Barlangászok vadon, fedezékben és kötélen… (5-6. rész)

A Timavo felbukkan, a farkast ellopják, a fedezék lelepleződik…

 

Az új, szerényebb emlékművet 1951-ben avatták föl – két bronz farkassal - az emléktábla a Toszkán Farkasok-brigádot élteti

Az új, szerényebb emlékművet 1951-ben avatták föl – két bronz farkassal – az emléktábla a Toszkán Farkasok-brigádot élteti

A reggel a kanapés sátorhely megörökítésével kezdődött, aztán sátorbontás, annak szárítása, majd kávézás jött. Öten Triesztbe készültünk várost nézni – egy kicsit lazítani. Banditól megkaptuk a feladatot, miszerint vizet feltétlenül hozzunk a nap végén, akár egy szökőkútból is. Vállaltuk volna, ám a teli kocsiba egy kanna sem fért volna el. Úgy döntöttünk, hogy ezt majd délután, együtt oldjuk meg.

Skodánkkal percek alatt visszaértünk a farkasokhoz – a kanyargós útról fantasztikus kilátás esett az Isonzó völgye felé. Közvetlenül az emlékműves útkereszteződés előtt észrevettünk egy nyomós kutat. Itt a megoldás! – kiáltottuk, és leparkoltunk kipróbálni. Vízvétel után alkalmasnak találtam a pillanatot, hogy gyorsan megnézzem közelebbről is az emlékművet – több emléktáblát, fotóztam le. Egy modern útjelző táblán viszont az ismerős Timavo szót olvastam le. Ez nem egy barlangi folyó neve Szlovéniában? – kattogtak a fogaskerekeim. – Vagy csak a névrokona? Ez gyorsan kiderült.

Ránk köszön a földalatti folyó

A „bűvös” Timavo szó nem csak az emlékmű szövegében szerepelt, de a közeli ipari park neve is ez volt. Átverekedtem magam a főúton, s a tenger felé lejtő köves utat látva feltűnt valami. Az egyik irányba régi határkövek sorát fedeztem fel a csalitosban, bal felé viszont „gyanúsan” lejtett a lezárt út. Mi lenne, ha itt tényleg megbújna egy karsztforrás? Lesétáltam, és a bokrok között lenézve megpillantottam azt a bizsergetően zöldeskék vízfelületet… A Timavót! Az is eszembe jutott, hogy ez biztosan egy másik Timavo, mivel a szlovéniai Skocjanból is indul egy. De az messze van.

A kis szlovéniai Skocjan légvonalban is 30 kilométerre van ide, de a Horvátországban eredő, 87 kilométer hosszú Reka-folyó itt bukkan a felszínre

A kis szlovéniai Skocjan légvonalban is 30 kilométerre van ide, de a Horvátországban eredő, 87 kilométer hosszú Reka-folyó itt bukkan a felszínre

De tévedtem. Igaz, hogy a kis szlovéniai Skocjan légvonalban is 30 kilométerre van ide, de a Horvátországban eredő, 87 kilométer hosszú Reka-folyó mégis itt bukkan a felszínre, több mint 40 kilométeres(!) földalatti útja után. A karsztba bújás helye Skocjan, ahol a Reka a világörökség részét képező Skocjani-barlangban egy 100 mély szakadék-töbörbe zúdul le. A barlang látogatói borzongva nézhetnek le a föld alatti Reka visszhangzó kanyonjába. Lent már Timavo a neve. A barlangi folyó még számos zuhatagon át hömpölyög tovább, majd egy szifontóban tűnik el. Kimutatták, hogy vize a tenger szintje alá is eljut – 82 méter mélyre.

 

Kultúrák, emberek találkozóhelye

A San Giovanni di Duino-nél három fő forrásban előbukkanó folyó titka régóta foglalkoztatta az embereket. Nem véletlen, hogy a különleges természeti jelenség egy sor építményt hívott életre. Az ősember is letelepedett a közelében, s a rómaiak útja is éppen a forrásnál vezetett el. (Még őslénytani lelőhelyként is számon tartják.) Strabon, római földrajztudós is feljegyezte a bővizű Timavo-forrást. Az első századokban is istentiszteleti hely volt, majd a 4. században keresztény kápolnát emeltek, amire később a San Giovanni (Szent János) in Tuba bazilika épült. Az évszázadok viszontagságai után ma egy gótikus templom áll a forrásnál.

Velence városa 1284-ben erődöt (Belforte) építtetett a Timavo torkolatával szemben egy mesterséges szigetre, amelyre az közeli Aquileia városával vívott harcokban volt szüksége. Így ellenőrizhette a folyótorkolat kikötőjét. A várat sikerrel alkalmazták, de a 15. század közepére elvesztette jelentőségét és hagyták, hogy a tenger elmossa – nyoma sincs. Az első világháborúnak ezzel szemben rengeteg emléke van. A közvetlen közelben futó- és lövészárkok, légvédelmi tüzérségi állás, kavernák találhatók. …és a „farkasos emlékmű”, amelynek rövid története méltó a hely „mozgalmas szelleméhez”.

 

Öt farkas és egy sas története

1917 májusában, a Tizedik isonzói csatában az olasz erők véres ellentámadást indítottak a Monarchia katonái ellen – az ott emelkedő Hermada-hegyen. Ez volt az ún. Timavo-csata. Az emléktábla a 77. gyalogezredet, a Toszkán farkasoknak elnevezett Toszkán brigádot élteti, kiknek egyik hős katonáját itt érte halálos lövés. Az 1938-ban felavatott szoborkompozíciót három bronz farkas és egy sas alkotta, amelyben a sas – természetesen – a Monarchiát jelképezte. Az emlékmű alkotója Vergilius egyik versszakát vésette a sziklába, amelyet az ókori költő 2000 éve írt e helyről, a szikla tövébe pedig a hős katona obeliszkje került. A hegy felőli oldalról a Harmadik Olasz Hadsereg oltára néz le.

A Timavo innen még két kilométert tesz meg az Adriáig

A Timavo innen még két kilométert tesz meg az Adriáig

A farkasok csak néhány évet „éltek” – magyar emlékművekhez hasonlóan, a második világháborúig. Vagy a németek rombolták le 1944-ben, vagy a jugoszláv partizánok 1945-ben, amikor 40 napot töltöttek itt. Az új, szerényebb emlékművet 1951-ben avatták föl – két bronz farkassal. (Ekkor az első világháborúban lerombolódott San Giovanni templomot is újjáépítették.) S mi történt 1964-ben? A szobrokat megpróbálták ellopni! A régi emléktábla fölé is új tábla került – mintha megsérült volna. A következő években ellenben fehér és vörös festékkel mázolták be a bronz alakokat. 1973-ban viszont ismét megpróbálták eltávolítani a szobrokat. Az egyik farkas sikerült lefűrészelniük a „tolvajoknak”, de a rendőrök nagy meglepetésére egy kertben elásva találták meg egy közeli településen. Nagyon úgy tűnik, hogy az elkövetők demonstrálni akartak olasz nemzeti jelképek ellen. Az egyik farkas lábain láthatók a hegesztés nyomai.

 

A hegy felőli oldalról a Harmadik Olasz Hadsereg oltára néz le

A hegy felőli oldalról a Harmadik Olasz Hadsereg oltára néz le

Titoék szerették volna…

Közben utánam jött néhány túratársam is, így én is tovább merészkedtem. A vízkitörést közvetlenül a forrás után egy zsilippel fogták vissza, de az azon átbukó víz egy kikövezett csatornában iramodott neki, és 30 méter után egy nagy zöldeskék tóba zubogott. A többi forrás is ide folyt. A karsztvíz láthatóan megörült a napsütésnek! Azt hittem, hogy a tó már tengeröböl, de a Timavo még két kilométert tesz meg az Adriáig.

Eldöntöttük, hogy visszafelé, délután jobban körülnézünk a többiekkel, amikor vizet veszünk. Tíz óra után jártunk – nagy forgalomban hajtottunk Trieszt felé, s az út hosszú kilométerein át láttuk a szabadon fürdőzőket. Utazás közben láttuk először – és utoljára is – a 68 méter magas Faro della Vittoriát, a Győzelem-világítótornyot, amely egyben szobortalapzat a győzelem istennőjével. Nem is csoda, hogy ezután kiment a fejünkből – akkora forgalomban!

Sétánkat a kopott vörös csillaggal ékített kikötői barakktól kezdtünk, ahol a kocsit letettük. A séta inkább a túrától eltérő jellege miatt volt kellemes. Trieszt és környéke a 14. századtól 1918-ig Habsburg Birodalom része volt, a város pedig a birodalom legfontosabb kikötője. Később itt állapították meg a 0 – Adriai – tengerszinti magasságot is. Az első világháborúban közel húzódott a front, s 1918-ben Olaszországhoz került. 1945-ben – a terület vegyes lakossága miatt – a várost is magának követelte Jugoszlávia, s az ide bevonuló jugoszláv partizánok néhány hét után csak nemzetközi nyomásra távoztak. A környék hovatartozása 1954-ig vitatott volt, végül az északi része az olaszokhoz került, a déli Jugoszláviához.

 

Üdítő kör Triesztben

Átsétáltunk a város „leglaposabb” részébe benyúló hangulatos Canal Grandén, s közben láthattuk Trieszt legnagyobb, a római Pantheonra emlékeztető római katolikus templomát, és a nagyméretű görög katolikus templom kupoláját. A következő téren álló hatalmas, 1877-ben épített, eklektikus stílusú Városháza hűen tükrözi korának gazdagságát és kiemelt szerepét. A keskeny, árnyékos sétálóutcák mégis sokkal barátságosabbak voltak. Sajnos nem ritka a balkáni országokból származó kéregető, akik elég kellemetlenek tudnak lenni. (Ha nem kapnak pénzt, még köpködni is képesek! Úgy, mint az a cigányasszony is, aki az asztalunkra köpött a pizzéria kiülőjén, miután elküldtük.)

Az Aquarium épületét 1913-ban avatták fel, mint Központi Halcsarnokot

Az Aquarium épületét 1913-ban avatták fel, mint Központi Halcsarnokot

I. Miksa főherceg bronzszobránál tértünk vissza a kikötőbe, ahol – számomra – a legtetszetősebb épülettel találkoztunk, az Aquariummal. Két móló között épült, és 1913-ban avatták fel, mint Központi Halcsarnokot. Három oldalról ömlik be a fény, s 1933-ban kapott új funkciójának is ez felel meg legjobban: tengeri akvárium, illetve kortárs és modern kiállítóhely. Az eklektikus épületben 46 akvárium mutatja be a tenger élővilágát a cápáktól a tengeri teknősökig. Impozáns tornya víztorony, amelynek vize eredetileg a halpiac halainak frissen tartását biztosította.

A kikötő helyett benéztünk Trieszt tengeri múzeumának családias hangulatú udvarára, ahol hatalmas horgonyok, hajómotor, acél hajóborda és egyéb nagy alkatrészek pihentek. Mielőtt beültünk volna abba a bizonyos pizzériába tettünk egy bizonytalan kísérletet a Fellegvár megkeresésére, de elvesztünk a meredek utcák, kanyargós útvesztőjében.

 

Hová lépek, barlang terem!

Idejében érkeztünk a már ismerős, magasparti parkolóba, ahol csatlakoztak hozzánk a fürdőzők, majd megálltunk vizet venni a Timavonál. Nagyon ragacsosnak éreztem magamat, így szerettem volna megmerülni a felbugyogó karszvízben, de túl sokan sétáltak a közelben. Bandiékat is lenyűgözte a karsztforrás, s a gótikus templomot körbejárva láthattuk a táblákon a rendkívül gazdag múlt nyomait. A templom körül most ásatások is folytak.

– Átjáróbarlang! – hallottuk később. Nem más volt az, mint egy egykori kis barlangból kialakított fedezéküreg – akár 100 katona befogadására!

– Átjáróbarlang! – hallottuk később. Nem más volt az, mint egy egykori kis barlangból kialakított fedezéküreg – akár 100 katona befogadására!

Visszakanyarogtunk tegnapi táborhelyünkig az 55-ös országúton, de most a túloldalra fordultunk le. Ez már sokkal nyugodtabb hely volt – az a két kerítéssel körbevett közmű-berendezés sem zavart minket.

– Gyerekek, ez nem igaz! Alig lépek be az erdőbe, azonnal barlangba botlok! – hitetlenkedett Bandi előlépve. – Egy nyugodt zugot kerestem, és majdnem beleléptem egy barlangaknába!

Kicsit kételkedtem, de valóban az volt! Úgy döntöttünk, hogy majd másnap megnézzük. A sátrakat csak alkonyat után kezdtük felállítani, de hogy ki mennyire rejtőzik el, az már erősen változó volt. A sátramat egy nagy cserszömörce bokor mögé állítottuk, aztán jött a közös vacsora, a zuhanyozás, a társasági élet…

 

Barlang-fedezék az ágyúzás elől

Eljött a kilencedik forró nap is. Kimondatlanul is „szabadnapot” adtunk magunknak. Bandiék egy kis facsoport közepén némi tisztogatással nappali hűsölőt alakítottak ki, s a délelőttöt itt töltöttük sörözve, a következő kagylólevesen dolgozva. Kora délután már elkélt a nógatás: hát nézzük már meg az új barlangunkat! A forróságra tekintettel lassan szedtük össze a felszerelést, de felvenni is csak akkor akartuk, ha igazán van hova lemenni. Így gumicsizmában, rövidnadrágban álltuk körül az aknát, és Marikát, aki haláltmegvető elszántsággal kezdett leereszkedni a 5-6 méteres mélységbe.

Amikor leért, visszajelzései szakadozottá váltak, csak néhány szóban tájékoztatott minket. Mindenesetre azt láttuk, hogy már mászik is kifelé. – Dögszag van lent, alig bírtam gyomorral! – nyögte, amikor felért. Mesterséges volt az üreg! Míg Marika mászott egy rozsdás vasdarab akadt a kezembe. Hengeres tárgy darabja, valószínűleg egy tüzérségi lövedéké. Akkor az akna is világháborús kaverna! Ott is hagytuk az ösvényt, és a rendkívül nehezen járható, köves-hepehupás erdőbe vetettük magunkat.

Nem ritkák a nagy méretű repeszek...

Nem ritkák a nagy méretű repeszek…

30 méterre egy sziklaletöréshez értünk. – Gyertek, egy barlang! – Bandiék előbb értek oda. – Átjáróbarlang! – hallottuk később. Nem más volt az, mint egy egykori kis barlangból kialakított fedezéküreg – akár 100 katona befogadására! A bejárat „A. Beran Kdt 1915-16” vésete minden kétséget eloszlatott. Valamikor itt egy ép fa sem lehetett a felszínen az ágyúzás miatt…

Visszakecmeregtünk az aknánkhoz, és másik oldalt is bejártuk. Szintén találtunk letörést és egy beomlott kavernát. Lám-lám! Bandi barlangot én pedig háborús nyomokat kerestem, és mindketten megtaláltuk a számításunkat! Emellett egykori, cikk-cakkban kőbe vájt, betemetődve is méter mély lövészárkokat láthattunk. Egyik-másik mintha betemetett lejáratban végződött volna…  Egy kicsit eltávolodva a többiektől, több, mint egy kilónyi repeszdarabot szedtem össze. Többnyire korábbi „kutatók” helyezték ki azokat egy-egy kőre olyan turistáknak, akiknek kevesebb idejük van.

A karsztbokorerdőből végül kikeveredtem egy köves erdészeti útra. A kövek közül innen is szedegethettünk vasszilánkokat…

 

 

Barlangászok vadon, fedezékben és kötélen… (6. rész)

Napsütés egy borús doberdói nap végén

 

Borult időre ébredtünk. Ezt a napot is Doberdo környékén terveztük eltölteni: öten az első világháború emlékeit akartuk megkeresni, Bandiék hárman pedig a Grotta Natale barlang környékét indultak felderíteni. A táborhelyet, természetesen „nyom nélkül” hagytuk el. Mi öten, alig tettünk meg néhány kilométert az 55-ös országúton, Jamianoban letértünk Doberdo del Lago felé.

 

Információt a trafikból!

Útban a településre a Doberdó-tavon túl kiszemeltem egy kis erdős-sziklás hegyvonulatot. Miután előző nap is fedezékekbe futottunk bele az úttalan erdőben, okkal számíthattunk látnivalóra egy peckes magaslaton. Doberdo del Lagoban megkerestük a templomot, de a település sem emléktáblával, sem emlékparkkal nem várt minket. Kénytelenek voltunk egy „informátort” keresni. Hirtelen befordultam a trafikba, és néhány olasz szóval megérttettem a trafikossal mit szeretnénk. A férfi – sikertelen olasz nyelvű próbálkozás után – egy térképvázlatot rajzolt nekünk a legfőbb emlékhelyekről: a nagy temetőről, a monarchiás temetőről, és a magyar kápolnáról. Bingo!

A ház mögött kavernákat mélyítettek a sziklába az első világháború elején

A ház mögött kavernákat mélyítettek a sziklába az első világháború elején

Úgy gondoltuk, hogy már „meg is nyertük a háborút”, pedig dehogy. Bevezetőnek mégis a sziklás hegyet javasoltam. Tíz perc múlva meg is álltunk a közelében, ahol egy jelzett ösvény vezetett fölfelé. Könnyedén felértünk első látnivalónkhoz, a Cadorna házhoz. A házat eredetileg 1914-ben az olasz hadsereg építette a sziklák tetejére, amely a hegybe mélyített kavernákkal együtt kiemelt megfigyelőpont volt. A ház részben megsemmisült a háborúban, ám az itt sziklát mászó goriziaiak később újjáépítették. A keskeny terasz fakorlátjára támaszkodva madártávlatból szemléltük meg a tavat, amely egyébként karszt tó. Medencéje természetes módon tömődött el agyagos üledékkel, és vízszintje a tenger szintje alatt fekszik.

 

Kulcsosház a sziklák alatt…

Az épület zárva volt, így követtük az ösvényt – egy kicsit feljebb. Itt ásított ránk a kaverna, amelybe mindenképpen be kell merészkedni, mert csak ezen át közelíthetők meg a sziklákon elszórt megfigyelőpontok. Lámpa nélkül sajnos már jó pár métert bukdácsolhatunk a sötétben. Nem lehet nagy a turistaforgalom, mivel nekem sikerült egy denevért is felriasztanom. A valaha ágyútűznek kitett állás izgalmas kirándulóhellyé szelídült karsztos sziklákkal, buja növényzettel.

A 72-es ösvény tovább vezetett fölfelé, a Castellazzora. Olyan meredek kőlépcsőn vezetett az út, hogy jó szolgálatot tett a mellette kirögzített acélsodrony! A lépcsők után bebokrosodott szikla-lövészárkokat vettünk észre, majd nemsokára a lapos hegytetőre értünk, ahol ismét magyarázó-tábla fogadott bennünket. Egy történelmi fotón egy fátlan, sivár hegytetőt is láthattunk, amelyen mély barázdaként futott végig egy kőbe vésett lövészárok… Érdeklődésünket azonban egy 3 méter magas, 2-3 méter vastagságú kőből emelt falmaradvány keltette fel, amelyet az út elmetszett. Arra gondoltunk, hogy az első világháború katonái hordták össze emberfeletti munkával, de nem ők voltak. A hatalmas kősáncot, melynek több száz méteres szakaszaival később is találkoztunk, a vaskor végének-bronzkor elejének juhtenyésztő népei emelték telepük védelmére.

A hatalmas kősáncot a vaskor végének-bronzkor elejének juhtenyésztő népei emelték telepük védelmére

A hatalmas kősáncot a vaskor végének-bronzkor elejének juhtenyésztő népei emelték telepük védelmére

Míg tettünk egy kisebb kört a hegytetőn, a világháború kőbe vágott sziklafedezékeiből is találtunk néhányat.

 

Százezer

Lesétáltunk a hegyről, és visszatértünk Doberdo del Lagoba. Térképvázlatunkat tanulmányozva ekkor láthattuk, hogy nem minden egyértelmű… Találomra nyugat felé indultunk el autónkkal, miközben lefelé ereszkedtünk az Isonzó síkságára. Épp visszafordultunk volna, amikor szembejött a Ronchi dei Legionari településtábla, ami szerepelt a rajzon! Elértük a főutat, és negyedóra múlva megérkeztünk a már korábban táblával is jelölt óriási redipugliai katonai temetőhöz, Európa legnagyobb katonai emlékművéhez. Hozzá kell tennem, hogy ez az olasz temető.

Erről a temetőről – esetleg – már olvashattak, mégis röviden bemutatom. A környék az 1915 májusa és 1917 augusztusa között zajlott, hatalmas véráldozatot követelő isonzói (vagy doberdóinak nevezett) csaták helyszíneinek egyike. A háború alatt kialakított temetőt 1938-ban rendezték 22 hatalmas lépcső formába, s helyezték el bennük 100 187 olasz katona urnáját. Külön borzalmas, hogy ebből 60 330 ismeretlen hős…

Már a parkolóban is számos ismeretterjesztő tábla fogadja a látogatókat. Felmérve helyzetünket, mégsem a nagy temetőbe indultunk, hanem maradtunk a főút ezen oldalán, és a látványos emlékparkba léptünk be előbb. A bejáratnál néhány helyben talált mészkődarabból készített sírkövet is kiállítottak. Ahol még fa sem volt…

 

Jelen a „nagy lépcsőkön”

A domb szintén temető volt, s a szemben kialakított nagy temető átépítése után alakították át emlékparkká. Hatalmas ágyúk, aknavetők, óriási, pusztító erejű ágyúlövedékek kísérik-dekorálják a sétaösvényeket, a park fő sétányát pedig a különböző harcászati alakulatok szimbólikus szoborkompozíciói kísérik – mint egy-egy stáció -, amelyeket epigrammák egészítenek ki. A domb tetején egy korinthoszi oszlop áll.

A domb szintén temető volt, s a szemben kialakított nagy temető átépítése után alakították át emlékparkká

A domb szintén temető volt, s a szemben kialakított nagy temető átépítése után alakították át emlékparkká

Átkeltünk a főúton – valamint az Isonzó-csatorna és a vasút felett -, és beléptünk a nagy temetőbe. Itt a fedett lövészárok-háború színterét alakították ki, amit be is jártunk. Aztán elindultunk a több száz betonba faragott „Presente” (Jelen!) felirattal szembe, amelyet két oldalt sötét ciprusfenyők kísértek. Elől a vezér, a 3. hadtest parancsnokának síremléke áll – most is a sereg élén. Sétánk közben 39 587 hősi halott neve mellett ötszáz lépcsőt tettünk meg fölfelé. Fent a kápolna mögé kerültünk és újabb ágyúk mellett lépdeltünk fel a dombortérképpel kiegészített kilátóhoz. Innen már rég nincs jó kilátás.

 

A Vipava és a hirtelen vihar

Már a magyar kápolna (amelyet én is a Magyar Turistából ismertem) megkeresésén gondolkodtunk, amikor eszünkbe jutott az osztrák-magyar temető. A Fogliano di Redipuglia-i temető sárga kerítése a főút mellett állt, s a százéves évforduló miatt friss táblák hívták fel rá a figyelmet – magyarul is. Az öreg ciprusok őrizte temető 14 550 „osztrák-magyar” hősnek állít emléket: „Az életben és a halálban egyesültek.” – olvasható a német felirat a kapun.

A Vipava és Castel Rubbia kastélya - viharfelhővel

A Vipava és Castel Rubbia kastélya – viharfelhővel

A katonás rendben sorakozó egyszerű sírköveken friss fémtáblácskákon fele arányban olvashattunk magyar neveket – sajnos ékezet nélkül. A másik felén osztoztak a német vagy más monarchiabéli nemzetiségűek. A temető valóban jelképes, hiszen a sírkövek száma – szemlátomást – az ezret sem érheti el. Legbelül a többnyelvű emléktáblánál mi is több friss nemzetiszínű szalagot és koszorút találtunk.

Az autóban ismét térképvázlatunkat kezdtük tanulmányozni. Sagradonál találkoztunk az Isonzóval, de a doberdói oldalon maradtunk. Itt láthattuk az Isonzó duzzasztóművét, majd néhány településsel arrébb a Monte San Michele neve jelent meg táblákon. A Doberdó környéki dombok kulcsfontosságú magaslatának nevéhez is tízezrek kiömlő vére kapcsolódik…

Viszont egyszer csak egy ókori mintára épült viaduktot pillantottunk meg egy kisebb folyó felett, a domboldalban pedig egy négysaroktornyos várkastélyt. A többieket sem kellett erővel rávenni egy kis „pihenőre”, s a kocsit letéve visszasiettünk a vízpartra a közúti hídhoz. A lomha Vipava feletti viadukton éppen áthúzott egy személyvonat. Ezután viszont a másik irányba nyílt érdekes kilátás: a hegyek felől vészjósló, lilásszürke viharfelhő gomolygott felénk… és 4-5 perc múlva meg is érkezett – futva értük el autónkat. A kastély egyébként nem volt megtekinthető.

 

Magyar volt idegenben – mégis meghagyták…

Hosszú volt a kényszerszünet, így a vihar elvonulását kávéval ünnepeltük meg. Ismét keresni kezdtük azt a bizonyos Trieszt-Gorizia utat, amit aztán az ismerős 55-ös országútban találtunk meg. Egy út melletti családi háznál is megálltunk érdeklődni, de senki sem bújt elő a kiabálásunkra. Kezdtük elveszíteni a reményt, de végül István barátunk gyalogosan derítette fel a megfelelő mellékutat.

Az egykor szépen megtervezett és felépített épületet 1918 őszén azonban már nem tudták felszentelni, mert a háború véget ért...

Az egykor szépen megtervezett és felépített épületet 1918 őszén azonban már nem tudták felszentelni, mert a háború véget ért…

Az aprócska Devetachi – ahol már tábla jelezte a kápolnát -, olyan üdítő látvány volt, hogy azt a néhány száz métert gyalog tettük meg Visintinibe. A nyers kő falazatú falak, házacskák, a dús növényzet, a felfuttatott szőlő és a virágok a nap legcsendesebb perceihez adtak hátteret. És egyszerre ott állt egy porta végében a kápolna. Ma is látszik, hogy egy házhelyből kanyarintottak neki helyet, ahogy azt 1918 elején IV. Károly a telek tulajdonosától „elkérte”. Az egykor szépen megtervezett és felépített épületet 1918 őszén azonban már nem tudták felszentelni, mert a háború véget ért. A helyiek azonban nem hordták szét köveit – raktárként használták. A magyar turisták viszont felkeresték, de a kápolna felújítására is 2008-ig kellett várni. Ekkor rendezték be először. Felszentelése 2009. május 29-én történt.

Meghatottan vettük szemügyre a kápolna minden díszét, üvegablakait, emléktábláit és a kapurács sok koszorúját: ritka az a határon túli magyar emlék, amely ilyen jól karban van tartva, s még magyarnak is megmaradt… A kápolna kis teraszán egy régi kőkeretes kút is látható, no meg egy eltömődött barlangszáj. A kápolna az utca túloldalán elterülő rétre néz. Temető volt, amelyet 1915-1916 között alakították ki, és köves földjébe a Monarchia 17. közös hadosztályának halottai kerültek. Amikor a két háború között felszámolták, a csontok Foglianoba kerültek. Lassan visszasétáltunk Devetachiba, amelynek szélső házánál újabb ismertető tábla hívogatott a közeli hegy háborús objektumai felé…

 

Finoman lebuktunk

Eső nyomait látva érkeztünk vissza táborhelyünkre. Társaink azzal fogadtak, hogy olyan vicces sztorijuk van, hogy azt azonnal el kell mondaniuk… A történet lényege az volt, hogy az eső során lehűlő levegő miatt kezeslábast vettek magukra, és egy táborhelyhez tévedt autóst a furcsa öltözékben ugrálva elijesztették, mivel őket látva elhajtott. Ezután terepbejárásukról is beszámoltak. Állításuk szerint, alig tettek néhány lépést a bozótban, máris beszakadásokkal, barlangszájakkal találkoztak, a Grotta Natale környéke pedig még „csábítóbb”.

A nap a végéhez közeledett, s miközben vacsorához készültünk, begurult közénk a helyi őrjárat autója… Olaszul beszélő útitársnőnk azt mondta az őröknek, hogy csak most álltunk meg pihenni, mire ők mosolyogva elmentek. Tudtuk, hogy vissza fognak jönni, s talán épp az „elijesztett” autós hívta ki őket… Szürkületkor indultunk el új, kiszemelt táborhelyünkre, Doberdo del Lago túloldalára. És mit tesz Isten? Ismét egy „kanapés” helyre akadtunk – az olaszok ide is juttattak egyet megunt berendezési tárgyaikból…

Harsáczki György

Kiolvadnak a Monarchia katonái az olasz Alpokban

A globális felmelegedés miatt visszahúzódó jégmezők elénk tárják az első világháború rideg valóságát. Kiolvadnak a magashegyi háború közel száz éve eltűnt áldozatai.

„Osztrák katona lő az Alpokban” - Imperial War Museum, © IWM

„Osztrák katona lő az Alpokban” – Imperial War Museum, © IWM

 

Az idén lesz száz éve, hogy kitört az első világháború, amely során 1914-18 között körülbelül 15 millió ember halt meg. Az Osztrák-Magyar Monarchia és az Olaszország közötti, sok magyar áldozatot is szedő elkeseredett harcok az Isonzó völgye, a Júliai-Alpok és a Dolomitok térségében zajlottak, és a háborús helyszínek ma is közel esnek a határokhoz. Két egykor monarchiás – ma olasz – tartomány, Trentino és Dél-Tirol területén 2000, sőt, néha 3000 méter felett folyt a küzdelem. Az utóbbi évtizedek egyik érdekes fejleménye, hogy a globális felmelegedés miatt visszahúzódó jégből kiolvadnak a közel száz éve a hegyekben elesett – és a jégben konzerválódott – katonák. Ez idő alatt több mint 80 katona sok esetben mumifikálódott holtteste került napvilágra az olasz Alpokban. Az itteni lövészárkokat több helyen a jégbe vájták, és az elesett katonák teste ezekben, vagy a csatamezőn lévő gleccserhasadékokban fagyott meg. A katonákat, fegyvereiket és személyes tárgyaikat sokszor nagyon jó állapotban találják meg – jelvényeik, egyenruhájuk alapján be lehet őket azonosítani.

2004-ben három megfagyott tetemre bukkantak 3600 méteren, a legmagasabb helyen, ahol harcok zajlottak. A Monarchia katonái fejjel lefelé „mint a denevérek” lógtak egy jégfalban a San Matteo 3700 méteres csúcsának közelében. Fegyvertelenek voltak, kötszerrel a zsebükben, valószínűleg az utolsó összecsapás sebesültjeit szállíthatták le 1918. szeptember 3-án. Tavaly pedig egy 17 és egy 18 éves osztrák katona holttestét fedezték fel, golyó ütötte sérülésekkel a koponyájukon.

Három katona a Monarchia itt harcoló alakulataiból. Valószínűleg sebesültszállító katonák voltak. Forrás: AFP/Maurizio Vicenzi

Három katona a Monarchia itt harcoló alakulataiból. Valószínűleg sebesültszállító katonák voltak. (Forrás: AFP/Maurizio Vicenzi)

Az egyiknek egy kanalat is találtak a kamáslijában, ami bevett szokás volt olyan katonák között, akik lövészárokról lövészárokra haladtak és a kihelyezett közös ételből ettek. A dolomitokbeli Trentino-Alto Adige régiójában, a Presena-gleccserben talált két holttest az osztrák-magyar hadsereg tüzérségéhez tartozó katonáé, akik egy heves olasz támadásban eshettek el 1918 májusában. Harcostársaik az embertelen körülmények miatt egy gleccserhasadékba tüntették el őket. Egy cég alkalmazottai 3200 méteres magasságban éppen azon dolgoztak, hogy egy óriás ponyvával lefedjék a gleccsert, hogy az ne olvadjon tovább, amikor megtalálták a félig mumifikálódott holttesteket. Miután a hegyi vezetők és a katonai történészek összeszedték a maradványokat, azokat helikopterrel Vicenza városának kórházába szállíttatták, ahol sor került a laboratóriumi elemzésekre, és a lehetséges azonosításra. Bár a DNS-alapú azonosítás lehetséges lenne, nincs kikkel – családtagjaikkal – összevetni azokat. Mindössze egy olasz katonát sikerült név szerint azonosítani. A méltó temetésre 2013 szeptemberében, 500 ember részvétele mellett került sor Peioban, amelyen az olasz és az osztrák himnusz után Beethoven Örömódáját játszották.

 

Katonai temetés 2012-ben Peioban. A két katona egykor a Presenai csatában esett el 1918 májusában. (Fotó: Laura Spinney)

Katonai temetés 2012-ben Peioban. A két katona egykor a Presenai csatában esett el 1918 májusában. (Fotó: Laura Spinney)

Az olaszországi Peio a háború előtt a Monarchia legmagasabban fekvő települése volt, s egyben fontos helyszíne az itt zajló „Fehér háborúnak”. A 2-3000 méteres magasságban zajló csaták igen kimerítőek voltak, és újfajta technikákat igényeltek mindkét fél részéről. Az olasz volt a támadó fél, az osztrák-magyar erők – miután létszámban kevesebben is voltak – megelégedtek pozíciójuk tartásával. A hegyek között, a hegygerinceken folyó harcok gyorsan állóháborúvá alakultak át, mivel az egyik fél sem bírt a másikkal – hisz maga a közlekedés is igen nehéz volt, nemhogy hadifelszerelés felcipelése. Évekig folyt az öldöklő küzdelem néhány – stratégiailag elenyésző – méterért. Ez oda vezetett, hogy „kitalálták” a szintén semmin sem változtató hegyrobbantásokat. Hosszú hetek, hónapok alatt kavernákat – amolyan „szűk bányavágatokat” – vágtak egyes hegyormok, sziklafalak alá, több tonnányi puskaport halmoztak fel bennük, majd a megfelelő pillanatokban az ellenfélre robbantották. Csak a halottak száma nőtt, és omlottak a sziklák… A Peio feletti San Matteo is 6 méterrel lett alacsonyabb a heves ágyúzás következtében. – A legritkábban gyalogsági rohamra kerülhetett sor a terepviszonyok miatt. A legtöbb katonával tüzérségi tűz végzett, de sokak egyszerűen megfagytak vagy lavina ragadta el őket – mondta a Franco Nicolis, a trentoi Régészeti Örökségvédelmi Iroda igazgatója.

A 2004-ben megtalált sebesültszállító katonák kiemelése a jégfalból. (Forrás: AFP/Maurizio Vicenzi)

A 2004-ben megtalált sebesültszállító katonák kiemelése a jégfalból. (Forrás: AFP/Maurizio Vicenzi)

Az olaszok speciális hegyi csapatokat – a tollas sapkájukról híres Alpiniket – küldtek a magashegységi frontra, míg az osztrákok a „Kaiserschützereket” vetették be. Őket tüzérség támogatta, s a hadmérnökök minimális infrastruktúrát teremtettek a vad környezetben. Lövészárkokat, kavernákat véstek a sziklákba, kötélpályákat építettek az emberek, az élelem, és a hadianyag szállítására – a völgyből a csúcsokra, vagy – néha – csúcsról egy másikra. A térségben a hőmérséklet gyakran zuhant -30 °C alá: sok katona nem is a csatákban, hanem a hideg és a lavinák miatt halt meg. A Fehér háború további furcsasága volt, hogy „hegyivadászoknak” főleg helyieket toboroztak, így a szembenálló felek gyakran közelről ismerték egymást, sőt rokonságban álltak. A Peio-i civil lakosság „testközelből” ismerhette meg a háborút, mivel ellentétben más környékbeli településekkel, ezt a települést nem evakuáltatta a császár. Egyfelől szimbolikus okból, mint a legmagasabban fekvő település a birodalomban, másfelől szükség volt az itt élők munkájára, ismereteire. A lakosok teherhordókként, élelmiszer beszállítókként dolgoztak és eltemették a halott katonákat. A gleccserből kiolvadó holttestek jelensége különösen érdekes a helyiek számára, mivel Peio mai lakosai nagyapáikat, dédapáikat is kereshetik a napvilágra kerülő testek között.

 

A jégből kiszabadított, fából összetákolt felvonókalyiba bejárata. Száz évig senki nem tudott róla... (Fotó: Franci Nicolis)

A jégből kiszabadított, fából összetákolt felvonókalyiba bejárata. Száz évig senki nem tudott róla… (Fotó: Franco Nicolis)

Maurizio Vicenzi hegyi vezető – és Peio kis háborús gyűjteményének igazgatója – 2005-ben alaposabban körülnézett egy Punta Linke nevű helyen, ahol egy jégbe vágott barlangra akadt, a felszínen pedig százéves tárgyakat talált szétszórva: acél sisakot, szalma- ún. botos csizmát, lőszeres dobozokat. Kiderült, hogy egy bunker alatt volt, amit aztán a peio-i kutatókkal átkutatott. Az ember magasságú járatot jég töltötte ki, amit óriási munkával távolítottak el. Két nyárral később egy fából összetákolt felvonókalyibát is kiszabadítottak a jégből, és kiderült, hogy a bunkert tulajdonképpen a mögé, egy drótkötélpálya állomása mögé vésték a jégbe, és a sziklába. Ilyen egyszerű felvonók segítségével látták el a magasban harcolókat. Az állomást a Punta Linke csúccsal szemben építették meg. Az ide felérkező, utánpótlással megrakott faládákat átpréselték a 30 méteres bunker-alagúton, hogy onnan már a végcéljához indítsák tovább: egy rémületes 1200 méteres suhanással a semmi felett, a felfüggesztés nélküli kábelpályán a Punka Linke csúcsára.

Falra tűzött dokumentumok a Punta Linke drótkötélpálya-állomás mögötti bunkerben. (Fotó: Laura Spinney)

Falra tűzött dokumentumok a Punta Linke drótkötélpálya-állomás mögötti bunkerben. (Fotó: Laura Spinney)

A felvonót egy Münchenben készült Sendling motor működtette, amit távozáskor leszereltek, ám most ismét visszaállítottak. Az archeológusok a bunker falán hagyták az egykor odatűzött, kézzel írt motor kezelési útmutatót, egy újságból kitépett oldalt, amely élelemért sorban álló bécsieket ábrázol, és egy levelezőlapot, amelyet a műszaki alakulat sebészének címzett felesége Csehországból. Előkerült a Punta Cadinin – kb. 3400 méteren – egy postázásra váró, Máriának címzett, soha el nem küldött szerelmes levél is, és a lövészárkokban hemzsegő tetvekhez írt vers egy osztrák katona naplójából. Az erre megforduló orosz turisták nem is gondolnák, hogy előttük már jártak itt honfitársaik. Egy cirill betűs újságtöredék annak bizonyítéka, hogy a keleti frontról is vezényeltek ide orosz hadifoglyokat öszvérmálházásra, és botos csizma fonására, amelyet a várakozó osztrák katonák a csizmájukra húztak, hogy ne fagyjon meg a lábuk…

2000 méter felett, a sziklák között rengeteg deszka- és gerendatörmelék található. Valószínűleg az ilyen kalyibák maradékai... (Forrás: internet)

2000 méter felett, a sziklák között rengeteg deszka- és gerendatörmelék található. Valószínűleg az ilyen háborús kalyibák maradékai… (Forrás: internet)

Peio háborús múzeuma kiegészíti a képet. A vitrinekben tábori sebészeszközök, lövedékek, rózsafűzér és számtalan „lövészárok-művészeti” tárgy látható. Ez utóbbiakat a katonák fabrikálták a fent rendelkezésre álló anyagokból (porcelán csövek, töltényhüvely, kagylóhéj) a várakozások ideje alatt. A háború utáni ínséges időkben a lakosok végigjárták a helyszíneket, és összegyűjtötték az ott talált eladható, vagy hasznosítható tárgyakat. Amit akkor eltettek, azt sokan adományozták a tíz éve nyílt múzeumnak.

 

Várhatóan még számos holttest olvad ki a jégből, de egyvalaki még sem tűnik elő:  Arnaldo Berni, a 24 éves olasz kapitány, aki 1918. augusztus 13-án vezette rohamra az olaszokat a San Matteora, Az ő története is azt tükrözi, hogy az irgalmatlan küzdelmek milyen csekély értelmet kaptak. (Ő egy cenzúrán átsiklott levelében panaszkodott az újságírókra, akik néhány zavaros sort szántak az óriási küzdelmeknek, mivel el sem tudták képzelni, mi folyik fent, mivel fel sem tudtak oda kapaszkodni…) A kapitány három héttel később egy gleccserhasadékba zuhant, akkor, amikor az osztrákok megindultak visszafoglalni a csúcsot. Két hónappal később az olaszok megtörték az osztrák-magyar haderőt, és véget ért a háború… Sokan keresték Berni kapitány holttestét, de hiába. 2009-ben is lemásztak abba a hasadékba, ahová Berni lezuhanhatott, de nem találták.

...először egy szöges bakancs tűnt elő a hóból... (Fotó: Franco Nicolis)

…először egy szöges bakancs tűnt elő a hóból… (Fotó: Franco Nicolis)

A háború emlékeinek kutatói 2013 nyarán – közvetlenül az első hó előtt – fejezték be a bunker körüli munkálatokat, így az idén nyáron egy eredeti „háborús múzeum” várja az elszántabb turistákat. Franco Nicolis úgy fogalmazott: „itt lehet érezni a háború szelét…”

 

A felmelegedés miatt nemcsak holttestek, de visszamaradt, százéves robbanóanyagok is előkerülnek a jég fogságából. A legutóbb előkerült robbanószereket egy gleccserbe vájt raktárban tárolták a Dolomitokban, s egy rutinellenőrzés során vették észre a hegyi mentők.

„A legrosszabb forgatókönyv szerint az évszázad végére az Alpok gleccsereinek területe a tizedére olvad” – figyelmeztet Michael Zemp, a World Glacier Monitoring Service kutatója. Egy biztos: a jég olvadása miatt egyre több tárgy és holttest kerülhet elő Hemingway szavainak bizonyságául, aki az itt zajló harcokat óriási tömeggyilkosságnak és kaotikus mészárszéknek nevezte. S egy utolsó gondolat hőseink tiszteletére, akik ilyen meghökkentő körülmények között tértek vissza közénk: egy osztrák-magyar katona sírfelirata Peio városa fölött: „Megismertem a háborút, és jobban megtanultam szeretni, mint ölni. Azért jöttem, hogy köszöntsem a barátaimat, hogy imádkozzam értük, és az ellenségeimért is, hogy elmondjam a gyerekemnek, hogy ezt sose felejtse el.” – olvasható a sírfeliraton.

 (A cikket a sciencecaffe.com, a telegraph.co.uk és az origo.hu nyomán írta Harsáczki György)

A Punta Linkén kiszabadított felvonókalyiba belseje 2014 nyarán. (Fotó magától Maurizio Vicenzitől, a peio-i gyűjtemény igazgatójától)

A Punta Linkén kiszabadított felvonókalyiba belseje 2014 nyarán. (Fotó magától Maurizio Vicenzitől, a peio-i gyűjtemény igazgatójától)

A felvonót egykor működtető Sendling motor 2014 nyarán. (Fotó magától Maurizio Vicenzitől, Peio háborús gyűjteményének igazgatójától)

A felvonót egykor működtető Sendling motor 2014 nyarán. (Fotó magától Maurizio Vicenzitől, Peio háborús gyűjteményének igazgatójától)

A Délszláv háború nyomai Bosznia Hercegovinában

Szarajevó

Bosznia Hercegovinai utunk során buszunkkal Mohácsnál léptük át a horvát határt, majd néhány órával később a Száván – mint határfolyón – gurultunk be az országba. Gyönyörű, igazi „vénasszonyok nyara” szeptemberi időt fogtunk ki, nagy élmény volt átutazni a Bosna-folyó völgyén a bosnyák hegyvidéken, egészen Szarajevóig. Nem sokkal a határátlépést követően megpillantottuk a jellegzetes hófehér, oszlopszerű síremlékekből álló muzulmán temetőket, amilyeneket mi, magyarok itt láthattunk először, és amilyeneket túl sokat láttunk a következő napokban…

22 éve kezdődött el és 17 éve ért véget a Délszláv háború. Nekünk, a nagy világégés után születetteknek, akik nem tapasztaltuk meg borzalmait, tragikusan „érdekesek” e háború nyomai, jelei. Miután 1992. március 3-án Bosznia Hercegovina kikiáltotta függetlenségét, a szerb irányítású Jugoszláv Néphadsereg és a boszniai szerb milicisták áprilisban már meg is indultak Bosznia és Szarajevó ellen. Ez utóbbit április 5-re körül is zárták. Szarajevó 1992-1995 közötti ostroma  – bármilyen hihetetlen – tovább tartott, mint a második világháborúban Leningrádé (ma Szentpétervár): közel 44 hónapig. A világhálón kutakodva sok akkori beszámoló, fotó és emlékezés hozza bizarr közelségbe az ország-országrész és fővárosa tragédiáját.

Mindenképpen meg akarom említeni, hogy Bosznia-Hercegovina mind természeti látnivalókban, mind történelmi, épített – az ókortól a Monarchia idejéig – emlékekben gazdag, lakói barátságosak, törekvőek, és a rombolások nyomait nagyrészt már sikeresen eltüntették.

Konjic városa stratégiailag fontos helyen fekszik – az összekötő útvonalon a dél-boszniai, hercegovinai területek felé, de jugoszláv laktanya és lőszergyár is fontossá tette. Éppen ezért – bár szerbek kisebbségben éltek itt – komoly harcok alakultak ki. A szerb erők 1992 májusában kezdték a környék ágyúzását, miközben rengeteg bosnyák menekült a Neretva parti városba. Az 1995-ös Daytoni békéig – három éven át – hullottak a gránátok, dörögtek a fegyverek.

Konjicból Mostar felé indultunk dél felé a Neretva völgyében. Először a Jablanica-víztároló mellett, hajtottunk el, majd a folyó völgye összeszűkült, s az országút Békás-szorost idéző fehér mészkőfalak közé vezetett. A meredek szirtek alatt kanyargó Neretvát három vízlépcső duzzasztja szinte összefüggő tórendszerré. A kb. 25 kilométer hosszú völgyszoros nem sokkal Mostar felett szélesedett ki, s akkor láthattuk, hogy a hegyekről egészen eltűnt az erdő, s a táj szinte bibliaivá változott. A városhoz közeledve egyre több romba dőlt házat, középületet láttunk.

Bosznia ma két fő részre oszlik: Szerb Köztársaság (északi és keleti rész) és a bosnyák-horvát föderáció (középső és déli rész). Becslések szerint a korábban csaknem négy és félmilliós lakosságból a háború után – 1995-re – alig több mint három és félmillióan maradtak, és sokan máig eltűntnek számítanak. Az etnikai arányok napjainkban: mintegy 45 százalék bosnyák, 33 százalék szerb, 18 százalék horvát.

Harsáczki György