A Tyúk vagy a Tojás bírja tovább?

Fenékpuszta  Keszthely – Fenékpuszta Évezredes történet  rideg valóság...  
A pusztuló fenékpusztai „kiskastély”. Mögötte szegény emberek...

A pusztuló fenékpusztai „kiskastély”. Mögötte szegény emberek...

A Keszthelyen és környékén eltöltött (2013) májusi hetünk alatt többször is szóba került a közeli Fenékpuszta. A hazánkat járó turistáknak, kirándulóknak e név hol madárgyűrűző tábort, hol klasszicista stílusú majorsági épületeket, hol pedig római erődmaradványokat jelent. De egy hét alatt kerek lett a történet, s ezt szeretném az olvasókkal megosztani.   Valamikor a réges-régen előtt… Az egészet „a történelem előtti időkben” is kezdhetném, amikor a Pannon-tenger „medence-maradékában” kiédesedett, feltöltődött a Pannon-beltó. Az utolsó eljegesedés idején az agyagos-homokos aljzatot észak-dél irányú, illetve erre merőleges törések szabdalták fel, majd ezek mentén kiemelkedtek a környező hegyek, dombok, és „bezökkent” a Balaton medencéje. Az eleinte egymástól külön álló medencék később összekapcsolódtak. Akkor – kb. 22 ezer évvel ezelőtt - még jóval magasabb volt a vízállása, és területe így 1200 km2 volt. A Balaton része volt a Tapolcai-medence, a Nagyberek, és a Kis-Balaton is. Időszámításunk kezdetén a kevés csapadék miatt nagyon hasonló volt a kiterjedése mint napjainkban, a török-magyar háborúk idején ellenben megint csak megközelítette a maximális kiterjedését. (Ekkor Szigliget és Tihany is sziget volt…)   Amikor az erődöt felépítették… - mások  pedig lerombolták De ne szaladjunk előre az időben! A terület már 7 ezer éve lakott, de csak a Római Birodalom idején vált jelentőssé. A hódítók pannóniai berendezkedésük után, a 4. században, felépítették a „fenékpusztai” castrumot (erődöt). Tudni illik, hogy 1986 óta helytelen a Valcum név használata, mivel bizonyított, hogy a Valcum (vagy Volgum) nevű település a római feljegyzések szerint jóval délebbre – Marcali környékén - lehetett. A település a mai Fenékpusztánál - mint balatoni átkelőhelynél - épült ki, mivel a Keszthelyi-öböl még összeköttetésben állt a Kis-Balaton medencéjével. (Tulajdonképpen két részmedence határán van.) A tó nehézkes megkerülését itt hajózással le lehetett rövidíteni. A rév ekkor még Vörs település őséig közlekedett. A kelet-nyugati és dél-északi hadi- és kereskedelmi utak kereszteződésében emelt 2,5 méter falvastagságú, 377x358 méteres – 15 hektár - alapterületű erődöt 44 kerek torony védte, és négy kapun lehetett bejutni. 80 000 köbméternyi mészkő építőkövét hajón szállíthatták a Keszthelyi-hegység egyik közeli bányájából. Valcum nemcsak az Itália felé vezető út védelméül szolgált, de raktárul is a limes erődjei számára. Ma már nehéz elképzelni, hogy a hatalmas terület egészen be volt építve: több helységes, padlófűtéses lakóépületek, parancsnoki épület, többszintes magtár, kút, bazilika állt itt, és egy 3300 m2 területű építmény is, melynek még nem ismerik a rendeltetését.
A castrum déli kapujának „kimagasított”  falai Fenékpusztán

A castrum déli kapujának „kimagasított” falai Fenékpusztán

Többször megostromolták és többször helyreállították – a „barbárok” ostroma 374 körül nagy pusztítás nyomát hagyta az erődön. Később kijavították a falakat és a római csapatok 5. századi kivonulása után is az itt élő népek védelmét szolgálta. 433-tól a hunok vették át Pannónia felett az uralmat (ebből a két évtizedből két gazdag sírlelet maradt fenn), majd Avitus császár 455-ben egy évre visszafoglalta a területet. 456-ban a keleti gótok foglalták el az egész Dunántúlt - az erődöt felgyújtották -, de ezt követően rendbe hozták és királyi székhelyükké tették. Később – miközben már az avarok tartották megszállva a területet - keresztények érkeztek a falak közé, akik átépítették az erőd bazilikáját. Ezután polgárháborús helyzet alakult ki, aminek következtében az avarok 630 körül lerombolták a várat, s keresztény lakosságát a mai Keszthely területére telepítették. Ez a közösség hozta létre az ún. keszthelyi kultúrát, amely az elszigeteltségnek köszönhetően csak a város szűk körzetében hagyott nyomokat.   A Balaton vizének játéka… A 8. században a fenékpusztai átkelő is elvesztette egykori jelentőségét, mivel a hévízi öböl eltőzegesedett, és már utat is lehetett rajta átvezetni – a forgalom az előnyösebb, nyugatabbra lévő balatonhídvégi átkelőre tolódott. A helyzet később megváltozhatott a Balaton vízszintjének – már említett – 16. századi emelkedésével, így ismét fontos vízi átkelőhely (és kikötő) lett.
Mészkő tömbök Valcum erődjéből - a keszthelyi Bakacs utcában, egy ház falában

Mészkő tömbök Valcum erődjéből - a keszthelyi Bakacs utcában, egy ház falában

A 9. században az erődöt még egyszer helyreállították, de a megjelenő magyarok végleg elpusztították a római várat - bár észak-keleti sarkát a Balaton mosta el. Magyarjaink a szomszédos pusztaszentegyházi dombon létrehozták Fenék nevű falujukat. Ezek után a romot kőbányának használták a környező középkori és kora újkori építkezésekhez – különösen Keszthely városa. Meg is lepődtünk, amikor a keszthelyi Bakacs utcában, a Népviseleti babamúzeum előtt a „Valcum” köveivel találkoztunk egy ház oldalában. A hatalmas, faragott kövekre kis tábla hívta fel a figyelmet, hogy honnan kerültek a falba. Ezekből a kövekből épülhettek Keszthely templomai, rengeteg háza, a vár, s talán a Festetics-kastély is. S a vár köveiből húzták föl azt a vámházat is, amely ma a néhai castrumot átszelő műút szélén áll, és „400 éves vámház” néven működik – bisztróként.   Allé a méneshez Térjünk vissza a romokhoz! Az erőd – mint vár – évszázadokon át ismert volt, s több térképen is felfedezhető. Határozott ábrázolása elsőként Müller Ignác térképéről ismert 1769-ből, ahol a négyzetes fenéki „Romanorum Castellum” mellett széles Zala-torkolat látható. Az 1785-ra elkészült Magyarország első katonai felmérési térképén „Rudera der alten römischen Stadt Cybalis” néven szerepel - pontosan megrajzolva. A bécsi udvar a 18. század elején itt, a fenékpusztai romok mellett neveltetett lovakat spanyol lovasiskolája számára. (Vajon miért ott, a mocsarakkal körülvett löszdombon?) Nem lehet kérdés, hogy mit használtak építőkőnek… A területet pár évre rá, 1739-ben mindenestől megvásárolta a Keszthelyen letelepedő Festetics Kristóf gróf, és az itt nevelt ménes gyorsan Európa szerte híres lett. Az első - 18. századi - épület egyébként máig látható a kiskastély jobb oldalán - előtte az épülettel egykorú oszlopok meredeznek, amelyeknek nem ismerjük a rendeltetését. A következő évtizedekben a Festeticsek kiépítették a majort cselédlakásokkal, istállókkal – ha még maradt a felszínen római kő, hát abból.
„...a barokk úri lak a többszöri átépítéseknek, bővítéseknek köszönhetően 101 termes barokk-neobarokk kastéllyá nőtte ki magát...”

„...a barokk úri lak a többszöri átépítéseknek, bővítéseknek köszönhetően 101 termes barokk-neobarokk kastéllyá nőtte ki magát...”

A Horvátországból származó nemesi család a város legnagyobb földesurától, Pethő Jánostól vásárolta meg birtokait, és 1745-ben egy középkori épület alapjain kastély építésébe kezdett. Az eleinte 34 szobás, barokk úri lak a többszöri átépítéseknek, bővítéseknek köszönhetően 101 termes barokk-neobarokk kastéllyá nőtte ki magát, melyet megkímélt a második világháború, és csak részben fosztották ki. A könyvtár – ezt megelőzendő – be volt falazva, így maradhatott meg, mivel „felszabadítóink” előszeretettel tüzelték el a kastélyok könyvtárait. A Festetics család számos területen csorbította a város önállóságát és szabadságát, ellenben kiemelkedő gondot fordított a kultúrára és a tanulásra, és hathatósan segítette a város fejlődését: mesterembereket telepített le Keszthelyen, népiskolát, gimnáziumot építtetett, s gondoskodott tanítókról, eszközökről és még tűzifáról is… 1797-ben létrehozta Európa első mezőgazdasági főiskoláját, a Georgikont. A „fenéki” majorság kiskastélya 1820-ra készült el klasszicista stílusban, hogy kényelmes szállást biztosítson a híres európai versenyistállók idelátogató tulajdonosainak, akik elsősorban a Festeticsek angol telivérei miatt vendégeskedtek Fenékpusztán. A ma már kissé foghíjas Fenyves-allé fekete fenyőit 1880-ban ültették hét kilométer hosszan a Helikon kastély udvarától az uradalomig. Az egykori kikocsizó-lovagló utat szegélyező szinte nyílegyenes, kettős fasort Festetics Tasziló angol származású felesége, Maria Hamilton ültettette, amelyen szívesen kikocsizott a majorba, emellett az út a gazdaság forgalmát is ellátta. A hangulatos, 130 éves védett allén a város nordic walking útvonalat alakított ki pihenőhelyekkel, információs táblákkal. A kerékpárútról jól látható, hogy az út annak a löszhátnak a tetején halad, amely Fenékpuszta átkelőhelyét hívta életre. De a Fenékpusztához kivezető kerékpárútra is védett fasor vet árnyékot: a Csókakői-pataktól a Balaton Múzeumig húzódó fehérvirágú gesztenyefasor kora szintén meghaladja a száz évet. Sajnos mindkét fasort „sújtja” az öregedés, a kiszáradt példányokat jó ideje igyekeznek pótolni.   „Széles a Balaton vize, keskeny a híd rajta” „Fenék” ez idő alatt is fontos volt a közlekedésben. (Viszont Fenék falu eltűnt a térképről a 16. század végén – gótikus harangját halászok találták meg a Balatonban.) 1684-ből is ismeretes feljegyzés a fenéki révről, s ezért a túloldalon, Bottyánban (már nem Vörs jelentette a túlpartot) is kellett lennie hasonlónak. A révészek Fenéken lakhattak, mert Bottyánban csak halászokról és fogadósról szólnak feljegyzések. A rév nem állt éjjel-nappal az utazók rendelkezésére – „beszálló” fogadó épült, ahol az átkelésre várakozók megpihenhettek, megszállhattak állataikkal. Festetics Kristóf 1757-ben két komphajót is beállíttatott az átkeléshez, s ezeken tilos volt a „káromkodás és a pipázás”. Müller Ignác térképén már vámház szerepelt ezen a helyen: ott kellett a kompolás és a kikötői szállítások díját megfizetni. 1783-ban pedig fácánkert is volt itt. Gróf Festetics Pál építtette a Balaton első nagy vitorlását, a sót szállító Kristoph-ot, majd fia, György, a Georgikon megalapítója, már egy egész hajóarzenált építtetett: kompokat és vitorlásokat, köztük a balatoni hajózás legnagyobb gályáját, a 32 méter hosszú, 300 mázsa teherbírású Phoenix vitorlást, amely főleg sót és bort szállított. Hajóácsa az olasz Antonio Bori volt, a hajóépítő-műhely pedig a mai vámház udvarán volt, a fenéki kikötő mellett. A krónika szerint 1815-ben a gróf igazi balatoni fogassal vendégelte meg Richard Bright angol utazót, aki aztán át is kelt az egyik komppal. 1826-ban gróf Festetics László a révnél, a Zala torkolatában lévő Iszap-szigetre egy klasszicista stílusú Szent Ilona szobrot állíttatott leánya emlékére. Később Fenékpusztán állították fel, végül napjainkban – hogy nehogy megsemmisüljön – a Festetics-kastély parkjában található. Az 1834-37 között hosszan tartó szárazság lehetővé tette, hogy 1839-ben megépítsék az első, 87 méteres fahidat, amelyen vámot szedtek az első világháborúig. „Széles a Balaton vize, keskeny a híd rajta” – erről szólhat a népdal? A vámház ezután volt présház, lakás, majd az 50-es évektől bolt és kocsma, s ma is az. Napjainkban (2013) egy jókora fatábla őrzi a Phoenix emlékét a klasszicista jegyeket viselő „400 éves vámház” előtt, de bent a falon a jelentősebb Bori-hajók nevei is meg vannak örökítve. Amikor betértünk, egy kis árpalé mellett egy jó órát elbeszélgettünk a hűvösben a kocsmát üzemeltető fiatalemberrel napjaink szellemi igénytelenségéről és az igazi értékekről. Ugyanígy betyárok is bevetődtek ide - erről szólt a falon olvasható Nádi Jancsi nóta, akit itt ért utol a végzete.   De térjünk vissza a kőbányának használt romokhoz! A római vár feltárása már az 1860-as években elkezdődött, mely során több ezer sírt, és rengeteg épületet tártak fel. A rendkívül színes történelmi múltról árulkodó leletek a Balatoni Múzeumba kerültek – ám a második világháborúban a múzeum anyaga Zalaegerszegre történő menekítése közben megsemmisült. Ma az erődbelsőből 29 épület körvonalait ismerik, s bár ezek többségét még 1899-1909 között kutatták fel, még tíz évvel ezelőtt is találtak egy, az erőd építése előtti meleg vizes fürdő-maradványt. A hatalmas erődből ma csupán három jelentékeny épület felfalazott alapfalai emelkednek ki a fűből - ha az ember nem kap „fülest” egy információs térképről, csak véletlenül akad rájuk. Valószínűleg az ellenállóság, vagy az eltérő kőzet miatt falazták fel vulkanikus kőzettel az egykori magtár, a háromhajós bazilika és a déli kapu mészkő-alapfalait. A második világháború után a már ismerős forgatókönyv szerint folytatódott a majorság története. A lóállások helyére ipari üzemeket telepítettek, a cselédlakásokat, a kocsiszínt és az ököristállókat komfort nélküli lakásokká alakították át, amelyeket az 50-es években bérlők foglaltak el. A területen a rendszerváltásig termelőszövetkezet fejtette ki „áldásos tevékenységét” – az addig példásan vezetett és rendben tartott majorság lassan pusztulni kezdett. A versenylovak végképp nem fértek bele az 50-es évek ideológiájába… (Frissiben azt olvastam, hogy a ménest az Amerikai Egyesült Államok „vette magához” jóvátétel fejében a második világháború után…)   Jellegzetes magyar realitás Napjainkban először a virágzó gesztenyefák takarásában megbúvó 19. századi megkopott majorsági épületek tűnnek föl, amelyek lassan közelebb kerülnek a szabadon látogatható rom kategóriához, mint a felújítandó műemlékihez. Cserép még van rajtuk… A kiskastély mögött még ma is több mint százan élnek a műemlék cselédlakásokban, ahol se gáz, se csatornázottság, s ivóvizet is csak az udvari közös csapból lehet venni. (a cikket 2013 áprilisában írtam – a szerző megjegyzése) Jó pár család jogcím nélkül, „jóhiszemű lakóként” él itt. Óvatosan sétáltunk be az útról a kíváncsi kutyák mellett, amik először házőrzőknek tűntek. Az udvarra rozzant ólak, sufnik, kerítések néztek, amelyek az egykori gazdasági épületek lakásainak bejáratait takarták. Talpalatnyi szegénység… A kiskastély hátuljához is két kis udvart kerítettek rozsdás vaskerítéssel: a bicikli, a fregolik és a parabola-antenna két szükséglakás ajtaját sejtette – a bódék takarásában. A kastélyt lakják. Erre-arra kis fajkutyák csaholtak, egy fiatalasszony teregetett, az egyik lakás előtt egy dobermann raboskodott kis ketrecében. Az apróságokon kívül senki sem figyelt ránk. A poros-gyomos udvaron vidám gyerekek bicikliztek, s felénk vették az irányt, amikor az udvar közepén egy darab zöld rafia alatt csivitelő kiscsirkék kalickájához sétáltunk. – Hány hetesek? – kérdeztük. – Nem tudjuk, mert nem vettük, hanem kaptuk őket! – felelték teli szájjal… Arrébb gurultunk, és bementünk a roggyant, pergő vakolatú ló- vagy ököristállók egyikébe. Szerencsére csak az udvaron áll szemét, bent „tiszták”, mintha nem is olyan rég seperték volna ki őket: megvannak a jászlak, és az állatok bekötéséhez a karikák. A hosszú épület közepén sín vezet végig a „ganézáshoz”, de akad már néhány primitív graffiti.   Füstbe ment terv? A keszthelyi kastélymúzeum 1992-ben hatalmas összegért vásárolta meg a területet az itt működő lengyártól és tsz-től, de mivel rekonstrukciós munkák előtt a lakókat el kellene költöztetni, minden áll... A Festetics-uradalom felújítása és a lovasturizmus felélesztése mellett – természetesen – az ókori romegyüttes rendbehozatala is a tervek között szerepel, de azóta az állagmegóvásra sem jutott elég pénz. 2008-ban 2,7 milliárd forintos beruházási költségeket rebesgettek a „kettős” fejlesztésekkel kapcsolatban, amit akkor uniós pályázati sikerektől tettek függővé. Azok szerint nyolc épületet újítottak volna föl - a két lóistállóban ismét lovakat tartanának, és a nyugati oldalon álló barokk magtár mellett lóversenypályát alakítanának ki. A cselédlakásokból appartmanokat alakítanának ki, a kiskastély pedig múzeumi funkciót töltene be. „Célunk, hogy felélesszük azt a lovas hagyományt, amely Európa-hírűvé tette Fenékpusztát a Festeticsek korában” - mondta ekkor Czoma László, a Festetics-kastély 2011-ben váratlanul leváltott igazgatója, akinek a vezetése alatt a kastély az ország második leglátogatottabb múzeumává vált.   Még az ág is húzza… És itt belép egy másik, a rendszerváltást követő még elkeserítőbb forgatókönyv: csináljuk – ne csináljuk - nincs pénz – pályázunk pénzt – elsikkasztották a pénzt – mégis, kinek a gyereke – nem az én gyerekem - ej, ráérünk arra még – közelegnek a választások! És közben megsemmisül az érték, aminek a felújítását már 25 éve halogatják! „Robbanás és tűzvész Fenékpusztán” – olvastam megdöbbenve. 2013. május 8-án valószínűleg gázszivárgás miatt robbanás következett be az állam tulajdonában és a kastélymúzeum vagyonkezelésében lévő egykori istállóból átalakított 30x7 méteres sorház egyik komfort nélküli lakásában. Ennek következtében egy ember elhunyt, egy könnyebben megsebesült, egy válaszfal kidőlt, s a felcsapó lángok felemésztették a tetőt és az ott élők összes értékeit. A lakókat – 24 embert - sikerült ideiglenesen elhelyezni. Ez történt a Hungária fürdővel, a Várkert bazárral, a rákoskeresztúri Podmaniczky-Vigyázó-kastéllyal, de rengeteg értékünk omlott már össze, vagy már csak arra vár, mint például a Liva-malom, Budapest egyetlen barokk vízimalma, és száz meg száz kúria, kastély… És egy „érdekes” hírzáró mondat az előbbi hírekből: „Pálinkás Róbert, a vagyonkezelő keszthelyi Helikon Kastélymúzeum ügyvezető igazgatója szerint hosszabb távon amúgy sem maradhatott volna meg a robbanás miatt megrongálódott sorház, a Keszthelyt elkerülő út tervezett szakasza éppen érinti ugyanis a területet, ezért később mindenképpen le kellett volna bontani az egykori istállót.” Ez maradt volna a magasra szárnyaló tervekből, az épület felújításokból, lóversenypályából, a történelmi múlt felélesztéséből? Egy kerülőút mégis fontosabb? Mik voltak a valódi indítékok?   A Nap végül kisütött, és éltre keltette a táj színeit, s megszépítette a római emlékeket és a majorság megmaradt épületeit. Az élet szép, a turisták pedig – olyanok, amilyenek mi vagyunk -, tragédiákról írnak…  

Harsáczki György - 2013

Ki miben tudós – Keszthelyen és Zalaszántón?

Szocio-tanulmány nyeregből és presszó elől
Keszthelyen - harckocsiakasztó gúlák mellett

Keszthelyen - harckocsiakasztó gúlák mellett

  Keszthelyről már több alkalommal indultunk neki kerékpárral a környéknek, de mindig későn sikerült útnak indulni. Ezen a napon Zalaszántóra készültünk Hévízen át - gyorsan összepakoltuk a reggelinek szánt elemózsiát hátizsákjainkba, és bérelt biciklijeinkkel a belváros felé indultunk. A Georgikonnál belesodródtunk a forgalomba, s a (néhai?) kastélyparkkal párhuzamosan nyomtuk a pedált az út szélén. Fellélegeztünk, amikor rátaláltunk a Hévíz felé vezető, virágzó gesztenyefák alatt futó kerékpárútra. Meg is pihentünk néhány harckocsi akasztó gúla mellett, amely a hadsereg által „elfoglalt” kastélypark egyik bejáratát jelezte. Néhány száz méter biciklizés után megérkeztünk a már korábban kinézett pihenőhelyhez, ahol sajnos asztal nem volt, de a padokon el tudtunk képzelni egy gyors reggelit. Letettük a kerékpárokat, kipakoltunk és falatozni kezdtünk. A közelben egy mountain bike támaszkodott, s egy férfi „beszéltette” az ott álló Eon-os szakembereket.   Danke – bitte… Néhány perc múlva egy kerékpáros fékezett előttünk teljes harci díszben. A német turista afelől érdeklődött, hogyan jut el a Balatonhoz. Elmondtuk németül: gerade így-úgy, durch Keszthely. Éppen befejeztük, amikor az ott keringő férfi odasietett és nagy hangon feltette a kérdést: - Sprehhen zí dojcs? – Ja, ja. – válaszolta furcsállóan a német. A furcsa férfi teátrális kézmozdulatokkal magyarázni kezdte a bemagolt szavakat: links 1 km, rechts 2 kilométer Keszthely, links 1 km. Gút? - Ja..! – vigyorgott a turista a buzgó segítőn és ránk nézett. -  Einfacher… - adtam tudtára értetlenségemet. A német elnevette magát, aztán elkerekezett. Férfi ekkor ránk nézett. - Mi is elmondtuk neki – magyaráztuk a fickónak. - Maguk magyarok? – kérdezte döbbenten. - Igen. - Gondoltam, elkél neki a segítség… - mondta – az ember ahol tud, segít. - Magas feszültséggel dolgoznak, tudják! – mutatott az Eon-os dolgozókra. - Azt tudják-e, hogy ha hozzáérnének a vezetékhez, odaragadnának? Dolgozni jöttem ki ide én is. Látják itt ezeket az ábrákat? Keszthely és környékének térképe. 1:800-as méretben. Ami itt 1 méter, az  800 méter a valóságban. A polgármester megengedte, mert a felszín alatt nem kell építési engedély. Látják? – mutatta – a kerékpárút szintje alatt van a művem, nem kell engedély. Az aszfaltos és sötét csíkok az utak, a föld a Balaton. Látják? Fentről, műholdról is látható. Lassan csinálgatom, a végén elérek Almádiig.
A térkép egy részlete: ez éppen a Keszthelyi-öböl...

A térkép egy részlete: ez éppen a Keszthelyi-öböl...

- Szép munka. - Nna, megyek is dolgozni… - és egy gyomláló kiskapával irtani kezdte a gazt. Egy perc múlva: - Én olyan ember vagyok, hogy nem dolgozhatom, ha más éppen eszik mellettem. – és otthagyta. Keringett körülöttünk.   A harmadik ipari forradalomról… -  El sem tudják képzelni, hogy milyen műszerekkel tudják már figyelni a Földet! Minket is látnak, minden gond nélkül. Ha én például kitépném egy póknak két lábát – egy pillanatra megállt, átgondolta –, akkor egy műholdról azt mondanák nekem – bár én nem mondtam meg nekik, hogy kitéptem két lábat -, hogy hat lábát látják a póknak. - Tudjuk, a mobiljaink révén is tudják, hogy hol járunk… Itt egy kicsit megakadt a férfi. – Igen. – bólintott. - Mondja csak, ha tudja, hogy miért van itt ez a sok orosz? - Hát… Oroszországnak még szélsőségesebb az éghajlata, mint nekünk. Így még több az ízületi problémákkal küszködők aránya. Hát ezért jönnek ide Hévízre, mivel náluk nincs ilyen meleg vizű tó, aminek egyébként még napozni is lehet a partján. Mert négy helyen van ilyen hévizes tó a világon. Először is itt. Aztán van egy Svédországban, és kettő Izlandon. - Eddig miért nem jöttek? …vagy húsz évvel ezelőtt? … - Képzeljék el, hogy nem is olyan régen, az amerikaiak küldtek a japánoknak egy hajszálat, ami át volt hosszában fúrva. A japánok meg úgy küldték vissza, hogy menetet vágtak bele! – hozta elő az újabb műszaki témát. - Elképesztő! – mondtuk. Mindenki ismeri ezt a mesét a nyolcvanas évekből. – Ez már mikrotechnológia! - Nem mikro – nano! – lepett meg bennünket. - A nano-technológia a milliméter százezred része. – Olyan műszerek vannak már, hogy nem csak ide, hanem a másik galaxisba, sőt..! A Mars minimum 80 millió kilométerre van innen, és számos képet készítettek már a felszínéről. De például találtak itt olyan völgyszerű képződményeket, amelyeket korábban cseppfolyós, esetleg gáznemű anyag hozott létre.
A kerékpárút kereszteződése a műúttal

A kerékpárút kereszteződése a műúttal

- Igen, lenyűgöző! – bólogattunk. - És van egy olyan objektum is a Marson, ami egy emberi fejre hasonlít… - Bizony, elég misztikus… - pörgettük a beszélgetést, mert már befejeztük a reggelit. - Fel akarom hívni a figyelmüket egy veszélyes dologra. – emelte fel az ujját. - Nekem ugyan nem lehet bajom, de miért ne adjak jó tanácsot, ha megtehetem? Vigyázzanak a biciklivel ott, a túloldalon a lefelé menettel. Vannak olyan hülyék, akik még tekernek is lefelé, aztán meg lent balesetet szenvednek, mert nem tudnak megállni. Fontos szabály, hogy lefelé nem szabad tekerni, és hídon csak lassan menjünk át. A bicikliút a híd előtt meg van süllyedve, de nem keresztbe, hanem hosszában. Nna, ott az aszfalton van egy 5-6 cm széles repedés. Oda beszorulhat a kerék, és nagyot lehet esni… - Nagyon köszönjük! Most már indulunk, jó munkát kívánunk! – lendültünk neki mosolyogva.   Kocsma? …és szerelő? Megérkeztünk Zalaszántóra – a falura két vár néz le. Rezi és Tátika. Lapos kerékkel ereszkedtem lefelé meredeken, de veszélyes volt, meg kellett állni. Éppen onnan álltak ki a ház elől autóval, ahol megálltam pumpálni a kereket. No de aztán felpumpáltam a gumit - a következő 3 kilométerre… A kanyarban egy 1810-ben állított, később megújított feszület. Iskolából éppen kijöttek a gyerekek, látszott egyből, sok a roma. Hangoskodtak, együtt rosszalkodtak. Kocsma meg sehol.
A zalaszántói gótikus templom

A zalaszántói gótikus templom

A kanyar után el is felejtkeztem a templomról, aztán ott volt előttünk: a szentély részén gyönyörű gótikus ablakokkal, hibátlanul, aztán talán barokk toldást kapott. Tornya fehéren állt, előtte feszületek – régiek-újak. Fás főutca. Hogy, hol kapok segítséget a kerékcseréhez? Nem tudom, de érkezzünk meg már egy kocsmába! Beugrottam a boltba, ahol egy fiatal eladónőtől megkérdeztem: Hol van itt ebben a faluban a kocsma, vagy a vendéglő? - Vendéglő az nincs, de tovább felfelé van két kocsma, az egyikben szendvicset talán lehet kapni – mondta élénken. Köszönet! A két ivó elé érve egy perc gondolkodás után a Tátika presszó mellett döntöttünk: a presszó nívósabb, mint a kocsma. Bár itt éppen fordítva is lehet… A kocsmában rendeltünk, aztán megkérdeztem: Van-e szerelő? - Itt mindenki magának szereli - szerelő, az tulajdonképpen nincs – volt a felelet. - Kölcsön bicajom van, hát belekezdek - mondtam -, de a foltozáshoz jó lenne egy vödör, vagy lavór… - Pumpa van? – kérdezte egy férfi. - Háát, vagyogat, olyan zsebben elférő. – mondtam. Nevettek. - Meg tudjuk oldani a vödröt – így a kocsmáros.   Én csak asszisztálhatok… Ittam a sörből - nna belevágok, legfeljebb elakadok. A kereket a fék miatt alig tudtam levenni, s épp a külsővel birkóztam, amikor egyszerre odaballagott és fölém magasodott egy zöld overálos férfi. Ő is ott lehetett a kocsmában. Szinte kivette a kezemből a munkát, szótlanul átvette a vezetést. Én zavartan asszisztáltam biciklim javításánál. Próbáltam a keze alá tenni a gumileszedőt, de nem ment. Keményen, kézzel feszítette le a gumit a ráfról. Kivette a belsőt. Közben mások is befutottak a törzshelyre. El-elejtettek egy megjegyzést, de tanácsra is futotta. Nna, hol a lyuk? - tüzetes száraz vizsgálódás után mintha hallottuk volna a süvítést. Segítőnk el is tűnt az intézménybe – intézkedni. Bementem én is pótsörért – a nagy izgalomra. Mindjárt lesz itt vödör víz – tapasztaltam. – Ne törd le! – szisszent fel a kocsmáros, amikor barátunk a felmosó-facsarókosarát kezdte feszegetni.
Csak nemrég kezdtük el a Tátika presszó előtt...

Csak nemrég kezdtük el a Tátika presszó előtt...

  Nincs siker – nincs fröccs! Közben több helyi férfi is érkezett, köztük Dzsoni is, a falu „csodabogara”. Száraz köhögéssel jött, majd ezt később elhagyta… Konok, büszke, eltökélt figura volt, gumiklumpában, mellkasán szétnyílt ingben, a mellén kereszt, dús, Beatle-frizurájába ősz szálak vegyültek. Biciklije Waszlavik-stílusban volt feldíszítve, nyerge pedig egy jókora színes üléspárnával volt komfortossá téve. Csaba, egy magas, halk szavú, lassú hangú, sebzett figura is ott állt mellényben. Ági kezdett vele beszélgetni, épp szótlansága miatt. A munkanélküliség sem maradhatott ki beszélgetésükből. Erősen dőlt ki a levegő a gumiból a szelep közelében. Mintha mellette is lenne egy lyuk… A kréta jelzés folyton eltörlődött, lejött a vízzel együtt. Segítőm zsebkendővel törölte meg. Smirglizés jött, aztán ragasztás. A folt helyére, vagy a foltra is kell ragasztót kenni? – míg kerékpár lesz, addig ez is személyenként változó – Zalaszántón is. A szétszáradt külsőből kirázom a közben belehullott hamut. Dzsoni többször közbeszólt. Vártunk egy jó tíz percig aztán kezdtünk belefújni. Süvített ki a ragasztás mellett. Rossz a ragasztás vagy félre ragasztottuk! Barátunk azonnal le is szakította a friss foltot. Dzsoni nem hagyta ki a ziccert: Nem jól csináltátok! – mormogta. De az overálos férfi eltökélt volt: nem is lehetett meghívni egy kis fröccsre sem: először meg akarta oldani a problémát. Összpontosításunkat egy erdei ötös figyelte szótlanul, akik egy kisteherautót körbevéve az út szélén fogyasztották a nap végi jutalmukat – fejkendősen, napszemüvegekben, mint egy metálzenekar. Az új folt már tuti, hogy jó helyre került. Betettük, majd felfújtuk a kereket. Öt percen belül már puha volt. Emberünk bosszúsan feladta - én sem csináltam volna másképp. Utánamentem a söntéshez: Hadd hívjam meg az önzetlen segítségéért egy valamire. „Nem végeztem el a munkámat.” – hajthatatlan volt. Hiába voltak oldó szavaim, később is ezt a választ adta Áginak.   Dzsoni – teljes mellszélességgel - Itt vagyunk Zalaszentakárhol, és defektünk van. Most mit csináljunk? Nem sikerült megragasztani, pedig itt ragaszt az egész falu! – panaszkodott Ági a kerékpárkölcsönzőnek a telefonba. - Úgy szét van száradva az egész gumi, hogy mindenki kórusban mondja: Hogy is lehet így kiadni biciklit! – Mi? Hogy oldjuk meg valahogy? Hát nagyon kedves, köszönöm szépen a segítségüket!!! – paprikázódott fel Ági.
Igen, ez bicikli... - Dzsoni kerékpárja extrákkal

Igen, ez bicikli... - Dzsoni kerékpárja extrákkal

Nna, majd Dzsoni! – Béna volt, nem így kell! – mormogta Dzsoni. – Nézd meg az enyémet, én szerelem, én tartom fenn: azt meg lehet nézni! – reklámozta kéttenyérnyi gumilappal megtoldott sárhányós, fácántollakkal, tibeti imazászlókkal, két hatalmas visszapillantó-tükörrel megspékelt narancssárga kétkerekűjét. – Ez igen… - szóltam – ez bicikli. Ismét megfürdettük az egész kereket. Lyuk csak ott van. Bekentük a letépett újabb folt helyét, Dzsoni pedig három nagy követ kért. Keresgélni kezdtem a vízelvezető árokban. Volt már rutinom kőkeresésben egy falu főutcáján, meg is lett a három. Mellé kapott egy fröccsöt is. Közben egy pocakos férfi kerülgette morcosan az alkatrészeket a kocsma előtt, aztán egy beragasztott szemüvegű roma gyerek is érkezett. Majd annak az apja. Dzsoni többször rágyújtott – a rituálisan három kővel lelapított gumi hevert a járdán. Dupláztuk a száradási időt. Aztán azonnal belefújatott – a pumpa már egészen megedzette a karomat. A gumi máris lapos volt! Nem hiszem el! – A picsába! – szakadt ki Dzsoniból – szar ez a gumi, nna még egyszer… Ági rendületlenül beszélgetett Csabával, az asztalossal.   Segítség Korondról Az újat az előbbi mellé tettük – megállapított helyre. Egy gyapjas hajú, mosolygó roma férfi hajolt hozzám. – Hagyd ezt a hülye foltragasztást. Mindjárt hozok egy szigetelőszalagot, amit a gumi puha állapotában rátekersz a ragasztott foltra, aztán fölfújod. Tudod, ráfeszül a lyukra és ki nem engedi a levegőt – két, három napig. Már sokszor csináltam így, mindig bevált. Nektek meg csak egy napig kell. Vagy estig, nem? Ez erdélyi módszer! - Honnan való vagy? – őt le kellett tegezni. - Korondi! Tudod hol van? - Hogyne, Szováta, Parajd… Jó még ez elválik, aztán jöjjön a szalag…
Egy gyönyörű kis kápolna és egy feszület Zalaszántón

Egy gyönyörű kis kápolna és egy feszület Zalaszántón

Elvégeztük a ragasztást, kivártuk morgós segítőnk tíz perces száradási idejét, majd amikor ismét szabadon fel akarta fújni, kikaptam a kezéből a gumit és betetettem vele a külső mögé. Már nekem is fogytán volt a türelmem. Feszülten felfújtam a kereket, és ott hagytam: tíz perc múlva megnézzük! Nem volt mit… - Dzsoni, ez a kerék el van átkozva! Nem mi tehetünk róla, hogy szelel… - nyugtattam magamat és mindenkit. Jöjjön a szigetelő szalag! Dezső, a korondi handlé már vidáman tekerte is az áttetsző ragasztót. –  Nna még egyszer. Ez korondi trükk! Ha nem válik be, én… nézd a göndör hajamat: kopaszra vágom! - Tegyük oda a kereket egy tíz percre, és meglátjuk. – szkeptikus voltam. A kölcsönzőből visszahívtak. Talán a lelkiismeret… – Hogy áll a javítás? - Az utolsó próbát tesszük, és nagyon reménykedünk. Tényleg mindenképpen vissza akartam pedálozni. 18 kilométer Keszthelyig… Talán el is múlt a tíz perc. Viszonylag még kemény volt. Alig fordultam el, Dzsoni betette a kereket a helyére. Ahhoz le kellett eresztenie a gumit… Félve fújtam fel. Dezső magabiztossága ellenére alig néhány perc múlva mégis nyomogatta a gumit. – Jó ez!   Záróakkord kúriával, kutyával Megkönnyebbülve búcsúztunk el mindenkitől gyorsan, és készültünk az egy köpésre lévő Kotsy-malomhoz. Tíz perc alatt kiderül, hogy jó-e – jobb is, ha nem egyből a buszmegálló felé gurulunk, hanem a malomhoz, s még visszajöhetünk. A negyedik méternél éreztem, hogy nem győztünk a lyuk felett. A malom pedig bezárt… Letettem a bicajt, és megpróbáltam benézni, de a kerítés mögötti növényzet mindent eltakart. Csaba megpróbált elérni valakit, hogy kinyissák a malmot, de próbálkozása kudarcba fulladt – de nem fért volna bele az időnkbe, hogy a buszt elérjük (ha ugyan fel lehet tenni a kerékpárt). Nem éreztük veszteségnek, mert látszott, hogy vízikereke – életre keltő bűvös kereke – nem volt. Ekkor jött Csaba egyik kis ismerőse, s ekkor elbúcsúztunk tőle is. Szomorúan beszóltunk a kocsmateraszra Dezsőéknek, hogy sajnos…, és lesétáltunk a Gersei-Pethő kúria elé, ami jelenleg – felújítva – valamilyen közintézmény. Benéztünk az udvarra, majd egy kis kápolnával és egy feszülettel megáldott, szemetes buszmegállóban kezdtünk várakozni. Odaoldalgott egy nagyon ápolt, nyugodt, öreg vizsla-féle. – Az orvosé! – mondta kapásból egy biciklis gyerek, akit megkérdeztünk felőle. – Micsoda szemét! – mondta a megállóra egy idősebb cigányasszony, aki az unokáit kísérhette ki a megállóba.   Sofőr úr, engedje meg! Dezső is odaoldalgott. Kértük, hogy segítsen rábeszélni a sofőrt a biciklis mentőakcióra. Közben elmondta, hogy a rendszerváltáskor jöttek át, laktak Ajkán is és több helyen, itt pedig – mint otthon is – mindenfélével kereskednek. Tíz perc múlva – végre – megjött a busz. Kértük a sofőrt, hogy segítsen rajtunk, defektes károsultakon… Átmentünk a busz túloldalára, és nagy nehezen a kormányt is elferdítve benyomtuk alulra. A másik kerékpárt felvihettük, bár a középső ajtó nem volt kinyitható… Peregtek a 30 másodpercek, s a végén sofőrünk vesztett béketűréséből, és majdnem rám dobta a biciklit, s a kerék csak a lábujjamon landolt. De fél óra múlva végre Keszthelyre érkeztünk. Már csak másfél kilométer tologatás várt rám…

Harsáczki György - 2013

A Hullámtól a Csillagvárig

Ameddig a Festeticsek keze elért…
A Hullám Szálló

A Hullám Szálló

  Az idei május első fele – a maga hűvös stílusával - éppen megfelelt a forró áprilisra adott válasznak: épp, hogy kirándulóidő volt. Már három napja fentük a fogunkat a balatonszentgyörgyi Csillagvárra, amelyről már kisiskolásként tudomást szereztem, ám lakóhelyeimtől mindig „elérhetetlen” távolságban volt – a Balaton legtávolabbi, délnyugati szegletében. Keszthely múzeumai között bóklászva többször is láttuk a reklámját, ám kétlem, hogy sok „klasszikus balatonozó” vetődne oda.   Legalább Hullámot lássunk… Az utcákat hol beragyogta a Nap, hol felhők árnyékolták be. Egy napos periódusban lesiettünk szobánkból, és előbányásztuk bérelt kerékpárjainkat. Már kinéztük térképen a bringa utat a parton, így elgurultunk a Helikon park mellett, a síneken áttoltuk a kerékpárokat, és máris ott álltunk a megfelelő aszfaltcsíkon. De vészesen közel kerültünk a vízhez, így ki „kellett” gurulnunk a Keszthely két Balatonra néző régi szállodájához, a Hullám Szállóhoz és a Balaton Hotelhez, amelyek ma az egyetlen eredeti formájában megmaradt balatoni szálloda együttest alkotják. Mindkettő van vagy 110 éves… A most még szabadon látogatható, tornyos bejáratú Szigetfürdőt az egykori, 1892-es állapotoknak megfelelően újították fel nemrég. A két kis szigetre épített fa épületegyüttest gyaloghíd köti össze a Városi stranddal. A móló végén pecások bámulták a nyugtalan vizet, a parton ődöngők minden rezdülését pedig hattyúk figyelték. Egy pár kürtős kalácsot kínált annak a néhány orosz, német és magyar sétálónak, akik meleg és fürdésre alkalmas víz híján elszántan múlatták az időt. A vendégeket még fogni kellett a sétahajóknak - lassan indult az előszezon!
A Szigetfürdő a mólóról

A Szigetfürdő a mólóról

  Fenékig tejfel Nem úgy a miénk! Megnéztük a kihalt bódésort, aztán hajrá Csillagvár! Szép, árnyas-fás utakon suhantunk, aztán elhagytuk a Csárdát, és az aszfaltút strandot és kempinget fűzött föl. Az út végre felvette a bringaút-formát, a fák megnőttek és utolért minket a „hangulat”. Ha megálltunk volna, akkor a szúnyogok is! Kereszteztük a vonatsíneket, majd kilométereken át egy gyönyörű fasor alatt gurultunk. (Ez lehetett a térképen jelzett védett gesztenyefasor.) Nemsokára szemközt, a mezőn túl megpillanthattuk a szintén védett feketefenyő fasort – allét – ami a keszthelyi kastélyparktól Fenékpusztáig vezet. Foghíjas bár, de létezik. Fenékpusztát nem hagyhattuk ki, ahol a Festeticsek egyik majorságának maradékai mellett egy római kori erőd maradványait is látni lehet. A leágazásban átkeltünk a 76-os úton – szemben egy látszólag szintén az átkelésre várakozott egy cigánylány -, aztán odagurultunk a Valcum Castrumot bemutató táblához.   Kiskastély, kiscsirkék
A fenékpusztai kiskastély

A fenékpusztai kiskastély

A „stílusos” grafiti alatt a táblán (szar az élet) láthattuk, hogy a hatalmas erődből itt csupán három jelentékeny épület felfalazott alapfalai emelkednek ki a fűből. A magas és vastag falakat a 4. században építették, és a 15 hektáros területe egykor egészen be volt építve! 433-tól a hunok uralták Pannóniát, de az erőd területét még az 5-7. században is használták. Feltűnőbbek a virágzó gesztenyefák takarásában megbúvó 19. századi megkopott majorsági épületek, amelyek lassan közelebb kerülnek a szabadon látogatható rom kategóriához, mint a felújítandó műemlékihez. Cserép még van rajtuk… A kiskastély mögött szegény emberek élnek a műemlék cselédlakásokban. Besétáltunk az udvarra, aminek közepén kis gyerekek felügyeltek két tucat kiscsirkére. – Mikor keltek ki? - kérdeztük – Nem tudjuk, mert nem vettük, hanem kaptuk őket! – felelték teli szájjal. Erre-arra kis fajkutyák csaholtak, egy kis ketrecben dobermann raboskodott. Arrébb gurultunk, és bementünk a roggyant, pergő vakolatú ló- vagy ököristállók egyikébe. Szerencsére csak az udvaron áll szemét, bent „tiszta”: megvannak a jászlak, és az állatok bekötéséhez a karikák. A hosszú épület közepén sín vezet végig a „ganézáshoz”. Már 2008-ban is teljes felújításokról és lovas turizmusról regéltek erre, de semmi… A Nap végre összeszedte magát, és megszépítette a római emlékeket – az azokat ellepni igyekvő gyönyörű mezei virágokkal együtt. A kiskastélytól balra van még egy timpanonos klasszicista épület, ami inkább kastély: jobb állapotban van, mint a „Fenék” feliratú. A műút közelében feltárt ókori déli kapu már látványosabb fotótéma volt, bár az eredeti mészkő helyett bazalttal magasították ki.  
A 400 éves vámház előtt

A 400 éves vámház előtt

Ahol híd volt a Balaton felett Nem kellett sokat tekernünk, mivel a következő tábla „elevenünkbe” talált: 400 éves vámház és kocsma 50 méterre. Valcum kulcsfontosságú közlekedési helyzete miatt jött létre, mivel hajdanában a Balatonnak még korántsem itt volt a nyugati „vége” - a Kis-Balatonnal még egybetartozott. Révet itt már 1684-ben feljegyeztek, s így a túloldalon Bottyánban is kellett lennie hasonlónak. Az 1834-37 közötti szárazság lehetővé tette, hogy megépítsék az első, 87 méteres fahidat, amelyen vámot szedtek. Mégpedig itt, ahol fontos kikötő is volt. A klasszicista jegyeket viselő ház előtt a napernyők mellett egy fatábla állított emléket a Phoenixnek, a balatoni hajózás legnagyobb gályájának. A 32 méter hosszú, 300 mázsa teherbírású vitorlás főleg sót és bort szállított. Festetics György hajóépítő-műhelye itt volt a vámháznál, s hajóácsa az olasz Antonio Bori volt, aki egész arzenált tervezett a grófnak. A „fasírtos szencsó”, kóla menüt kihagytuk, de egy kis árpalé mellett egy jó órát is elbeszélgettünk az üzemeltető fiatalemberrel a napjainkban megélt szellemi igénytelenségről és az igazi értékekről. Ugyanígy betyárok is bevetődtek ide - erről szólt a falon olvasható Nádi Jancsi nóta, akit itt ért el a vég. A dombhátról jól lehetett látni a Keszthelyi-öblöt és a keszthelyi halmokat – ezért is lehetett innen lesüvíteni a vasút mellé. Egy jó kilométer múlva a fekete vizű Zala, a hazai Rio Negro hídjáról bámultunk le a rajta ringó ladikokra Balatonszentgyörgy keresztjei
Csete György Gulya Csárdája

Csete György Gulya Csárdája

A következő kilométereket ismét árnyas fák jellemezték a műúton és a vasúton túl gúlába rakott nádkötegekkel, s gyakran láttunk vizenyős réteket a magas vízállás miatt. A balatonberényi elágazóban már a „Csillagvár” táblát követhettük. Csete György, híres építészünk Szentgyörgy szélére tervezte a Gulya Csárdát, amely – barátságos, alföldi formáival - feltűnő, és hívogató jelenség. Bár dél elmúlt, úgy döntöttünk, hogy majd a Csillagvár csárdájában harapunk valamit. Beértünk Balatonszentgyörgyre, ahol a szabad forgalom már mérsékelte az élvezetes tekerést, de egy kilométer után – egy szinte világító-zöld terebélyes tölgyfa alatt álló feszületnél - jobbra letértünk a régi falurész irányába. A térképre nézve azt hihetné az ember, hogy itt egy kálvária stációi sorakoznak a falu végéig. De nem: a régi utcában szentek szobrai és kőfeszületek sorakoznak egyenlő távolságra egymástól. És milyen szépek! A már említett, a Kiss kereszt 1901-ből való, a Szentháromság-szobor, amely egy kiskertben álló barokk alkotás, Szűz Máriát fején koronával, kezében jogarral ábrázolja. Az Ódonház kereszt éppen egy ódon házhoz támaszkodik, az 1894-es Rózsafüzér kereszt mellett pedig egy szent is áll barokkos ruhában: ő Szent Vendel, akit ökörrel szoktak ábrázolni, mert ő a pásztorok védőszentje. Ez itt 1900 körül készülhetett, a kis „bors ökröcskével” együtt.  
Az 1907-es Emlék kereszt

Az 1907-es Emlék kereszt

Száz év – talán… Idő híján ki kellett hagynunk a kedves talpas ház Tájházat, mely gerendavázzal, paticsfalakkal épült. A faluvégén egy háromalakos Emlék kereszttel (1907) búcsúzott tőlünk Szentgyörgy. A talapzaton – Szent György mellett – ott van a huszadik századi történelmünk! 1907-ben emelték, az Amerikába vándoroltak emlékére, majd 1977-re romba dőlt. 1983-ban „Az Egyház, a Tanács, és a Hazafias Népfront” hozatta helyre. Azóta szerintem már megint restaurálták, mert elég jó állapotnak örvend – így pedig legalább 106 éves, és megérte az újabb kivándorlást, és az újkapitalizmust…   Vadászház „czifraságokkal” Kigurultunk a faluból a téglagyári elágazásig, aztán a tégla lerakat mellett – a táblák után – felpedáloztunk. Végre ott voltunk a furcsa erődítmény kapujában. Fakerítés, fatáblák, vén akácfa – menyasszonycsokorként. Néhány furcsa szobor szegélyezte az utat, s az elsőt - „Népszavazás a kettős állampolgárságért” - igyekeztünk értelmezni. Csak részben sikerült, aztán a hófehérre mázolt Csillagvár alá értünk. Tovább tolva biciklit, megláttuk a csárdát és a játszóteret is – minden természetes anyagokból épült. Abban a délutáni, kellemes napsütésben, mikor az egész „park” friss és üde lett, kezet fogtunk a vár üzemeltetőjével, Rigó Zsolttal, aki itt él családjával, és egész évben fogadja a látogatókat.
A Csillagvár

A Csillagvár

Éppen német látogatók ődöngtek az udvaron, így kollégájára „rontottunk” rá a csárdában, aki nagy hirtelen lángossal és dödöllével tudott szolgálni, no meg jó itókával… Kiderült, hogy a „vár” vezetés nélkül látogatható, ezért, míg az étel készült, az életmentő fröccs után bejártuk az épületet.   Torony volt - nincs „A Csillagvár vadászháznak épült 1820-23-ban várépületet utánzó preromantikus modorban” olvashattam a műemlék-táblán, de Rigó Zsolt tudta szerint sem ismeretes sehol a Kárpát-medencében hasonló. „Az épület képétül minden czifraság el-maradjon.” A különc gróf akár magára is gondolhatott építtetésekor, hogy haragosai elől eltűnhessen. – hallottam a feltevést. Az égetett téglából emelt épület sohasem állt ki ostromot, bár akár arra is alkalmas lehetett volna: volt saját belső kútja, nagy pincéje, valamikor tornya is, és kicsi vasalt ablakai magasan nyíltak. Az emelet feltárása után kiderült, hogy középen torony is emelkedhetett a tető fölé, de később – talán a beázások miatt – visszabontották.  
DSC_0299

Csigalépcső az épület közepén, és a kút a bejárat mellett

Viaszba öntött végvári élet Az épület bejáratánál mélyül a kút a húzószerkezettel, amelynek ásásáról részletekbe menően rendelkezett a gróf. Számomra a gondos építés ékes bizonyítéka a kiloccsanó víznek készített kifolyó a padlón. Bauhaus! Bár jóval később épült, várjellegéből adódóan neve összefonódott a végvári jelzővel. A végvári „imázs” még 1959-ben is tartotta magát, most pedig jól jön… A falakon az épületről olvashatunk érdekességeket, a falak tövében pedig megfér egymással a 15. századi vasalt láda, a megszégyenítő vasálarc fülekkel vagy szarvakkal, a vasszűz, a szakajtó, és a fegyvermásolatok. A boltíves szobákban jól kialakított életképeket láthatunk a végvári életről viaszbábukkal, és rengeteg régi tárggyal: így a várkapitány vitázik a falusi pappal, a kovács fogat húz, a katonák falatoznak, s amíg a rab senyved, a kínpad pihen... Belépni nem lehet, de így is elég a látnivaló. Már a földszinten elkezdődik a „Huszár Babamúzeum”, amely nem más, mint a magyar katonák öltözetének bemutatása a Honfoglalástól az első világháborúig. A középső helyiségből nyílik az a remekbe szabott csigalépcső, amelyen a többi huszáröltözet tárlóihoz lehet felmenni. Fentről egy rácsozott kerek ablakon nézhettünk le az „aulába”, ahol ide-oda szálldostak a fecskék. A pince megint csak egy érdekes hangulatú hely nagy boltozataival, ahol a baba- és mackógyűjtemény látható: ha valaki családostul jön, mindenki megtalálja a neki tetsző érdekességet. Szemtől szembe
Lenézve az emeletről...

Lenézve az emeletről...

A Csillagvár kezelőjével, Rigó Zsolttal a csárda mellett beszélgettünk finom ebédünk után. - A feljegyzések szerint Szentgyörgynek is volt ám végvára, csak az elvonuló törökök lerombolták. Közelebb feküdt a Balatonhoz, körülbelül 700 méterre innen. – kezdte az épület történetét Zsolt. - Mivel Balatonszentgyörgy a Balaton déli oldalán fekszik, így nekünk kövünk nincs, csak fánk és agyagunk, amiből a tégla készül. Éppen a nádtetős csárda mellett ülünk a faasztaloknál a szőlőlugas alatt. Az épület eredetileg istálló volt, s ez az istálló korábban elkészült, mint maga a vár. Most éppen nem látjuk, de mögöttünk van egy mély gödör, a régi téglagyár bányája. A Festetics gróf pedig abból a régi téglagyárból rendelte meg a téglát az erdészlakhoz. Ma már pontosan tudjuk, hogy 1819-ben tervezték és 1823-ra lett kész. Úgy tűnik, hogy eredetileg egy kétemeletes tornyot is kapott, de a tetősík rossz dőlésszöge miatt beázhatott, s 1840 körül visszabontották. - Milyen funkciója volt a Csillagvárnak ezelőtt?
A régi paraszti élet tárgyai sorakoznak a csárda falán

A régi paraszti élet tárgyai sorakoznak a csárda falán

- Mint tősgyökeres szentgyörgyi, gyerekként itt játszottam. Ugye 1959-ben rekonstruálták, és a fapados időszakban utoljára a Sió Tours működtette múzeumként. Az 1980-as években a Csillagvár egy közkedvelt úti cél volt, pedig nem volt „túlfejlesztve”. Aztán jött a „rendszerváltás”, és a nagy kavarodásban hirtelen senkinek sem kellett. Az állam nem akart vele foglalkozni, és az üzemeltetés jogát átadta az önkormányzatoknak. Azok akkor sem voltak ellátva pénzzel – levágták a füvet az épület körül, májusban nyitott a pénztár, októberben zárt, fejlesztésre nem tudtak költeni. Télen - amikor itt senki sem volt -, jöttek megint a „jóemberek”, s amit lehetett, fosztogattak. 1990-ben és utána volt még nagy betörés. Az ajtón, ablakon ugyan nem tudtak bemenni, de kibontották a tetőt… Akkor igen sok eredeti puska és pisztoly volt itt: a kétharmadát el is vitték akkor. Az épületben főleg fegyvermásolatok, egy kevés bútordarab és cserépedények voltak kiállítva. Amit ma a várban láthatunk, annak a 80%-a Turi Török Tibor gyűjtése. No meg amit még az udvaron látni. Én akkor kerültem ide, amikor nyolc évvel ezelőtt a Tibor kibérelte ezt a területet. A vár már olyan katasztrofális állapotban volt, hogy a téglákat ki lehetett emelni a falból, a tető be volt roskadva.
A hívogató kis Csárda

A hívogató kis Csárda

Újra kellett építenie mindent. Ő egyébként keszthelyi, és egyenesen megszállottja a régiségeknek, történelmi dolgoknak. Most viszont az Államkincstártól kell bérelni – az önkormányzaton keresztül. A felújítás aztán megtörtént - műemlékvédelmi támogatással -, és Tibor elkezdte a gyűjteni a régiségeket. – fejezte be a történetet Zsolt. - Siker sztori is lehetne! – lelkesültem föl a „felvirágzáson”. – A család is itt munkálkodik? - Bizony sok munka van a vár körül: állatokat etetni, füvet vágni, kísérni a vendégeket, és a fából készült tárgyakon is van mindig mit javítani. Az egész család kiveszi a részét. A szomszédos téglagyár kamionjai is csak felszántani tudják az utat, rendbe rakni nem. Itt fenn még az áramért is többet kell fizetni... Persze arra törekszünk, hogy a vár 1,6 hektáros udvarát is kihasználjuk, és több vendéget csábítsunk ide. Van kovácsműhelyünk, állatsimogatónk, fa játszóterünk, és íjászkodni is lehet. – mutatta be Zsolt a „hátteret”. – Természetesen kutyával is be lehet jönni… Sajnos kevesen öko-turistáskodnak, mint mi, és kevesen „találnak ide”, de talán nem véletlenül: Keszthelyen az Adria partjára csábítanak a plakátok úton-útfélen a Csillagvár helyett… Pedig érdemes eljönni ide, hisz a különleges erődítményben és udvarán egy egész délutánt el lehet tölteni családostul. Meg is lehet ebédelni, és nem is kell mélyen a zsebbe nyúlni. A Balatont kerülő biciklistáknak pedig egyenesen kihagyhatatlan!

Elérhetőségek: www.csillagvar-balaton.hu, +36 (20) 334 7748

Harsáczki György