A Daniel bárók, a Sütő család és a Makovecz-templom

Vargyas – töviről hegyire - a Csillagösvény Utazási Irodával  
A vargyasi Dániel-kastély a déli oldalról, a kert felől

A vargyasi Dániel-kastély a déli oldalról, a kert felől

A Vargyas-szoros meglátogatása után Vargyas település várt még ránk, s ennek első állomását már sejtettük is: a faluközpontban álló cifra, festett székelykapu az idegenvezetőnk szájából már sokadjára elhangzó vargyasi bútorfestők hagyományát vetítette előre. Úgy is volt.   Akik már dinasztia A kapu alatt az udvarra lépve betoppantunk a Sütő család közepébe, amelynek már a 16. nemzedéke él a településen, és örökíti a bútorkészítés, -festés hagyományát. A legkisebb Sütő az édesanyja karján pihent, a ötéves Miklós még bizalmatlanul fogadta a népes csapatot. A huszár-arcú Sütő István fogadott és üdvözölt bennünket otthonosan - mezítláb, Hazajárós pólóban –, hiszen a 450 éve Vargyason dolgozó család 1773-ban épült hajlékába vezetett be minket. Ő most a rangidős mesterember. Bántam, hogy nem lehetett a bemutató szobában fotózni, da való igaz: akkor egymást zavarva fényképezett-fogdosott volna mindenki mindent. Habár bent apák, dédapák kezének bútordarabjai álltak, nem éreztük fa-konzerváló anyag szagát. Persze, hogy nem, mivel ebben is – mint minden másban – az ősi, hagyományos anyagokat használják! A fát maró gép helyett fűrésszel, bicskával, vésővel munkálják meg, víz alapú, a természetben fellelhető föld- és egyéb festékekkel festik, és viasszal, vagy gyantával kenik, dörzsölik át, a festést és a fát védendő… Mai világunk vívmányait mint szórólap és weboldal alkalmazzák Sütőék. A család első két első képviselője ács- és asztalosmesterként került Fiatfalváról Vargyasra a közeli késő-reneszánsz Dániel-kastély újjáépítéséhez és berendezéséhez. Az 1602-es feljegyzésekben Sütő János - későbbi leszármazott – még Daniel Mihály jobbágyaként szerepel, ám 1627-ben már a Sütőket is felszabadult jobbágyokként említik.  
A Sütő-porta kapujának részlete

A Sütő-porta kapujának részlete

450 éve a kezükben van... István elsőként a kontyosszékek üzenetét mesélte el nekünk. Tudniillik, ha a két egymás mellé helyezett szék fölső, kontyra emlékeztető támlái szimmetrikusan összenéztek, akkor béke volt a férj és feleség között. Ha azonban éppen cívódtak egymással, azokat valaki – akár a gyerek – felcserélte egymással, és a belépőnek elég volt egy pillantást vetni a kontyokra - vissza is fordulhatott: elkerülhette a perpatvart. (Érdekes lehet, hogy nem egymással szemben ült férj és feleség, hanem egy irányba néztek – fej fej mellett: egy célért.) A legrégebbi eszköz pedig egy festékőrlő kő, amely az őrlő kövekhez hasonlóan, egy márványdarabba mélyített tálkaszerű mélyedés, amelyben két kis őrlőkővel porrá törték az ásványi eredetű festékanyagokat. Két ős nevét is őrzi az eszköz: 1680-ból (második) Sütő Józsefét és 1754-ből Sütő Istvánét. A Sütő-mesterek minden hagyományos bútordarabot el tudnak készíteni, amely valaha a háztartásokban volt, de emellett modernebb darabokat is vállalnak, amelyek nélkülözhetetlenek. A festés miatt egyébként minden darab egyedi, mivel minta használata és előrajzolás nélkül viszik fel a fára a „templomkék”, a „jobbágykék”, a meggypiros és a sötétzöld színeket, és szövődnek a tulipánokból, szegfűkből, mezsgyevirágból burjánzó kompozícióik.
Bálinth Zoli vezetőnk és Sütő István

Bálinth Zoli vezetőnk és Sütő István

Az udvar szélén álló dinasztia-kopjafa 1968 óta áll a felmenők neveivel. Két kis legényke fel is mászott a talapzatra, s egyikük - akarta-nem akarta – elképesztően dicső pózba vágta magát. Másikuk a labdát rúgta, nagyon konok ábrázattal. A családban mindig megvolt az „utánpótlás”, mivel a Sütő-családokra itt jellemzően 5-6 gyermek is „eshet”. - Véletlen-e, hogy Hazajáró-pólót visel? – kérdeztem végül. – A Hazajáró stábja többször is megfordult itt, és én is többször szerepelhettem benne – válaszolta a ház ura.   Két lovat egy fenékkel... Istvántól megtudtuk, hogy a Dániel-kastély már bezárt aznapra, de Vargyas sokadik érdekességét, a Makovecz-templomot talán még kinyittathatjuk. Felszállás után, alig egy perc múlva már le is parkoltunk az idejövet csak pillanatokra látott református templom előtt. Míg fenn folyt a tanakodás, hogy leszálljanak-e, amíg idegenvezetőnk, Zoltán telefonon felkutatja a templom kulcsárát, levetettem magam, és pár perc alatt elkészítettem a templom „fotó-portfólióját”. A formáiban mesebeli várkastélyt idéző, zsindellyel fedett harangtorony, és a fából megalkotott templomhajó hatása olyan, mintha egy régi templom falain támaszkodnának. Ez nincs is messze a valóságtól, de az én történetem máshol folytatódott… A Dániel-kastély izgalmasabbnak ígérkezett, mivel nem is láttam még. A parkját körbevevő kőfal mellett végigfutottam a kapuig. Sajnos az ott olvasható telefonos elérhetőség nem látszott megoldásnak, de a park fáitól sem sikerült egyetlen értékelhető felvételt sem csinálnom. Megszólítottam néhány járókelőt is, de nem tudtak segíteni.
A reneszánsz eredetű Dániel-kastély

A reneszánsz eredetű Dániel-kastély

- ...Akkor tényleg nincs más hátra – át kell mászni… - adta meg a végső lökést egy idős székely bácsi, akivel egyre járt az agyam. A kultúráért kőkerítést mászni nem bűn – gondoltam, és átküzdöttem magam rajta. Az egykori arborétum fái, cserjéi ma is komoly dendrológiai értéket képviselnek: a platánlevelű juhar, az ezüst juhar, a kanadai vasfa ritka fafajták, ám én egy reneszánsz építészeti „ritkaságra” voltam kiéhezve. Az épület legjellegzetesebb része a két barokk rizalit között látható reneszánsz loggia. Hasonló loggia az udvar felől is gyönyörködtet, bár az csak neoreneszánsz – 1937-ből.   Emitt renszánsz, amott neo A Dániel-kastély legkorábbi részei – amit a falvastagságokból derítettek ki – 1580 előtt épült fel, bár előtte is egy udvarház állt a helyén. (Ekkortájt hívták Sütőéket az ácsmunkákra.) Címeres kőtábla igazolja az udvarház 1646-os bővítését, majd az udvarház az 1661. évi tatárdulás, és a valamivel későbbi labancdúlás során erősen megrongálódott. A 18. század elején Daniel István és felesége Pekry Polixénia élt itt, és ők irányították a munkálatokat – a nevüket, és a két család címerét megörökítő, valamint az 1745-ös évszámmal ellátott homokkőfaragvány a déli klasszicizáló homlokzaton található. A helye valószínűleg a főhomlokzaton lehetett. Ezután kapott manzárdtetőt az épület, amely ma is látható. Daniel Gábor klasszicista épületrészeket kapcsoltatott a kastélyhoz, de utódja tovább színesítve azt egy-egy hengeres kúptetős bástyát építtetett a két átellenes sarkára. Hogy a paletta teljes legyen: a 20. században egy kis oldaltornyos kerengő-félét is ragasztottak a nyugati oldalhoz a romantika jegyében.
A főhomlokzat reneszánsz loggiája

A főhomlokzat reneszánsz loggiája

Az államosítás 1949-ben érte utól az egyedülálló nemesi lakot: falai közé a helyi „téeszt” költöztették. Állítólag juhokat tartottak a parkettás szobákban, amelyek vizelete konzerválta a parkettát, így az fennmaradt! Ki igazolja ezt vissza? Az eredeti berendezésből egyetlen kis faliszekrény maradt fenn… 1981-től Vargyas magyar polgármestere, Deák Vilma felismerte szükségességét, és restauráltatta a kastélyt, amelybe ezután már négylábúak helyett a vargyasi néptanács, aztán pedig a rendőrörs költözhetett. 1990 után visszaigényelték a Daniel-örökösök, így 2005-ben Esztergom városa vásárolhatta meg. Sajnos a város nem foglalkozott a kastéllyal – az istálló ifjúsági szállóvá alakítása is elmaradt. 2014-ben aztán Esztergomnak új polgármestere lett, aki az idén a helyszínen ígéretett tett a javítások felgyorsítására. Boldog izgatottságomban eszembe sem jutott, hogy az épület másik oldalát is megnézzem, pedig tetszett volna…   Templom, templom hátán A csoport épp betódult a templomba. A nyugati oldal neogótikus ablakán valósággal beözönlött a fény is …és a nagy kontrasztok miatt alig lehetett a jellegzetes Makovecz Imre nevéhez köthető faszerkezeteket megörökíteni. A református gyülekezet (egykori létszáma: 302, mai létszáma: 124 fő) első temploma igen nehezen épült fel. 1831-ben Wesselényi Miklós bárótól kaptak hozzá telket, de az építéshez igen sok kört kellett futni. A könyöradományokért is útrakelő tagok 1846 körül emeltették első templomukat – fából és vályogból. Berendezése is csak 1869 után készült el.
Késő délután a Makovecz-templomban...

Késő délután a Makovecz-templomban...

147 évvel később a gyülekezet a használhatatlanná vált templom lebontása, és egy másik építése mellett döntött. Az új templom tervezését Makovecz Imre vállalta el – ingyen. (Míg el nem készült, az istentiszteleteket a Dániel-kastélyban tartották.) Az alapok kiásása során 1997-ben két templom kövei is előkerültek a 13. és a 15-16. századból, s a faragot ablak- és ajtókeret töredékek egy részét beleépítették az új falakba. A területen emellett egy rovásírásos keresztelő medencét is kiástak, amelynek Makovecz Imre különös jelentőséget tanúsított. A kő ma az új templom közepén áll, de határozott rovásainak többféle fordítását is olvastam már: „Mihályj irtán követ„ - azaz Mihály írta a követ, illetve a „Mihály, Istennek szentje”. Akár a Szent Mihály-kultusz megjelenésének legkeletibb bizonyítéka is lehet, de az bizonyos, hogy az egyik legkorábbi bizonyítéka a székely-írástudásnak.   Mindenki hozott áldozatot A keresztelő medencét nem mutatják meg mindenkinek: a vargyasi bácsi egyszer csak félretolta a terítőt az üvegasztalról, s annak lapja alatt ott láthattuk a követ. Jólesett elidőzni a szép templomtérben, s egy kis politizálás is belefért. A templom létrejöttében nagy szerepe volt a hollandiai Karmel International segélyszervezetnek, az akkori magyar kormánynak, egyéb egyházi szervezeteknek, segélyszervezeteknek, és magának a gyülekezetnek is. A holland szervezet képviselője megállapította, hogy míg Erdélyben templomok épülnek, addig Hollandiában még templomrombolásra is sor kerül…  
A rovásírásos keresztelőmedence-kő

A rovásírásos keresztelőmedence-kő

Nem hagyjuk! A vargyasiakról egy rövid történetet osztott meg Éva, a másik idegenvezető. Nemrég egy bukaresti román vállakozó akarta megvásárolni a falu közepén elterülő nagy telket. Ha megszerezte volna, nem sok jó dolog sült volna ki belőle, de kereken elállni sem lehetett az eladásától. A vezetőség azt találta ki, hogy a falunak égető szüksége van egy nagy parkra, és így azt ki is építette. A park tényleg nagyon szép – embert ugyan nem látni benne, de a terület Vargyasé maradt.  

Harsáczki György

Csala vitéz és a hódok

A Vargyas-szoros és barlangjai - a Csillagösvény Utazási Irodával  
Vargyason kocsi várt bennünket...

Vargyason kocsi várt bennünket...

Szétszóratott „túrázós” csapatunkat Nagybaconból, Bodosról és Bibarcfalváról gyűjtötte össze buszunk. Idegenvezetőnk, Bálinth Zoltán Bibarcfalván máris „kihasználta” a kedvező alkalmat, és kinyittatta a református templomot. A templom régi magja már állt a 14. században, és legérdekesebb része a jókora falfelületen látható a Szent László legenda jelenetsora, melyhez hasonló is csak néhány maradt fenn.   Szocreálon túl, Vargyason innen Legtöbbünk az út legizgalmasabb napját várta a mai túrával, mivel a program „szekerezés a Vargyas-szorosba” volt. De Erdővidék is olyan gazdag látnivalókban, mint Erdély többi szeglete, így az odautazás során is sok érdekeset láthattunk a szelíd, dombos vidéken: Bibarcfalván megtölthettük palackjainkat a borvízkútból (határában sokáig palackozták, ma zárva a telep), Baróton – Erdővidék központjában – számos épület és templom néz a főtér lignitbányászati szocreál emlékművére. A kisvárosban 2007-re leáldozott a bányászatnak, s „robbanásszerűen” lecsökkent a lakosságszám… Vargyas előtt még áthajtottunk Olasztelken, amelynek kiemelt műemléke a reneszánsz Dániel kastély – a 17. század elejéről. Az olaszok még Károly Róbert idejéből hagytak itt nyomot, s erre jó bizonyítékok a Márkó, a Kolumbán, és a kihalt Fábián családnevek! Vargyason szintén látható egy reneszánsz eredetű kastély, amelyet egyik ellenségünk felégetett, a másik lerombolt, de ma mégis áll. Nyolc keréken három lóerő Aznap Vargyasra érve azonban azzal voltunk elfoglalva, hogy Zolinak segítsünk az egyik háznál berámolni az úti-ellátmányt. Az unitárius templom előtt már vártak ránk a szekerek. Egy busznyi nyüzsgő gyereket látva arra gondoltam, hogy nyaranta lovaskocsik sora porzik ki innen a szoroshoz. …de a gyerekek gyorsan eltűntek – nyilván csak átutazóban voltak -, mi pedig osztoztunk a két egyszerű kordén.
A szoros bejáratában

A szoros bejáratában

„Rossz lóra tettem” – gondoltam, amikor láttam, hogy nekem az egylovas szekérre jutott hely, míg a másikat két ló húzta. Gyorsan kiderült azonban, hogy egy lóerő jobb két lóerőnél, csak nehogy hanyatt essen a kocsiról az ember induláskor. Ez utóbbi majdnem sikerült, ezért felvidéki utastársammal folyamatosan kapaszkodtunk a kétórás út alatt, amitől egy kicsit elfáradtunk… Homoródalmásról csak 6 kilométer lenne a táv, de csak gyalogosan. A szekerező megközelítés egyébként nem a romantikából, hanem a rossz útból és a lehetőségekből adódott. Sajnos ennek valószínűleg vége, mivel 2015 tavaszára elkészült az elsimított dózerút, aminek csak nagyobb autósforgalom lehet a vonzata… Eleinte lankás erdőhátak között gurultunk, és a nap is erősen tűzött ránk. Ki kellett várni, hogy lassan körülvegyen bennünket az erdő, és nemsokára a Vargyas-patak is elénk került. Egészen sárgás – zavaros – volt a vize. „Talán egy éjszakai zivatar…” - gondoltuk. Azt a néhány kis szünetet áfonya likőrrel sikerült „átvészelnünk”, az egy-egy szembe jövő munkagépet pedig a szánk elé tett kézzel – a por miatt. Láttunk néhány pompás üdülőházat és egy kis tábort is egy-egy öblözetben, de a szedett-vedett móc tanyát megjegyezte mindenki. Lovak, tehenek álldogáltak a foghíjas kerítés két oldalán, kutya iramodott felénk, barna gyerek vezetett egy csikót. „Ezek a gyerekek itt nem járnak iskolába…” – mondta a kocsisunk visszafelé „- Dolgozniuk kell, mint a felnőtteknek” - fűzte hozzá.   Réka királyné erdejében Errefelé már fehér mészkősziklák meredeztek a meredekebb hegyoldalakból, de nyilvánvaló volt, hogy nem égbeszökő – 900 méteres - ormok között vár ránk a szoros. Egy szép legelőn ért véget a 9 kilométeres út, s a bővizű – még mindig sárga – Vargyas-patak összeszűkülő völgyben tűnt el. Rövid uzsonna után be is léptünk a Vargyas-szoros Természetvédelmi Területre, amely Székelyföld legnagyobb karsztvidékén fekszik a Rika-hegységben. (A hegység – a vargyasiak nagy büszkeségére - Atilla hun király feleségének nevét viseli.) A szurdokvölgyben a jelenleg is aktív és fejlődő barlang szint (és a patak) felett - 5, 20, 70 és 120 méterrel - négy régi, már inaktív járatszint figyelhető meg.
A bejáratot követően nemsokára a víz szinjéről nyúltak magasba a sziklafalak. A sárga vízre nem lett magyarázat...

A bejáratot követően nemsokára a víz szinjéről nyúltak magasba a sziklafalak. A sárga vízre nem lett magyarázat...

A szurdokban 124 kisebb-nagyobb barlangot tartanak számon, de két barlangot mindenképpen ki kell emelnünk: az Orbán Balázs (vagy Homoródalmási)-barlangot, amely tekintélyes méreteivel és 1527 méteres hosszúságával az első tudományosan kutatott barlang Erdélyben, és a leginkább szem előtt lévőt, a Lócsűr-barlangot. (Előre tájékozódtam a látnivalókról, és engem a „barlangtorzók” jobban érdekeltek – a kétlyukú Tatárlik és a Kőcsűr sziklaíve)   Menedékek lónak, embernek… A patakban mintha több víz lett volna, mint az út elején, az első fahíd után pedig a meder kőgörgetegei és a lombokon át-áttörő napfény tették üdítővé a Vargyas szurdokát. Az eddig csak messziről látott sziklák itt a patak szintjéből indultak felfelé. Egy ingatag lengőhíd után a patak túloldalán határozott színlőket figyelhettünk meg, amelyek a Vargyas egykor nagyobb vízhozamát bizonyítják, és mintha most is egy erősebb fázisban lenne… A lankásabb oldalakon kőfolyások nyúltak le az erdőben az ösvényig, a patak sárga vize kőkoloncokon táncolt. Néhány száz méter séta után a Lócsűr elé értünk, amely előtt egy hatalmas sziklatömb feküdt. Erről a tömbről indult a következő gyaloghíd. A csűr látogatása meglehetősen gyors volt, mert a társaság a 30 méterrel bentebbi szűkebb résznél már visszafordult, s bár én beoldalaztam egy terembe, nem akartam lemaradni. A 300 méter összhosszúságú üreg egykori pompáját Orbán Balázs 1867-ben „fastastikus alakú szobor-csoportoknak, szabályszerűen lecsüngő és a szövétnek fényétől ragyogó csillároknak” írta le. Ezeknek sajnos már nyoma sincs…
Az Orbán Balázs-barlangban - a bejárat közelében

Az Orbán Balázs-barlangban - a bejárat közelében

Az Orbán Balázs-barlang viszont szinte szemben nyílott, 20 méterrel fentebb. Vaslépcsők segítették a feljutást, s ilyen alkalmatosságon juthatott fel ide a tatárok elől elbújó lakosság egykor – a legenda szerint. No, de azt fel is húzták maguk mögött, s úgy várták a portyázókat. A tatárok a kiéheztetés mellett döntöttek, amely már-már sikerre is vezetett, amikor egy öregasszony a maradék lisztből, hamuból és kőtejből hatalmas kenyeret sütött. Azt egy hosszú póznára tűzték, és kidugva a barlang nyílásán a várakozó tatároknak mutogatták. Ők is éhesek voltak, és látva a „bőséget” bosszúsan eltakarodtak a Kőmezőről, ahol táboroztak. Csala vitéz azonban meg akart győződni arról, valóban elmentek-e, így felmászott a közelben meredő sziklacsúcsra. Az utolsó elvonulókat látva örömében megszédült és lezuhant a mélybe. A sziklát azóta Csala tornyának hívják.  
A hódok azért próbálkoztak...

A hódok azért próbálkoztak...

Hódok ráadásnak A barlangban állítólag sok a denevér, és azok „hagyatéka”, de csapatunk rövid bejárása alatt ezt nem tapasztalta. A jó 20x20 méteres Előcsarnokból nagy belmagasságú járatok indulnak balkéz felé. A nagy barlang első említése 1637-ből való, amiben az udvarhelyi „derékszék” a homoródalmásiaknak ítélte a barlangot, kifejezetten menedék használatra – a vargyasiakkal szemben. Ez előtt a felső paleolitikumtól lakott volt. A Székelyföld leírójának nevét 1931-ben kapta. A Vargyas föntebb a völgyben váltakozva csobogott és hömpölygött, a szűk ösvényt néha buja aljnövényzet kísérte. Egy helyütt gondosan megépített vaskeretes fa járdát erősítettek a víz fölé a mészkőfalra. Visszafordulásunk előtt nem sokkal szolgált a völgy vaskos meglepetéssel: hód rágta fatörzsek, és törzscsonkok jelentek meg a parton! Meg kell hagyni: nagy fába „rágták” a fejszéjüket, mert azt a kevés fát sem mindig sikerül a víz felé dönteni. Sajnos az előrehaladott idő tett pontot túránk végére, nem pedig egy látnivaló. Miután olvastam, hogy valahol a patak vizének egy része eltűnik a „föld alatt”, majd később előbukkan, nagyon hiányoltam az említett két hely látványát, nem kevésbé a barlangtorzókat. Persze beláttam, hogy mindezeket nem lehet sorra venni egy igen vegyes korú és felkészültségű társasággal. Kényelmesen visszasétáltunk a Lócsűrhöz (ha tudtam volna, hogy itt a Tatárlik is!), majd az egyetlen kicsit mászósabb szakasz után lassan elbúcsúztunk a sárga Vargyastól.  
Kis híd a Lócsűr-barlang előtt

Kis híd a Lócsűr-barlang előtt

Templom, amely sosem volt… Kipihent lovunkkal visszamenet is jól lehagytuk a rivális kocsit, aminek az lett a böjtje, hogy Vargyas közelében nem hallottuk meg idegenvezetőnk kiabálását, aki mögöttünk a második kocsit egy mészégetőtelephez irányította – így erről az ősi mesterségről lemaradtunk… Az unitárius templomhoz érve viszont elsőként léptünk be a kis boltba csíki sörért. (Ez most a romános nevű Ciuc sör, amelyet egy ideje a Heineken gyárt Romániában. A megacég nemrég perbe fogta és betiltatni próbálta a magyar nevű Igazi Csíki Sör kézműves terméket, de pert vesztett. A román bíróságon még nyert, ám az európain vesztett.) A székely furfang és makacsság tetten érhető volt például 1940-ben is, amikor Észak-Erdély visszacsatolása után a vargyasi atyafiak egy éjszaka alatt elbontották a román hatalom által, csupán néhány áttérített magyarra hivatkozva felhúzott ortodox templomot. Az ortodox hitre átcsábított magyarokat akkor kiközösítették, az eltűnt templomról viszont senki sem tudott semmit a faluban. Így járt Bibarcfalva ortodox temploma is, és sok más székely falué… Eltűntek.

Harsáczki György

A nagy ágyúöntő, a nagy mesemondó, és a nagymedence

Kisbacon töviről-hegyire – a Csillagösvénnyel  
Mackó bácsi feredőjében, a gübbenőben...

Mackó bácsi feredőjében, a gübbenőben...

- A Bodvaj Egyesület két tagja lesz a kalauzunk – mondta a mikrofonba idegenvezetőnk, Bálinth Zoli Kisbacon közelében járva - Vezetőjük, Benedek Márta, aki Benedek Elek leszármazottja, és egy társa. Kora délután volt már, a busz többi utasával együtt nagyon vártuk már, hogy közelről láthassunk valamit ebből a barátságos vidékből. Kőrispatakból indultunk késő délután, s nem tudtuk, meddig utazunk.   Merre van Erdővidék? A jól hangzó Erdővidék helye nem közismert. Ez is egy „szék”, mégpedig Bardóc-Miklósvárszék, amely eggyel nyugatabbra található a dél-erdélyi Háromszéktől. Ezek nem megyék, hanem a középkor során kialakult, a vármegyékhez hasonlatos közigazgatási egységek, amelyek 1872-ig voltak érvényben. Bár egyes helyeken a „csupasz” legelők a jellemzőek, többnyire azonban erdők borítják a hepehupás tájat, de a völgyekben megbúvó falvak templomainak fehér tornya, és házaik piros cserepeinek harmóniája is az Erdővidék arculatának szerves része.   Kisbacon elsősorban híres szülöttjéről, Benedek Elekről nevezetes, de bennünket először az errefelé gyakran előforduló borvízforrások csoportjához irányítottak, amelyet 2013-ban építettek ki a Székelyföldi Fürdőépítő Kaláka-program keretében – amolyan erdővidéki módra: fából, természetes módon, komolyabb betonozás és aszfalt nélkül. Márta és kolléganője felszállva a buszra bemutatta a 2003-ban, helyi „bibliaórás ifikből” alakult ifjúsági egyesületet, az 500(!) lelket számláló Kisbacont, s ezalatt – a falun át - meg is érkeztünk a Kisbacon határában fekvő meseparkba.  
Pallókon igyekeztünk a nagymedencéhez

Pallókon igyekeztünk a nagymedencéhez

Borvíz után gübbenő Ennek állomásait a Bodvaj Egyesület tábláit követve vettük sorra. Ha lóval jöttünk volna, még a kötőféknek is lett volna helye: a lőkötő oszlopánál… Elsőként a falu borvizének pavilonjához sétáltunk – egy kis fedett fahídon át -, amelyet az erre jellegzetes kalcium-magnézium-nátrium-hidrogénkarbonátos forrásvizek egyike fölé építettek. A víz a forrást lefedő „fahordó” oldalából csorgott acélcsövön. Ásványi anyag-tartalma bizonyítékaképpen a túlfolyó árok alját narancs színű kéreg vonta be. Az első „feredőhöz” (fürdő) vezető rövid ösvényt egy tündérmesét elbeszélő táblasor kísérte. Mackó bácsi feredőjének – vagy ahogy a helyiek nevezik, a gübbenő - teteje kékes-szürkés vízzel teli kis medencére vetett árnyékot, amelynek gondosan megmunkált kideszkázott szélére már többen leültek és belelógatták a lábukat a fel-felbuggyanó buborékok közé. Nosza, én sem voltam rest, de hamar kiderült, hogy a lábfürdőzők arckifejezése nem volt egészen őszinte: a víz olyan hideg volt, hogy fél perc után mindenki kiemelte a lábát… Nem is értem, mitől lehet ilyen hideg itt, egy középhegységben?   Közkedvelt, mert ez a strand! Tudni kell azonban, hogy a víz – fürdőkúraszerűen alkalmazva – jó a visszérbántalmakra. A víz hűvössége ellenére nem akaródzott továbbmennünk - a környezet friss zöldje és a boglárka sárga mezői „delejezték” a társaságot. A terület mocsaras mivoltáról gyorsan meg is győződött valaki: azonnal térdig merült a fekete fertőbe. (Alig 20 méterrel arrébb külön iszapfürdő „áll a vendégek rendelkezésére.”) A közeli Nagymedencét pallókon közelítettük meg a mocsár felett, amely szintén gondosan ki van deszkázva, és a feredőből kapja vizét. A kisbaconi gyerekek már kivárják, hogy egy kicsit melegedjen, és aztán jön az ugrálás – mint ottlétünkkor is! Suli után, fél kettőkor már itt hancúroztak. A cseréptetős, falak nélküli csinos pavilon alkalmas az átöltözésre, akad egy asztal is, és véd a nap és az eső ellen. A feredő igen népszerű, leginkább azon egyszerű okból, hogy a jóval nagyobb Baróton még most sem készült el a strand – ez a környék egyetlen szabad fürdője. Építői között meg kell említeni a magyarországi Ars Topia Alapítvány építészeit és hallgatóit, akik önkéntes munkával álltak a helyi erők mellé.  
A kohó tetején

A kohó tetején

Szabadságharcos-ipari műemlék Ekkor a „bodvajiak” névadójukhoz vezényelték buszunkat, mivel Bodvaj eredetileg annak az egykori kis ipartelepülésnek a neve, amelynek – bár korábban is kohászkodtak itt - írásos emlékei 1831-ig nyúlnak vissza, amikor Zakariás Antal örmény iparos megindította a helyi vasércre települt vaskohóját. Bodvaj kifejezetetten nevezetes hely, mivel 1848-49-es szabadságharc idején itt öntötte első ágyúit Gábor Áron a háromszéki önvédelmi harchoz. Amit itt elsőként említenek, az a felújított kohó, amely formáiban a bükki, Garadna-parti „Őskohóra” emlékeztet, csak kisebb. Fénykorában, 1875-ben 21 lakóházban százan éltek itt, s Zakariás Antal már 1853-ban kőkápolnát emelt a munkásoknak. 1905-ig volt élet a telepen, aztán az 1950-es években üzemeltették egy rövid ideig, s utána végleg bezárt: a az erdő lassan visszaveszi a házak helyét és a temetőt… Bodvaj a neve ma az egész Fenyves-völgynek, ahol számos bővizű borvíz forrás ered (Rezes-, Veres János-, Rossz-, Fingós-, stb. borvizek), és medve, hiúz, illetve farkas is előfordulhat – az információs tábla szerint. A helyiek körében kedvelt táborozóhely, és a faluhoz közelebb szívesen építenek kis nyaralókat. Majd 10 kilométer buszút után kiszálltunk a kohónál, pedig a Fenyves völgye alig lett egy kicsit szélesebb. A tűz 1954-ben húnyt ki a kohóban, s lett szinte egészen rom a nyers kőépítmény, de a erdővidéki ipar- és szabadságharcos emlékek óvói először 1971-ben, majd 2006-ban is helyreállították. Mi a tetejére is felléphettünk, mert – gondolom a mászókat leszerelve – eleve rámpát szereltek a tetejére – a hegyoldalból. Ma míves, négynyelvű tábla nevezi meg a helyi ipartörténeti emléket és Gábor Áron tettét. „… ha mához két hétre Sepsiszentgyörgy piacán hat ágyú nem lesz felállítva, és azokkal próbalövésnél célt nem találok, akkor én magam állok tíz lépésnyire az ágyú elébe céltáblának” – így szólt ő, mielőtt Bodvajra ment volna. Így hát ez a környék legfőbb szabadságharcos emlékhelye, amit az olvasztómű szájába helyezet sok nemzetiszínű koszorú bizonyított.  
A mai emlékházat Benedek Elek élete derekán magának és családjának építtette

A mai emlékházat Benedek Elek élete derekán magának és családjának építtette

Ahol küzdött a cimborákért… De nem véletlenül híres az erdélyi vendégszeretet és vendéglátás, mert a kohó szomszédságában apró tűz füstje szállt fel, s a mögötte álló, esővédős asztalokat, padokat „beépített” egyesületi tagok rakták meg harapnivalóval, a hecsedlit a padlizsánkrémet, és a szalonnát sem kihagyva! Aki az utóbbit sütve akarta, az nyársra tűzhette. Az erdei falatozás jó hangulatban, s a legjobb időben történt…   Kisbacon elsősorban híres szülöttjéről, Benedek Elekről, Elek apóról nevezetes, aki íróként, újságíróként és országgyűlési képviselőként is mindig szem előtt tartotta a magyar irodalom, és a magyar ifjúsági irodalom ügyét. Trianont követően szülőföldjére költözött vissza és utolsó nyolc évében – többek között – a Cimbora című gyermekújság felmaradásáért küzdött a román nacionalizmus folytogatásában. Andrea tartott velünk, s vezetett bennünket a kisbaconi iskola elé, ahol 2009 óta egy bronz Elek apó ül egy kicsi parkban – háttal a Barót-pataknak. Ugyan le lehet ülni mellé fényképezkedni, de szerintem nem stílusos viselkedés… Használhattuk az iskola mellékhelyiségeit, s közben a kisbaconi gyerekek hevesen rúgták a bőrlabdát az apró udvaron. Még van gyerek és iskola… Benedek Elek emlékháza, amelyet ő építtetett 1896-ban, a múlt századvégi udvarházak mintájára épült. Homlokzatán a Mari felirat a feleségének szól. Emlékházzá 1969. május 25-én avatták, de ehhez előtte számtalanszor kértek hiába engedélyt Ceausescu kommunista pártvezérnél. De akkor megmozdult egész Erdély – ötezren jelentek meg, s ezek között a magyar értelmiség színe-java. 1945 óta nem volt ilyen alkalom...  
Elek apó emlékháza valóságos zarándokhely

Elek apó emlékháza valóságos zarándokhely

Ismerős mesekönyvek A ház belseje otthonos, barátságos, mint amit egy nagy családnak építettek, a dolgozószoba pedig, amelynek asztalánál Elek apó az utolsó szavakat vetette papírra: ünnepélyes… Nekem  praktikus volt, ahogy Réka néni, Benedek-leszármazott leültetett mindenkit, és elmesélte az erdélyi nagy mesemondó életét. Másképp nem is jegyeztük volna meg jobban, de az nem lett számomra világos, hogy minek tekinthetjük őt? Mesegyűjtőnek? A polcokon a második generációs mesekönyvek közül – milyen érdekes – több ismerős volt. A falakon régi fotók, festmények, rajzok, üdvözlő feliratos szőttesek díszlettek, szerte könyvespolcok álltak, nemzetiszínű szalagok villantak, és fent… egy fantasztikus szecessziós lámpa függött.  
A malom „gépházában”

A malom „gépházában”

A malom gépháza és a királyi britek Már 3-4 látnivalót is kipipálhattunk aznapra képzeletbeli jegyzetfüzetünkben, de egy működő vízimalom ma már kihagyhatatlan! A Barót-patak hídjánál jobbra fordultunk, s már „fordítottam” is, mi a mellettünk futó mély árok: ez a malomárok, mivel közvetlenül a folyóvízre nem építettek vízimalmot, mert az első áradás összetörte volna a lapátjait. Egy alacsony faépület oldalánál álltunk meg, de Bálinth Zoltán idegenvezetőnk útmutatása mellett láthattuk, hogy a vízikerék fapallók alatt várja a bádoglapátjaira érkező vizet. Most nem forgott – ráadásul a molnárt is elő kellett keresni. Zoli nem volt rest, s csak néhány percet álldogáltunk a gyönyörű virágos kerttel ékített udvaron - percek múlva a nyitott ajtóban tolongtunk. Molnárunk igen halk szavú ember volt, de készségesen mutogatta a szerkezeteket, s fűzte hozzá feladatukat. Zoli volt az ő szócsöve. A terményőrléshez aztán megindította a kereket is – egy kis csapólemezzel a kerékre vezette az árok vizét, s amit még én sem tapasztalhattam: a „bátrakat” levezette a „gépházba” a forgó kerekek és szíjjak közé, amelyeket miket mind-mind a vízikerék hozott mozgásba. Mire kimásztam a „veremből” a vendégkönyves asztalkánál két nagy, bekeretezett fotót nézegettek utastársaim. A fotókon nem mások, mint a brit Királyi család tagjai szerepeltek a malmot kezelő család tagjaival. Erdővidéken köztudott, hogy Károly hercegnek már több háza van a közeli Zalánpatakon, és rendszeresen „jár” Erdélybe kikapcsolódni. Magyar őse is van, mivel II. Erzsébet ükanyja, Rhédey Klaudia Maros megyében született.
A fotókon nem mások, mint a brit Királyi család tagjai szerepeltek...

A fotókon nem mások, mint a brit királyi család tagjai szerepeltek...

Éppen kifújtuk volna magunkat, amikor jelezték, hogy egy fiatalasszony mos a patakban. Ilyenkor az ember már nem tud szelektálni – fut, hogy ismét újat lásson. Nagyon „felpörögtünk”, így a tájház meglátogatása után, már egy lendülettel kimentünk a temetőbe is, ahol Benedek Elek és vele egy napon elhunyt feleségének sírját – no meg Elek apó szüleiét is – megkerestük. A temetődombról már láttuk Nagybacon templomtornyát a szomszéd völgyben - szállásunkhoz már gyalog is átmehettünk volna…

Harsáczki György