„Mintha folyamatosan vadásznának köröttem…”

Életveszélyes állapotok a Börzsönyben

 

Sziasztok!

Kezdődik... (Fotó: Jani)

Kezdődik… (Fotó: Jani)

 

 

Miután beharangozták, hogy tilos a Pilisbe, meg mindenféle hegyre menni a sok ónos eső miatt, hát úgy gondoltam, megnézem, mennyire reálisak a hírek, s felkerekedtem, hogy helyszíni tudósítást adjak a valóságról. Legtöbbször ezek a híradások, bár jó szándékkal teszik az illetékesek, de azért valljuk be, kicsit eltúlozzák az események nagyságát. Többször voltunk már ónos eső súlyától nyögő kristályerdőben, s ez idáig semmi különlegesen veszélyes helyzetre nem emlékszem, csak a csodálatosan kék egekre, s a napfénytől csillogó üvegerdőre. Jó! Néha fejbe kólintott egy két kósza jégdarabka, de ettől eltekintve nem történt semmi extra.

Ma sem vártam mást. Felpattantam a Bzmot-ra, a kis pirosra, és TGV-t megszégyenítő sebességgel besuhantam Diósjenőre, ahol leszálltam. A faluban nyirkos szürkeség, vizes beton, saras földutak. A hegyek ködben. Gondoltam, ha más nem, akkor túrázok egy jót. Felugrom a Csovira, aztán Királyrét. Pont elég lesz mára. Az erdő biztosan szép zúzmarás lesz, esetleg egy kis ón lesz az ágakon.

Fiatal erdő derékba törése... (Fotó: Jani)

Fiatal erdő derékba törése… (Fotó: Jani)

Elhagytam Jenőt, már a Dióst, s a királyházi betonon őgyelegtem tova, majd fel Zöld sávon Csehvár felé. Még mindig semmi. Olyan őszies hangulatú erdőben száguldottam. Csupasz fák, avarral borított talaj, néhány kósza levél a fákon. Kereszteztem a Hadiutat, ami a királyházait köti össze a királyréti erdészetivel, s mentem tovább a Zöld sávon. És ekkor mindenféle átmenet nélkül szakadni kezdett föntről a víz. Fel kellett öltenem az esőkabátomat, annyira hullott a nedves áldás. Ámde nem az eső esett, hanem a jég olvadt a fákról. Szinte méterről méterre egyre vastagabb volt a fákra rakódott ón, s tán 200 méter után elkezdődött a Kidőlt Fák útja. Eleinte még csak-csak átlépegettem őket, de később olyan mérvet öntött a fáknak ez a megnyilvánulása, hogy a turistaúton képtelen voltam tovább menni. Körbenéztem, s mindenütt, de tényleg mindenütt, kidőlt, derékba tört fák, letörött, kar-, és combvastagságú ágak. Az egész erdő egy nagy, jeges kupleráj lett. Bóklásztam jobbra-balra, hogy haladni tudjak, s közben egyre jobban belekerültem a jégfák sűrűjébe. Aztán megérkezett az első, puskadörrenése emlékeztető pukkanás, s tőlem nem messze egy fiatalabb tölgy adta meg magát a jég súlyának. Most már nem csak víz hullott, hanem a jég is. Kezdett szarulni a helyzet.

Haladni már alig bírtam... (Fotó: Jani)

Haladni már alig bírtam… (Fotó: Jani)

Haladni már alig tudtam a rengeteg kidőléstől, s közben egyre gyakrabban reccsentek, durrantak az ágak. Mintha folyamatosan vadásznának köröttem. Nagy bonyodalmak árán feljutottam az emelkedőn, s elkezdtem ereszkedni a Kemence-patak felé. A fakidőlések, ágtörések immáron vészesen állandósultak. Az egész erdő recsegett, ropogott, nyögött, sóhajtott, mintha a világ akarna összeomlani. S mellé a víz, meg a jegek folyamatos kopogása… Bizarr volt. Beértem egy fiatalosba. Olyan 15-20 éves tölgyek csoportjába. A létező összes fa derékba törve, vagy bordaszerűen meghajolva várta a jobb napokat. Néztem egy hajlott fát, ami már nagyon nyögött. Komolyan, mintha az utolsókat rúgná. Aztán szép lassan elindult lefelé. Aztán megállt picit, majd folytatta a hajlást. Egészen addig, amíg a törzse megadta magát, s irtózatos puskadörrenéssel eltörött. Elkezdtem kicsit aggódni. Minden reccsenésre megálltam, s vártam, hogy mi lesz. A távolban egy újabb hatalmas puffanás. A Zöld jelzést láttam, de az út egyszerűen eltűnt a behajlott, teljesen jeges fák koronái mögött. Körülöttem az egész erdőnek annyi volt. Reccsenés, jéglehullás, puffanás.

Elértem az erdészeti utat. Gondoltam, ezen már csak normálisan tudok majd haladni. Tévedtem. Az út itt-ott kilátszódott, amúgy jeges fák mindenütt behajolva, zárva az utat. Még reménykedve benéztem a Zöld sáv folytatásába, hátha lehet menni, de nem tudom, mit is vártam. Út nem volt. Újraterveztem hát, s fő célom az lett, hogy épségben visszajussak Jenőre. A fák hihetetlen intenzitással aktívkodtak.

Ez az út... volt (Fotó: Jani)

Ez az út… volt (Fotó: Jani)

Nagy nehezen kivergődtem a királyházai betonra. Sok mindenre számítottam, de arra nem ami ott volt. A beton néha látszódott. A többit fák, ágak, jegek halmaza borította. Hogy azt mikorra fogják kipucolni, elképzelésem sincsen. Kicsit bóklásztam a betonon, majd célirányosan elindultam Závoznak, Jenőnek. A kiválóan biciklizhető betonúton most gyalogosan alig tudtam haladni. Závoznál, nem tudom, hogyan került oda, egy magába roskadt erdésszel találkoztam. Nézte az erdőt, s látszott, hogy nem ott van lelkileg. Szerintem majdnem sírt. És a fák csak nyögtek, sóhajtoztak, eltörtek, kidőltek. Mindenütt.

Kicsit fáztam. Botot nekitámasztottam egy jeges, félig kidőlt fakoronának, felöltöttem a poláromat, s suhantam tovább, zsebredugott kézzel. Az útnak ezt a részét már lepucolták, hát hasajtottam rendesen. Már vagy két kilát mentem, mikor ismét nagyobb figyelmet fordítottam zsebemben melegedő kezeimre. Kezdtek észhez térni. Ám ekkor leesett, hogy bakker! Ha a kezem a zsebemben van, akkor bizony nincsen náluk a bot. „Boldogan” mentem hát vissza a két kilcsit, emelkedőn, hogy ismét magamévá tegyem botjaimat.

Ezzel a kis malőrrel elértem azt, ami egyébként a diósjenői vonatelérésnél állandósult, hogy egy B-C-s bakancsban futhattam betonon két és fél km-t, biztosítva magamnak egy könnyed agyrázkódást.

Nos, ami most a hegyen van, az tényleg veszélyes. Most a híradások nem túloznak. Tulajdonképpen aki ennek ellenére szeretne kirándulni egy jót, az, hacsak nem elvetemült veszély hajhász, egyszerűen nem tud kirándulni, mert nincsenek utak. Egy koca kiránduló sírva fog menekülni, ha meglátja a jelenlegi állapotot. És ez még egy ideig így is lesz, mert annyi ember a világon nincsen, aki ezt a romhalmazt rövid időn belül eltakarítja. A jég elolvad, de a fák ott maradnak mementónak egy ideig.

És hogy nem túlzok, itt a link:

 

https://www.dropbox.com/sh/81tpq1qpb2pohxp/AAAK27HiLLaMW98EDkV3z7F6a?dl=0

 

Szép estét!

Jani, aki túlélte a jeget. 🙂

Csúszkálás sárban, latyakban – hó helyett

Száz éves a Börzsönyben a sísport teljesítménytúra

A Tűzköves-forrásnál

A Tűzköves-forrásnál

 

Oké. – Ezt találtam mondani válaszul a 40 kilométeres táv „felkínálására”. Ha nagyon elgondolkodtam volna rajta, mit választottam, talán vissza is vonom. Legalább tíz éve nem jártam ilyen nagyot…

Rosszul viseltük – de megértettük -, hogy csak 8 óráig lehetett indulni a 40-es távon: nem „voltunk képesek” 8 óránál korábban barátunkhoz Verőcére érkezni, s csak fél kilenckor „vertük az asztalt” Ákos bácsi büféjénél Királyréten, hogy indulnánk. A rendezők „kapásból” 25-ös nevezési lapot adtak, hiszen már túlléptük a 40-es rajtját, aztán kicseréltük 40-esre, s a rendezők jóváhagyásával, saját időnk terhére elindultunk az utolsók után. Szinte futottunk felfelé, a Taxi-nyiladék mentén – meg is volt az 5 km/órás sebesség. Havat sajnos-szerencsére csak a Nagy-Hideg-hegyre menet találtunk: a félig lefagyott, latyakos havon barátaim ugyanúgy tartották a tempót, míg én itt túlfeszítettem a lábizmaimat… (Egy pont a botosoknak.) Utólag társaim is bevallották, hogy talán nem is kellett volna. A pecsételés után felszaladtam a hegytetőre egy felszabadító fotózásra, ám másik társammal két perc múlva azon kaptuk magunkat, hogy harmadik társunk, „szellemi vezetőnk” rövidesen eltűnik a látóhatáron. Épp beleharaptam egy ostyaszeletbe, amikor kénytelen voltam én is utánuk vetni magam, és futni a havas lejtőn. Nem volt könnyű lélegzetet venni az ostyán keresztül – borzalmas fulladozás volt…

Gyorsan átfutottunk a latyak-övön, s az Oltár-kőnél beértünk egy kis csapatot. Miközben többekkel rég nem látott ismerősként köszöntöttük egymást, Hevér Gabi felhívta mindenki figyelmét arra, hogy akár már holnap bárki megjelenhet fotón a Turista hasábjain… Aztán nyomtunk a „tűs bélyegzővel”, és továbbrobogtunk – miután nem felfelé mentünk, pihentünk… A Három-hányás szakaszon túránk „egyedülálló”, jég-fagyott hó-görgő kő meredélyét élvezhettük, majd a Rakottyás-bércen siettünk le – egyre nagyobb sárban – a Királyháza előtti pontra. Rend kövek: szeretlek benneteket, kis pöfetegek!

Csoportosulás az Oltár-kőnél

Csoportosulás az Oltár-kőnél

A Tűzköves-forrás nemcsak vizével, de jégcsapjaival is hosszú percekre visszatartott. Itt mindig van néhány ölnyi jégretek! Tartva a Nagy-Mána-bérc keserű kapaszkodójától bosszúsan köszöntünk a lesajnálón mosolygó fakitermelőknek, majd megkezdtük a szint felőrlését. Ekkortájt finom csepergés vette kezdetét. A Nagy-Mánán nedves hátamat lágy zefírként érte a fagyos szellő, s némán továbbgyalogoltunk a párás völgy felett. A Sasfészek-bércen meg kellett állnom inni, és bevágni egy csokit, s egyből jobban ment. Végül társaimmal együtt értem föl a „sínbe tett” csóványosi kilátóhoz, melynek drótkerítése előtt – a nap fénypontjaként – három quadot láthattunk, vezetőik az útvonalukat vitatták meg. Pont itt kell játszaniuk a turisták idegeivel!

Miután a tájékozódás-útvonalkövetést – bevallom – rábíztam barátaimra, úgy gondoltam, hogy már csak ereszkedni kell. Rám még vártak meglepetések…

Szép párák ültek a völgyekben, de tiszta kilátás erre már nem adatott meg, az esőfelhő ránk szállt, az eső pedig egyre sűrűbb lett. Az 1945-ben „ügyesen” felgyújtott Nyír-réti (Sváb) kastély helyét most pillantottam meg először, mivel jó időben néztem balra. Ecce homo! Mennyi gyújtogató volt Magyarországon a háború után! És csak kastélyokra utaztak…

A Rend kövek - a pöfetegek

A Rend kövek – a pöfetegek

A vigasztalanná váló időben a Foltán kereszt irányába tértünk le a dagonyában. A várt Musli vadászháznál egy kis időre feledtük a nyirkot: a frissen újjáépített házikóban mért forró teából még repetázni is lehetett, s közben beszélgettünk. Kívül, belül elázva vettük a kanyart a Csóványos felé a keresztnél, és indultunk vissza a latyakos lejtők felé. A szürkeség, és a teljes kimerültség fásult erőgéppé változtatott. Ha láttam volna a térképet, hol vagyunk, hogyan állunk, megálltam volna nyögni. Egyszer csak a Haramia-lyuk mellett tértem magamhoz. – Úristen már megint itt vagyok a tetőn?! Nna, de innen már csak lefelé lehet menni! – nyugtattam magam. A Hangyás-bércnél váratlan látványosság döbbentett meg minket: vékony ködfátyolon keresztül megpillantottuk a Napot! Ennyi szürke tocsogás után, ugye… Mint ha egy kis energia is elért volna hozzánk. Az Égés-tetőnél megkezdtük a „Nagy Lefelét”. Ez nekem már a „minden mindegy, csak leérjek”- érzés volt. Itt, a sárban találkoztunk néhány résztvevővel, akik a Foltán keresztnél fatális módon elvétették az irányt… Egyikük mégis elindult felfelé. Ámen – mondtuk. A Suta-berki-nyiladék maga volt a fájdalmas örökkévalóság, a Bajdázói-tónál már „lekapcsolták a villanyt”, s a halastavaknál már a néptelen űrben képzeltem magunkat… Még néhány száz méter a műúton és… kutyaugatás fogadott a Fatornyos Fogadónál. No, csak a hangja volt nagy, s beléptünk megváltásunk helyére. Okleveleink és kitűzőink után teával a kezünkben lerogytunk néhány percre a nagy terem bőrfoteljeibe. – Hát megcsináltuk! – mondtam én csuromvizesen és fájdalmasan. Igaz, hogy a szint majdnem 400 méterrel több lett, s a kocsiig csoszogva a táv 43 kilométerre nőtt, de még működök… Igen, a kocsiig a legrosszabb 200 méter következett.

Köszönjük a lehetőséget a nagy megmérettetésre!

Harsáczki György