy” megkerülésével akartuk feljutni.   Szent Flóriántól a Szentháromságig – és vissza Sajnos térképünk nem lévén nem tudtuk helyzetünket követni, így végül emígy is lemaradtunk a kilátópontról. Hosszú szakaszon – egy árnyékos löszmélyúton - szenvedtünk szúnyogok ádáz támadásaitól, s türelmet próbáló kísérőink már a napsütötte mezőn sem tágítottak mellőlünk. A nemrég felújított Szentháromság kápolna azért kevés volt a vigaszhoz, mivel a Duna partja is vastag iszaplerakódással várt. Az említett klasszicista stílusú kápolnát a Bésán család leszármazottai újították fel. Sajnos nem is sejtettük, hogy egy ugrásra voltunk a falu szélső házaitól – de a másik végéről, így aztán visszakecmeregtünk a mélyúton.
Kellemes lösz mélyút lenne..., de nem látni a szúnyogokat...

Kellemes lösz mélyút lenne..., de nem látni a szúnyogokat...

A temetőnél láthattuk, hogy a szelektív hulladékgyűjtő konténereket ízléstelen módon egy sorba helyezték ki az 1841-es Szent Flórián szoborral. A kis műemlék jobbat érdemelne! Eszünkbe jutott, hogy Dunaszekcső alsó végén áll a „Vörös” kereszt az 1736. évi tűzvész emlékére, itt a fölsőn pedig a védőszent. Esetleg korábban kellett volna, és jó helyre állítani Flóriánt!   Egy gyár hűlt helye és egy ipari műemlék Kolléganőm már egészen elpilledt, és egész Dunaszekcsőn végig kellett volna még masíroznunk – jó négy kilométer -, de nemsokára felcsillant a remény: a Polgármesteri hivatal előtt észrevettünk egy ott álldogáló buszt. Az utolsó pillanatban odafutottunk, és sikerült felkéreckednünk rá: kifogtuk a Dunaszekcsői Fúvószenekart, akik szereplésről jöttek vissza! A szerencsés könnyítés után feldobva érkeztünk az Arénába, ahol kipihentük a fáradalmakat.
Az agyagos csillék ezen az alagúton át - az 56-os út alatt - jutottak a téglagyár területére

Az agyagos csillék ezen az alagúton át - az 56-os út alatt - jutottak a téglagyár területére

Másnap délelőtt fürödni szerettünk volna, és lesétáltunk a régi téglagyár területére, amely már több évtizede víkendtelkeknek ad helyet. Az Aréna camping terültén elterülő agyagvájót már régen is egy széles téglával kirakott alagút kötötte össze az üzemmel és a régi kikötővel – a csillék számára. Ez az alagút – bár nincs már szerepe – ma is észrevétlenül húzódik meg az 56-os út alatt. A magasan álló, hordaléktól piszkos Duna itt sem csábított fürdésre, így napfürdőt vettünk. Közben egy alacsony épületmaradványt vettem észre a közelünkben. Csak nem a téglagyár maradéka? – hitetlenkedtem. Hát dehogynem! És a csillefordítót nem más kezdeményezésére nyilvánították „helyi védettségű ipari emlékké”, mint a holland Jan Kaasenbrood-éra, aki feleségével telepedett le itt. Másnap szomorkásan vártuk a szekszárdi buszt: várt minket Pesten a por, a durvaság, a tömeg. Dunaszekcső ellentéte. Ki vonná kétségbe Dunaszekcső nagyszerűségét, ha egy hollandus is ennyire lokálpatrióta?!  

Információ: www.lugio.hu

Harsáczki György

Mi is történt 1945. február 11-én, este, úgy 8 óra után?

Hátha valaki nem tudja…
A Bécsi kapu - 1945

A Bécsi kapu - 1945 (Forrás: internet)

  Nincs kerek évforduló, ezért úgy gondoltam másra hagyom a megemlékezést. Aztán, meggondolatlanul, belelapoztam az „RTV Részletes” újságba, megnéztem a február 11-i műsorokat. Elképedtem! Azon a napon, amikor 1945-ben egy kisvárosnyi magyar férfi (nő és gyerek!) halt meg, a közszolgálati televíziók (az M-1, az M-2, a Duna és a Duna-World), és a közszolgálati rádiók: a Kossuth, a Petőfi és a Bartók  is tingli-tangli vidám műsorokat sugároznak. Eszükbe sem jut megemlékezni az e napon néhány óra alatt elesett hozzávetőleg 20 ezer (!) magyarról, ugyanannyiról, mint az 1526-ban lezajlott mohácsi csatában.   Mi is történt 1945. február 11-én, este, úgy 8 óra után? Tudjuk, ez az évfordulója a Budai-várból 1945. február 11-én történt kitörésnek, mely során az 1944. Karácsonya óta a Budai-várban rekedt magyar és német alakulatok maradványai, hátrahagyva a Várhegy pincéiben sebesült és beteg bajtársaikat, elkerülendő a semmi jóval nem kecsegtető fogságba esést megkísérelték a lehetetlent, azaz egy bravúros rohammal kitörni a Vár és Budapest körül kiépített többszörös szovjet gyűrűből.
A Bécsi kapu tér a szobraival - 1945 (Forrás: internet)

A Bécsi kapu tér a szobraival - 1945 (Forrás: internet)

Mint tudjuk, a Budapest körüli szovjet gyűrű 1944. Karácsonyán bezárult, s 1945. január közepén a magyar és német alakulatok, feladva Pestet, Budára majd fokozatosan a Várhegyre, pontosabban a Budai várba szorultak vissza. A Hitler által ígért légi utánpótlás akadozott, majd a szükség-repülőtérként használt Vérmező eleste után le is állt. A magyar és német parancsnokok, Hindy Iván vezérezredes és Karl Pfeffer-Wildenbruch Obergruppenfürer, akik összességében 40-45 ezer ember – nagyjából fele-fele arányban magyar és német katonák – felett rendelkeztek, s akik minden korábbi kitörési engedély-kérelemre Hitlertől elutasító választ kaptak, lőszer és élelem fogytával elhatározták a kitörést. Itt is furfanghoz kellett folyamodniuk, azaz a Berlin felé küldött rádióüzenet után, miszerint kitörnek, összetörték a rádiót, hogy ne vehessék Hitler ismételt tiltó parancsát. Az 1945. február 11-én este 8 óra körül a Bécsi kapun keresztül a Várfok és az Ostrom utcán kitóduló magyar és német csapatokat, melyek sem tüzérségi támogatást nem kaptak, s nehézfegyverekkel sem rendelkeztek, a kitörést már „váró” szovjetek a Széna és Széll Kálmán tereken félelmetes golyózáporral fogadták. Az egyenlőtlen küzdelem hamar eldőlt: a fáradt, kiéhezett, lőszerrel alig rendelkező kitörő sereg, azaz józan becslések szerint 44 ezer - fele részt magyar, fele részt német - katonából másnapra hozzávetőleg 700 katona érte el a magyar-német vonalakat és átmenetileg megmenekült. Azaz 43 ezer katona egyetlen nap leforgása alatt halt meg, amiből, ha az arányok helyesek, 21-22 ezer volt a magyar halott.
A kitörők menekülési irányai (Forrás: internet)

A kitörők menekülési irányai (Forrás: internet)

És itt meg kell állni. Megállni, és nem azt boncolgatni, hogy az elesettek hány százaléka szimpatizált a német terjeszkedéssel, hány százaléka volt náci (szovjet szóhasználat szerint: fasiszta) érzelmű, hanem fejet hajtani a katonai esküjükhöz halálukig ragaszkodó, hazájuk fővárosát az ellenségtől (igenis ellenségtől, mert egy katona számára a felettese, a parancsnoka mondja meg, ki az ellenség) védő katonák végső erőfeszítése, halála előtt. S hogy nem adták meg magukat, az is érthető, hiszen már 1944 ősze óta magyar földön tevékenykedik a Vörös Hadsereg, s vannak hírek, hogy az elfoglalt területeken mi történik, s mi történik a fogságba esett honvédekkel. De tudjuk azt is, hogy a Várhegy pincéiben berendezett hadikórházak sebesültjeinek szenvedését a Várba betörő szovjetek nem gyógyszerrel, kötszerrel és érzéstelenítővel, hanem lángszóróval rövidítették le. Igen! Meg kell állni és eltöprengeni azon, hogy a mohácsi csatával azonos emberveszteség, miért nem érdemel meg több mint 60 év után a hivatalos Magyarországtól kegyeletet. Hogy egy tisztességesen megrendezett állami megemlékezésen elsirassuk azt a kisvárosnyi életerős magyar férfit, köztük a csupa fiatalból álló két Egyetemi Rohamzászlóalj önkénteseit, ahogy ezt tette Nemeskürty István 1972-ben a doni áldozatokkal a „Requiem egy hadseregért” című könyvében. Megemlékezni, s nem azon fanyalogni, hogy párfős szervezetek miként emlékeznek meg róluk. S mellesleg elsiratni azt a Gerhard Schmidhuber német vezérkari ezredest, aki egy hónappal korábban még megmentette a budapesti gettó maradék 60-70 ezer lakóját, s aki a Lövőház utcában ugyanezen harcban esett el. Igen, ideje már központilag, államilag felmenteni ezeket az elesett katonákat a hamisan csengő „fasiszta” jelző súlya alól, s ezzel felitatni azt a gyászkönnyet, mely még ma is legördül ezekben a hideg február elejei napokban a hozzátartozók sokat látott és még többet tapasztalt barázdált arcán. Ez a feladat a hatalomban lévőkre vár!   Mi pedig, civilek, addig is kegyelettel gondoljunk az elesettekre! Legyen emlékük áldott!

Dobai Miklós

Internetes körlevélből