A „görény effektus”: Vigyázz, ne kiabálj, ha nagyon büdös van! – Lehet, hogy a saját szagod érzed!

Érdekes és elgondolkodtató véleményt találtam Dr. Zentai Istvántól a TTT honlapján, melynek gondolatai nemcsak a túra világára érvényesek…

 

Büdös van. Néhányan pedig köpködnek.

Az Öreg-Bakony teljesítménytúra rendezői nem átallottak úgy dönteni, hogy akik nem teljesítik az 50 km és a 30 km távjait szintidőn belül, azok nem kapnak a célban semmiféle díjazást. Az áldozatok egy része csendes rezignáltsággal vette tudomásul a megváltoztathatatlant, vagy éppen röhögött egy jót, aztán elment betápolni a kis ingyen krumplilevesét (az nem számított díjazásnak, csak „úgy” járt). supermanVolt azonban valaki, aki nem tudott megbirkózni a ténnyel, hogy nem vihet haza egy néhány grammos színes papírfecnit és egy 26 mm átmérőjű színes fotográfiát pléhtokban. Ehelyett összetépte az igazolófüzetét és eldúltfúlt a helyszínről. Kognitív disszonanciája ezzel – úgy látszik – nem csökkent kellőképpen, hiszen a következő héten, mikor ismét szóba került az ügy, már fenyegetőre vette a stílust. Hogy ő bizony tanár, és hogy ő már 40 éve (vagy 400? lehet, nem emlékszem pontosan) túrázik, és mi még meg sem születtünk, amikor ő már, egyébként pedig ő minden diákot le fog beszélni a teljesítménytúrázásról. A 3×50 túra főrendezője úgy döntött, hogy aki nem keresi fel a megadott pályaszakaszon elhelyezett mozgó ellenőrzőpontot, annak nem ad ki a túra végén semmiféle díjazást. Tíz ember bukott meg ezen. Közöttük öten, akiknek ez a harmadik teljesítésük lett volna. A célban meglepetés várta őket. Szomorú, frusztráló élmény. Volt, aki próbálta kissé menteni a menthetetlent, volt, aki csak röhögött egy jót, volt, aki szomorúan, mérgesen félrevonult. Most is volt azonban egy valaki, aki nem tudott úrrá lenni az őt ért sérelem okozta frusztrációján. (Súlyos élmény lehetett, hiszen az illető még bélyegző hamisítással is próbálkozott.) Egyszerűen szólva, szó szerint hisztériás jelenetet rendezett. Végül, mikor világossá vált, hogy jelenetére (hogy ő már 1000 éve, mi még a világon sem voltunk, hogy őneki idén ez már a 38. stb.) senki sem vevő, megígérte, hogy többé nem fog elmenni egyetlen teljesítménytúrára sem. Nemcsak erre, a többire sem.

Úgy legyen!

Ez csupán két eset volt, a két legsúlyosabb (vagy van, amiről még nem tudunk?), két héten belül. A két eset dimenziója sem azonos. Hiszen hogy is lehetne összemérni az Öreg-Bakony 50 km-es résztávját a 3×50 egészével? Aki megpróbálkozott még ezzel a túrával, az tudja, mit jelent valójában ennek a 48 órának a végigjátszása, milyen érzés végül megérkezni. És aki esetleg tagja olyan társulatnak, amelybe egy-egy túra összes megrendezésének teljesítésével lehet bekerülni, az tudja, mit érezhettek azok az ötök, akik most „kiestek” a háromszoros teljesítők csapatából. Pedig megcsinálták. Ugyanúgy, mint a többiek, sőt, lehet, hogy mégúgyabbúl. Egy kicsi, szinte jelentéktelen hibát vétettek.

maszoEzen múlna?

A két eset azonban távolról sem egyedi. Az erdőben egyre több a köpködő. A frusztrált, két lábon járó rosszindulat. Akinek valami nem sikerült, és az ebből fakadó problémáit csakis a rendezők ellen folytatott hisztérikus hadjáratokkal tudja kompenzálni.

Hideg volt a tea. Rossz volt a jelzés. Nem volt jelzés. Csoki helyett pogácsa volt. Túl kevés volt a szintidő. Rossz volt az idő. Jó volt az idő. Nem volt meleg víz. Volt, de elfogyott. Horkoltak. Csúnya a kitűző. Nem volt emléklap. Nagy volt a sár. A fű. Csúszott. A mentőnek csak négy kereke volt. Nem kiabált az ellenőrzőpont a sötétben, hogy a turista odatalálhasson. Nem akarták a rendezők a turistát 80 km-re elszállítani. stb, stb, stb…

Ami a lényeg: a turista pórul járt, kudarcot vallott. Aki pedig ezért a kizárólagos felelős, az mindig és csakis a rendező. Meg az anyukája. Sohasem a turista, ő tökéletes. Negyven éve csinálja, mi még meg sem születtünk, amikor ő már…

Az emberi pszichikum alapvető jellemzője, hogy megpróbálja az önértékelés egyensúlyát pozitív szinten tartani. Senki sem szereti bárgyúnak, butának, gyengének, kiábrándítónak találni önmagát. Büdösnek meg pláne nem. Ha az életünk során bennünket ért hatások az énképet gyengítik, akkor azt helyre kell állítani. Kudarc esetén az csak úgy lehetséges, ha a kudarc okát kizárólag a külső körülményekben keressük, azokra vezetjük vissza. (Sikereinkért természetesen csakis mi magunk vagyunk a felelősek, azok oka mindig saját nagyszerűségünk.) Sőt, ha előre sejthető a kudarc, jó előre elő is készíthetjük a magyarázatot. Például, ha sejtem, hogy a nehéz (képességeimet meghaladó) túra éjszaka ér véget, akkor nem viszek magammal lámpát. Lámpa nélkül természetesen nem lehet éjszaka túrázni. A nem teljesítés egyedüli oka máris a lámpa hiánya és nem a saját gyengeségünk vagy felkészületlenségünk. Ha előre közlik, hogy a túra dög nehéz, kevés szintidőn belüli teljesítő várható és komolyan figyelni kell a térképet és az egyébként sűrűn elhelyezett jelzéseket, de énképünk mégis veszélybe kerül, amikor veszedelmesen múlik az idő és szinte alig haladtunk, mit tegyünk? Természetesen nem szabad véletlenül se elővenni a térképet és a tájolót, és ha nem találunk jelzést, nem szabad visszamenni az utolsóhoz, hanem lehetőleg minimum 5 km-t kell bolyongani a vadidegen terepen. Mindjárt megvan a tőlünk független oka a kudarcnak.4.2P5/97

A turista tökéletes. S mivel tökéletes, kudarcának oka csakis a rendező lehet. Ez a teljesítménytúrázók egy részének alaptétele.

Látnunk kell azonban, hogy mások is vannak az erdőben, nemcsak mi. Szembetűnő, hogy a teljesítménytúrán ugyanaz a feladat minden induló számára. Ennélfogva, énképünk kialakításában jelentős szerepet játszik az is, hogy világosan felmérjük, hol a helyünk a társaságban. Pszichikailag tehát abszolút fontosságú az, hogy teljesíteni tudjunk, méghozzá, ha lehet, nem az utolsók között. Ha egy túrát csak kevesen teljesítenek, jelentős mértékben megjavulhat önértékelésünk (és a túra ázsiója), ha nekünk sikerül. Ha azonban minden erőnket összeszedve utolsó tartalékainkat is bedobva küzdünk, komoly disszonanciánk támadhat, ha valaki lazán elszalad mellettünk. Netán elszáguld a drótszamarán! Világos, hogy az ilyen „rohanógépek” csakis elmebetegek lehetnek. Vagy egyszerűen bunkók. Más lehetőség nincs. De nem eszik olyan forrón a kását! Hiszen nincs annál szebb dolog, mint amikor a rohanógép vall kudarcot, mi pedig teljesítünk. Nosza, szúrjunk ki vele! Például, tudván, hogy a szerpentinen a hajtűkanyarban van a leselkedő mozgó ellenőrzőpont, szóljunk vissza neki, hogy ezt a kanyart nyugodtan levághatja, itt nincs senki. (Két „rohanógépnek” szereztek így szép élményt a 3×50 túrán.) Vagy tudva, hogy a rohanógépek sokkal nagyobb léptékben tájékozódnak, mint a gyalogosok, irányítsuk őket az elágazásban rossz útra. Úgyis csak kilométerek múlva kapnak észbe!

Sajnos, azonban, a kisördög nem alszik. Kudarcainknak tanúi vannak. Nem elég tehát, hogy magunkat meggyőzzük a kudarc (külső) okáról, énképünk csakis akkor állhat helyre, ha ezt a tényt mások számára is kellőképpen megvilágítjuk. Lehetőleg mindenki számára. A rendezőt tehát kitartóan, módszeresen kell szidnunk, hogy hosszú távon mindenkinek elmenjen a kedve a túrái látogatásától. Sose felejtsük, hogy ismétlés a tudásnak az ő jó édes anyukája. Pár hét módszeres ismételgetéssel a kudarcunkat kísérő derültséget általános sajnálkozássá és a rendező elleni mélységes utálattá alakíthatjuk. Sőt akciónk akkor a leghatékonyabb, ha olyanoknak mesélünk, akik ott sem voltak. Mivel az első negatív benyomás úgyszólván kitörölhetetlen, ellenkampányunk igen komolyan befolyásolhatja egy-egy rendező megítélését, s természetesen túrája látogatottságát is.

A túrák szaporodnak. A rendezők új és új kihívásokkal bombázzák a túrázókat, néhányan pedig kíméletlenül betartják a kiírásban szereplő szabályokat. Nyilván a túrázókat érő kellemetlenségek, kudarcok is szaporodnak. Ennek következtében pedig növekszik a köpködők, a rosszindulatú gyűlölködők száma az erdőben. Ma már néhány ilyen embertől hangos az erdő. Madárdal, szélsusogás helyett azt hallgatjuk, ki kit utál.

Bravó, teljesítménytúrázók (k)rémje, csak így tovább!

Néhány őrült rendező mégis újra és újra feltápászkodik a sárból. Heteket tölt a terepen, hogy járhatóvá tegye az utakat, hogy jelzéseket fessen. Kitűzőt, oklevelet, igazolófüzetet tervez. Tárgyal, szervez, kínlódik néha értelmetlen és érthetetlen akadályokkal. És kő keményen a zsebébe nyúl, hogy megteremtse valahogy a túrák ma már elképesztő anyagi hátterét. Pedig tudja jól, hogy mindezt soha senki nem fogja méltányolni. Csakis kritikára számíthat.

Büszkeséggel tölt el, hogy azon kevesek (papíron ötök) közé tartozom, akik elmondhatják, hogy az új 3×50 túrát háromszor teljesítettek. Tudom, mit jelentett az a kanyar a Panoráma-úton, és sejtem, mit jelent azok számára, akik levágták. De azt hiszem, a dolgok valahol úgyis belül dőlnek el. És ahogy végiggondolom, egyfolytában úgy érzem, tízen vagyunk.

(kivételesen) Dr. Zentai István, BaBaT

íródott: 1996

Címke , , , , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.