Ahol magyarul beszélnek – Felvidéki kerékpártúra Rajkától Alsósztregováig (3. rész)

A 82 méter hosszú fedett fahidat előző évben újították fel

A 82 méter hosszú fedett fahidat előző évben újították fel

Gútától Koltáig   A Csallóköz legnagyobb települései közé tartozó Gúta címerében és zászlajában is a határában őrzi, a Vág partjára épített 14. századi egykori földvár szabályos alaprajzát – láthatja minden beérkező. Az egykori vasúttal fej-fej mellett gurultunk át egy csatorna hídján, be a tízezres lélekszámú kisvárosba. 1551-ben már városi rangja volt! Bevártuk egymást, majd gyorsan „megtettek” vezetőnek, mivel négy évvel ezelőtt volt szerencsém erre… Bár akkor autóval „hoztak”, s nem is nyugati irányból, gondoltam, addig haladok, amíg a főutcaába, vagy a vele párhuzamos Vágba nem ütközöm. Nemsokára egy hatalmas park szélén poroszkáltunk, ahol sokan sétáltak, s itt-ott emlékművek, szobrok tűntek föl a fák-bokrok között. Egy barokk kápolnával egyidejűleg vettem észre a park falához felsorakoztatott számtalan kőkeresztet. „Tájékozódási szünet” indokával megálltunk a Szent Rozália kápolnánál, ahol leolvashattuk egy tábláról, mi is ez a furcsa park. A Nagy árvíz Gúta fordulatos-vérzivataros történelmének egyik legnagyobb katasztrófáját élte meg 1965 tavaszán. Szakadatlan esőzések emelték meg a Vág és a Duna szintjét. Májusban árvízkészültség volt, de június 17-én a víz már át is szakította a gátat. A gútaiak kimenekítése mellett emberfeletti küzdelem indult meg az árral, de 6 nappal később az utolsó töltés is elesett – Gúta néhány óra alatt víz alá került. Két hónap elteltével vált láthatóvá a felfoghatatlan pusztulás: 2400 házból 107 maradt ép… Országos összefogással épült fel az új Gúta, s egy nagy ünnepség keretében 1967 október 14-én visszakapta azóta elvett városi rangját is. Még a Babetta-gyártásig is felfejlődött! Az újjáépítés eredménye ez az óriási Szent Rozália park is, amelyet Gúta legősibb temetőjéből alakítottak ki. A síremlékeket sorokba, csoportokba rendezték az 1980-as években, s az évek során a Szent Vendel-szobor, és a korpusz kiegészültek a háborúk, a szabadságharcok, a kitelepítések emlékműveivel, emléktábláival. Érdekes lenne körbesétálni!  
Erő, egészség! Gúta!

Erő, egészség! Gúta!

Újabb malom-idill… A régi temetőkapu már a főútra nézett, s azon betekertünk a központba. Míg a többieket vártam, szerettem volna megtalálni és lefotózni az árvíz emlékművét, de több főtéri „alkotás” között sem sikerült felfedeznem. Utólag megtudtam: az a kőlapokból álló kompozíció volt az, amit a helyiek „a kőrakás”-nak neveznek. Bárhogy erősködtem, hogy guruljunk el az egy köpésre lévő híres hajómalomhoz, mielőtt lemegy a nap – társaim betódultak a gyros-oshoz, majd „betáraztuk” a vacsorát - elvittük a partra. Végül ez az időzítés volt a legjobb, mivel a töltésről vacsorával a „zsebben” csodálkozhattunk rá a Kis-Duna holtágán úszó behemót hajómalomra, a 82 méter hosszúságú zsindelyes fahídra és a csodálatos környezetre. (A fahidat nemrég újították fel.) Biztos, ami biztos – a társaság ezen az oldalon költötte el a vacsoráját a pavilonban, majd gyalogosan bementünk kempingezési lehetőség felől érdeklődni. Bíztam a sikerben, s úgy is lett. A sziget-félsziget ügyeletese – és sörcsapolója – egy aktív kerékpáros férfi volt, s gyorsan bólintott. 20 perc múlva már döfködtük a cölöpöket, feszítettük a ponyvákat és nemsokára elindultak az első zuhanyozók a melléképületbe. Kareszt el tudtam csípni, s az alkonyat fényeinél végre lezuttyanhattunk az egyik faasztalhoz egy-egy korsó sörrel. Ekkor sokan érkeztek a kis ablakhoz, ahol a kiszolgálás történt – gyerekek jégkrémért, kofoláért, a nagyok sörért. Mögöttünk élénk libaélet folyt – az évente Hannahanna-fesztiválnak helyet adó területen egy kis „állatkert” is működik, ahol egy számár, egy csüngőhasú disznó és néhány ló mellett a legnagyobb létszámban barna ludak élnek. Miközben söröztük, a ludak – miután a fölvezető kikémlelt a színpad sarka mögül - tettek egy erődemonstrációs kört a közgyep szélén, majd visszatódultak lakhelyük felé.   Szegény Iván! A fahíd építését, az 1983-ban egy régi után felépített hajómalom elhelyezését és a „sziget” kialakítását elsőként Sáli Ivan vetette fel 1992 körül, és azóta jócskán kiépült a nagyszerű zug: a fa kiszolgáló épületben kocsma működik, mellette - tető alatt - régi munkaeszközök gépek idézik a múlt mezőgazdasági munkáit, s színpad, tánctér, fedett kiülők, szabadtéri kemencék, ólak és tájház egészítik ki a malom környezetét. A területet egy gútai polgári társulás tagjai igazgatják. Ivan, aki mindenben látott fantáziát, 2013-ban hirtelen elhunyt – nagy űrt hagyva maga után. 2012-ben egy pörköltfőző versenyen még láttam őt. Béla barátunk olthatatlan vágyat érzett egy kis sütögetésre, így – engedéllyel - tüzet is gyújtottunk nem sokkal lefekvés előtt. A reggel bágyasztó borultsággal és velőtrázó szamárordítással kezdődött, s már égetett Nap, amikor felmálházva búcsút vettünk az idilli helytől. - Mozsno moszt Váh Hurbanovo? – „kérdeztem” ékes szlovák nyelven, a töltésen szembejövőket, vajon a gáton elérhető-e a Vág hídja Ógyalla felé. Ano volt a válasz, így a Vág felett keresztülhajtva Naszvad és Imely felé iramodtunk. Azt a jópár kilométert végig napraforgótáblák között tettük meg - nyárfák alatt. Észrevétlenül kereszteztük a Nyitra medrét is.  
Napraforgó, semmi más...

Napraforgó, semmi más...

A Nyitra és a Zsitva partján... Naszvadon egy romasrác szerette volna kipróbálni a fekvőkerékpárt, s mivel nem lehetett, Eurót kunyerált … A zöldellő Ímelyt is elhagytuk, s szinte nyílegyenes úton értünk Ógyalla (Hurbanovo) tartozékához, „Bogotához” (Bohatá). Déli irányba kanyarodtunk és közben már meg is egyeztünk egy sörözős megállóban. A minden régit nélkülöző városrész aztán történelmibbe váltott: egy tipikus iskolakerítés mögött nagy parkot pillantottam meg, s megállva egy tönkretett Ordódy-kúriát. (Az egyiket a háromból.) Be sem mertem nézni az ablakrésen… A többieket egy bevásárlóközpontnál értem utol – nosza, vissza is fordultam az Arany Fácán sörgyár bejáratát megörökíteni! Ógyallát is 1948-ban keresztelték át Jozef Miroslav Hurban író, nemzeti vezető nevére – aki Bécs támogatásával felkelést is vezetett 1848-ban szabadságharcunk ellen. Ógyalla neve mellé - a csillagvizsgáló mellett - szecessziós templomot, kúriákat, szobrokat jegyeztem, így folyamatosan fürkésztem az utca két oldalát. Nem csoda, hogy a többiek elhúztak - még a táblával jelölt csillagvizsgálót sem vették észre. Néhány felvételt a fák-bokrok mögött megbújó kúriákról is kellett készíteni – a csillagászati múzeummal szemben a jó állapotú Steiner-kastély peckes tornyai még a fák koronáján is túlnyúltak.   Csillagda - lopakodva Itt született 1856-ban Feszty Árpád festő - Jókai veje - is, akiknek sírboltja van a temetőben. Még jelentősebb a Konkoly-Thege család szülöttének Dr. Konkoly-Thege Miklósnak tudományos tevékenysége, akinek nevéhez Európa első asztrofizikális obszervatóriumának megépítése fűződik 1871-ben. Egész életét a tudománynak szentelte, és 1899-ben a csillagvizsgálót, annak felszerelését, ingatlanait az államra hagyta, mert aggódott, hogy halála után nem használják majd a berendezéseket és felszámolják az épületet. Cserébe az állam szavatolta a kutatóház megtartását és ott-tartását. A doktornak szobrot avattak 2007-ben, a családról utcákat neveztek el, és sírkápolnájuk Ógyalla déli részén emelkedik egy dombon. Szerencsére a hatalmas szecessziós Szent László templom „megállította” a csapatot, és utolértük őket. Az előző templom 1911-ben leégett, s Medgyaszay István tervei alapján építették a ma láthatót. (A túránk során később érintett rárósmúlyadi templom nagyon hasonló – szintén ő tervezte). Avatott szem felfedezi az utca másik oldalán álló, szintén szecessziós parókiaépületet. Barátommal már „körbeszimatoltuk” a csillagda-múzeum kerítését, de még belátni sem nagyon lehetett a nagy kert mélyén álló régi csillagdára. Kicsit arrébb azért észrevettem és széles rést a kerítésen, s közös besurranásra bujtogattam a csapatot. Nem láttam kockázatot, mivel emberek sem voltak az utcán, s a park fái is fedeztek volna bennünket. Így végül csak én láttam közelről a nyitható kupolát, a Konkoly-Thege-emléktáblát és a Kopernikusz-szobrot. A tetejét állítólag a 80-as években a „nagy kupola” kivételével lecserélték.   Szent István király és egy Jászai-díjas A nap következő részében már többnyire lankás dombvidéken haladtunk, de néhol meglepetésszerűen meredek szakaszok is voltak. Ógyalla felett remek kilátásban volt részünk a Gerecsére és szép erdős-ligetes úton értünk le a jókora Komáromszentpéterre. Csinos templomai mellett van egy omladozó Zichy-kastélya is nagy parkkal, ám aznap Kolta volt egy messzi cél. (Még nem tudtuk, hogy még messzebb…) Nem lehet jelentős vízfolyás, de 2010-ben a Dzsindzsa-patak (jó név!) okozott jelentős károkat Svaty Peterben… Itt kérte először Karesz barátunk, hogy tekerjünk már legalább egy órát megállás nélkül. Nos, én ezt ott, akkor kereken megtagadtam… Kutyából nem lesz szalonna.
Perbete előző évben kiegészített és felavatott Szent István-emlékműve, a Milleniumi-emlékműben

Perbete előző évben kiegészített és felavatott Szent István-emlékműve, a Milleniumi-emlékműben

Újgyallán – mely egykor Ógyalla egyik majorja volt – nem álltunk, meg de alig tudtuk elhagyni meredek kaptatója miatt, de ennek köszönhetően Perbetére „viharos” sebességgel értünk be. A település központjában álltunk meg megosztani egymással a sebességi mámor örömét – én közben körbenéztem. Nem kis meglepetésemre éppen az előző év augusztusában avattak Szent István-szobrot (a győri Lebó Ferenc alkotása) a 2001-ben állított Milleniumi emlékmű diadalíve alatt. Perbete egykor jelentős település volt, ma háromezren lakják, s ezek ¾-e magyar. Komárom közelsége sajnos az 1763-as földrengésben is megnyilvánult: 1733-ban épített barokk temploma összedőlt, de három évvel később klasszicista stílusban újjáépítették. Ha közelebbről is megnéztem volna, megpillanthattam volna 18. századi magyar kőcímerét. 1945-ig minden felekezetnek volt temploma és iskolája! Perbete híres szülötte Pándy Lajos Jászai Mari-díjas színész, aki 2014-ben hunyt el Budapesten, de már emléktáblát is avatott neki a falu. 1948-tól indult színészi pályafutása. Számos tévéjátékban játszott - az Egri Csillagokban ő alakította Fügedyt - s emellett 120 hangjátékot és 50 színdarabot fordított magyarra. Ezt követően – átszelve az 509-es utat és egy vasutat – legalább 16 kilométeren át a napban sütkérező dombvidék gabonatábláin, erdőfoltjain meditálhattunk, ám monotonitása ellenére szép volt a táj. Jászfalu csupán ráhangolódás volt az általam várva várt Koltára. Jászfalu egyébként ma már teljesen tót település, neve – persze – egykori jász lakosaira utal – a magyar többségű falu Trianon után szlovákosodott el.   A koltai magyar Teljesen kitikkadva és éhesen értünk be a szép fekvésű Koltára, amely az 1938-ban hazatért települések egyik legészakabbika. Ezt mutatja az is, hogy 2011-ben – állítólag – 19-en vallották magukat magyarnak. Mindenesetre „leparkoltunk” a kocsma elé, lefoglaltunk egy kinti asztalt, bent pedig kofolát rendeltünk. Ez a jellegzetes, inkább cseh, mint csehszlovák üdítő lassan mindenki tetszését elnyerte csapatunkban. Nyári bicajozáshoz mindenképen jó! Bent egy srác - miután megtudta, hogy magyar turisták látogattak Koltára – nagyon fellelkesült, segített rendelni, közben pedig igyekezett magyar szavakat előásni emlékezetéből. Folyamatosan kezet fogott velünk és nagyon örült minden magyar szónak. A lányokat végül külön is meghívta egy jégkrémre… Amikor segítőnkkel másodjára is a pulthoz járultunk, egy addig csendben ülő öregember közbeszólt valamit magyarul. - Hát te tudsz magyarul?! Nem is tudtam, hogy te magyar vagy! – csodálkozott rá az öregre a fiú. Hát… ilyen ritka már itt a magyar ember… Ezután én is hozzáfordultam tájékozódni: merre van a Kürthy-kastély, amely nemrég még általános iskola volt? – A templomnál jobbra, az első utcánál balra és vagy 100 méter… de nincs ott semmi. – Hogyhogy semmi? – kérdeztem – nincs meg a kastély? – Ott van, de nincs ott semmi – mondta eltökélten. Gondolom nekik a kastély megszokott dolog, s nincs más…  
A csodálatos Kürthy-kastély - méltatlan állapotban...

A csodálatos Kürthy-kastély - méltatlan állapotban...

120 éves ékszerdoboz Egy óra múlva már nagyon égett a talaj a talpam alatt, így előrementem. Áthaladtam a közelben fakadó Páriz-patak hídján, majd kanyarodtam, fordultam, és száz méter múlva, a képen már látott romantikus stílusú Kürthy-kúria után ott sárgállott a tökéletesen formabontó Kürthy-kastély. Nagyszerű látvány volt - felhők úsztak a kék égen és épp távozóban volt a kaszálógép, amely levágta a telek méteres füvét. 1850-es években Fajkürti és koltai Kürthy Lajos volt a legnagyobb birtokos Koltán. Ő építhette az a mai kastélynak alapot adó kúriát, amelyet a budapesti köznemesi származású Mászáros Károly felesége alakíttatott át 1898-ban nyaralókastéllyá. A kis kastély angol gótikát idéző hármas tagolású homlokzata - amelyet két lapos tetejű bástyatorony fog közre - egészen egyedülálló. Még szecessziós részlete is van! De mi lesz most ezzel a csodával?
Címer a Kürthy-kúria kapuja felett

Címer a Kürthy-kúria kapuja felett

Barátaimnak is nagyon tetszett – akik végre befejezték a jégkrémezést az utca elején és idejöttek -, ám én közben már a szomszédos – még magasabb gazban fuldokló – földszintes Kürthy-kúriát nézegettem. Régi vaslámpások függnek a kapu két oldalán, oldalt egy megtört kőoroszlán „teteme” hever, a zárókövön pedig egy kuruc lovas címer! Még a kerítés is kolbászból van! (egy fél szál kolbász pihent a kerítés egyik rúdján!) Emberek, ezt meg kellene menteni! Közben nyilvánvalóvá vált, hogy a legközelebbi kemping – márpedig kemping kell – a Garam partján található, legalább 25 kilométerre… Láttam, amit feltétlenül akartam – így elégedetten vánszorogtunk ki a völgyből az országúton. Itt sem ebédeltünk… Utolsóként Kolta 20. századi urainak, a Jaross családnak klasszicista síremlékét láthattuk - balra a temetőben.

Ahol magyarul beszélnek – Felvidéki kerékpártúra Rajkától Alsósztregováig (1. rész)

A Hősök terén a Pozsonyi Csata emléknapjára készültek

A Hősök terén a Pozsonyi Csata emléknapjára készültek

Rajkától Bősig Tavaly ősszel barátaimmal megállapítottuk, hogy változtatnunk kellene azon az állapoton, miszerint még nem csináltunk kerékpáros vándortúrát. Úgy, ahogy kell: sátorral, többnapi cókmókkal… Mivel én már számos ilyen túrát tettem, igyekeztem korteskedni az ötlet mellett, de nem volt rá szükség – mindenki lelkesen fogadta. A nyár közeledtével néhányan kerékpáros táskát vásároltak, míg mások pedig csak leporolták az évtizedek óta elsüllyesztett alkalmatosságot…   Tervek és előkészületek Helyszínként - miután a migránshelyzet miatt elvetettük az ausztriai Duna-völgyet – a Felvidék déli, lapályosabb szegélyét tűztük ki, hogy a „csomagos” kerékpározás könnyebb és élvezhetőbb legyen. Bár otthonosan érezhetjük magunkat ott, ismeretlensége miatt mégis izgalmas a terep. Korán eldöntöttük, hogy nyugatról kelet felé haladunk, így sok idő állt rendelkezésre a felkereshető látnivalók összegyűjtésére. Ezt a feladatot ketten vállaltuk magunkra - nekem igen szórakoztató volt a „kutatás”. Túl vagyok már azon a „korszakon”, hogy csak a hegyvidéket vegyem észre, így a Csallóközben, az ún. Szlovák-alföldön, a Vág-Garam közti dombvidéken, és az Ipoly völgyében rengeteg épített – kulturális – látnivalót találtam. (Bárcsak útbaejthetnők a nagyját! – álmodoztam.) Emellett még sosem volt úgy, hogy a természet ne lett volna harmóniában az előbbiekkel… Karesz barátom Kassáig is el tudta volna képzelni az egy hét alatt megtett távot, míg én csak legfeljebb Losonc magasságáig. Bár felmerült az, hogy a magunkkal vitt Szlovákia autóstérképen bejelölt, „útbaejtésre érdemes” településekről majd útközben döntünk, hogy merre is menjünk, de a meddő viták elkerülése végett terveztem egy útvonalat – nagyjából az Ipoly vonaláig. 8-9 főre számítottunk, de végül hatan álltunk készen a nagy kalandra. Csikósok a téren, Jó palócok a kocsiban A bicikli felmálházásáig féltem attól, hogy felszerelésem nem fog beférni a táskába, de kár volt: ahogy pakoltam, egyre több és több fért. És eljött a nagy nap! Ahogy kiléptem a lakás ajtaján, máris elhagytam a sapkám (egyetlen veszteségem), de aztán olajozottan mentek a dolgok. Tíz perc alatt eltekertem az első találkozó ponthoz, ahol Károly és Béla várt már türelmetlenül, majd elpedáloztunk a Nyugati pályaudvar parkolójába, ahová Szilvi is érkezett. Útközben egy pillanatra megálltunk a Hősök terén, ahol csikósok pattintgattak a karikással – készültek a Pozsonyi csata-megemlékezésre.   A parkolóba még ketten érkeztek, ám kisteherautóval, és azonnal nekiveselkedtünk kerékpárjaik mellé a mieinket és a táskákat felpakolni. Ekkor már szembeszökő volt az, ami „szervezkedés” közben még nem: hatunk közül hárman fekvő kerékpárral (rekumbens) készültek a vándortúrára. (Nyugaton már régen hódít – az elsők 1893-ban jelentek meg -, nálunk még inkább ritkaság.) Végül beültünk a fülkébe, és a hangulat – hátul, a fiúknál mindenképpen – a tetőfokára hágott: Károly előhúzott egy literes „Jó palócok” sört és poharakat osztott…   Rajkára lógott az eső lába… Még délre sem járt az idő, amikor Rajka már lőtávolban volt, igaz, csúnyán beszürkült az ég és szemerkélő eső tette feszültté a hangulatot: elázhatnak a táskák, a fekvőülések. Rajkán az első szóba jöhető helyen megálltunk. Szerencsére az eső nem eredt el, mi pedig villámgyorsan felmálháztuk a kerékpárokat a Lokomotív étterem előtti parkolóban. A táskám hátsó zsebéből kiálló jókora zöld hagymaszár napokig hirdette elkötelezettségem ama karizmatikus zöldség iránt.
A rajkai Szent Márton plébániatemplom

A rajkai Szent Márton plébániatemplom

Egyik túratársnőnk telefon-GPS-e után begurultunk a település központjába, ahol azonnal számos régi épület tűnt fel. Ám a legimpozánsabb a már messziről is kora-középkorinak látszó Szent Márton plébániatemplom volt. Egykor apró erődítmény védte itt a római Limest, s erre a kis kiemelkedésre épült 1313 előtt a román stílusú templom, amelyet aztán sokszor átépítettek. A legfeltűnőbb rajta az 1990-es években rekonstruált, magas, 14. századi toszkán jellegű toronysisak, és a vaskos torony. A körülötte hajladozó fák félig palástolják a török háborúk utáni barokk hajó-kialakítást. Éppen parkot kerestünk volna egy plein air-ebédhez, amikor szakítva hagyományainkkal, döntöttünk az éttermes megoldás mellett. A Rákász étterem és pizzéria neve Rajka korábbi, Rákfalva nevére utalhatott, de ettől függetlenül talán máig nem eldöntött a település elnevezésének német, vagy szláv eredete. A második világháború után a lakosság többségét kitevő németek zömét kitelepítették. A schengeni határok megnyitásával Rajka a pozsonyiak számára lett hívogató, olyannyira, hogy 2012-re már a lakók fele szlovák állampolgár volt..! Buszjárat köti össze Pozsonnyal. Talán az esős idő miatt futott össze három csoport - az egyetlen pincérnő (egy idős asszony) arcán látszott a gondterheltség. „Mindenki nyugaton dolgozik…” - gondoltuk. Végül jót ettünk, szerencsére az eső sem kezdett rá, és így jó hangulatban indultunk tovább a Dunacsúny (Cunovo) felé. Áthaladtunk egy Duna-ágon (vagy csatornán), amely a dunacsúnyi duzzasztómű kikerülésével szállít vizet az eredeti szigetközi mederbe – Magyarországra. Ha végigfutott volna az agyunkon az, hogy mi történt itt a Dunával, nem lettünk volna olyan önfeledtek…   Hát így állunk Bőssel… Az eredeti tervek szerint (a szocializmusban) a dunakiliti duzzasztómű után Dunacsúny és Bős között 40 km hosszan üzemvízcsatornát (a mai Felvízcsatorna) hozott volna létre a csehszlovák állam, rajta a bősi erőművel. (Ezt az üzemvíz csatornát egy keskeny tóként is felfoghatjuk, amelynek vízszintjét magas töltésekkel olyan magasra emelték, mint a tövében lévő települések templomtornyai.) A magyar fél a nagymarosi vízlépcsőt építette volna meg. Ezzel a beruházással – tessék megkapaszkodni – a két ország energiaigényének 2-3%-át biztosították volna… Persze nem az energiatermelés volt a cél, hanem az árvízvédelem és a hajózhatóság, no de milyen áron! Csak a rendszerváltást megelőző 1989-es civil tüntetések hatása akadályozta meg a Dunakanyarba telepített gát kivitelezését. Magyarország szerződést bontott, de a baráti Csehszlovákia ragaszkodott az eredeti tervekhez. Így hát 1992 októberében eltérítette, és csehszlovák területre vezette a Duna vizének 83%-át, s a Szigetközben kritikus szint alá esett a vízszint. Ekkor mi Hágához fordultunk. 1993-ban Csehszlovákia szétesett, de Szlovákia ott folytatta, ahol elődje abbahagyta. Azóta is rendezetlen az ügy, a szlovák fél ígérete ellenére sem változtatott az egyoldalú vízelosztáson - ismét Magyarország vesztett. (Politikusaink általában vesztesként térnek vissza, ha az ország érdekeit kell képviselniük – főleg a szomszédokkal szemben.) A Hágai Nemzetközi Bíróság fennállása óta ez a leghosszabban rendezetlenül maradt ügy… - a mai napig.  
Pihenő a Felvízcsatornán...

Pihenő a Felvízcsatornán...

A dunacsúnyi duzzasztónál A kis Duna-ág után felkapaszkodtunk az egykori Duna déli töltésére, ahol máris felismertük a jellegzetes szlovák „kalapos” turistaoszlopok egyikét. 1,5 kilométer múlva megilletődve álltunk meg a duzzasztó előtt. Pozsony irányában halottnak ható állóvíz terült el, a parton uszadékfák tonnái meredeztek. Táblákon láthattuk azon duzzasztó légi felvételét, amely meghatározza, mennyi víz jusson a Dunából Magyarországra, a Szigetközbe… Készítettem néhány felvételt a közeli zsilipkapuk láncmeghajtásáról – ezeket ritkán mozgathatják, mivel mögötte, a mederben is bokrok nőttek, víz a létesítmény közepe táján zúdul az egykori mederbe. Meg-megállva tekertem át a monstrumon. A szlovák fél lelátós raftingpályát, múzeumot és modern művészeti kiállítóhelyet épített ki a létesítményen. Fa szinte nincs. Nemsokára, a duzzasztó végére érve ott álltunk a Felvízcsatorna töltésén kialakított széles aszfaltúton. Utólag már nem bántuk, hogy nem sütött a nap, mivel egyetlen fa sem árnyékolta volna utunkat. Elindultunk Bős felé. Eleinte még összefutottunk szlovák biciklistákkal, sétálókkal, de aztán magunkra maradtunk: bemelegíthettük izmainkat, a „fekvők” is szokták a csomagokat. Doborgaznál megálltam, hogy lefotózzam a vízkilépőt. Doborgaz települést kettévágta a trianoni határ – Magyarországi részéből alakították ki Doborgazszigetet, amely ma már Dunasziget része. 1992 óta viszont a „régi” Duna és a Felvízcsatorna töltése közé szorították – jóformán szigetet csináltak belőle.   A bősi „élménycentrumban” Karesz rekumberse néhány szerelő-megállóra kényszerült – először a küllők szakították le a csomagolóhevedert. Ilyen csomagos túrán mindig  be-beakad valami… Elhagytuk a Vajka és a túloldali Keszölcsés között üzemelő kompot, de Nagybodakot már nem láttuk alant, mert a lassan feltűnő bősi erőmű „tornyára” koncentráltunk. Mivel nem tudtuk, hogy mennyire lehet szétnézni a létesítményen, megálltunk az előtte kialakított „mese-asztaloknál”, a pihenőhelyen. Az említett bútordarabok úgy néznek ki, mintha rugalmas műanyagból lennének, ám betonöntvények – vigyázat a ráugrással!
Kilátás a bősi duzzasztó panorámateraszáról

Kilátás a bősi duzzasztó panorámateraszáról

Aztán felmerészkedtünk a gátra, amelyről kiderült, hogy „turistalátványosság”… Magánál a turbináknál még nem lehet szétnézni – nem is látni semmit -, de a zsilipeknél szabad a járkálás, nézelődés. Az ismertető táblák mindenesetre csak szlovákul tudóknak beszédesek. Mivel nekem kellemes emlékeim kötődnek az itt történő zsilipeléshez - mert pár évvel korábban hajóval utazhattam Bécsbe -, így jó lett volna most ugyanazt a „másik oldalról” látni. A jobb kilátásért megmásztuk a gát fölé magasodó torony lépcsőit, s a teraszról megpillantottunk egy jókora, közeledő hajót. Mire lassan a gáthoz ért, a nap is kisütött - egyszerre minden felélénkült! A svájci hajó befutott a zsilipkamrába, mi pedig annak ellenére, hogy már hat óra felé járt, megvártuk a teljes kamrafeltöltést. Már ott beszédbe elegyedtünk a helyi magyarokkal. Nagy lendülettel hagytuk hátunk mögött az erőművet és száguldottunk le a lejtőn Bősre (Gabcikovo). Nem lepett meg, hogy megváltoztatott, szlovák nevét a szlovák ellenállási mozgalom egyik alakjáról Jozef Gabcik merénylőről kapta – 1948 után. Sajnos találkoztunk máshol is ilyen erőszakos névváltoztatással.   Az Amadék laka sebtében Bős nagymúltú és látnivalókban gazdag település, ám mindenki szeretett volna még világosban letáborozni, így látnivalók keresgélésére nem volt idő - a legfontosabbra, az Amadé-kastély felkeresésére szorítkoztam, s abban nagy szerepet játszott a szerencse. A barokk római katolikus templomnál megvártam a csapatot (a közeli csatorna vizében kutyát pancsoltattak a fűzfák alatt) és átvágtunk az első útkereszteződésen. Szerencsére a kastély a szerdahelyi út mellett volt, így észrevettem - letértünk. A helyi kis-TESCO helyét is az egykori kastélypark területéből kanyarintották ki, úgy, mint a kis utca szembenéző parcelláit. A nemrég felújított klasszicista kastélyt a bokrok felett „kattintottam le”. Napjainkban öregotthonként hasznosul… Nem hinné az ember, de eredetileg vízivár volt a 15. századból, s a 17. században reneszánsz kastéllyá építették át. Mai arculatát a 18. században kapta, amikor gróf Amadé Tádé átalakíttatta.
Ahogyan elhagytuk Nyékvárkonyt...

Ahogyan elhagytuk Nyékvárkonyt...

Miközben a kerítésnél pipiskedtem a jobb fotóért, egy férfi sétált közelebb az egyik odanéző udvaron. Szlovák köszönésére Dobrüj-t, majd Jó napot-ot válaszoltam (mint a legtöbbször), s onnantól magyarul folytattuk – kérdések nélkül is elkezdett beszélni a kastélyról. Nem olyan régen járt erre egy ma élő örökös, mesélte, de aztán lemondott a kastélyról, olyan sokfelé aprózódna az érték… Egy „legenda” szerint a déli torony emeletén szülte meg a kis II. Józsefet Mária Terézia. A férfi sok részlettel tudott volna még szolgálni, de a többiek sürgettek, így elköszöntem. A közepes forgalom ellenére élvezetes volt tekerni késő délután a Csallóközben. Az utat fasor kísérte, a parcellákat itt-ott erdők, csatornák, puszták törték meg, s az idő is kellemes volt már. Csak nem egy őzet láttam a vízparton?!   Nagy kemping – kis kapuval Célunkig az egyetlen település, Nyékvárkony (Vrakún) kimaradt a „jelölt helyek” közül, pedig kastélya és régi temploma is van. A Szent Jakab katolikus templomot tornyának formája árulta el a fák koronája felett. 1308-ban már jegyezték! Sajnos csak teleobjektívvel örökíthettem meg, pedig felfedezhettem volna a múltból „ittfelejtett” pellengérét is… A Pfeiffer-kastély ma szálloda – 1904-ben épült, ellenben az Amadé családnak valamikor itt is vízivára állt. Rövid idő alatt Szerdahelyre értünk, s a kemping szinte a várostáblánál várt bennünket. Szlovákul fogadtak, magyarul folytattuk – a portás is magyar volt. Illik tudni, hogy Dunaszerdahely a Felvidék legmagyarabb települése. A kemping díja egy éjszakára egy (1) Euró volt, mivel nem szándékoztunk a strandot igénybe venni. Követtük a férfi útbaigazítását, hogy hol verjünk sátrat, de egészen megdöbbentünk a kemping nagyságán. Csak tekertünk, tekertünk és még mindig nem jött szembe kerítés, a táborhelyek pedig tele voltak! Nem is értettük, hogy miért. Italbár, kocsma, teniszpálya, medencék és csúszda – minden volt. Aztán tábort vertünk egy nyugodt ligetben és nekiláttunk a vacsorának.