Sóhaj – vakolat – sóhaj

A Budavári Palota Krisztinavárosi szárnyának születése és haldoklása (1-2. rész)   Már csak emlék, mikor még közmunkás voltam az Országos Széchényi Könyvtárban, a Budavári Palotában… Nem ezzel szoktam dicsekedni elsőként „pályafutásom” állomásai közül, bár - kétségkívül – ez volt a legelőkelőbb hely.   Győzelmi ének egy romhalmaz felett… A Budavári Palota. Nincs még egy ilyen mostoha sorsú, megcsúfolt királyi lakhely Európában, mint az, melynek korábbi falai között Mátyás király forgatta a kódexeket, és kertjében lantzenét hallgatott, és amely ma díszeitől megfosztva a Várhegyről a Dunára néz. Sajnos a híres reneszánsz királyi lakot romhalmazként vettük vissza a törököktől, s az azokra emelt barokk, késő- és neobarokk épületekben nem lakott már király - függő helyzetünk miatt. A Mátyás korabeli épületrészek nagy hányadát az 1714-es építkezések során semmisítették meg. A tervezők úgy alakítottak ki nagyobb területet a fennsíkon, ahogy a lentebbi lerombolódott várfalak koronaszintjéig feltöltötték a maradványok felszín alatti részeit és a köztük lévő szűk udvarokat. Az új palota már a várparancsnokságnak és törzskarának épült. Elsőként a helytartó, majd a Sankt Pölten-i angolkisasszonyok, aztán a nagyszombati egyetem vették birtokukba, később a Főhadparancsnokság került ide, és itt őrizték a Szent Koronát. A 18. század végétől a nádori család lakta – a császár, majd császári-királyi fenség épp csak megfordult itt. (Mária Terézia egyetlen egy alkalommal lakott a palotában.)   Az Ybl-Hauszmann-féle kibővítés A Kiegyezést követően megfogalmazódott az igény a palota egészének kibővítésére, s az építkezések 1890-ben vették kezdetüket. Ezzel Ybl Miklóst bízták meg (előző megbízatása a Várkert Bazár volt), ám halálával, 1891-ben Hauszmann Alajos vette át a stafétabotot. Az építkezés oroszlánrészét a Krisztinaváros (nyugat) felé néző új épülettömb – a mai F épület - felhúzása tette ki, amelyben (még) az országos könyvtár működik. Én ezzel a palotarésszel foglalkozom most. Egy új palota nem fért volna el az elkeskenyedő Várhegyen, így Ybl egy látványos, rendkívül masszív, egy egész bástyányi tömegű alépítményt tervezett alá. Ahogy az épület magasodott, egyre fentebbi teraszra települt, egyre nagyobb tömeget képviselt. Összesen hét „várnyi” emelettel emelkedik Krisztinaváros fölé. (Ezért volt ésszerű - később - felvonót építeni bele.) Az alsó három szint raktáraknak, konyhának, kazánháznak adott helyet, a negyedik a konyhát, fűtést és más feladatokat ellátó személyzet lakásainak, a következő kettő magán (királyi, hercegi) lakosztályoknak, fogadótermeknek, a hetediken pedig a hálószobák, termek rendbentartásáért felelős személyzet szállása és a koronázási jelvények páncélterme volt. Az krisztinavárosi szárny inkább lakhely volt, mint reprezentatív palota, termei kisebbek voltak - ezek közül a Szent István-termet és Hunyadi-termet lehet megemlíteni. Ezzel párhuzamosan tégla támfalat alakítottak ki a vár nyugati oldalán, amely helyet adott az ekkor épített Palota útnak is. Az új palota fent egy félig nyitott udvart zárt be, amely ma is az Oroszlános udvar nevet viseli a bejáratánál álló oroszlánok után. A kupolás lovarda épületét is átépítették az első teraszon - az előtt állt eredetileg Vastagh György szobrász Csikós szobra 1901-ből –, az Oroszlános udvar elé pedig az őrség számára és istállónak egy-egy historizáló épületet emeltek. Az 1904-re befejeződött bővítés során az észak-déli fekvésű palotasorhoz is új oldalszárnyakat toldottak.   Az új rendszer bontókalapácsa Az első világháború után IV. Károly lakott benne 1918 októberéig, majd Trianon után – 1921-től – Horthy Miklós kormányzó lakhelye volt 1944. október 16.-ig, amikor a németek elhurcolták. A Budavári palota Budapest 1944 Karácsonyától 1945. február 11.-ig tartó ostromában a harcok központjában állt: ott volt a magyar és német csapatok főhadiszállása. A Vörös hadsereg tüzérsége teljesen rommá lőtte-bombázta az épületegyüttest, amely az ostrom befejeztével is napokig égett, s a legnagyobb károk akkor keletkeztek. A pusztulás az 1686-oshoz volt mérhető… A megváltozott politikai viszonyoknak „megfelelően” évekig halogatták az épület és az épületbelső megmenthető részeinek védelmét, bár a Budavári palota el is vesztette eredeti funkcióját. A Rákosi Mátyás vezette kommunista államhatalom párt- és állami központi negyedet kívánt létrehozni a Palota helyén. „Természetesen” először felmerült az épületegyüttes teljes- vagy részleges bontása is… Sajnos ideológiai okok és pénzhiány vezettek a Budavári palota megmaradt díszeinek, értékeinek megsemmisüléséhez. A palota összes terméből és helyiségéből eltüntették a Lotz Károly falfestéseket, az aranyozott stukkódíszítést, a csillárokat, az faborítást, a mintás parkettát, a szobrokat, elbontották a Savoyai-teraszra levezető díszes – megmenthető – Habsburg-lépcsőt, az őrségi, a lovardai épületeket, a Szent Jobb-kápolnát, és a Szent György tér legtöbb épületét… Az is egy terv volt, hogy nem kerül kupola a palotára, vagy hogy kiszélesített szárazárok választja el a palotát a Szent György tértől - a kommunista vezetők védelmében -, s ahhoz további palotarészeket bontanak le. Eközben felszámolták a legtöbb bejutási útvonalat a várba.   Földhözragadt megoldások Egyetlen „haszna” volt a háborús károknak: a régészek a felszínre hozhatták a betemetett, feltöltött középkori falakat, s egyéb leleteket. (Az Oroszlános udvar kövezetén világos színű riolitból van kirakva a néhai Mátyás-palota falainak helyzete.) Ezeket – a palotával ellenben - kiegészítették, felmagasították. Ekkor született meg a Buzogány-torony is, amely egy középkori formájára visszabontott védműből és egy középkorias bástyafelépítményből áll. Sztálin halála és az ’56-os forradalom hátráltatta kiépítést, majd 1959-re eldőlt, hogy kulturális feladatot kap a Budavári Palota: múzeumokat költöztetnek a falak közé, és az Országos Széchényi Könyvtár is ide kerül. 1963-ra elkészült a leegyszerűsített vasbeton kupola (3 méterrel nyugatabbra tolva, de azonos magassággal), puritánabb lett a tetőzet, és szinte kivétel nélkül minden nyílászáróra a kor „modern”, egytáblás billenőablaka került, amely már kívülről is meghatározta a palota képét… A belső terek minimalista kialakítása egy 1960-as évekbeli elegáns irodaház megoldásait tükrözte. A Budapesti Történeti Múzeumban (BTM) jól szemlélteti ezt egy „1945 előtti” faragott, karfás rokokó szék, s a mellette éktelenkedő „modern” irodaszék – mintha csak egy vallatószobából rántották volna elő. A Budapesti Történeti Múzeum 1967-ben, a Munkásmozgalmi Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria 1975-ben, a Széchényi-könyvtár pedig utoljára, 1985-ben költözött a falak közé. 30 év elteltével… A kiépítés egyszerűen meghaladta a szocialista állam képességeit.   Faggatjuk a palota titkait Térjünk vissza a jelenbe! 2014 második felében egyre többen vélték tudni a dolgozók közül is, hogy a könyvtárat elköltöztetik. Nézzük csak meg, hogy „a múltat végképp eltörölni”-rigmusra átalakított F (és az összes többi) épület, mennyi munkát fog adni azon szakembereknek, akik 1945 előtti állapothoz hasonlóvá szeretnék alakítani, rekonstruálni az épületet! Elbe Istvánt – információszolgáltatási igazgatót - régóta foglalkoztatta a palota egykori és mai állapotának összevetése, s időnként látogatókat is körbevezetett meghirdetett belső kirándulásain a közönség elől lezárt épületrészekben. Véletlenül futottam össze vele, amint az érdeklődő takarító személyzetet kalauzolta. Akkor megbeszéltük, hogy egy másik időpontban nekem – mint dolgozónak - megmutatja a palota titkait. Engem mindig is érdekelt volna ez a dolog, de a mai épületbelső olyan sokkolóan messze áll az egykori viszonyoktól, hogy az embernek egyszerűen nem jut eszébe, hogy hol is van…   (2. rész) Az F épület főlépcsőházában futottam össze Elbe Isvánnal – idegenvezetőmmel -, a 6. emeleten. Megtudtam, hogy korábban, egy tematikus látogatás alkalmával ő tette ki néhány, archív felvétel másolatát a régi nézőpontokkal egybeeső helyekre, majd – mivel nem kellett eltüntetni – kint hagyta azokat. Megdöbbentő a hatás.   Fadrusz, mint Atlasz A főlépcsőház aljában Fadrusz János két Atlasz szobra látható, amelyek egykor egymással szemben álltak. Tulajdonképpen mindössze ez e két szobor maradt az eredeti lépcsőházból, egy kandelláber (a BTM-ben látható), no meg az a néhány eredeti lépcsőfok, amelyek sárgás színe a fordulóig követhető. Megváltoztatták a lépcső-struktúrát, kibontottak falakat, féloszlopokat, szállítási nehézségekre hivatkozva helyben darabokra törték Stróbl Alajos Justicia szobrát, a hetedik emeletnél pedig „bezárták a lepcsőházat”, amely addig a felette lévő üvegtetőn át kapott természetes világítást. – Tudod-e, hogy hívják a régit óvó építészek ezt a lépcsőházat? Központi ravatal. Halott… És ha már itt tartunk: hogyan hívják a kupolát? A szopott gombóc! És Elbe úr szolgált még egy érdekességgel: a „fiatalabbik” Atlasz-figura arcában Fadrusz János saját vonásait ismerhetjük fel. Ugyanígy a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport Báthory Istvánnak elnevezett alakjának arcán is ő „tükröződik”.   Nők a korláton… - Kezdjük fent, és haladjunk lefelé! – javasolta vezetőm, és felszaporáztuk az olvasótermek szintjére, a hetedikre, majd fentebb, a nyolcadikra. Balra befordulva egy padlószőnyeggel borított, bálterem nagyságú „hodályban” találtuk magunkat. A falakat, és a négy beton szerkezeti elem-hasábot polírozott, szürke mészkőlapok borították, a széleken vitrinek vesztegeltek. - A Hunyadi-termet leszámítva a lépcsőház volt a szárny dísze – mesélte István. - Most az üvegtetőn állnánk, rácsos szerkezeten, ha létezne. A lépcsőházat itt is lefedték-megszüntették. Üvegezett ajtó nyílott egy teraszra. Csak én léptem ki a szemerkélő esőbe, és megpróbáltam végigfotózni a korláton sorakozó hat kőszobrot, amelyek Nagy-Magyarország részeit szimbolizálták: Erdélyt, Horvátországot, Fiumét, Magyarországot, Szlavóniát és Dalmáciát. Furcsa belegondolni abba, hogy a három méter magas, finoman megmunkált nőalakokat kizárólag innen lehetett megfigyelni közelebbről - bár innen pedig alulról és hátulról láthatók. Ezt a szintet kisebb rendezvényekre használják. Egy feliratból kiindulva nem is olyan régen büfé is működött itt fenn. A hodály két oldalán egy-egy csigalépcső vezetett egy-egy kis galériára. Mintha lomokat tárolnának fenn. Érdekes, hogy a szocializmusban törekedtek arra, hogy az egész Budavári Palotában egyöntetűen alkalmazzák a „tojásos doboz” belső dekorációt. A terem túlsó végében egy plexi-modellt találtunk, amely a középkori Mátyás palota és a Krisztinavárosi szárny helyzetét mutatta be a Várhegyen – hogyan építették a várfalakra ezt a szárnyat. - Van egy hely a főbejárat környékén, ahol nagyon összevissza színű márványlapokból borították be a falat. Valószínűleg azért, mert a lopkodás már akkor is annyira ment, hogy nem maradt elég azonos színű márvány… - villantott rá István a szocializmus egyik velejárójára.   Korona a fénymásológépen Az északi oldali lépcsőn jöttünk le a 8. szintről, a hetedikre, az olvasótermek szintjére. Én – őszintén szólva – nagyon barátságosnak találom az olvasótermeket, de ezeknek sincs sok köze az 1945 előtti időszakhoz: a hírlap- és az általános olvasóterem középső része eredetileg az F épület egy-egy belső udvara volt. (Raktárszinteket építettek beléjük.) Az olvasók – a régi viszonyoknak megfelelően - az udvar felett ülnének a levegőben. Az északi oldal irodái felé léptünk ki a olvasókból, ahol rögtön egy arany színű-csillogású táblát pillantottam meg - egy fénymásológép társaságában. A tábla – magyarul és angolul feliratozva – a Szent Korona őrzésének helyét jelölte: „…1900-tól ezen a helyen, az itt kialakított páncélszobában őrizték a koronaőrök … 1944-ben innen menekítették el országhatáron kívülre.”. Egy folyosón?? Persze, hogy nem, hiszen ebben a szárnyban sem maradt meg szinte semmi az eredeti helyiség-felosztásból. (Csak az ablaknyílások maradtak a helyükön.) A folyosó már az új beosztás eredménye – nem megfeleltethető a mostani helyiségekkel.   Kormányzói nézőpontból Az épület északi oldalán kialakított kisebb lépcsőházban jutottunk le a 6. szintre – valóságban az első emeletre. Ez a tér volt - az egész épületben is mindenhol – a legkiemeltebb. Itt alakították ki a Hunyadi-termet is, amelytől Horthy Miklós kormányzó lakosztálya kezdődött. A Hunyadi-terem szintén neoreneszánsz stílusú volt. Közepén Fadrusz János Mátyás lekicsinyített lovas szobra állt, a falakon pedig Benczúr Gyula festményei néztek a látogatóra. A festőművésztől nyolc képet rendeltek Mátyás életéről, de sajnos csak két festmény készült el – Mátyás fogadja a pápa követeit, illetve a Diadalmas Mátyás (bevonulása Budára). Ezek fenn is maradtak. A szomszédos Zeneműtár olvasótermébe tehető eredeti helyiség Horthy dolgozószobája volt. Egyébként fiának, Istvánnak a házasságával, az ifjabb Horthy család is itt lelt otthonra.  A hetedik szinten, a délnyugati sarokban, a „multimédia olvasószobában” lóg egy háború előtti fotó a lakosztály egyik helyiségéről. És „máris” láthatjuk a mai képet. Van ám kontraszt… Ez a sarok helyiség bír talán a legszebb kilátással – a Tabánra, a Gellérthegyre, szinte középen áll az 1950-es években megépített Buzogány-torony, a Nyúl-kert és az Újvilág-kert. Az ablak mellett újabb régi felvétel mutatja az egykori kilátást: másik Erzsébet-híd,  a Buzogány-torony helyén egy téglából épült, balusztrád-mellvédes, széles torony… A rezidenciát a korabeli Pesti Hírlap Képes Vasárnapjának egyik riportjából elég jól ismerik a történészek.   Apponyi könyvszekrényei A híres Szent István terem „helyén” ma a Budapesti Történeti Múzeum és az OSZK osztozik – a neoreneszánsz díszítésű teremről egy régi fotó függ a folyosó falán. De van itt még valami! Nézzük meg az Apponyi-termet! – indult el a Régi nyomtatványok tárának folyosóján István. Az irodahelységen át léptünk a terembe – üdvözölve a kollégákat -, ahol olajfestmény portrék alatt régi könyvtárszekrények néztek a középen álló hatalmas faasztalra. Apponyi Sándor 1924-ben rendelkezett lengyeli kastélyában lévő 15 000 kötetes könyvtáráról (bútorzattal együtt), amelyet a nemzetnek szánt. A Nemzeti Múzeumból érkezett ide 1985-ben – a bútorzat sajnos minden költözéskor veszített eredetiségéből, mivel mindig igazítani kellett az adott helyiségekhez. Az északi oldal munka-liftjén a 3. szintre ereszkedtünk. (Ezek a liftek mind a „normál” emeleteken, mind a fele olyan magas ráktárszinteken is megállnak, és két irányban nyílnak.) Éppen a gazdasági bejáratnál álltunk, amelynek szocreál fémszárnyának belső oldalán ott láthattuk a lovarda épületének fotóját – valaha ezt látták  a kapuból. Ezután beléptünk az állandó hőmérsékletű és páratartalmú raktártoronyba. Ide – természetesen – csak engedéllyel lehet belépni – csak dolgozóknak. A Krisztinavárosi szárny két belső udvarából hatalmas, 11 szintes raktárat alakítottak ki, amely az ide folyamatosan érkező zenei, grafikai, nyomtatott újdonságok, régiségek miatt 2002-re már be is telt. Azóta külső raktárhelységeket vesznek igénybe. Ha kormányzati célokra veszik vissza az épületet, akkor hogyan varázsolják ki a vasbeton raktárszinteket? Jó kérdés.   Az Angol akna nagyszerűsége A gazdasági bejáraton át egykor a főépület konyháját ellátó szekerek jutottak be a Krisztinavárosi szárnyba. Két irányból is jöhettek: az új Palota úton, szemből érkezve, és dél felől, az Angol aknán át. Hogy mi az az Angol akna? A szárny könnyebb elérhetőségét megoldó két szint mély út (szinte árok) az Oroszlános udvar és a szárny közé beékelve. (Ez alatt kerékpárral kellene ideérkezni, hogy átérezzük nagyszerűségét!) Az F épület három helyen is átkapaszkodik az akna fölött az Oroszlános udvarhoz (a bejáratnál is), így a könyvtár látogatói nem is érzékelik az aknát, csak ha véletlenül lenéznek. Ugyan ki tudja, hogy az Oroszlános udvar alatt alagúton is át lehet jutni a Dunai palotasorba? A tervező és az építtetők azonban az átjutást két szinten is lehetővé tették! Ugyanis az Angol akna felett átívelő épületrész még egy-egy átjárót rejt az udvar szintje alatt! Azon siettek át a felszolgálók a zsúrkocsikkal a díszvacsora tálaló asztalaihoz a Dunai szárnyba. Manapság pedig még az udvarra besomfordáló turisták is zsákutcába futnak a BTM kapujánál…   Szinte a föld alatt… Ide érkezett a szén is, amelyet lejutattak a 2. szintre, a kazánházba. Felettünk körülbelül öt méter magasan hajladoztak a helységek boltívei, alattuk szürke színű linóleumon, szürke salgó állvány-szerű polcrendszer állt. Mindössze itt és lentebb találkozhatunk történelmi architektúrával – belül. Elbe úr előresietett a sötét állványsikátoron, a következő terembe, ahol lámpa világított: itt egy kolléga ült a könyvlift indító-egységénél. Akár nyomasztónak is mondhatom a munkát itt lent a „föld alatt” egyedül. Ide érkezik a kérés a 7. emeletről, hogy mely könyveket kéretik a raktárból. A dolgozó összeszedi azokat, és küldi azon az ötletes, sínpályán közlekedő „könyvliften”, amely négy emeleten át utazva megérkezik az olvasótermek szintjére. Mára már ennek az unikumnak is van vakvágánya, amelyet nem használnak. Németországban gyártanak még ilyet, nem lenne egyszerű, ha komoly meghibásodásra kerülne sor… A további termekben rég-, vagy sosemhallott folyóiratok bekötött évfolyamai sorakoztak a fejem fölött, miközben az Elbe úr által teremtett fénykörbe igyekeztem a közben elsötétített térből… Mintha egyre régebbi kiadványok, újságok vaskos évfolyamai nyomták volna a polcokat. Több mázsa hír, rövid gondolat, hirdetés, régi fotó a megsárgult, kirojtosodott lapokon az egész Monarchiából – Siebebürgisch-Deutsches Tageblatt 1905, Miskolczi Napló 1912, Szegedi Napló 1888 -, és meghökkentő korrajzok: Hunyad megye Tanügy 1908-11, Hosszu Élet (talán folyóirat) 1888-89… Bár eddig csak a két raktártoronyról beszéltem, ám a 3. és a lentebbi szintek nagy részét is kiadvány-raktározásra használják. A polcok erdeje után egy hosszú, boltíves folyosón találtam magam, amelynek mennyezete keresztül-kasul volt hálózva csövekkel, vezetékekkel, a falakhoz pedig, bútorlapok, kimiskárolt szekrények támaszkodtak. Karbantartói körülmények…   Az akna – mindig van lejjebb - Nem kis feladat ezeken a távoli részeken is állandó páratartalmat, hőmérsékletet biztosítani. Mert, ha elreped itt egy vízvezeték-cső, nem is azonnal veszik észre… - szólt kalauzom a nem éppen ideális raktározási adottságokról. Egy szinttel lentebb még mindig boltívek tartották a mennyezetet, de már alacsonyabbról indultak – a polcrendszert is ehhez igazították. Legfeljebb az első szinten járhattunk, majd egy zörgős acélszerkezetes lépcsőházban leértünk a nulladik szintre. Kecskeméti lapok 1934, Nemzeti Sport 1937 – olvastam a könyvgerincekről. Az előbb még lábmagasságban láttam azokat a kerek kis ablakokat, amelyek a „rendes” ablaknyílások alatt bizonygatják azt, hogy még itt is van használható tér az épületben – most már a könyvállványok tetejénél. - És le is értünk. Itt láthatod azt az aknát, amely egyike lehet azon lejáratoknak, amelyeken át 1945. február 11-én, a Kitöréskor sokan megpróbáltak kijutni a várból… De nekik sem sikerülhetett – hajolt Elbe úr egy legfeljebb 80x80 cm-es öntöttvas aknafedél fölé egy állvány tövében. – Ha sikerül kiemelni, lepillanthatunk 15 métert, már ha le tudunk világítani. De nem tudtunk: az akna sarkába 45 fokban bebetonozott vasrudak sora elveszett a sötétben. Az akna levisz az Ördög-árok vízfolyásának szintjére, de - egykor - onnan a menekülők sem a Hűvösvölgy irányába, sem a Duna felé nem jutottak ki. - Akinek van gusztusa, az kipróbálhatja! – húzta vissza vezetőm nehéz fedelet. Barlangász kifejezéssel élve: itt volt a végpont. Lentebb, csak a külön utakon futó, modern lift visz – az utca szintjére.   Mi jöhet még? A séta során láthattam, hallhattam, hogyan zsigerelték ki az épületet a padlástól a pincéig. A barbarizmus meghökkentő mértékével találkoztam itt a Krisztinavárosi szárny átfogó látogatásakor. A palota 20. századi történetét nagy léptékben átgondolva úgy érzem, hogy a sötét 50-es években a fürdővízzel együtt kiöntötték a gyereket is. Pedig hasonló rendszerváltás máshol is volt... Nem lebegett nálunk az „szocialista éterben” egy szikrányi egészséges nacionalizmus sem – ne tegyük tönkre, ami a miénk. Ha az 1950-es évektől 30 év kellett a megvalósításig, vajon hány év lesz most, a digi-korszakban? És hányszoros energia befektetéssel fogják a szakemberek visszaállítani a Budavári Palota régi pompáját (ha befejezik, ha hasonlítani fog a régihez, ha, ha…) mintha a háború után felújították volna? Attól tartok, hogy azt már nem érjük meg.

Harsáczki György

Barlangászok vadon, fedezékben és kötélen… (5-6. rész)

A Timavo felbukkan, a farkast ellopják, a fedezék lelepleződik…  
Az új, szerényebb emlékművet 1951-ben avatták föl – két bronz farkassal - az emléktábla a Toszkán Farkasok-brigádot élteti

Az új, szerényebb emlékművet 1951-ben avatták föl – két bronz farkassal - az emléktábla a Toszkán Farkasok-brigádot élteti

A reggel a kanapés sátorhely megörökítésével kezdődött, aztán sátorbontás, annak szárítása, majd kávézás jött. Öten Triesztbe készültünk várost nézni – egy kicsit lazítani. Banditól megkaptuk a feladatot, miszerint vizet feltétlenül hozzunk a nap végén, akár egy szökőkútból is. Vállaltuk volna, ám a teli kocsiba egy kanna sem fért volna el. Úgy döntöttünk, hogy ezt majd délután, együtt oldjuk meg. Skodánkkal percek alatt visszaértünk a farkasokhoz - a kanyargós útról fantasztikus kilátás esett az Isonzó völgye felé. Közvetlenül az emlékműves útkereszteződés előtt észrevettünk egy nyomós kutat. Itt a megoldás! – kiáltottuk, és leparkoltunk kipróbálni. Vízvétel után alkalmasnak találtam a pillanatot, hogy gyorsan megnézzem közelebbről is az emlékművet - több emléktáblát, fotóztam le. Egy modern útjelző táblán viszont az ismerős Timavo szót olvastam le. Ez nem egy barlangi folyó neve Szlovéniában? – kattogtak a fogaskerekeim. – Vagy csak a névrokona? Ez gyorsan kiderült. Ránk köszön a földalatti folyó A „bűvös” Timavo szó nem csak az emlékmű szövegében szerepelt, de a közeli ipari park neve is ez volt. Átverekedtem magam a főúton, s a tenger felé lejtő köves utat látva feltűnt valami. Az egyik irányba régi határkövek sorát fedeztem fel a csalitosban, bal felé viszont „gyanúsan” lejtett a lezárt út. Mi lenne, ha itt tényleg megbújna egy karsztforrás? Lesétáltam, és a bokrok között lenézve megpillantottam azt a bizsergetően zöldeskék vízfelületet… A Timavót! Az is eszembe jutott, hogy ez biztosan egy másik Timavo, mivel a szlovéniai Skocjanból is indul egy. De az messze van.
A kis szlovéniai Skocjan légvonalban is 30 kilométerre van ide, de a Horvátországban eredő, 87 kilométer hosszú Reka-folyó itt bukkan a felszínre

A kis szlovéniai Skocjan légvonalban is 30 kilométerre van ide, de a Horvátországban eredő, 87 kilométer hosszú Reka-folyó itt bukkan a felszínre

De tévedtem. Igaz, hogy a kis szlovéniai Skocjan légvonalban is 30 kilométerre van ide, de a Horvátországban eredő, 87 kilométer hosszú Reka-folyó mégis itt bukkan a felszínre, több mint 40 kilométeres(!) földalatti útja után. A karsztba bújás helye Skocjan, ahol a Reka a világörökség részét képező Skocjani-barlangban egy 100 mély szakadék-töbörbe zúdul le. A barlang látogatói borzongva nézhetnek le a föld alatti Reka visszhangzó kanyonjába. Lent már Timavo a neve. A barlangi folyó még számos zuhatagon át hömpölyög tovább, majd egy szifontóban tűnik el. Kimutatták, hogy vize a tenger szintje alá is eljut – 82 méter mélyre.   Kultúrák, emberek találkozóhelye A San Giovanni di Duino-nél három fő forrásban előbukkanó folyó titka régóta foglalkoztatta az embereket. Nem véletlen, hogy a különleges természeti jelenség egy sor építményt hívott életre. Az ősember is letelepedett a közelében, s a rómaiak útja is éppen a forrásnál vezetett el. (Még őslénytani lelőhelyként is számon tartják.) Strabon, római földrajztudós is feljegyezte a bővizű Timavo-forrást. Az első századokban is istentiszteleti hely volt, majd a 4. században keresztény kápolnát emeltek, amire később a San Giovanni (Szent János) in Tuba bazilika épült. Az évszázadok viszontagságai után ma egy gótikus templom áll a forrásnál. Velence városa 1284-ben erődöt (Belforte) építtetett a Timavo torkolatával szemben egy mesterséges szigetre, amelyre az közeli Aquileia városával vívott harcokban volt szüksége. Így ellenőrizhette a folyótorkolat kikötőjét. A várat sikerrel alkalmazták, de a 15. század közepére elvesztette jelentőségét és hagyták, hogy a tenger elmossa – nyoma sincs. Az első világháborúnak ezzel szemben rengeteg emléke van. A közvetlen közelben futó- és lövészárkok, légvédelmi tüzérségi állás, kavernák találhatók. …és a „farkasos emlékmű”, amelynek rövid története méltó a hely „mozgalmas szelleméhez”.   Öt farkas és egy sas története 1917 májusában, a Tizedik isonzói csatában az olasz erők véres ellentámadást indítottak a Monarchia katonái ellen – az ott emelkedő Hermada-hegyen. Ez volt az ún. Timavo-csata. Az emléktábla a 77. gyalogezredet, a Toszkán farkasoknak elnevezett Toszkán brigádot élteti, kiknek egyik hős katonáját itt érte halálos lövés. Az 1938-ban felavatott szoborkompozíciót három bronz farkas és egy sas alkotta, amelyben a sas - természetesen – a Monarchiát jelképezte. Az emlékmű alkotója Vergilius egyik versszakát vésette a sziklába, amelyet az ókori költő 2000 éve írt e helyről, a szikla tövébe pedig a hős katona obeliszkje került. A hegy felőli oldalról a Harmadik Olasz Hadsereg oltára néz le.
A Timavo innen még két kilométert tesz meg az Adriáig

A Timavo innen még két kilométert tesz meg az Adriáig

A farkasok csak néhány évet „éltek” - magyar emlékművekhez hasonlóan, a második világháborúig. Vagy a németek rombolták le 1944-ben, vagy a jugoszláv partizánok 1945-ben, amikor 40 napot töltöttek itt. Az új, szerényebb emlékművet 1951-ben avatták föl – két bronz farkassal. (Ekkor az első világháborúban lerombolódott San Giovanni templomot is újjáépítették.) S mi történt 1964-ben? A szobrokat megpróbálták ellopni! A régi emléktábla fölé is új tábla került – mintha megsérült volna. A következő években ellenben fehér és vörös festékkel mázolták be a bronz alakokat. 1973-ban viszont ismét megpróbálták eltávolítani a szobrokat. Az egyik farkas sikerült lefűrészelniük a „tolvajoknak”, de a rendőrök nagy meglepetésére egy kertben elásva találták meg egy közeli településen. Nagyon úgy tűnik, hogy az elkövetők demonstrálni akartak olasz nemzeti jelképek ellen. Az egyik farkas lábain láthatók a hegesztés nyomai.  
A hegy felőli oldalról a Harmadik Olasz Hadsereg oltára néz le

A hegy felőli oldalról a Harmadik Olasz Hadsereg oltára néz le

Titoék szerették volna… Közben utánam jött néhány túratársam is, így én is tovább merészkedtem. A vízkitörést közvetlenül a forrás után egy zsilippel fogták vissza, de az azon átbukó víz egy kikövezett csatornában iramodott neki, és 30 méter után egy nagy zöldeskék tóba zubogott. A többi forrás is ide folyt. A karsztvíz láthatóan megörült a napsütésnek! Azt hittem, hogy a tó már tengeröböl, de a Timavo még két kilométert tesz meg az Adriáig. Eldöntöttük, hogy visszafelé, délután jobban körülnézünk a többiekkel, amikor vizet veszünk. Tíz óra után jártunk – nagy forgalomban hajtottunk Trieszt felé, s az út hosszú kilométerein át láttuk a szabadon fürdőzőket. Utazás közben láttuk először - és utoljára is – a 68 méter magas Faro della Vittoriát, a Győzelem-világítótornyot, amely egyben szobortalapzat a győzelem istennőjével. Nem is csoda, hogy ezután kiment a fejünkből - akkora forgalomban! Sétánkat a kopott vörös csillaggal ékített kikötői barakktól kezdtünk, ahol a kocsit letettük. A séta inkább a túrától eltérő jellege miatt volt kellemes. Trieszt és környéke a 14. századtól 1918-ig Habsburg Birodalom része volt, a város pedig a birodalom legfontosabb kikötője. Később itt állapították meg a 0 – Adriai – tengerszinti magasságot is. Az első világháborúban közel húzódott a front, s 1918-ben Olaszországhoz került. 1945-ben – a terület vegyes lakossága miatt – a várost is magának követelte Jugoszlávia, s az ide bevonuló jugoszláv partizánok néhány hét után csak nemzetközi nyomásra távoztak. A környék hovatartozása 1954-ig vitatott volt, végül az északi része az olaszokhoz került, a déli Jugoszláviához.   Üdítő kör Triesztben Átsétáltunk a város „leglaposabb” részébe benyúló hangulatos Canal Grandén, s közben láthattuk Trieszt legnagyobb, a római Pantheonra emlékeztető római katolikus templomát, és a nagyméretű görög katolikus templom kupoláját. A következő téren álló hatalmas, 1877-ben épített, eklektikus stílusú Városháza hűen tükrözi korának gazdagságát és kiemelt szerepét. A keskeny, árnyékos sétálóutcák mégis sokkal barátságosabbak voltak. Sajnos nem ritka a balkáni országokból származó kéregető, akik elég kellemetlenek tudnak lenni. (Ha nem kapnak pénzt, még köpködni is képesek! Úgy, mint az a cigányasszony is, aki az asztalunkra köpött a pizzéria kiülőjén, miután elküldtük.)
Az Aquarium épületét 1913-ban avatták fel, mint Központi Halcsarnokot

Az Aquarium épületét 1913-ban avatták fel, mint Központi Halcsarnokot

I. Miksa főherceg bronzszobránál tértünk vissza a kikötőbe, ahol – számomra - a legtetszetősebb épülettel találkoztunk, az Aquariummal. Két móló között épült, és 1913-ban avatták fel, mint Központi Halcsarnokot. Három oldalról ömlik be a fény, s 1933-ban kapott új funkciójának is ez felel meg legjobban: tengeri akvárium, illetve kortárs és modern kiállítóhely. Az eklektikus épületben 46 akvárium mutatja be a tenger élővilágát a cápáktól a tengeri teknősökig. Impozáns tornya víztorony, amelynek vize eredetileg a halpiac halainak frissen tartását biztosította. A kikötő helyett benéztünk Trieszt tengeri múzeumának családias hangulatú udvarára, ahol hatalmas horgonyok, hajómotor, acél hajóborda és egyéb nagy alkatrészek pihentek. Mielőtt beültünk volna abba a bizonyos pizzériába tettünk egy bizonytalan kísérletet a Fellegvár megkeresésére, de elvesztünk a meredek utcák, kanyargós útvesztőjében.   Hová lépek, barlang terem! Idejében érkeztünk a már ismerős, magasparti parkolóba, ahol csatlakoztak hozzánk a fürdőzők, majd megálltunk vizet venni a Timavonál. Nagyon ragacsosnak éreztem magamat, így szerettem volna megmerülni a felbugyogó karszvízben, de túl sokan sétáltak a közelben. Bandiékat is lenyűgözte a karsztforrás, s a gótikus templomot körbejárva láthattuk a táblákon a rendkívül gazdag múlt nyomait. A templom körül most ásatások is folytak.
– Átjáróbarlang! – hallottuk később. Nem más volt az, mint egy egykori kis barlangból kialakított fedezéküreg – akár 100 katona befogadására!

– Átjáróbarlang! – hallottuk később. Nem más volt az, mint egy egykori kis barlangból kialakított fedezéküreg – akár 100 katona befogadására!

Visszakanyarogtunk tegnapi táborhelyünkig az 55-ös országúton, de most a túloldalra fordultunk le. Ez már sokkal nyugodtabb hely volt – az a két kerítéssel körbevett közmű-berendezés sem zavart minket. – Gyerekek, ez nem igaz! Alig lépek be az erdőbe, azonnal barlangba botlok! – hitetlenkedett Bandi előlépve. – Egy nyugodt zugot kerestem, és majdnem beleléptem egy barlangaknába! Kicsit kételkedtem, de valóban az volt! Úgy döntöttünk, hogy majd másnap megnézzük. A sátrakat csak alkonyat után kezdtük felállítani, de hogy ki mennyire rejtőzik el, az már erősen változó volt. A sátramat egy nagy cserszömörce bokor mögé állítottuk, aztán jött a közös vacsora, a zuhanyozás, a társasági élet…   Barlang-fedezék az ágyúzás elől Eljött a kilencedik forró nap is. Kimondatlanul is „szabadnapot” adtunk magunknak. Bandiék egy kis facsoport közepén némi tisztogatással nappali hűsölőt alakítottak ki, s a délelőttöt itt töltöttük sörözve, a következő kagylólevesen dolgozva. Kora délután már elkélt a nógatás: hát nézzük már meg az új barlangunkat! A forróságra tekintettel lassan szedtük össze a felszerelést, de felvenni is csak akkor akartuk, ha igazán van hova lemenni. Így gumicsizmában, rövidnadrágban álltuk körül az aknát, és Marikát, aki haláltmegvető elszántsággal kezdett leereszkedni a 5-6 méteres mélységbe. Amikor leért, visszajelzései szakadozottá váltak, csak néhány szóban tájékoztatott minket. Mindenesetre azt láttuk, hogy már mászik is kifelé. – Dögszag van lent, alig bírtam gyomorral! – nyögte, amikor felért. Mesterséges volt az üreg! Míg Marika mászott egy rozsdás vasdarab akadt a kezembe. Hengeres tárgy darabja, valószínűleg egy tüzérségi lövedéké. Akkor az akna is világháborús kaverna! Ott is hagytuk az ösvényt, és a rendkívül nehezen járható, köves-hepehupás erdőbe vetettük magunkat.
Nem ritkák a nagy méretű repeszek...

Nem ritkák a nagy méretű repeszek...

30 méterre egy sziklaletöréshez értünk. – Gyertek, egy barlang! – Bandiék előbb értek oda. – Átjáróbarlang! – hallottuk később. Nem más volt az, mint egy egykori kis barlangból kialakított fedezéküreg - akár 100 katona befogadására! A bejárat „A. Beran Kdt 1915-16” vésete minden kétséget eloszlatott. Valamikor itt egy ép fa sem lehetett a felszínen az ágyúzás miatt… Visszakecmeregtünk az aknánkhoz, és másik oldalt is bejártuk. Szintén találtunk letörést és egy beomlott kavernát. Lám-lám! Bandi barlangot én pedig háborús nyomokat kerestem, és mindketten megtaláltuk a számításunkat! Emellett egykori, cikk-cakkban kőbe vájt, betemetődve is méter mély lövészárkokat láthattunk. Egyik-másik mintha betemetett lejáratban végződött volna…  Egy kicsit eltávolodva a többiektől, több, mint egy kilónyi repeszdarabot szedtem össze. Többnyire korábbi „kutatók” helyezték ki azokat egy-egy kőre olyan turistáknak, akiknek kevesebb idejük van. A karsztbokorerdőből végül kikeveredtem egy köves erdészeti útra. A kövek közül innen is szedegethettünk vasszilánkokat…    

Barlangászok vadon, fedezékben és kötélen… (6. rész)

Napsütés egy borús doberdói nap végén

  Borult időre ébredtünk. Ezt a napot is Doberdo környékén terveztük eltölteni: öten az első világháború emlékeit akartuk megkeresni, Bandiék hárman pedig a Grotta Natale barlang környékét indultak felderíteni. A táborhelyet, természetesen „nyom nélkül” hagytuk el. Mi öten, alig tettünk meg néhány kilométert az 55-ös országúton, Jamianoban letértünk Doberdo del Lago felé.   Információt a trafikból! Útban a településre a Doberdó-tavon túl kiszemeltem egy kis erdős-sziklás hegyvonulatot. Miután előző nap is fedezékekbe futottunk bele az úttalan erdőben, okkal számíthattunk látnivalóra egy peckes magaslaton. Doberdo del Lagoban megkerestük a templomot, de a település sem emléktáblával, sem emlékparkkal nem várt minket. Kénytelenek voltunk egy „informátort” keresni. Hirtelen befordultam a trafikba, és néhány olasz szóval megérttettem a trafikossal mit szeretnénk. A férfi – sikertelen olasz nyelvű próbálkozás után - egy térképvázlatot rajzolt nekünk a legfőbb emlékhelyekről: a nagy temetőről, a monarchiás temetőről, és a magyar kápolnáról. Bingo!
A ház mögött kavernákat mélyítettek a sziklába az első világháború elején

A ház mögött kavernákat mélyítettek a sziklába az első világháború elején

Úgy gondoltuk, hogy már „meg is nyertük a háborút”, pedig dehogy. Bevezetőnek mégis a sziklás hegyet javasoltam. Tíz perc múlva meg is álltunk a közelében, ahol egy jelzett ösvény vezetett fölfelé. Könnyedén felértünk első látnivalónkhoz, a Cadorna házhoz. A házat eredetileg 1914-ben az olasz hadsereg építette a sziklák tetejére, amely a hegybe mélyített kavernákkal együtt kiemelt megfigyelőpont volt. A ház részben megsemmisült a háborúban, ám az itt sziklát mászó goriziaiak később újjáépítették. A keskeny terasz fakorlátjára támaszkodva madártávlatból szemléltük meg a tavat, amely egyébként karszt tó. Medencéje természetes módon tömődött el agyagos üledékkel, és vízszintje a tenger szintje alatt fekszik.   Kulcsosház a sziklák alatt… Az épület zárva volt, így követtük az ösvényt – egy kicsit feljebb. Itt ásított ránk a kaverna, amelybe mindenképpen be kell merészkedni, mert csak ezen át közelíthetők meg a sziklákon elszórt megfigyelőpontok. Lámpa nélkül sajnos már jó pár métert bukdácsolhatunk a sötétben. Nem lehet nagy a turistaforgalom, mivel nekem sikerült egy denevért is felriasztanom. A valaha ágyútűznek kitett állás izgalmas kirándulóhellyé szelídült karsztos sziklákkal, buja növényzettel. A 72-es ösvény tovább vezetett fölfelé, a Castellazzora. Olyan meredek kőlépcsőn vezetett az út, hogy jó szolgálatot tett a mellette kirögzített acélsodrony! A lépcsők után bebokrosodott szikla-lövészárkokat vettünk észre, majd nemsokára a lapos hegytetőre értünk, ahol ismét magyarázó-tábla fogadott bennünket. Egy történelmi fotón egy fátlan, sivár hegytetőt is láthattunk, amelyen mély barázdaként futott végig egy kőbe vésett lövészárok… Érdeklődésünket azonban egy 3 méter magas, 2-3 méter vastagságú kőből emelt falmaradvány keltette fel, amelyet az út elmetszett. Arra gondoltunk, hogy az első világháború katonái hordták össze emberfeletti munkával, de nem ők voltak. A hatalmas kősáncot, melynek több száz méteres szakaszaival később is találkoztunk, a vaskor végének-bronzkor elejének juhtenyésztő népei emelték telepük védelmére.
A hatalmas kősáncot a vaskor végének-bronzkor elejének juhtenyésztő népei emelték telepük védelmére

A hatalmas kősáncot a vaskor végének-bronzkor elejének juhtenyésztő népei emelték telepük védelmére

Míg tettünk egy kisebb kört a hegytetőn, a világháború kőbe vágott sziklafedezékeiből is találtunk néhányat.   Százezer Lesétáltunk a hegyről, és visszatértünk Doberdo del Lagoba. Térképvázlatunkat tanulmányozva ekkor láthattuk, hogy nem minden egyértelmű… Találomra nyugat felé indultunk el autónkkal, miközben lefelé ereszkedtünk az Isonzó síkságára. Épp visszafordultunk volna, amikor szembejött a Ronchi dei Legionari településtábla, ami szerepelt a rajzon! Elértük a főutat, és negyedóra múlva megérkeztünk a már korábban táblával is jelölt óriási redipugliai katonai temetőhöz, Európa legnagyobb katonai emlékművéhez. Hozzá kell tennem, hogy ez az olasz temető. Erről a temetőről - esetleg - már olvashattak, mégis röviden bemutatom. A környék az 1915 májusa és 1917 augusztusa között zajlott, hatalmas véráldozatot követelő isonzói (vagy doberdóinak nevezett) csaták helyszíneinek egyike. A háború alatt kialakított temetőt 1938-ban rendezték 22 hatalmas lépcső formába, s helyezték el bennük 100 187 olasz katona urnáját. Külön borzalmas, hogy ebből 60 330 ismeretlen hős… Már a parkolóban is számos ismeretterjesztő tábla fogadja a látogatókat. Felmérve helyzetünket, mégsem a nagy temetőbe indultunk, hanem maradtunk a főút ezen oldalán, és a látványos emlékparkba léptünk be előbb. A bejáratnál néhány helyben talált mészkődarabból készített sírkövet is kiállítottak. Ahol még fa sem volt…   Jelen a „nagy lépcsőkön” A domb szintén temető volt, s a szemben kialakított nagy temető átépítése után alakították át emlékparkká. Hatalmas ágyúk, aknavetők, óriási, pusztító erejű ágyúlövedékek kísérik-dekorálják a sétaösvényeket, a park fő sétányát pedig a különböző harcászati alakulatok szimbólikus szoborkompozíciói kísérik - mint egy-egy stáció -, amelyeket epigrammák egészítenek ki. A domb tetején egy korinthoszi oszlop áll.
A domb szintén temető volt, s a szemben kialakított nagy temető átépítése után alakították át emlékparkká

A domb szintén temető volt, s a szemben kialakított nagy temető átépítése után alakították át emlékparkká

Átkeltünk a főúton – valamint az Isonzó-csatorna és a vasút felett -, és beléptünk a nagy temetőbe. Itt a fedett lövészárok-háború színterét alakították ki, amit be is jártunk. Aztán elindultunk a több száz betonba faragott „Presente” (Jelen!) felirattal szembe, amelyet két oldalt sötét ciprusfenyők kísértek. Elől a vezér, a 3. hadtest parancsnokának síremléke áll – most is a sereg élén. Sétánk közben 39 587 hősi halott neve mellett ötszáz lépcsőt tettünk meg fölfelé. Fent a kápolna mögé kerültünk és újabb ágyúk mellett lépdeltünk fel a dombortérképpel kiegészített kilátóhoz. Innen már rég nincs jó kilátás.   A Vipava és a hirtelen vihar Már a magyar kápolna (amelyet én is a Magyar Turistából ismertem) megkeresésén gondolkodtunk, amikor eszünkbe jutott az osztrák-magyar temető. A Fogliano di Redipuglia-i temető sárga kerítése a főút mellett állt, s a százéves évforduló miatt friss táblák hívták fel rá a figyelmet – magyarul is. Az öreg ciprusok őrizte temető 14 550 „osztrák-magyar” hősnek állít emléket: „Az életben és a halálban egyesültek.” – olvasható a német felirat a kapun.
A Vipava és Castel Rubbia kastélya - viharfelhővel

A Vipava és Castel Rubbia kastélya - viharfelhővel

A katonás rendben sorakozó egyszerű sírköveken friss fémtáblácskákon fele arányban olvashattunk magyar neveket - sajnos ékezet nélkül. A másik felén osztoztak a német vagy más monarchiabéli nemzetiségűek. A temető valóban jelképes, hiszen a sírkövek száma – szemlátomást - az ezret sem érheti el. Legbelül a többnyelvű emléktáblánál mi is több friss nemzetiszínű szalagot és koszorút találtunk. Az autóban ismét térképvázlatunkat kezdtük tanulmányozni. Sagradonál találkoztunk az Isonzóval, de a doberdói oldalon maradtunk. Itt láthattuk az Isonzó duzzasztóművét, majd néhány településsel arrébb a Monte San Michele neve jelent meg táblákon. A Doberdó környéki dombok kulcsfontosságú magaslatának nevéhez is tízezrek kiömlő vére kapcsolódik… Viszont egyszer csak egy ókori mintára épült viaduktot pillantottunk meg egy kisebb folyó felett, a domboldalban pedig egy négysaroktornyos várkastélyt. A többieket sem kellett erővel rávenni egy kis „pihenőre”, s a kocsit letéve visszasiettünk a vízpartra a közúti hídhoz. A lomha Vipava feletti viadukton éppen áthúzott egy személyvonat. Ezután viszont a másik irányba nyílt érdekes kilátás: a hegyek felől vészjósló, lilásszürke viharfelhő gomolygott felénk… és 4-5 perc múlva meg is érkezett - futva értük el autónkat. A kastély egyébként nem volt megtekinthető.   Magyar volt idegenben – mégis meghagyták… Hosszú volt a kényszerszünet, így a vihar elvonulását kávéval ünnepeltük meg. Ismét keresni kezdtük azt a bizonyos Trieszt-Gorizia utat, amit aztán az ismerős 55-ös országútban találtunk meg. Egy út melletti családi háznál is megálltunk érdeklődni, de senki sem bújt elő a kiabálásunkra. Kezdtük elveszíteni a reményt, de végül István barátunk gyalogosan derítette fel a megfelelő mellékutat.
Az egykor szépen megtervezett és felépített épületet 1918 őszén azonban már nem tudták felszentelni, mert a háború véget ért...

Az egykor szépen megtervezett és felépített épületet 1918 őszén azonban már nem tudták felszentelni, mert a háború véget ért...

Az aprócska Devetachi - ahol már tábla jelezte a kápolnát -, olyan üdítő látvány volt, hogy azt a néhány száz métert gyalog tettük meg Visintinibe. A nyers kő falazatú falak, házacskák, a dús növényzet, a felfuttatott szőlő és a virágok a nap legcsendesebb perceihez adtak hátteret. És egyszerre ott állt egy porta végében a kápolna. Ma is látszik, hogy egy házhelyből kanyarintottak neki helyet, ahogy azt 1918 elején IV. Károly a telek tulajdonosától „elkérte”. Az egykor szépen megtervezett és felépített épületet 1918 őszén azonban már nem tudták felszentelni, mert a háború véget ért. A helyiek azonban nem hordták szét köveit - raktárként használták. A magyar turisták viszont felkeresték, de a kápolna felújítására is 2008-ig kellett várni. Ekkor rendezték be először. Felszentelése 2009. május 29-én történt. Meghatottan vettük szemügyre a kápolna minden díszét, üvegablakait, emléktábláit és a kapurács sok koszorúját: ritka az a határon túli magyar emlék, amely ilyen jól karban van tartva, s még magyarnak is megmaradt… A kápolna kis teraszán egy régi kőkeretes kút is látható, no meg egy eltömődött barlangszáj. A kápolna az utca túloldalán elterülő rétre néz. Temető volt, amelyet 1915-1916 között alakították ki, és köves földjébe a Monarchia 17. közös hadosztályának halottai kerültek. Amikor a két háború között felszámolták, a csontok Foglianoba kerültek. Lassan visszasétáltunk Devetachiba, amelynek szélső házánál újabb ismertető tábla hívogatott a közeli hegy háborús objektumai felé…   Finoman lebuktunk Eső nyomait látva érkeztünk vissza táborhelyünkre. Társaink azzal fogadtak, hogy olyan vicces sztorijuk van, hogy azt azonnal el kell mondaniuk… A történet lényege az volt, hogy az eső során lehűlő levegő miatt kezeslábast vettek magukra, és egy táborhelyhez tévedt autóst a furcsa öltözékben ugrálva elijesztették, mivel őket látva elhajtott. Ezután terepbejárásukról is beszámoltak. Állításuk szerint, alig tettek néhány lépést a bozótban, máris beszakadásokkal, barlangszájakkal találkoztak, a Grotta Natale környéke pedig még „csábítóbb”. A nap a végéhez közeledett, s miközben vacsorához készültünk, begurult közénk a helyi őrjárat autója… Olaszul beszélő útitársnőnk azt mondta az őröknek, hogy csak most álltunk meg pihenni, mire ők mosolyogva elmentek. Tudtuk, hogy vissza fognak jönni, s talán épp az „elijesztett” autós hívta ki őket… Szürkületkor indultunk el új, kiszemelt táborhelyünkre, Doberdo del Lago túloldalára. És mit tesz Isten? Ismét egy „kanapés” helyre akadtunk – az olaszok ide is juttattak egyet megunt berendezési tárgyaikból…

Harsáczki György