Sóhaj – vakolat – sóhaj

A Budavári Palota Krisztinavárosi szárnyának születése és haldoklása (1-2. rész)

 

Már csak emlék, mikor még közmunkás voltam az Országos Széchényi Könyvtárban, a Budavári Palotában… Nem ezzel szoktam dicsekedni elsőként „pályafutásom” állomásai közül, bár – kétségkívül – ez volt a legelőkelőbb hely.

 

Győzelmi ének egy romhalmaz felett…

A Budavári Palota. Nincs még egy ilyen mostoha sorsú, megcsúfolt királyi lakhely Európában, mint az, melynek korábbi falai között Mátyás király forgatta a kódexeket, és kertjében lantzenét hallgatott, és amely ma díszeitől megfosztva a Várhegyről a Dunára néz. Sajnos a híres reneszánsz királyi lakot romhalmazként vettük vissza a törököktől, s az azokra emelt barokk, késő- és neobarokk épületekben nem lakott már király – függő helyzetünk miatt. A Mátyás korabeli épületrészek nagy hányadát az 1714-es építkezések során semmisítették meg. A tervezők úgy alakítottak ki nagyobb területet a fennsíkon, ahogy a lentebbi lerombolódott várfalak koronaszintjéig feltöltötték a maradványok felszín alatti részeit és a köztük lévő szűk udvarokat. Az új palota már a várparancsnokságnak és törzskarának épült. Elsőként a helytartó, majd a Sankt Pölten-i angolkisasszonyok, aztán a nagyszombati egyetem vették birtokukba, később a Főhadparancsnokság került ide, és itt őrizték a Szent Koronát. A 18. század végétől a nádori család lakta – a császár, majd császári-királyi fenség épp csak megfordult itt. (Mária Terézia egyetlen egy alkalommal lakott a palotában.)

 

Az Ybl-Hauszmann-féle kibővítés

A Kiegyezést követően megfogalmazódott az igény a palota egészének kibővítésére, s az építkezések 1890-ben vették kezdetüket. Ezzel Ybl Miklóst bízták meg (előző megbízatása a Várkert Bazár volt), ám halálával, 1891-ben Hauszmann Alajos vette át a stafétabotot. Az építkezés oroszlánrészét a Krisztinaváros (nyugat) felé néző új épülettömb – a mai F épület – felhúzása tette ki, amelyben (még) az országos könyvtár működik. Én ezzel a palotarésszel foglalkozom most. Egy új palota nem fért volna el az elkeskenyedő Várhegyen, így Ybl egy látványos, rendkívül masszív, egy egész bástyányi tömegű alépítményt tervezett alá. Ahogy az épület magasodott, egyre fentebbi teraszra települt, egyre nagyobb tömeget képviselt. Összesen hét „várnyi” emelettel emelkedik Krisztinaváros fölé. (Ezért volt ésszerű – később – felvonót építeni bele.) Az alsó három szint raktáraknak, konyhának, kazánháznak adott helyet, a negyedik a konyhát, fűtést és más feladatokat ellátó személyzet lakásainak, a következő kettő magán (királyi, hercegi) lakosztályoknak, fogadótermeknek, a hetediken pedig a hálószobák, termek rendbentartásáért felelős személyzet szállása és a koronázási jelvények páncélterme volt. Az krisztinavárosi szárny inkább lakhely volt, mint reprezentatív palota, termei kisebbek voltak – ezek közül a Szent István-termet és Hunyadi-termet lehet megemlíteni.

Ezzel párhuzamosan tégla támfalat alakítottak ki a vár nyugati oldalán, amely helyet adott az ekkor épített Palota útnak is. Az új palota fent egy félig nyitott udvart zárt be, amely ma is az Oroszlános udvar nevet viseli a bejáratánál álló oroszlánok után. A kupolás lovarda épületét is átépítették az első teraszon – az előtt állt eredetileg Vastagh György szobrász Csikós szobra 1901-ből –, az Oroszlános udvar elé pedig az őrség számára és istállónak egy-egy historizáló épületet emeltek. Az 1904-re befejeződött bővítés során az észak-déli fekvésű palotasorhoz is új oldalszárnyakat toldottak.

 

Az új rendszer bontókalapácsa

Az első világháború után IV. Károly lakott benne 1918 októberéig, majd Trianon után – 1921-től – Horthy Miklós kormányzó lakhelye volt 1944. október 16.-ig, amikor a németek elhurcolták. A Budavári palota Budapest 1944 Karácsonyától 1945. február 11.-ig tartó ostromában a harcok központjában állt: ott volt a magyar és német csapatok főhadiszállása. A Vörös hadsereg tüzérsége teljesen rommá lőtte-bombázta az épületegyüttest, amely az ostrom befejeztével is napokig égett, s a legnagyobb károk akkor keletkeztek. A pusztulás az 1686-oshoz volt mérhető…

A megváltozott politikai viszonyoknak „megfelelően” évekig halogatták az épület és az épületbelső megmenthető részeinek védelmét, bár a Budavári palota el is vesztette eredeti funkcióját. A Rákosi Mátyás vezette kommunista államhatalom párt- és állami központi negyedet kívánt létrehozni a Palota helyén. „Természetesen” először felmerült az épületegyüttes teljes- vagy részleges bontása is… Sajnos ideológiai okok és pénzhiány vezettek a Budavári palota megmaradt díszeinek, értékeinek megsemmisüléséhez. A palota összes terméből és helyiségéből eltüntették a Lotz Károly falfestéseket, az aranyozott stukkódíszítést, a csillárokat, az faborítást, a mintás parkettát, a szobrokat, elbontották a Savoyai-teraszra levezető díszes – megmenthető – Habsburg-lépcsőt, az őrségi, a lovardai épületeket, a Szent Jobb-kápolnát, és a Szent György tér legtöbb épületét… Az is egy terv volt, hogy nem kerül kupola a palotára, vagy hogy kiszélesített szárazárok választja el a palotát a Szent György tértől – a kommunista vezetők védelmében -, s ahhoz további palotarészeket bontanak le. Eközben felszámolták a legtöbb bejutási útvonalat a várba.

 

Földhözragadt megoldások

Egyetlen „haszna” volt a háborús károknak: a régészek a felszínre hozhatták a betemetett, feltöltött középkori falakat, s egyéb leleteket. (Az Oroszlános udvar kövezetén világos színű riolitból van kirakva a néhai Mátyás-palota falainak helyzete.) Ezeket – a palotával ellenben – kiegészítették, felmagasították. Ekkor született meg a Buzogány-torony is, amely egy középkori formájára visszabontott védműből és egy középkorias bástyafelépítményből áll.

Sztálin halála és az ’56-os forradalom hátráltatta kiépítést, majd 1959-re eldőlt, hogy kulturális feladatot kap a Budavári Palota: múzeumokat költöztetnek a falak közé, és az Országos Széchényi Könyvtár is ide kerül. 1963-ra elkészült a leegyszerűsített vasbeton kupola (3 méterrel nyugatabbra tolva, de azonos magassággal), puritánabb lett a tetőzet, és szinte kivétel nélkül minden nyílászáróra a kor „modern”, egytáblás billenőablaka került, amely már kívülről is meghatározta a palota képét… A belső terek minimalista kialakítása egy 1960-as évekbeli elegáns irodaház megoldásait tükrözte. A Budapesti Történeti Múzeumban (BTM) jól szemlélteti ezt egy „1945 előtti” faragott, karfás rokokó szék, s a mellette éktelenkedő „modern” irodaszék – mintha csak egy vallatószobából rántották volna elő.

A Budapesti Történeti Múzeum 1967-ben, a Munkásmozgalmi Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria 1975-ben, a Széchényi-könyvtár pedig utoljára, 1985-ben költözött a falak közé. 30 év elteltével… A kiépítés egyszerűen meghaladta a szocialista állam képességeit.

 

Faggatjuk a palota titkait

Térjünk vissza a jelenbe! 2014 második felében egyre többen vélték tudni a dolgozók közül is, hogy a könyvtárat elköltöztetik. Nézzük csak meg, hogy „a múltat végképp eltörölni”-rigmusra átalakított F (és az összes többi) épület, mennyi munkát fog adni azon szakembereknek, akik 1945 előtti állapothoz hasonlóvá szeretnék alakítani, rekonstruálni az épületet!

Elbe Istvánt – információszolgáltatási igazgatót – régóta foglalkoztatta a palota egykori és mai állapotának összevetése, s időnként látogatókat is körbevezetett meghirdetett belső kirándulásain a közönség elől lezárt épületrészekben. Véletlenül futottam össze vele, amint az érdeklődő takarító személyzetet kalauzolta. Akkor megbeszéltük, hogy egy másik időpontban nekem – mint dolgozónak – megmutatja a palota titkait. Engem mindig is érdekelt volna ez a dolog, de a mai épületbelső olyan sokkolóan messze áll az egykori viszonyoktól, hogy az embernek egyszerűen nem jut eszébe, hogy hol is van…

 

(2. rész)

Az F épület főlépcsőházában futottam össze Elbe Isvánnal – idegenvezetőmmel -, a 6. emeleten. Megtudtam, hogy korábban, egy tematikus látogatás alkalmával ő tette ki néhány, archív felvétel másolatát a régi nézőpontokkal egybeeső helyekre, majd – mivel nem kellett eltüntetni – kint hagyta azokat. Megdöbbentő a hatás.

 

Fadrusz, mint Atlasz

A főlépcsőház aljában Fadrusz János két Atlasz szobra látható, amelyek egykor egymással szemben álltak. Tulajdonképpen mindössze ez e két szobor maradt az eredeti lépcsőházból, egy kandelláber (a BTM-ben látható), no meg az a néhány eredeti lépcsőfok, amelyek sárgás színe a fordulóig követhető. Megváltoztatták a lépcső-struktúrát, kibontottak falakat, féloszlopokat, szállítási nehézségekre hivatkozva helyben darabokra törték Stróbl Alajos Justicia szobrát, a hetedik emeletnél pedig „bezárták a lepcsőházat”, amely addig a felette lévő üvegtetőn át kapott természetes világítást. – Tudod-e, hogy hívják a régit óvó építészek ezt a lépcsőházat? Központi ravatal. Halott… És ha már itt tartunk: hogyan hívják a kupolát? A szopott gombóc!

És Elbe úr szolgált még egy érdekességgel: a „fiatalabbik” Atlasz-figura arcában Fadrusz János saját vonásait ismerhetjük fel. Ugyanígy a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport Báthory Istvánnak elnevezett alakjának arcán is ő „tükröződik”.

 

Nők a korláton…

– Kezdjük fent, és haladjunk lefelé! – javasolta vezetőm, és felszaporáztuk az olvasótermek szintjére, a hetedikre, majd fentebb, a nyolcadikra. Balra befordulva egy padlószőnyeggel borított, bálterem nagyságú „hodályban” találtuk magunkat. A falakat, és a négy beton szerkezeti elem-hasábot polírozott, szürke mészkőlapok borították, a széleken vitrinek vesztegeltek.

– A Hunyadi-termet leszámítva a lépcsőház volt a szárny dísze – mesélte István. – Most az üvegtetőn állnánk, rácsos szerkezeten, ha létezne. A lépcsőházat itt is lefedték-megszüntették.

Üvegezett ajtó nyílott egy teraszra. Csak én léptem ki a szemerkélő esőbe, és megpróbáltam végigfotózni a korláton sorakozó hat kőszobrot, amelyek Nagy-Magyarország részeit szimbolizálták: Erdélyt, Horvátországot, Fiumét, Magyarországot, Szlavóniát és Dalmáciát. Furcsa belegondolni abba, hogy a három méter magas, finoman megmunkált nőalakokat kizárólag innen lehetett megfigyelni közelebbről – bár innen pedig alulról és hátulról láthatók.

Ezt a szintet kisebb rendezvényekre használják. Egy feliratból kiindulva nem is olyan régen büfé is működött itt fenn. A hodály két oldalán egy-egy csigalépcső vezetett egy-egy kis galériára. Mintha lomokat tárolnának fenn. Érdekes, hogy a szocializmusban törekedtek arra, hogy az egész Budavári Palotában egyöntetűen alkalmazzák a „tojásos doboz” belső dekorációt.

A terem túlsó végében egy plexi-modellt találtunk, amely a középkori Mátyás palota és a Krisztinavárosi szárny helyzetét mutatta be a Várhegyen – hogyan építették a várfalakra ezt a szárnyat.

– Van egy hely a főbejárat környékén, ahol nagyon összevissza színű márványlapokból borították be a falat. Valószínűleg azért, mert a lopkodás már akkor is annyira ment, hogy nem maradt elég azonos színű márvány… – villantott rá István a szocializmus egyik velejárójára.

 

Korona a fénymásológépen

Az északi oldali lépcsőn jöttünk le a 8. szintről, a hetedikre, az olvasótermek szintjére. Én – őszintén szólva – nagyon barátságosnak találom az olvasótermeket, de ezeknek sincs sok köze az 1945 előtti időszakhoz: a hírlap- és az általános olvasóterem középső része eredetileg az F épület egy-egy belső udvara volt. (Raktárszinteket építettek beléjük.) Az olvasók – a régi viszonyoknak megfelelően – az udvar felett ülnének a levegőben. Az északi oldal irodái felé léptünk ki a olvasókból, ahol rögtön egy arany színű-csillogású táblát pillantottam meg – egy fénymásológép társaságában. A tábla – magyarul és angolul feliratozva – a Szent Korona őrzésének helyét jelölte: „…1900-tól ezen a helyen, az itt kialakított páncélszobában őrizték a koronaőrök … 1944-ben innen menekítették el országhatáron kívülre.”. Egy folyosón?? Persze, hogy nem, hiszen ebben a szárnyban sem maradt meg szinte semmi az eredeti helyiség-felosztásból. (Csak az ablaknyílások maradtak a helyükön.) A folyosó már az új beosztás eredménye – nem megfeleltethető a mostani helyiségekkel.

 

Kormányzói nézőpontból

Az épület északi oldalán kialakított kisebb lépcsőházban jutottunk le a 6. szintre – valóságban az első emeletre. Ez a tér volt – az egész épületben is mindenhol – a legkiemeltebb. Itt alakították ki a Hunyadi-termet is, amelytől Horthy Miklós kormányzó lakosztálya kezdődött. A Hunyadi-terem szintén neoreneszánsz stílusú volt. Közepén Fadrusz János Mátyás lekicsinyített lovas szobra állt, a falakon pedig Benczúr Gyula festményei néztek a látogatóra. A festőművésztől nyolc képet rendeltek Mátyás életéről, de sajnos csak két festmény készült el – Mátyás fogadja a pápa követeit, illetve a Diadalmas Mátyás (bevonulása Budára). Ezek fenn is maradtak.

A szomszédos Zeneműtár olvasótermébe tehető eredeti helyiség Horthy dolgozószobája volt.

Egyébként fiának, Istvánnak a házasságával, az ifjabb Horthy család is itt lelt otthonra.  A hetedik szinten, a délnyugati sarokban, a „multimédia olvasószobában” lóg egy háború előtti fotó a lakosztály egyik helyiségéről. És „máris” láthatjuk a mai képet. Van ám kontraszt… Ez a sarok helyiség bír talán a legszebb kilátással – a Tabánra, a Gellérthegyre, szinte középen áll az 1950-es években megépített Buzogány-torony, a Nyúl-kert és az Újvilág-kert. Az ablak mellett újabb régi felvétel mutatja az egykori kilátást: másik Erzsébet-híd,  a Buzogány-torony helyén egy téglából épült, balusztrád-mellvédes, széles torony… A rezidenciát a korabeli Pesti Hírlap Képes Vasárnapjának egyik riportjából elég jól ismerik a történészek.

 

Apponyi könyvszekrényei

A híres Szent István terem „helyén” ma a Budapesti Történeti Múzeum és az OSZK osztozik – a neoreneszánsz díszítésű teremről egy régi fotó függ a folyosó falán.

De van itt még valami! Nézzük meg az Apponyi-termet! – indult el a Régi nyomtatványok tárának folyosóján István. Az irodahelységen át léptünk a terembe – üdvözölve a kollégákat -, ahol olajfestmény portrék alatt régi könyvtárszekrények néztek a középen álló hatalmas faasztalra. Apponyi Sándor 1924-ben rendelkezett lengyeli kastélyában lévő 15 000 kötetes könyvtáráról (bútorzattal együtt), amelyet a nemzetnek szánt. A Nemzeti Múzeumból érkezett ide 1985-ben – a bútorzat sajnos minden költözéskor veszített eredetiségéből, mivel mindig igazítani kellett az adott helyiségekhez.

Az északi oldal munka-liftjén a 3. szintre ereszkedtünk. (Ezek a liftek mind a „normál” emeleteken, mind a fele olyan magas ráktárszinteken is megállnak, és két irányban nyílnak.) Éppen a gazdasági bejáratnál álltunk, amelynek szocreál fémszárnyának belső oldalán ott láthattuk a lovarda épületének fotóját – valaha ezt látták  a kapuból.

Ezután beléptünk az állandó hőmérsékletű és páratartalmú raktártoronyba. Ide – természetesen – csak engedéllyel lehet belépni – csak dolgozóknak. A Krisztinavárosi szárny két belső udvarából hatalmas, 11 szintes raktárat alakítottak ki, amely az ide folyamatosan érkező zenei, grafikai, nyomtatott újdonságok, régiségek miatt 2002-re már be is telt. Azóta külső raktárhelységeket vesznek igénybe. Ha kormányzati célokra veszik vissza az épületet, akkor hogyan varázsolják ki a vasbeton raktárszinteket? Jó kérdés.

 

Az Angol akna nagyszerűsége

A gazdasági bejáraton át egykor a főépület konyháját ellátó szekerek jutottak be a Krisztinavárosi szárnyba. Két irányból is jöhettek: az új Palota úton, szemből érkezve, és dél felől, az Angol aknán át. Hogy mi az az Angol akna? A szárny könnyebb elérhetőségét megoldó két szint mély út (szinte árok) az Oroszlános udvar és a szárny közé beékelve. (Ez alatt kerékpárral kellene ideérkezni, hogy átérezzük nagyszerűségét!) Az F épület három helyen is átkapaszkodik az akna fölött az Oroszlános udvarhoz (a bejáratnál is), így a könyvtár látogatói nem is érzékelik az aknát, csak ha véletlenül lenéznek.

Ugyan ki tudja, hogy az Oroszlános udvar alatt alagúton is át lehet jutni a Dunai palotasorba? A tervező és az építtetők azonban az átjutást két szinten is lehetővé tették! Ugyanis az Angol akna felett átívelő épületrész még egy-egy átjárót rejt az udvar szintje alatt! Azon siettek át a felszolgálók a zsúrkocsikkal a díszvacsora tálaló asztalaihoz a Dunai szárnyba. Manapság pedig még az udvarra besomfordáló turisták is zsákutcába futnak a BTM kapujánál…

 

Szinte a föld alatt…

Ide érkezett a szén is, amelyet lejutattak a 2. szintre, a kazánházba. Felettünk körülbelül öt méter magasan hajladoztak a helységek boltívei, alattuk szürke színű linóleumon, szürke salgó állvány-szerű polcrendszer állt. Mindössze itt és lentebb találkozhatunk történelmi architektúrával – belül. Elbe úr előresietett a sötét állványsikátoron, a következő terembe, ahol lámpa világított: itt egy kolléga ült a könyvlift indító-egységénél. Akár nyomasztónak is mondhatom a munkát itt lent a „föld alatt” egyedül. Ide érkezik a kérés a 7. emeletről, hogy mely könyveket kéretik a raktárból. A dolgozó összeszedi azokat, és küldi azon az ötletes, sínpályán közlekedő „könyvliften”, amely négy emeleten át utazva megérkezik az olvasótermek szintjére. Mára már ennek az unikumnak is van vakvágánya, amelyet nem használnak. Németországban gyártanak még ilyet, nem lenne egyszerű, ha komoly meghibásodásra kerülne sor…

A további termekben rég-, vagy sosemhallott folyóiratok bekötött évfolyamai sorakoztak a fejem fölött, miközben az Elbe úr által teremtett fénykörbe igyekeztem a közben elsötétített térből… Mintha egyre régebbi kiadványok, újságok vaskos évfolyamai nyomták volna a polcokat. Több mázsa hír, rövid gondolat, hirdetés, régi fotó a megsárgult, kirojtosodott lapokon az egész Monarchiából – Siebebürgisch-Deutsches Tageblatt 1905, Miskolczi Napló 1912, Szegedi Napló 1888 -, és meghökkentő korrajzok: Hunyad megye Tanügy 1908-11, Hosszu Élet (talán folyóirat) 1888-89…

Bár eddig csak a két raktártoronyról beszéltem, ám a 3. és a lentebbi szintek nagy részét is kiadvány-raktározásra használják. A polcok erdeje után egy hosszú, boltíves folyosón találtam magam, amelynek mennyezete keresztül-kasul volt hálózva csövekkel, vezetékekkel, a falakhoz pedig, bútorlapok, kimiskárolt szekrények támaszkodtak. Karbantartói körülmények…

 

Az akna – mindig van lejjebb

– Nem kis feladat ezeken a távoli részeken is állandó páratartalmat, hőmérsékletet biztosítani. Mert, ha elreped itt egy vízvezeték-cső, nem is azonnal veszik észre… – szólt kalauzom a nem éppen ideális raktározási adottságokról. Egy szinttel lentebb még mindig boltívek tartották a mennyezetet, de már alacsonyabbról indultak – a polcrendszert is ehhez igazították. Legfeljebb az első szinten járhattunk, majd egy zörgős acélszerkezetes lépcsőházban leértünk a nulladik szintre. Kecskeméti lapok 1934, Nemzeti Sport 1937 – olvastam a könyvgerincekről. Az előbb még lábmagasságban láttam azokat a kerek kis ablakokat, amelyek a „rendes” ablaknyílások alatt bizonygatják azt, hogy még itt is van használható tér az épületben – most már a könyvállványok tetejénél.

– És le is értünk. Itt láthatod azt az aknát, amely egyike lehet azon lejáratoknak, amelyeken át 1945. február 11-én, a Kitöréskor sokan megpróbáltak kijutni a várból… De nekik sem sikerülhetett – hajolt Elbe úr egy legfeljebb 80×80 cm-es öntöttvas aknafedél fölé egy állvány tövében. – Ha sikerül kiemelni, lepillanthatunk 15 métert, már ha le tudunk világítani.

De nem tudtunk: az akna sarkába 45 fokban bebetonozott vasrudak sora elveszett a sötétben. Az akna levisz az Ördög-árok vízfolyásának szintjére, de – egykor – onnan a menekülők sem a Hűvösvölgy irányába, sem a Duna felé nem jutottak ki. – Akinek van gusztusa, az kipróbálhatja! – húzta vissza vezetőm nehéz fedelet.

Barlangász kifejezéssel élve: itt volt a végpont. Lentebb, csak a külön utakon futó, modern lift visz – az utca szintjére.

 

Mi jöhet még?

A séta során láthattam, hallhattam, hogyan zsigerelték ki az épületet a padlástól a pincéig. A barbarizmus meghökkentő mértékével találkoztam itt a Krisztinavárosi szárny átfogó látogatásakor. A palota 20. századi történetét nagy léptékben átgondolva úgy érzem, hogy a sötét 50-es években a fürdővízzel együtt kiöntötték a gyereket is. Pedig hasonló rendszerváltás máshol is volt… Nem lebegett nálunk az „szocialista éterben” egy szikrányi egészséges nacionalizmus sem – ne tegyük tönkre, ami a miénk.

Ha az 1950-es évektől 30 év kellett a megvalósításig, vajon hány év lesz most, a digi-korszakban? És hányszoros energia befektetéssel fogják a szakemberek visszaállítani a Budavári Palota régi pompáját (ha befejezik, ha hasonlítani fog a régihez, ha, ha…) mintha a háború után felújították volna? Attól tartok, hogy azt már nem érjük meg.

Harsáczki György

Mosonmagyaróvár – város, aminek két szíve van (1-2. rész)

Egy álmos városrész „lőporfüstös” emlékei

 

Lead: Eveztek-e már kenuval vízi kalandpályán, városon belül? Ha igen lenne a válasz, a Mosonmagyaróváron belül „felturbózott” Malom-ági Lajtát biztosan nem ismerik: egyedülálló a maga nemében! Ausztria és Magyarország 2011-2013 között egy elnyert pályázat után közös fejlesztésbe kezdett a Lajta víziturizmusának fellendítésére. A Leitha-Lajta-projekt során a vízi túrázásra kifejezetten alkalmas Lajta utolsó 60 km-es szakaszán kikötőhelyeket, pihenőket, építettek, információs táblákat tettek ki, megszervezték a folyószakasz „karbantartását” – így hajtva még egy kis vizet a régió és Mosonmagyaróvár malmára.

Apropó, malom! A Mosonmagyaróvár nagyobb malmait hajtó Malom-ági Lajta medrét kenu és kajak-kímélő műtárgyakkal, mederszűkítőkkel látták el, hogy kisvíz esetén is biztonságosan és fennakadás nélkül lehessen elsiklani a város nevezetes épületeinek árnyékában. Az élmény-víziút többek között – mint valami vízi alagúton – a közel 400 éves Főhercegi malom alatt is átvezet.

 

Van hazánknak néhány olyan városa, amelyek neve ismert ugyan, ám legtöbb hazánkfia még sem tud róluk semmit – tisztelet a kivételnek. Nekem Mosonmagyaróvár a kedvenc ilyen „ismeretlenem”. (Néhány éve jelent meg hiánypótló írás lapunkban.) Ez az a kisváros, amelyen mindenki „átdönget” Ausztria felé, és soha nincs rá ok, hogy meg is álljon. De ismeretlenségének legfőbb oka az lehet, hogy csak 1939-ben egyesült Magyaróvár és Moson településekből, s jött létre Mosonmagyaróvár néven: nem „épült be” a köztudatba. A nyugati határátlépés miatt valószínűleg a hatóságok az erre kíváncsiskodó idegenekre sem néztek jó szemmel.

 

A Kühne Mezőgazdasági Gépgyár - 150 éves múlttal

A Kühne Mezőgazdasági Gépgyár – 150 éves múlttal

Hogy volt, hogy volt..!

Egy nagycsaládosok részére kitalált és megszervezett kedvezményes nyaralás azonban csak szép emlékeket ébreszthet! Az 1980-as évek végén, szüleimmel átélt vakáció engem valóban összekapcsolt a várossal. Szállásunk a Nyugat-magyarországi Egyetem Mezőgazdaság- és Élelmiszertudományi Karának kollégiumában volt, de ami a legfontosabb: a programot a zseniális Frici bácsi szervezte. Így láttunk a várat, a várost, ismertük meg filmvetítéssel a szigetközi aranyászatot, jutottunk el lovardába, utaztunk Győrbe, Hédervárra, Lébénymiklósra, és (nagyon fontos) kaptunk tippet a Mosoni-Duna-i strandoláshoz… Én ezekkel az emlékekkel szálltam le a vonatról.

 

Gazdászoknak majd katonáknak…

A vasútvonal hosszan elnyúló város déli végét érinti: az állomás melletti kerékpárparkból ítélve sok az ingázó dolgozó. Annak ellenére, hogy az állomás előtt álló térképen láthattam a kétpólusú város szerkezetét, alaposan „elnéztem” a léptéket: beazonosítottam az állomást, a túlsó végen a várat, és e kettő között még néhány érdekesnek tűnő intézményt. De hogy közöttük milyen hosszú az út..! Nem is sejtettem.

Gyorsan irányt tévesztettem a virágzó, friss, zöld lombos a kertváros utcáin, de nemsokára a Mosoni-Duna partjára kerültem, ahol egy jókora romantikus stílusban emelt gyárépülettel találkoztam, a Kühne Mezőgazdasági Gépgyárral. A cég méltán büszke a homlokzaton is olvasható 1856-os alapítási évszámra, habár eleinte csak egy, a Magyar-Óvári Császári és Királyi  Gazdasági Felsőbb Tanintézet növendékei számára létrehozott mezőgazdasági gép-kiállítási térrel vetették meg a lábukat. A századfordulóra már 40 000 nm területűre nőtt gyár az első világháború előtt és alatt már a hadsereg számára is gyártott felszerelést és hadianyagot. A vesztes háború után azonban visszaesett a termelés.

 

A feldúlt Mosoni-Duna partja a volt vízimalom épületétől

A feldúlt Mosoni-Duna partja a volt vízimalom épületétől

Lőporgyár – rohamléptekkel

A Kühne-gépgyár még szerencsésnek mondható, nem úgy, mint az a hatalmas Lőporgyár, amelyet még 1913-ban kezdtek el építeni 288 hektárnyi területen – és két évvel később már termelni is kezdett! A napi 12 tonna lőport előállító gyárhoz lakótelep, ágyúlövölde, kórház és kaszinó is tartozott. 1918 után ennek is befellegzett, s a területén létrehozott utódgyárak is mára jórészt megszűntek. A közelben van a hírhedt mosonmagyaróvári 56-os sortűz helyszíne is. A század eleji vasbeton építészet eme hatalmas és páratlan emlékei ugyanolyan ismeretlenek, mint Mosonmagyaróvár egyéb látnivalói. Ezt viszont különösen nehéz hasznosítani.

A Duna-parton a Vízimalom Hotel áll, a régi parti malom erősen átépített épülete – romantikának se híre, se hamva. Valamikor itt ömlött a Lajta a Dunába. A folyót most kotorták, átellenben földhányások csúfították a partot: állítólag kerékpárút is épül. Bős óta lényegesen alacsonyabb a vízszint. Igyekeztem nem megzavarni a parton futó kerékpárút mellett sütkérező vadkacsákat, s a Szent István király út régi, s egyre inkább városiasabb épületei között lépdeltem. Megpillantva a Nepomuki Szent János plébániatemplomot úgy gondoltam, hogy nemsokára szálláshelyemre érek, megszabadulhatok nehéz táskámtól, és kényelmesen fedezhetem fel Mosonmagyaróvárt. Pedig még csak Mosonban jártam.

 

Az elegáns épület legfigyelemreméltóbb dísze a kapu díszes-íves párkányzata a Zsidanics-címerrel

Az elegáns épület legfigyelemreméltóbb dísze a kapu díszes-íves párkányzata a Zsidanics-címerrel

Ahol már Mária Terézia is sárba lépett…

Moson a 17-19. században az Ausztria felé történő gabonakereskedelemnek köszönhetően igen szépen fejlődött, gazdagodott. Akkor épülhetett még – nekem – az 1980-as évekből ismerős óriási magtár is. A 300 éves épület 2012 óta a Futura Interaktív Természettudományi Élményközpontnak ad otthont. Nagy öröm az, ha egy régi építményt hasznosítani tudnak (csak nem az utolsó pillanatban?), de hallottam morgókat is, akik haszontalannak ítélték a központot… Mindenesetre Moson városrész szinte alszik Magyaróvárhoz képest! A műemléképületek állapotáról már nem is beszélek.

Meglepetésemre a Mária Terézia nevét olvastam a templomkapu felett. Egy legenda szerint, amikor a királynő erre járt, hintója megrekedt a mocsaras mosoni sárban, s ebből a szorult helyzetből a mosoni polgárok szabadították ki. Mária Terézia köszönetképpen ígéretet tett arra, hogy ha Moson polgárai alkalmassá teszik azt a helyet egy templom építéséhez, akkor ő templomot építtet – s így is történt.

 

A deszkák között fütyül a szél…

Az egykori pezsgő kereskedelemnek két szálló is emléket állít: az eklektikus Fehér Ló Fogadó és a barokk Korona Szálló épülete. Az előbbi ma – helyreállítva – Közösségi Házként igyekszik felrázni Mosont, bár a bejárat üvegén nagyobb a Mozi felirat, az utóbbi viszont a városrész legszebb épülete is lehetne, de e cikk megírásakor még szégyenfolt. A sorsa már tipikusan ex-szocialista-vadkapitalista, ahogy ez nálunk lenni szokott. A háború után erre-arra használták, bérlakások is voltak benne, de állapota csak romlott (minek is írom le, hiszen ismerős történet). 1998-ban elkelt, de a hasznosítása elmaradt – nem alakítottak ki benne „emelt szintű” idősek otthonát. Az önkormányzat már régóta büntetéssel fenyegette a tulajdonost a homlokzat-felújítás elhanyagolása miatt, ám a válaszra tíz éve vár… Tető legalább van rajta. Az önkormányzat most lépett az ügyben, és augusztus 20-ra kész lesz. Ááá, mégsem – csúszik: remélhetőleg 2014 szeptember végére lesz kész – amikor „még nyílnak a völgyben a kerti virágok”.

 

Új centrum szépül…

A szállót eredetileg családi kúriának építtette Zsidanics István 1727-ben, s az elegáns épület legfigyelemreméltóbb dísze a kapu díszes-íves párkányzata a Zsidanics-címerrel. Zöld lesz, ha megéljük – az akkor látott hanyagul bedeszkázott ablakok katasztrófa-filmeket idéztek fel bennem.

A templom előtt már „kulturált” terecske díszlett virágokkal és Szent István király szobrával. Sajnos a templom előtt és után álló leharcolt házak állapota azonban az 1970-es éveket idézi. Óvár felé sétálva a barokk utáni stílusok mind-mind képviseltetik magukat (klasszicista, historizáló, szecesszió), és nincs hiány emléktáblákban sem. „Kossuth Lajos 1848 október 22-23-án itt fogadta Moson mezőváros lakosságának lelkes ünneplését” – olvastam.

A Monarchia békeidejéből való, kiskastélynak is beillő Pálffy-villa nézett ki a Manninger János lakótelep szürke blokkjai közül

A Monarchia békeidejéből való, kiskastélynak is beillő Pálffy-villa nézett ki a Manninger János lakótelep szürke blokkjai közül

Moson központja egyre inkább a Kápolna tér, amelynek parkját a piac, a Rozália kápolna és a világháborús emlékmű szegélyezik. Ide néz Ostermayer Károly Alapítványa által 1891-ben épített első kisdedóvó tornyos épülete is. Egy árnyas szabadtéri piac praktikus feltételeit nemrég teremtették meg, de a szomszédos tereket is folyamatosan rendezik – Moson több évtizedes lemaradásban van magyaróvári városrészéhez képest!

 

Lakótelepet a foghíjjba!

Közintézmények és egyre alacsonyabb régi lakóházak kísérték a fő utat a néhai településhatárig. Mert az 1950-es években a két városrész között kezdtek hozzá egy új központhoz, amely – láthatjuk majd – nem volt túl sikeres. A blokkházakkal átellenben csak néhány szecessziós, eklektikus villa állt akkoriban. Lakótelepekkel töltötték ki a nagy „hézagot”. Végre elértem az Erkel Ferenc utcáig – mely már inkább Magyaróvár széle -, elfoglaltam szállásomat, s egy óra múlva felfrissülve folytattam sétámat a „másik” városba.

 

Malmok, Lajták, stílusok

Egy főépítész és a lokálpatrióták

Magyaróvár külvárosa is több érdekes épülettel szolgált – csak a Szent István király út mentén. A Hunyadi János utcánál egy, az erdélyi fatemplomokra emlékeztető református templom áll. Sokáig azt hittem, hogy bizonyosan új építésű, de tévedtem: a belül is szépen festett-faragott épületet 1940-ben szentelték fel, és Szeghalmy Bálint tervezte.

(A tervező építészetére Kós Károly munkái voltak nagy hatással – főként református templomokat tervezett a két háború között. Mint Miskolc főépítésze ő tervezte az 1997-ben felgyújtott Deszkatemplomot, és az Avasi-torony helyén korábban álló Rákóczi kilátót is. Az előbbit 1999-ben újjáépítették, az utóbbit a szovjetek lőtték szét 1956-ban, ennek is felvetődött az újraépítése. Lám, hová el lehet jutni a világhálóval…)

Pár házzal errébb egy ízig-vérig art deco stílusú villa áll kifogástalan állapotban. Szemközt vele egy harmadik időszak stílusa, a Monarchia békeidejének kiskastélynak is beillő villája nézett ki a Manninger János lakótelep szürke blokkjai közül. A Pálffy-villa. Hőnel Béla izgalmas épületeivel mindenütt lehet találkozni Mosonmagyaróvár 1930-as évekbeli határain belül, legyen az közintézmény vagy akár villa. Például itt van azonnal a szomszédban álló Hansági Múzeum, amely 1913-ban épült neoklasszicista-neoklasszikus stílusban. Maga a múzeum intézménye már 130 éves patinával büszkélkedhet: a Mosonmegyei Történelmi és Régészeti Egyletet 1882-ben hozta létre három komoly lokálpatrióta, s az egylet a városnak és az egész vármegyének igen jelentős, s azóta is gyarapodó szellemi örökségét alapozta meg.

Az ugyanebben a körben álló tekintélyes méretű, nemrég felújított általános iskola a szecesszió igen szép példája a városban.

 

Háromszáz!

Mielőtt ez után az építészeti felvezető után belépnénk Magyaróvár belvárosába, el kell mondanom, hogy ez a város világelső az egy lakosra eső fogászatok, s fogorvosok számában! A 30 ezres városban 300 fogászat működik… (Ezt a Tourinform irodában mondták.) Azért itt írom ezt le, mert a nagy kereszteződésben a KRESZ táblák mellett itt külön oszlopot kaptak a nagyobb fogászatok irányjelző táblái! De ez a „rekord” nem jelenti azt, hogy a város lakói hollywoodi sztárokhoz méltó fogsorokkal villognak: a szolgáltatásokat inkább külföldiek veszik igénybe: a norvégoktól az osztrákokon át a franciákig…

 

Lajta – jobbra-balra

Engem leginkább a város malmai érdekeltek, s ezeknek utána is olvastam – hármat találtam. A városban már a 13. században is több malom kerepelt: a molnárok céhe, rögtön a mészárosok céhe után következett – fontossági sorrendben. A török kor térképein látható három malmot viszont már biztosan megfeleltették a ma is látható épületeknek. A legnagyobb, az Uradalmi – vagy Főhercegi – malom ősét a mai Malom-ági Lajta működtette. A városi felső malom lapátjait is ugyanaz az Lajta-ág hajtotta – ezt legutoljára az Akóts nevet viselte a tulajdonosa után, de a városi alsó malomra a Lajta-ágból kivezető keskenyebb csatorna vitte a vizet. Ez egyszerűen a Városi malom nevet viseli.

Térképem alapján így lesétáltam a kórháznál futó vízfolyáshoz, melyről ott derült ki, hogy az a Malom-ági Lajta, majd tőszomszédságában megtaláltam azt a bizonyos keskenyebb csatornát – a Lajta „Temető árok” ágát -, amely a belváros enyhe dombjának meredekebb oldalán futott le az előbb említett Malom-ági Lajtába. Most nem folyt benne víz. A belváros „kapujában”, az evangélikus templom mögött az út éppen e csatorna felett vezet a sétálóutcába.

 

Malom volt – most parlagon…

Ha már felkaptam a fonalat, elkezdtem göngyölíteni: innen már látható volt a Városi malom, de izgalmasabb volt követni a kikövezett árkot. A következő utcánál már láthattam, hogy terasz épült a malom csatorna fölé – remélem, nem fogják teljesen lefedni „praktikus okokra” hivatkozva! A meder szinte észrevétlenül került át a forgalmas út túloldalára – a kis híd korlátján egy Nepomuki Szent János szobor álldogál. A malom még jó állapotban van – az épület is csinos -, de láthatóan most kezdi „felfogni”, hogy ismét haszontalanságra ítéltetett. 1950-es évek óta nem őröl. Az oldalán nagy pizzéria-reklámot hordozó malom nemrég még Szent Flórián hotel volt. Úgy tűnt, hogy kis udvaraival adottak a feltételek, hogy szállóként jól hasznosuljon: kialakításakor nem számolták fel az épület malom jellegét sem – a néhai lapátkerekek helyét. Hiába, az egykori Sulcer malom barokk átépítésének 1754-es évszáma felett már pereg a vakolat, Szent Flórián szoborfülkéjébe már be is furakodtak a galambok.

 

Egy csokor műremek

Fejcsóválva követtem az árkot a túloldalon, amely házfalak és elvadult hátsó udvarok között tűnt el. A malomcsatorna miután megkerüli a régi városmagot és átfolyik a temetőn – belecsatlakozik a Malom-ági Lajtába. Ha térképen nézzük, láthatjuk, hogy a két vízfolyás körülöleli Magyaróvárt. A természetes kis dombot már a rómaiak is felfedezték, és itt emelték az Ad Flexum katonai települést. Az erődnek sajnos alig maradt nyoma, de bizonyosan a belváros területére esett. Két római felirat a magyaróvári vár kapujának belső falában látható befalazva.

A napfényben fürdő Városkapu téren ismét Hőnel Bélától, Magyaróvár egykori főépítészétől láthattam két szép épületet: a szecessziós hatású, vöröstéglás postapalota még így – elhanyagolva – is üdítő látvány volt, a jelenleg kopott barna színű Huber ház pedig monarchiás üdülőhelyek villáira emlékeztetett. Amilyen változatos volt az építész palettája, akár ő is tervezhette volna az első világháborús obeliszkre néző Városi Bíróság neoklasszicista épületét.

 

Geisswein Sándor szobra körül keringve

E kis kitérő után ismét a belváros kapujában voltam, de most már beljebb is kerültem. Sajnos a sétálóutca elvesztette eredeti formáját: az ide néző házainak homlokzatait olyannyira átépítették, hogy oda lett minden szépség. Óvár középkori városfalának egyik kapujának maradványát is az áruház oldalfalánál találtam meg. Fájó volt észrevenni a belvárosban csoportosan flangáló, jólöltözött, láthatóan külföldi fogászati-turisták és a Magyar utca apró üzletei előtt virágot és egyéb apróságokat áruló idős asszonyok nagy kontrasztját… Így jutottam el Magyaróvár plébániatemplomához, amely a város legjelentősebb barokk műemléke, bár templomtornya később épült. Az ünnepélyes arányokkal és szép üvegablakokkal és freskókkal bíró templom Habsburg-kriptájában Habsburg Frigyes főherceg és felesége érckoporsója nyugszik.

A templomnál jobbra is, balra is letértem a Magyar utcáról. Jobbra a figyelemre méltó „Barokk udvar” kettős íves homlokzatú házát találtam, a kis keresztutcában pedig egy jogtörténeti kuriózumot, amelyet 1653-ban állíttatott a „császári grófság kormányzója és úriszéke vezetője”. A Pieta-szoborral koronázott oszlop felirata így szól: „Minden szegény bűnösöknek, akik a bíróság ítélete folytán az életből a halálba kerültek, azok szegény lelkének vigasztalására…” Vajon mi késztette Mey János ítélőt, hogy azokban a vészterhes időkben „vígasztalást” nyújtson”?

A másik irányban, a Szent László tér érdekessége a felújított, 18. századi mészárszék kosáríves árkádjaival. Sajnos én, aki az elmúlt 40 év Magyarországában szocializálódtam, újépítésűnek érzem, mert a régihez hiányzik a kopottság, a fakó patina… A tető két íves ablakszeme is valahogy a modern hatást támogatja, ráadásul láthatóan üres.

 

Még a Dréher is nekiugrott!

A sétálóutca utolsó szakasza elején éppen egy kerékpáros pihenőhelyet adtak át a közönségnek – a kicsiknek játszóteret is építettek a kihasznált házhelyre – a városatyák kedélyesen heherésztek. A házak is magasabbak lettek, mintegy felvezették az egykori sörgyár hatalmas épületét, amely egy magas kéménnyel hívta fel még jobban magára a figyelmet. Ekkor, jó megérzéssel – két vendéglő között – beléptem a Tourinform irodába. Hátha megtudok valamit a legfrissebb turisztikai fejlesztésről. Itt hallottam a bicikli pihenőről és a Leitha-Lajta-projektről, amely nemcsak a Lajta osztrák és magyar szakaszait tette alkalmasabbá a vízi turizmusra, de a már említett Malom-ági Lajtát is. Ez utóbbihoz kaptam pár prospektust is.

A háromemeletes sörgyár problémája félig-meddig egy laikusnak is feltűnhet: sajnos csak a sétálóutcai homlokzata van rendbe téve és szépen lefestve, a Sörház utca felé hosszan húzódik a vakolathiányos raktári rész. A sörgyár már régóta egy épületegyüttest alkot Magyaróvár legrégebbi malmával – amely szintén rogyadozik. Az ipari méretű sörgyártás 1710 körül indult be a városban, s úgy, mint a malmot, ezt is többször korszerűsítették. A sörfőzőt és malátagyárat Dréherék vásárolták meg 1937-ben, hogy mint konkurenciájukat megszüntethessék. (Egy biztos: a háború végeztével a Dréher sörgyár szűnt meg a család részére.) A háború után szövetkezeti, illetve állami tulajdonba került, de az biztos, hogy sohasem hallottunk magyaróvári sörről…

Sok embert foglalkoztat annak gondolata, hogy miként lehetne megmenteni az enyészettől a malmot és a sörgyárat, de mindig oda fut ki a dolog, hogy általában a sétálókat veszélyeztető pergő vakolat teszi elkerülhetetlenné a legszükségesebb felújítást. Sajnos a szakemberek jól tudják, hogy ha a tulajdonos mindent meg is tesz az állagmegóvásért, akkor is 20-30 év alatt megpecsételődik egy épület sorsa. A tetőn álló fák nagysága sürgeti a beavatkozást…

Harsáczki György

(folytatjuk)

Az Óvár – Selmec lépése a török fenyegetésre

A várrá lett székesegyház

A belső vár - egykor román stílusú bazilika volt...

A belső vár – egykor román stílusú bazilika volt…

Garami vízitúránk utolsó napján, kultúrprogramot voltunk kénytelenek beiktatni a kitartónak ígérkező eső miatt. Szerencsére Selmecbányára esett a választás – nem hiszem, hogy lett volna izgalmasabb hely…  Megérkezésünkkor már el is állt az eső, és miután megebédeltünk egy büfében, lassan elindultunk felfelé a főutcán, mely mentén egyre több felújított régi házat, műemléképületet és bányászati emléket láthattunk. Megérkeztünk a gótikus stílusú Szent Katalin templomhoz, ami a régi magyar bányaváros ferde főterének alsó végében emelkedik.

A templom fölött, hátraszegett fejjel látható magasságban állnak az Óvár falai, amelyeket már rég szerettem volna jobban megnézni. A csapat érdeklődésére számítva igyekeztem „terelni” túratársaimat, s csakhamar ott álltunk a várkapuban…

Harsáczki György (2008.)