Ahol szintén magyarul beszélnek – 2017 (3. rész)

Alsósztregovától – Eszkárosig 2017

 

Rimaszombat, Kurinc fürdőtől Tornalja fürdőig

 

Hajnalban eső zúdult Kurincra. Nem siettünk a felkeléssel. Közben többen elégedetten nyugtáztuk, hogy kimosott, kiteregetett ruháinkat kéretlenül is átöblítette a zuhé. „Boldogságunkat” a neten látott felhőkép tette teljessé, ugyanis akár egy egész hétre biztosítva láttuk a csapadékot…

A rekreációs központ helyén egyébként egykor egy johannita kolostor állt – mellette most Szlovákia legrégebbi védett területe, a Kurinci tölgyes található. 1952-től rezervátum.

A szürke felhők alatt aztán az egyik büfé előtti asztaloknál találkoztunk. Eleinte ki sem akart nyitni a büfé, aztán valahogy meggondolta magát: lett rántotta. Megmosolyogtuk a derűsen ténykedő gumicsizmás csapatot, az ANTSZ-eseket, aztán hosszas szócsatározás után (induljunk, vagy várjunk?) sátrat bontottunk és reménykedve útnak indultunk Rimaszombat felé.

 

Körök Rimaszombatban

A bicikliút nyomvonalát követve délről tekertünk be a városba – átkerekezve a Rima hídján. Rimaszombat belvárosába nem egyszerű bejutni, mivel a sejtett, magas, és szocreál épületekkel eltakart templomtornyok irányába nem akaródzik kanyarodnia az útnak. Korábbi tapasztalatomnak köszönhetően parkolóhelyeken és járdákon sikerült beljebb jutni, ám a recumbens (fekvő) bringa nem alkalmas padka-hágó manőverekre, így a csapat felének ez sem volt megoldás – szitkozódtak… Az hatalmas eklektikus, egykori vármegyeháza (a mai városháza) terének közelében már szétszakadtunk. Mögöttem szovjet emlékmű állt egy „múzeum” feliratú épület előtt, a tér sarkán egy frissen koszorúzott Petőfi-szobor. (Petőfit 1845-ben táblabírónak nevezték ki, s akkor egy kényelmetlen éjszakát töltött itt.) Izsó Miklós alkotása állítólag a legszebb Petőfi-szobor. 2004-ben öntötte Varga Imre öntőmester a 120 éve őrzött gipszminta után. A közelében Tompa Mihályét is megtaláljuk – ő is itt született.

A recu tulajdonképpen nem alkalmas városnézésre, ezért a recusok már-már visszafordultak, amikor megérkeztünk a(!) fagyizóhoz. Egy nyári hétfő is olyan, mint egy tavaszi vasárnap, lenyugodtunk, letelepedtünk Rimaszombat legkedvesebb erkélye alatt, és nyaltuk a fagyit. Amint a „mézes madzag elfogyott” a Fő tér felé toltuk a bringákat – sajnos a recusoknak ez sem volt könnyű. A szlovák nemzeti felkelés utcájának régi épületei főleg eklektikusak, kiegyezés utániak. Sajnos érthetetlen, hogy kerülhetett a főtér közepére egy üveg-konténerépület, amely kávézónak(!) ad helyet.

A tér közepén a Mária Terézia építtette római katolikus templom áll, amely körül egy korábbi templom alapfalait emelték ki, de sokkal jellegzetesebb az empire stílusú, karcsú református templom tornya, amelynek falához Ferenczy István szobrászművész szép emlékművét ragasztották. Mellette egy honfoglalás-emlékmű dacoskodik. A város szülötte, Blaha Lujza (szül. 1850) mellszobrát a plébániatemplom mögé dugták, ám a kis fák mögül sok csinos épület néz ide. A klasszicista stílust a volt Fekete Sas szálló 1840-es épülete képviseli, de avatott szem azonnal megakad a volt vármegyeháza 1798-ban épített épületén is: érdekes arányai empire stílusúak.

1910-ben a kedves kisváros lakosságának 90%-a magyar volt, mára csak a harmada… Rimaszombaton született – többek között – 1902-ben Szombathy Viktor író, újságíró, muzeológus, akit „szlovákiai Mikszáthnak” is hívtak, s egyik szeretett könyvem, a Száll a rege várról várra szerzője.

 

A Rima mentén délre

Az összes tornyok felett nagyon vészterhes, barnás-szürke felhőtömegek gomolyogtak – ismét megoszlottak a vélemények, hogy érdemes-e elindulni? Elszántan nekivágtunk dél felé, bár még a városban majdnem egy kapualj alá kényszerültünk, de aztán meglódultunk. Jánosiig meg sem álltunk. Itt lett volna rá ok, ám a „négykastélyos” (inkább nagy kúriák – copf és klasszicista stílusban) faluban esni kezdett. Míg behúzódtunk egy előtető alá, egy szemfülés társunk a román stílusú bencés templomot is megpillantotta.

A leromlottabb (több roma) Rimapálfalán (Pavlovce) több parasztház homlokzatán látható szép, ornamentális vakolatdíszítés. Míg megtettük egy véletlen vargabetűt Bellény felé, valószínűleg uradalmi gazdasági épületek romjai mellett mentünk el: egy magas kéménymaradványt nagy gólyafészek koronázott.

Bánréve felé hajtottunk az 571-esen. A terep könnyű volt – a lealacsonyodó dombok lankáiról a Magyarországon lévő homokkővidék dombsorát láthattuk. A könnyed, bár már-már unalmas pedálozást Rimaszécs (Rimavská Seč) feltűnése feledtette egy kis időre. Már voltam itt, és amit láttam, nem felejtettem el. Az alacsony dombon álló templomot és a tető nélküli, hatalmas magtárépületet sem.

Barátaim amint felértek a magaslatra, „afféle szokott módon” megálltak a templom mellett. – Nna, Gyuri, szétnézünk itt?

– Most azt csináljuk, hogy azonnal beletaposunk a pedálokba, mert ez egy teljesen elcigányosodott falu.

Ebben a pillanatban megjelent egy rendőrautó – mintha biztosítani akarták volna az áthaladásunkat. 50 méterrel később már a többiek is láthatták a szögesdróttal körülvett kis rendőrörsöt a falu közepén és a romosra lelakott parasztházakat, és az előttük álldogáló, üldögélő riasztó népséget. A wikipedia szerint 1763 lakosából 45-öt cigány – a valóságot viszont borzasztó látni.

A gazdag múltú településnek egykor vára is volt, temploma egykor gótikus, majd reneszánsz stílusjegyeket viselt – ellenben 2012-ben leállították a vasúti személyszállítást is.

Csíz volt a következő település, amelynek több esélye van a jobb jövőre, mivel 1860 körül jódos-brómos gyógyvizet találtak kútásás közben. Bár a 19. századi fürdőn és néhány kúrián kívül biztosan lett volna még látnivaló Csízben, de a többiek haladni szerettek volna.

 

Külön utakon kastélynézőben

A sajólénártfalvai elágazóban megálltunk a buszmegállóban. Főleg nassolni. Karesz padlót fogott – már, hogy ott volt jó nyújtania… Viszont a pihenő után szemléletmódunk szerint szétváltunk, mivel az érdekesebb hossszabik út mellett egy rövidebb is felmerült Tornalja (Tornal’a) felé, amely aznapi célunk volt. Én mentem egyedül a Sajón túlra, Sajószentkirály (Kráľ) felé. Innen már látszottak a Pelsőc feletti mészkő-hegyek – eső utáni párafelhők úsztak előttük.

A vasúti híd is a közelben ívelt át a Sajón, ám elfordultam az országhatártól és Abafalva felé tekertem. A Napban sütkérező település lakosai közül 1945 januárjában 67-et szovjetúniói kényszermunkára, 1947-ben pedig 27 családot csehországi kényszermunkára hurcoltak. Az utóbbit a Benes-dekrétumok alapján… A babakék ektektikus Abaffy-kastély ma – szemmel láthatólag – községháza, előtte kopjafa áll, neogótikus temploma a Sajó első folyóteraszára épült.

Érdemes volt a forgalmasabb 67-es utat választanom, mert a barokk-klasszicista stílusú sajószentkirályi kastélyt nem lehet félvállról venni! A Jankovich család úri lakja – mégis Plettrich-Szilárdy-kastélynak hívják – a Szent László templomot is magába foglalja: az 1744-ben épített kastélyba 1752-be építették be.

Behajtottam az udvarra a tűzoltókocsi mellett, majd fotózás után a túloldali kijáraton hagytam el. Csak ekkor vettem észre, hogy a a zártnak tűnő épület a másik irányban „nyílik” – két előreugró egyforma szárny egy kis udvart fogott közre. A bejárat felett harangtorony emelkedett, míg előtte kertészkedést befejező fiatalemberek beszélgettek – az udvar közepén egy gyönyörű Szent István szobor állt. Az épület különlegességét a két tömzsi hengeres torony közrefogta kapu fokozta.

A második település Kövecses (Štrkovec) volt. Érdekes, egytornyos földszintes kúriája a Jansen családé volt (ez meg ennek ellenére Dancs-kastély). Sajnos ezt már jobban kikezdte az idő – látszólag vizesedik. Homlokzati címerén mintha oroszlán téblábolna. Nem tudtam mögé kerülni, de hátul jellegtelennek tűnt. Temetője különös módon egy külön álló domb oldalában feküdt – fákkal körülvéve. Először Kövecses ősi magja maradékának gondoltam…

 

A tornaljai szállás

Az egyre határozattan kirajzolódó Torna-Szilicei-karszt vonulatai előtt beértem végre Tornaljára.  (1948-1990 között Safarikovo volt a neve, Safarik pedig egy szlovák történész volt.) Buzgón fürkésztem a bal oldalt, Králik városrészben, ahol a kinézett kempinget vártam, ahol találkoztunk volna ismét. Egyszer csak megláttam egy gólyafészket – a gólyák pedig csak úgy fehérlettek a kék ég alatt. – Csett! – szólt a gépem.

A biciklik ismerősek voltak a bolt előtt. Belefutottam a barátaimba! Gyorsan csatlakoztam a sör- és jégkrémgyűjtögetőkhöz, majd a pénztárhoz léptünk. Egy gyönyörű nő..! És útba is igazított bennünket a kemping felé. (Itt hangzott el, hogy tengerszem van a strandon. Ugyan már! – legyintettem.) Szerzeményeinket a szomszédos földig amortizált buszmegálló árnyékában költöttük el.

A Sajó felé gurultunk – elsuhantunk egy kis templom és egy kúria előtt -, a folyónál befordultunk a kempig vaskapuján. Alig vártuk, hogy fürödhessünk – ugyanis úgy tudtuk, a kempinghez strand tartozik. A következő félórában odasomfordáltunk a recepciós fiúhoz, aki ábrándjainkat szertefoszlatta, aztán felvázolta, majd megmutatta a beázásveszélyes, ütött-kopott lakóbódét… Az is kiderült, hogy a strand a túlparton van. (Az információs pult üvegén egy csodás tó fotóját láttam strandolókkal. Csak nem az vár minket? – hitetlenkedtem.) Végül csak-csak előhozakodott egy jó kis faházzal, amely a strandon található – némi pluszköltség ellenében. Áttekertünk (a Sajó-hídon), betekertünk, megnéztük, visszatekertünk, kulcsot átvettük, áttekertünk, bementünk, s végre elfoglaltuk…

A szárítókötelek megteltek vizes ruhadarabokkal, az asztalt megraktuk hideg élelemmel, megpakoltuk a gyomrunkat, majd – elsőként – megkerestem a medencét, és megmerültem. Egy hatalmas mesterséges tóban oldódtam fel – majdnem 200 méter hosszú volt. Elég furcsának találtam, hogy milyen okból rekesztettek itt ilyen nagy tavat (a kukorica táblák mellett), ami ráadásul ennyire közkedvelt… Mindenféle magas fák szegélyezték. Megérkeztek a többiek is, és csaknem mindenki „lebegett egy sort” a finom víz tetején. Alig volt vendég, egy jókora vihar azonban ellenállhatatlanul igyekezett „beletaposni” az élménybe – morajlása vadvíz hangulatot kölcsönzött az úszkálásnak.

 

A rejtélyes vizek

Feltűnt egy furcsa fém móló, ami egy függőleges csőhöz kapcsolódott, a parton pedig a móló közelében egy faoszlopos, masszív kerítés határolt egy bokros területet. Végül barátaim hívtak oda: – Itt van a tengerszem! Kikerekedett a szemem, a kitett, háromnyelvű tábla olvasatán. A kerítés mögött egy – állítólag – 60 méter átmérőjű karsztvíz-tó ásítozott a bokrok között! A közepére vezető járda most – le volt zárva. Artézi rendszerű vízfelbukkanás – írták. A tó tulajdonképpen egy kráter, ami a Sajó kavicsrétege alatti agyag és márgás rétegekbe mélyült 38 méter mélyen, s lent pedig egy 33×55 méteres terem található. Természetes télen nem fagy be, és jelentős ásványtartalma van. Ez a tó valóban egy csoda! – Nád Béla kolléga után.

Már érthető volt a móló a csővel – a tavat és a medencéket ezzel a vízzel töltik fel, s régen malmot is hajtott. Egyébként csevice forrás is feltör a strandon.

Komoly feladat parancsolt ki a vízből: sört kellett beszerezni a vihar előtt. A fölénk érő felleg dübörgésétől már idegesen rendeltem a kis büféből. Műanyag pohárral tudtak kiszolgálni – ráadásul kettőre volt „szükség”. Azért az első cseppek közt sikerült áttotyognom az akadálypályán – 150 métert a házig. Kifújtam magam, de nem követett senki. Az eső viszont elkezdett langyosan esni, én pedig azt gondoltam, hogy a többiek már nem próbáltak meg eljutni a házig, így a vihar alatt egyedül sörözhetek..! De megjöttek szerencsére – közben emelték poharukat.

Alig telepedtünk le, már kapkodtuk be a textileket a drótokról, néhány pillanat múlva már alig lehetett ellátni a legközelebbi házikóig. Masszív vízfüggöny csapott le ránk – nagyon élveztük. (Aztán a pocsolyák miatt cipőben alig lehetett eljutni a toalettekig.) Vidám zuhanyozó-stafétabot váltással egybekötött cseverészéssel nyúltunk bele az éjszakába.

Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük