Alsósztregovától – Eszkárosig 2017
Tornalja, fürdőtől Krasznahorkáig
Kellemes nyári reggelre ébredtünk – a levegő felfrissült -, Béla barátunk teflonján is valami sült… Ha nem lettünk volna olyan kényelmesek, felmerülhetett volna az, hogy indulás előtt még ússzunk egyet a tóban. Viszont 9 órakor megjelent két tornaljai asszony, kézikocsin húzott tiszta ágyneművel, és azt mondták, fél 10-re el kell hagynunk a házat, mert korábban érkezett meg a következő vendég! Nem volt jogos, de nem volt baj, hogy félórát „nyertünk”. Nemsokára már nagy meleg volt – ütős párával -, a kemping bejáratában bevártuk egymást, s közben megkóstoltuk az ivókútba vezetett ásványvizet. Bár a „természetes ásványvíz” magyarul is ki volt írva, a néhány soros elemzés csak szlovákul: elsősorban kalciumot, magnéziumot és H2SiO2-t tartalmaz. Már 1245-ben Sevica formában feljegyezték a forrást. Egy köz-forrás máshol is ontja vizét – egy egyszerű betonvájúba.
A „torony alján”…
Az árván álló Moesz-kastély mellett tekertünk vissza a főútra. A tervem az volt, hogy teszünk egy „felderítő kunkort” a városka közepében, majd megkeressük a településnek nevet adó „torony alját”, vagyis az ősi erődítés nyomát, amely meghökkentő módon egy meredek kis sziklatömbön található a Sajó árterének szélén. A mai település ősét 1291-ben említik először, amikor a Tornallyayak őse engedélyt kapott az említett szikla „megerősítésére”. Így őrtorony emeltetett rajta, s az aljába települtek első lakói.
Tornalja hosszan elhúzódó település, sokáig – 1960-ig – járási székhely volt. 1948-1990-ig Safárikovo-nak hívták, egy szlovák régész-történész után. Több városrészből áll – mi a falusias Királyiban strandoltunk. A 7500 fős népességből kétharmad a magyarok aránya. Az épületek a központban is csak első emeletig magasodnak, de a gyalogosforgalom erősen megnőtt. A feltűnő, jellegzetes városháza 1928-ra készült el – először én korabeli szolgáltatóháznak néztem. Megkerültük, s mögötte egy nagy „felvonulási téren” természetesen a Szlovák nemzeti Felkelés ágyús emlékművét találtuk – egyes helyeken apróra aprózódott a kövezet.
Éreztem a csapat sportos türelmetlenségét, így az ősi vár helyére koncentráltam. Sejtettem a helyét, de nem tudtam, hogy a házak mögött zöldellő Zoltán kertbe hol lehet bejutni. (A Zoltán kert Tornallyay Zoltán kúriájához tartozott egykor, mely ma óvoda.) Már tervezgettem az átmászást egy belső udvarból, ám akkor a többiek utánakérdeztek. Az ún. Mierová (zsák)utcán át gurultunk be egy társasház mögé. Itt található a lassan enyészetbe hanyatló szabadtéri színpad is, amely felett ott a mészkőszikla. Fellélegeztem, amikor láttam barátaim arcán a megilletődést, amint ránéztek. Gyorsan meg is másztuk…
Az 1291-ben már álló figyelőtoronyhoz a 14. században egyéb épületek is épültek, amelyek csekély maradéka fel-felfedezhető. Az erődítmény elpusztulását a 14-15. századra teszik. Az 1990-es évek kutatásai árok- és sáncmaradványt, és egy 5×5 méteres épület nyomait is feltárták. Napjainkban az egyetlen jól látható építmény 19. századi lehet.
A parkban egy elhanyagolt, kiépített forrás mélyült a sétaút mellett. Innen 40 méterre áll a 15. századi alapú református templom, amelyet többször is átépítettek, de szószéke mégis 1600-ból való.
Ahol a király is kapát fogott
Sajógömör (Gemer) felé egyértelmű volt az út – a hegyek és a Sajó fokozódó szorításában gyorsan begurultunk a Mátyásos településre. Felidéztem egy 30 éves hangulatot… A 80’-as évek közepén – szomszédos családokkal – megálltunk Mátyás király szép szobra előtt, amely akkor sem volt jól fényképezhető, mert fekete színű és többnyire árnyék borul rá. Alsós gyerekek nyomták arcukat az iskolakerítésnek és kíváncsian faggatóztak: Honnan tetszettek jönni? – Magyarországról – mondta egyikünk. A gyerekek gyorsan továbbadták a hírt egymásnak és hangosan kántálni kezdték: – Itt vannak a magyarok! Itt vannak a magyarok! Szüleink nagyon megijedtek, mert a határnál is mindig behúztuk a nyakunkat… Sietve továbbautóztunk.
Holló Barnabás 1914-ben felállított alkotása közkedvelt királyunkat kapával a kezében ábrázolja, és a keményen dolgozó jobbágyokat lenéző urak megleckéztetésének történetét eleveníti fel. A munkát meg kell becsülni! Most is koszorúkat találtunk a lábainál. Számomra megható volt, hogy 130 éve áll már ez a szobor… Bonfini idejében Gömör a vármegye székhelye volt – ma ellenben 868-an lakják! A park tőszomszédságában egy impozáns templom magasodott, amelyet 1882-ben emeltek neogótikus stílusban, kerítőfalához egykor az elpusztult vár anyagát is felhasználták.
Gömör Cinka Panna szülőhelye, s hogy a perec kerek legyen, járt erre Petőfi Sándor is 1845-ben – bár csak megaludt. Petőfi apró emléktáblája a közeli, szívet melengető apró, barokk-klasszicista Szent-Ivány kastélyon látható, s átellenben találjuk Cinka Panna mellszobrát, (fácskákkal jól eltakarva) a legendás cigányprímásét, akit – kérésére – férfi ruhában temettek el, és rövid szárú pipát szívott…
A falu él, sok új ház is található itt. A néhai vár dombja alatt kanyarodtunk ki a Sajó felé. Én hajtottam elöl, így előttem galoppozott át egy őz 8-10 méterre.
A Sajó mentén – sietősen
Nemsokára Gömörpanyiba (Gemerska Panica) érkeztünk. Szerencsére – nagy összefogással – sikerült megállítani a folyamatos előrehaladást: betértünk kávézni a motoros csehóba. Már a kávé- és kofolarendelés közben jót mulattunk a kavarodáson, s kocsma bérlőnője pedig mesélt a helyi motoros életről. Néha még ő is beöltözik bőrruhába a motorozáshoz! Elköszönés után alig néhány utcával arrébb vártuk a csapat hátvédjeit. De hiába. Kiderült, hogy kaptak egy hirtelen fülest és legurultak Kubinyi gróf egykori szálláshelye, a mai szecessziós Szigety kastély felé. Felújították, panzióként működik, de a növényzet sokat eltakar belőle. Az éppen felállványozott homlokzatú templom előtti tűzoltószertár kéményén fejedelmi gólyafészek látható!
Beretke látnivalói következtek volna, de sajnos időszűke miatt kihagytuk – csak a 16-os úttól nézegettük. Kettő órára a várhosszúréti Buzgó-barlanghoz akartunk érni barlangtúrára – aznap nem volt későbbi időpont. A Sajó meredek hegyek között síkra egyengetett völgysíkján hasítottunk az forgalmas 16-os országút szélén, s amíg le nem kanyarodtunk róla, szinte végig sötét fellegek kavarogtak a fejünk felett.
Csoltón valami nagy „bástya” épült a dombtetőn, a Sajón pedig egy furcsa turbinát láttunk, amely nem volt körbeépítve, s látni lehetett a forgását. Sajnáltam, hogy ilyen gyorsan kellett átpedálozni ezen a völgyön, így Özörényt sem tudtuk felfedezni, mely egyike a legrégebbieknek itt. Pelsőc (Plešivec) közelében már több barlangot is reklámoztak az útmenti táblák, s magas harangtornya felett már nagy felületeken láthattuk azokat a gyér növényzetű, sziklás oldalakat, amelyek a település nevét adták (pleš – kopár, lásd Pilis). Élmény volt ebben a völgyben kerékpározni!
Pelsőc évszázadai
Pontosan toronyiránt kanyarogtunk be Pelsőcre – a 1807-ben épített barokk-klasszicista harangtorony az „ősgótikus” Szent György templomhoz vezetett bennünket. A 13. századi templomot később reneszánsszá építette át a Bebek család, akinek remekbeszabott temetkezési kápolnája az északi oldalhoz épült. Az ablakok máig megőrizték gótikus vonalaikat. A kápolnában Bebek László 1401-ben faragott sírköve is látható. A harangtorony alapját képező torony a város védműveinek része lehetett, sőt az egyik kaput is szolgáltathatta.
Vára, melynek maradványai egy közeli hegyen enyésznek – a 13. században épült, s a török időkben végvár lett. Schwendi Lázár császári fővezér tett a végére pontot – leromboltatta… A várost is sajnos mindenki előszeretettel gyújtogatta: 1558-ban a törökök, aztán a császáriak, de 1849-ben az oroszok is felégették. A lakosok inkább csak meszet égettek.
A templom melett parkolóban pihentünk egy kicsit, s nyeregből is szívesen vetettem volna futó pillantást Pelsőc régi épületeire. Zegzugos utcákon át jutottunk ki az országúthoz. Míg az eltévedteket vártuk, megközelítettem az egyik családiház kertjében emelkedő romot. Utóbb kiderült, hogy az a város 1320 körül épített erődítéseinek maradéka, amelyet a hidak védelmére építettek.
A völgy ugyanúgy meredek hegyoldalak között kanyargott Rózsnyó (Rožňava) felé. Elhagytuk a gombaszögi bánya sziklatűjét, majd a kedves Szalócot is, ahonnan már láttuk a Berzétei-sziklákat. Ez után kezdett felszakadozni a felhőzet. Feltűnt Rozsnyó, de mielőtt bármi szépet mutathatott volna, ráakadtunk a jólészi leágazóra. „Szavazzon ránk, és minden jó lész!” – viccelődtünk a falu nevével. Cházár András, aki itt született, nem viccelt, ha az elesettekről volt szó, s ő volt az siketnéma oktatás megtermetője. Már Jójész (Jovice) felé megpillantottuk Krasznahorka várát – toronydarustól.
Barlangi séta a felszínen…
A Buzgó-barlangon kívül egy meglepően nagy, kéttornyú templom, egy kegyhely, faragott honvédkeresztek és pásztortalálkozók, kézművestáborok teszik híressé és érdekessé Várhosszúrétet (Krásnahorská Dlhá Lúka – Jesszusom!), amely a szomszéd település volt. A barlang itt már alaposan ki volt táblázgatva, s némi kátyúkerülgetés után a patak hídján át viharzottunk be a Jozefína panzió udvarára. Azért választottam a Buzgó-barlangot (Krásnahorská jaskyna), mert vizesbarlang, vagyis aktív, s a járatban a kialakító vízfolyás csobog – erről az Egri Kárpát Egyesület elnökétől hallottam.
A pihenés, a napsütés és az élmény előszele nagyon felvillanyozott bennünket a szép, füves udvaron. Gyorsan lemálháztunk – sajnos az ebéd már nem fért az időnkbe -, és egy kis meleg ruhát magunkhoz véve jelentkeztünk. (Nekem ebbe a pakolásba nem fért bele a félcipőm előkotrása, így vállaltam a szandált. „jó túracipő ajánlott”-írták a weboldalon) A 10 eurós belépti díj, csupán az itteni viszonyok közepedte volt magasabb, de akkor csillant fel a szemünk, amikor hozzánk kezdték mérni az overálokat és lámpával együtt egy-egy barlangászzsákba tenni. Ujjé, nem járdás a barlang, sötét lesz!
Ezután csodálkoztunk azon, hogy némi felületes útbaigazítással egy velünk együtt induló kis csoport után küldtek bennünket. Már kaptattunk felfelé a hegyre az utolsó házak mellett, amikor kiszóltak az egyik udvarról, hogy a barlang nem is arra van. Visszahívtuk a szlovákokat is, és a falusiak útbaigazítása szerint irányt váltottunk – le a völgybe. Miért nem tudott volna a túravezető velünk együtt menni a Buzgóhoz? – Mert ő kocsival ment… – láttuk később. A malomépület után a Buzgó-forrás kegyhelye következett, amely még mindig nem a bejáratnál volt. Itt két kislány látta virágszedés közben Szűz Máriát lebegni a fák között, a forrásvíz gyógyító erejét pedig csodás gyógyulások bizonyították. (Ez a jelenés még jóval 1748 előtti, mivel akkor égett le a korábbi Buzgó-kápolna.) Dohogtunk, aztán tovább mentünk. Végre megpillantottuk a termésköves barlangbejáratot, és a sziklák közül előbukkanó patakot, amely továbbfolyva 20-30 méteren át kisebb teterata lépcsőket-gátakat épített.
A szervezők és segítők közül mindenki tudott jól-rosszul magyarul, csak a túravezetők nem – a miénk és segítője gondosan beöltöztettek bennünket, aztán uccu neki, beléptünk a hideg barlangba. Érdekes érzés volt – rég nem voltunk hidegre téve…
Pallón, dróton – szandálban
A Buzgót 1964-ben fedezték fel a rozsnyói barlangászok (azért a forrás mindig is ismert volt), azóta 1355 métert tártak fel belőle, amiből a látogatók 450 métert koptathatnak oda-vissza. A járat csak néhány helyen szűk – laikus szemmel -, itt-ott támaszkodni kell, de a legklasszabb az egészben, amikor a víztükör felett kell átaraszolni az egyik drótkötélen lépdelve, egy másikba kapaszkodva. Indulás előtt vezetőnk Attila kezébe nyomta a barlang ismertetőszövegének magyar változatát, amelyet a szlovák ismertető után kellett felolvasnia – nekünk.
A belépés után nemsokára bent is találkoztunk a patakkal, majd rövidesen az első drótkötél! Nagyon élveztük – többen közülünk valóban barlangászkodtunk… Fotózni sem volt lehetetlen. A drótkötelezés után a kanyon szakasz felett pallókon billegtünk. Ahogy az ki lett találva – a megállókban a szlovák ismertetés után Attila olvasott, bár ő már nem tudott mutogatni.
Egyedülálló élmény egy olyan földalatti túra, ahol Te világítassz! Később el-eltűnögetett a patak (egy helyen mi hat méterrel fentebb kényszerültünk, majd vaslétrán lemásztunk), majd az Óriások termének közelében egy kisebb tó felett lépdeltünk át egy pallón. Ebben a teremben már nagy tömegben jelentek meg cseppkövek, cseppkőzászlók, s még borsókő képződmények is. Nemsokára több létrán meneteltünk egyre feljebb, míg el nem értünk az óriás cseppkőoszlop „előszobájába”, majd a felolvasás után vezetőnk felkapcsolta a reflektorokat. A 34 méter magas „Rozsnyói Barlangászok Cseppköve remek megvilágítást kapott – vaku nélkül is sikerültek a felvételeim. Létezik magasabb sztalagmit a trópusokon, ahol sokszorta gyorsabban gyarapodnak a képződmények, ám a mérsékelt övben nincs párja – így ebben a formában Guiness-rekord. Ez itt nagyon különlegesen gyorsan gyarapodik: évente 130-150 kg-mal! Ez szép befejezés volt! Visszafelé ugyanazon az útvonalon sétáltunk ki.
Nekem az tetszett, hogy nem volt túlkomplikálva, nem akarta senki azt a valamennyi felelősséget az amatőr látogatókra hárítani, nem volt beton, krómacél járda és fogantyú, korlát és három vezető. Ettől belefért 10 euroba, és nagy élmény volt!
Kicsomagoltuk magunkat a barlang előtt, és elköszöntünk. Átszellemültek voltunk – ott a csobogó patak partján. Visszafelé benéztünk a malomba, amely kerekének már csak a tengelye van, de belül még megvolt a liszt-szita berendezése.
Az Andrássy Franciska-kultusz
– Nna most már megértünk egy ebédre! – nyögtük négy óra tájban, visszaérkezve a panzióhoz. Sajnos a ház sörözőjét zárva találtuk, és ennivalója sem volt mindenkinek – én mindenesetre nekikezdtem. Többen egy megjelent cicát babusgattak. Ebédem végére a söröző is kinyitott, s egy pohárka sör után vendéglő után „kiáltott” a társaság. Miközben áthajtottunk a településen, végig láthattuk a Szent György templom tornyait, amelyek 1754-ben eredetileg barokk stílusban épültek, ám az Andrássy család (Krasznahorka urai is) 1895-re historizáló – neoromán – stílusban átépítette.
A 16-os út kereszteződéséig a csodálatos látképekben gyönyörködtünk krasznahorkai várral. Sajnos a Krasznahorkára vezető országút „ügyefogyott” módon jókora dombra kapaszkodott fel, hogy utána hanyatt-homlok lesüvítsünk – először is az Andrássy-mauzólumhoz. A különleges síremlék müncheni jugendstíl hatású (nem bécs-budapesti) szecessziós stílusú. Richard Berndl tervezte. Díszítőelemeinél korakeresztény és ősi keleti elemeket alkalmaztak. Andrássy Dénes gróf, aki az Andrássyak monoki ágának utolsó tagja volt és felesége, a polgári származású Franciska hatalmas vagyon birtokában – mivel gyermekeik nem voltak – az árvákat, a szegényeket és a betegeket segítették. A kezdeményező Franciska volt, de halála után férje még inkább adakozott. Ők voltak az elsők Magyarországon, akik nyugdíjat fizettek birtokaik alkalmazottjainak – 1898-ban!
Franciska 1902-ben hunyt el – a vagyont kezelő Szulyovszky István szinte Franciska-kultuszt teremtett a róla szóló újságcikkei hangnemével. (A kultusz szép példája a Rozsnyó főterén látható Andrássy Franciska szobor.) A gróf méltó síremléket kívánt terveztetni, egy csodás parkkal. 11 évvel élte túl szeretett feleségét. A külső parkban hűséges tacskójuk szobra is látható.
Az éhség tehette, de a településen 20 percre kétfelé szakadt a brigád, s különböző időpontokban meglátogattuk ugyanazt az éttermet… Jó hangulatban telt a bendők megtömése, ám én akkor már másodjára ebédeltem… Itt tudtuk meg, hogy kinézett kempingünk már nincs meg, de panziók akadnak, illetve, hogy a várat nem lehet látogatni… Most én dohogtam, hogy minek hurcoljuk a sátrat, ha aznap sem használjuk, de aztán követtem a többieket. Néhány vargabetű után végre megérkeztünk panziónkba, a vár alá és felköltöztünk a második emeletre. A nap – vagy akár a túra – abszurd helyzete az volt, hogy kényelmes ágyunkról a Majmok bolygóját néztük – szlovákul. Fentről a vár sötét sziluettje intett bennünket türelemre: nemsokára régi fényemben tündöklök…
