Az erdőn túl – erőn felül…

A Hochkönig Königsjodler klettersteigjének ostroma

 

Szeptember hetedike. Ennyit még nem „kellett” egyetlen túrára sem várnunk! Ugyanis alkalmas időpont hiányában június óta készültünk „a” közös hegyi túrára az Alpokba, s közben egyre kristályosodott, hogy hová is. Karesz barátom szervezte, így történhetett, hogy a Keleti-Alpok egyik legnehezebb klettersteig-útját, a Königsjodlert jelölte meg az ötnapos kirándulás csúcspontjául, bár a társaság fele csak sátrazós vándortúra gondolatát dédelgette magában. Miután szervezőnk nem csak a mászóút részletes rajzát küldte el, hanem videókat és leírást is, néhányunk hirtelen elengedhetetlen szükségét érezte egy kis bemelegítésnek. (Be kell vallanom, hogy én is több mint két éve nem voltam via ferrátán, sőt, még komolyabb hegyi túrán sem…)

A Dientner-nyereg közkedvelt kirándulóhely

A Dientner-nyereg közkedvelt kirándulóhely

Cseszneken akkor épp egy hete nyitották meg a nagyközönség előtt hazánk első „sodronyos” vasalt útjait (lásd cseszneki beszámolómat), így éltünk is a lehetőséggel. Ott, a Kőmosó-szurdokban átizzadt pólóban eltöltött néhány óra után lelkiekben kicsit megerősödvén néztem elébe az impozáns alpesi túracélnak – s közben lenyúzott tenyeremet fájlaltam. A csapat végül nem az erősen eltérő felkészültség, hanem az időjárás-előrejelzésbe vetett hit szerint oszlott két részre. Nekünk, mászni akaróknak csak öt napunk volt, és a harmadik naptól esőket jósoltak (kiderült, hogy középkori „megbízhatósággal”), de ez nem tántorított el bennünket. Viszont a többieknek több idejük volt, így az utolsó pillanatban – a frontnak hátat fordítva – keletnek, a Bihar felé vették az irányt, és bíztak benne, hogy száraz időben túrázhatnak. Le kell lőnöm a „poént”: állítólag jóval több esőt kaptak a bihariak, mint mi az alpesi front-előrejelzésekkel…

 

A "csőrös-kutas" turistapihenőt szinte kisajátítottuk magunknak

A “csőrös-kutas” turistapihenőt szinte kisajátítottuk magunknak

Úton a sziklafalakhoz

Négyen egy autóval indultunk neki a Salzburgtól délre emelkedő Hochkönig mészkőtömbje felé. A Salzach parti várost követően szembe hajtottunk a folyóval, de a „ránk szakadó” hegyek látványának hatására nemsokára megálltunk a sértetlen (mintha csak most épült volna) werfeni vár alatt – tíz perc pihenőre. Szemben, magasan, valahol a hatalmas sziklafalon a híres-nevezetes Eisriesenwelt-jégbarlang nyelte el folyamatosan felvonóval érkező látogatóit… Délután három óra körül értünk Mühlbachba, az egykori takaros kis bányászvároskába, ahol a holnapi időjárást szerettük volna megérdeklődni. Nem tudtuk meg, mert a turisztikai iroda nem volt nyitva, de közben felfedeztük Sepp Bradl világbajnok síugró emlékművét és a templomot. A szűk völgyben megbúvó Mühlbach felett már láthattuk a félelmetes sziklafalakat, csúcsokat, s nemsokára fel is értünk a nyeregbe (Dientner Sattel 1342 m), ahol a számtalan parkoló autóból láthattuk, hogy közkedvelt helyre érkeztünk: lesz is bajunk a sátorhely kereséssel. Leparkoltunk és átsétáltunk a nyereg másik oldalába, hogy végre szemtől szembe láthassuk az „ördögszarvakat”, azaz a Teufelhörndlt. Gyönyörűek voltak! Félelmetes érzés volt – nekem -, hogy másnap azokon a mészkőtornyokon fogunk „lógni”, s talpunk alatt fütyül a szél…

 

Délután a napsütötte nyeregben

Ahogy – látszólag – ártatlanul sétálgattunk a marhalegelőn, az erdő alján öt perc alatt (ellenben a néha többórás rejtek-kereséssel) megtaláltuk az ideális sátorhelyet: az első fenyők törzseinél a kerítődrótot átlépve néhány méter után pihe-puha kis tisztásra jutottunk. Ennek örömére nagy ebéd-vacsorát csaptunk a pihenőhely faasztalán a fa „csőrös kút” mellett. Ekkor ütötte meg a fülem a hajnali kelés időpontja: háromkor. Nem akartam hinni a fülemnek. „Délutánra esőt mondtak, azt pedig nagyon ajánlott elkerülni, hiszen még hó is eshet fönn. Kora délutánra végig kellene érnünk a klettersteigen.” – magyarázta Karesz. Igazat kellett adnom…

A 432-es túraút egy gazdasági udvaron is áthaladt a turistaház előtt...

A 432-es túraút egy gazdasági udvaron is áthaladt a turistaház előtt…

„Viszont sötétedésig felsétálhatnánk az Erichhüttéig (1545 m – ameddig a túrázók többsége felbóklászott), nem csak a kilátás miatt, hanem mert szemrevételezhetnénk a kezdeti útszakaszt, amit sötétben fogunk megtenni.” – javasoltam, és félóra múlva elindultunk a szerpentinen, ami átkanyargott a meredek havasi réten. A füvet akkurátusan rövidítették az alpesi tarkák, ezért az utat helyenként „marhasorompókkal” látták el, amit kéretett visszazárni, visszaláncolni. A levegő kissé párás volt, s a délutáni nap éppen szembesütött, így nem láttunk el messzire, ellenben a Hochkönig (2941 m) fala, a Taghaube (2149 m), és a Teufelhörndl a Dolomitokat idéző nyolc tornya fürdött a napfényben. Közben hol sisakos sportemberek, hol kényelmesebb turisták ballagtak velünk szembe. A 432-es túraút egy gazdasági udvaron is áthaladt a turistaház előtt, de innen már „csak” a meredek füves hegyoldal volt hátra. Ez a „csak” kb. 700 méter szint volt, ami innen alig tűnt négyszáznak… A hütte teraszán vidám társaság múlatta az időt – belefutva az alkonyatba -, mi pedig ittuk a látványt… Aztán legyalogoltunk az autóhoz, összekészítettük a másnapi felszerelést, kaját, sisakot, és a ruházatot, majd a sátrakat a hónunk alá kapva – én pedig az egész nagy hátizsákomat – átsétáltunk a túloldalra, a rejtek-tisztásunkra. Odaérve kiderült, hogy mindkét lámpám az autóban maradt, így még egyszer megjártam a parkolót. Gyorsan felállítottuk a sátrakat és alvás előtt is csak minimális viccelődés fért bele az időnkbe.

Kilencszáz méter hajnalig

Egészen ki tudtam kapcsolni, jól aludtam, nem izgultam a korai kelés miatt sem. A fejlámpám viszont önállósította magát: kétszer is világítani kezdett az éj közepén. A hajnali három órához képest éberen készülődtem a koromsötétben. Sátrainkkal a parkolóba cammogtunk és a többiek becsaptak egy gyors „hajnalit” – ilyenkor reggelit nem mondhatunk! Nekem csak néhány falatra futotta – általában 5-6 órával később szoktam megéhezni… Karesszel 4 óra körül lassan elindultunk a hütte felé – erre-arra sötét tehén-tömegek lódították felénk fejeiket. Az enyhe hajnalt és a csillagos eget a nyereg légköri viszonyainak köszönhettük – még a ház előtt pólóra vetkőztem.

Felérve a Hochschartére, megpillanthattuk a hajnal első fényeit

Felérve a Hochschartére, megpillanthattuk a hajnal első fényeit

Barátaink, Józsi és András a gazdaság után értek utol bennünket. Nehezemre esett a gyors kaptatás, hányinger környékezett, ráadásul hűvös szél hűtötte a hasamra tapadt átnedvesedett pólót. Karesz minden mozdulata arról szólt, hogy siessünk. A hüttéből néhány éles fénypont – fejlámpa – eredt a nyomunkba. Egy kényszerszünet után utolsónak értem fel a Hochscharte (kb. 2250 m) nyergébe, innen láthattuk kelet felé a hajnal vörös fényét. Itt ért be minket az első idegen, egy vérbeli osztrák mászó.

 

A Königsjodlert 2001-ben adták át a mászóknak, s a kifejezetten nehéz, C-D-s kategóriába sorolták. 1700 méter szintemelkedés vár a gyakorlott mászókra, s ebből 700 méter gyakorlatilag mászás. A szintet a sziklatornyokon való le-, s felmászás gyarapítja alattomosan, az izgalmakat pedig egy „kötélhíd” és egy egyszál dróton való átsiklás, a „Flying Fox”.

 

Egyedül, a saját tempómban

Közvetlenül a Königsjodler beszállásánál kezdtük felvenni a felszerelést – alig volt egy lépésnyi vízszintes. Még a sisakra erősített action camerával foglalkoztam, amikor Karesz már neki is ugrott a C-D-s kezdőfalnak. Még fel sem kelt a nap! Harmadikként indultam el, de igen lassan haladtam – rég nem másztam, a karabinerek sem álltak kézre… A fejkamerámmal felvett, első „akció” meglehetősen hosszúra sikerült – míg a Flower Tower első dobogójára felértem. Józsi gyorsan elém is vágott. Nekem viszont meg kellett jutalmaznom magam, így hát előcsomagoltam a gépemet és körbefotóztam a hajnali tájat. Még nem is volt elegendő fény..! A Magas-Tauern halvány narancsszínű vonulataiból kivillantak a fehér hómezők.

Még nem is volt elegendő fény a fotózáshoz...! A Magas-Tauern halvány narancsszínű vonulataiból kivillantak a fehér hómezők.

Még nem is volt elegendő fény a fotózáshoz…! A Magas-Tauern halvány narancsszínű vonulataiból kivillantak a fehér hómezők.

Már percek óta csattogást, szuszogást hallottam magam alatt, de a mögöttem kapaszkodó trió feltűnése előtt elindultam. A könnyű B-s lépések egy egyre keskenyebb gerincre vezettek, aztán egy hasadék-átlépés lassított le. Ekkor még láttam Józsit előttem. A Flower Tower – visszatekintve már könnyű – szakaszain még buzgón akasztgattam a karabinereket – még csak barátkoztam a mélységgel. – Karesz már egy toronnyal „vezet” előttem… – pillantottam előre. A hármas viszont már ott lihegett a hátamban – éreztem, hogy csak a kitett részeken biztosították magukat. A nyeregbe érve elengedtem őket, s ha már megálltam, fotóztam, mivel a felkelő nap viszont egyre többet mutatott a tájból.

C-D-s felszökkenés következett. A mélység miatt kicsit görcsösen markoltam a drótot, mozdulataim bátortalanabbak voltak, s egyre jobban lemaradtam. Gyorsabban haladtam volna, ha látok magam előtt túratársat: mit hogyan közelít meg, mit fog, mit lép… De nem idegesítettem magam.

Csodálatos sárga napfényben küzdöttem fel magam a második „szarvra”. Bár itt senkit sem láttam magam előtt, óvatosan, apránként küzdöttem le az akadályokat. A Via-Mala-szakadék táblácskától kitettebbé vált a húzódzkodás. A Mühlbacher torony egy fordulóban nemsokára elém is tárta meglepetését: függőleges hasadékok között álló, már-már széthullással fenyegető sziklaoszlop tetejére kényszerített. Bevallom: szívesebben fotóztam volna itt a többieket, mint átmásszak… A görcsölés egy „szűzugrással” ért véget – egy „szívet melengető” nagyterpesszel a szakadék felett.

A "Dientner Schneid" kőtarély, és megmászói a Flying Fox fölötti sziklatoronyról

A “Dientner Schneid” kőtarély, és megmászói a Flying Fox fölötti sziklatoronyról

A Teufelsturmra ezután közepesen nehéz – C-és -, egyre keskenyedő gerincen kapaszkodtam fel. Közben a hátizsákomban megszólalt a telefonom, de most egészen másképpen reagáltam rá, mint szoktam. Sejtettem, hogy a többiek hívnak, de eszemben sem volt itt fölvenni. A meredekség enyhült, a sziklacsúcson Józsi várt – kényszerből. (Ekkor folyt életemben először izzadtság a szemembe.) Karesz is azt akarta megtudni – telefonon – az alattunk-köztünk mélyen megbúvó kötélhíd túloldaláról, hogy nem tudnám-e fokozni a tempót… Hát nem. Viszont tartom!

Megvárták, míg Józsival lemásztunk a kötélhídhoz. Magamhoz képest begyorsítottam, de ezt csak én éreztem – pedig nehéz, kitett volt a lemászás. Minden túlzás nélkül jelentem ki, hogy a „háromkábelos” kötélhíd számomra kikapcsolódás volt. Semmi azaz 5-6 méter drótkötélen állva, biztosítva… Nemsokára azonban ismét elvesztettem társaimat szem elől – nem követtem a haladásomat, hogy fel, vagy le mászom, a széthasadozott ördögszarvakat alig lehetett követni, illetve beazonosítani. Túl is becsültem a megtett métereket…

 

Kapaszkodás a róka farkába…

A következő szakaszokról nincs emlékem – nagyon igyekezhettem… Állítólag két toronnyal arrébb egy hosszan tartó, nem túl nehéz kaptató vezetett fel a csúcsra. Itt emlékszem, hogy fújtattam, elfáradt a lábam, mivel karral nem tudtam segíteni húzni magamat. Az ördög szántotta magaslat végén éppen ránéztem a 20-25 méterrel alattam várakozó barátaimra. Csak az árnyékom vetődött közéjük. A várakozás, és a köztünk lévő szakadék a bizalmatlanul „várt” Flying Foxot vetítette előre. Úgy is volt, itt bevártak. Pihenésképpen – mert arra külön már nem volt időm – készítettem néhány felvételt, s közben láthattam, ahogy András edzésképpen még egyszer átmászik a két fal között kifeszített drótkötélen…

Felfedtem hollétem, bekapcsoltam a kamerát, és sebtiben leereszkedtem a „halálhídhoz”. Nem volt szép! Talán ekkor feledkeztem meg a kameráról…

– Híj, hogy lesz itt a menet? – kiáltottam át.

– A rövid kantárral rákattintod magadat a drótra, aztán meg a két karcsit is ráteszed… – magyarázta Karesz.

– Milyen rövid kantárral? Nekem egy hevedert adtál!

"Azon nyomban be is görcsölt mindkét vádlim! De itt már nem volt visszaút." (Fotó: Hajtman András)

“Azon nyomban be is görcsölt mindkét vádlim! De itt már nem volt visszaút.” (Fotó: Hajtman András)

– Hát azzal! Befűzöd a beülődbe úgy, mint a szettet!

– Aha, ugyanúgy. – ismételtem meg. Mikor biztosítottam magam utoljára?! Az Aegonnál? „Nagy nehezen” befűztem és az összes madzagot, szíjat meghúztam a hátizsákomon: nehogy „megöntözzem” a szakadékot a fényképezőgépemmel meg a többivel.

– Aztán lajhárba felmész a drótkötélre és átnyomod! – kiáltotta a barátom.

– Lajhárba. – mondtam magam elé. Hú, de csúnyán néz ez ki! Ebbe a drótba kapaszkodni..! Félelmetes volt, de hát csak átmentek mind a hárman előttem, és csak tudják, hogy mi a legjobb!

Mivel más nem volt hátra, toporogni kezdtem háttal, hanyatt a semminek. Mikor elfogyott a „szárazföld”, felraktam a lábaimat a kötélre. Azon nyomban be is görcsölt mindkét vádlim! De itt már nem volt visszaút.

– Haladj, haladj! – nógatott Karesz, de könnyű volt azt mondani! A fájdalom miatt a lábamat nem tudtam jó helyre tenni. Ráadásul a fejem lentebb volt a testemnél – a karom teljesen kifáradt a 15-20 méteres táv közepére! Megálltam, pedig innen csak fogyott az erőm.

– Hol tartok? – nyögtem. – Kell még vagy öt méter… – hallottam.

– Hú bazzeg... Most egy kicsit pihenek!  (Fotó: Szabó Károly)

– Hú bazzeg… Most egy kicsit pihenek! (Fotó: Szabó Károly)

Váltogatni kezdtem a lábaimat, s a kábel kezdte szétvágni a vádlijaimat. A karhajlatom ugyanígy járt, de nem tudtam magam előrehúzni. „Engedd el, nem fogsz leesni!” – hallottam társaimat. Már nem tudtam elképzelni, hogy elengedem a kábelt, annyira „nem tettem bele a fejembe”, hogy háromszorosan vagyok biztosítva – ráadásul rövid hevederrel! Már majdnem három és fél perce „lógtam a szeren”. Elfogyott az erőm. Most leesem??? A levegőbe kiáltva elengedtem a kábelt.

Erre megfordult a világ! Fejjel lefelé lógtam a drótról. A lábam fenn kalimpált – kész voltam.

– Ennél rosszabbul nem is történhetett volna… – hallottam Józsit. Megnyugtatott. – Ilyet még nem láttam… – így Karesz, és elindult a sziklán a kötél felé.

Egy fordulat után észhez tértem, és elkaptam az egyik klettersteig-kantárt és visszahúztam magam „normálisba”. Úgy lógtam ott, mint egy vizes rongy. – Hú bazze… – fújtam ki magam. Máris éreztem, hogy jó kis zúzódásokat szereztem be a kábeltől. – Most egy kicsit pihenek! – jelentettem ki.

 

A sokk után

A Dientner Schneid igazi virtus! A háttérben a Kummetstein cukorsüveg-tömbje látható

A Dientner Schneid igazi virtus! A háttérben a Kummetstein cukorsüveg-tömbje látható

– Nyolc óra húsz van, két órája jövünk, és még nem vagyunk a felénél… – kezdte Karesz – Rengeteget vártunk, …lehet, hogy ki kellene szállnod?

Még csak két órája, és a felénél sem?! – hihetetlen volt számomra. Tudtam, hogy az eddigi sebességemet sem tudom már hozni. Mindkét térdhajlatom égőn fájt, reméltem, hogy nem szakadt el se ín, se más… – Valószínűleg ki fogok szállni, nem kockáztatok. – mondtam keserűen. De a vészkiszállás, a Notaussteig-Abstiegsweg még két toronyra volt. Óvatosan emelgetni kezdtem a térdeimet és lassan megindultam. A Teufelshörndl alkalmas volt lábaim újra-bemelegítésére – C nehézségű. Épp egy hasadékban küzdöttük fel magunkat, amikor Karesz egy kő alatt hátrahagyta nekem a lejutáshoz szükséges térképlapot. Elég meredek lett volna, ha elfelejtjük, és „eltűnök” az egyetlen slusszkulccsal.

Már hátakat sem láttam, mire a csúcsra értem, a kilátás pedig kicsit megrettentett: a „Brückner Grat” és a „Dientner Schneid” nevű pengeéles gerincek nem kevés koncentrálást vetítettek előre a Kummetstein (2772 m) félelmetes cukorsüvegéig. Legalább lefelé kellett elindulni feléjük…

Ezen a lejtős gerincen sokat behoztam lemaradásomból, és egy kicsit magamra találtam. Egy meredekebb lemászás után értünk a leglátványosabb mászáshoz, amit minden túlzás nélkül kőborotvának írhatunk le…

 

Virtus – búcsúzóul

A „Dienteri virtus” kőpengéjéhez (Dientner Schneid) barátaim is kellő csodálattal láttak neki, mindenki előkapta kis fényképezőgépét. A drótkötél két keskeny összesimuló taréj kis hasadékán vezetett bennünket, majd fentebb mászva az egyik elmaradt, és mindkét oldalon taposhattuk a levegőt: a meglovagolható gerinc két oldalán csak elvétve található egy-egy fogódzkodó. (Habár a szikla gyakran még a lovagló-üléshez is túl keskeny – jó móka lehetett kiépíteni…) Frissen szerzett gyakorlatom ellenére is úgy húztam magamat fölfelé, mint a csiga… ám nem ment lassabban, mint a korábbi kitett ormokon! Rutinnal akár élvezhető is! Úgy simultam a durva mészkőre, mint zsoké a lova nyakára.

Messziről visszanézve egészen valószínűtlen, hogy mi is ott másztunk át nemrég...

Messziről visszanézve egészen valószínűtlen, hogy mi is ott másztunk át nemrég…

Ám a kőtű tetejére érve fellélegzés helyett folytatódott az istenkísértés. A Königsjodler különösen keskeny, szívdobogtató mezsgyéjét már nem lehet fokozni: két lábbal nem áll meg rajta biztonsággal az ember. Aztán a penge ideje is lejárt: a gerinc peremén kinyílt panoráma közepén már meg is pillantottam Józsi apró, kék-sárga színkombinációját. Ő már túl volt az előttem álló majdnem függőleges – C-D nehézségű – lemászáson, ám én azt láttam, hogy közel van már kiszállásom megnyugtató pillanata. A karom még bírta – leereszkedtem, majd a Bosch Promenád kőporos hullámvasútját koptattuk, végül egy rövid, alattomosan visszahajló kőkockán kellett leereszkedni. Ez volt a kilépőnk az ördögszarv-birodalomból. Egy gyalázatosan összetöredezett emelkedő várt rám megpihenő társaimig, amin már szinte másztam – bár ott gyalogolva szokták leküzdeni. (Máig sem találtam szint-adatot – 2500 méter körül jártunk.)

Kiszállás hangyaleséssel

– Hát ennyi – mondtam kifújva magam – nem hittem volna. Könnyebbnek gondoltam, megtévesztett a mászóút rajza is: viszonylag vízszintesbe rendezték, hogy jobban lehessen ábrázolni. – mondtam kicsit csalódottan, őszintén. – És elszoktam a kitettségtől is – tettem hozzá.

– Szerintem most vagyunk a felénél – tanulmányozta Karesz a nyomtatványát, de én hittem – és meg is győztem magam -, hogy a kétharmadát mégis meg tudtam csinálni. Sok szerencsét és jó időt kívántunk egymásnak, és elindultak a komor Kummetstein kérlelhetetlen tömbjének. Kilenc óra volt. Fájtak az izmaim, éhes és szomjas voltam – igyekeztem kényelembe helyezni magam, de nem sikerült, valószínűleg a meghúzódott, bekeményedett izmaim miatt…

Az apró alakok a rideg sziklavilágban hálás fotótémák voltak...

Az apró alakok a rideg sziklavilágban hálás fotótémák voltak…

Inkább kimazsoláztam teleobjektívemmel az utánunk jövő sportembereket a sziklaerdőből. A felérkező osztrák mászók – meglepetésemre – egy szál cigi mellett pihenték ki fáradalmaikat, végezetül külön felhívták a figyelmem lemenetelkor a kőhullásra és barátságosan elköszöntek. Egy fenéknyi vízszintes terület reményében követni kezdtem a „menekülőút” piros jeleit a ferde, kőtörmelékes rónán, s én lepődtem meg legjobban, amikor az beletorkollott a 432-es turistaútba, amely lefelé tartott, és még járható is volt.

Egyik korai pihenőm alatt a mászó felszerelés jellegzetes csilingelésére, ruha súrlódására, vagyis egy a közelben mászó ember hangjaira lettem figyelmes. Percekig vártam, hogy mikor tűnik fel az ösvényen, de csak a hangokat hallottam. Ekkor derült ki, hogy a felettem tornyosuló Kummetsteinról szűrődnek le szokatlanul élesen a felfelé araszolók hangjai, pedig ott több, mint száz méterre markolták a kábelt!

Lassan ereszkedtem egyre lejjebb az északi oldalon, s a Königsjodler sziklatornyait új perspektívából láthattam – nem utolsó sorban – a Magas-Tauern havas csúcsaival a háttérben. Persze ebben az új vetületben kizárólag a Flying Fox (szívem csücske) ringó kábelét tudtam nevén nevezni, felismerni, és ekkor feltűnt két alak a sziklán. Itt a lehetőség! Csak aki kiszáll, az láthatja innen a pókszálon imbolygó turistát sziluettként! És pont kifogtam a mai mezőny két bátortalanját. A két fehér sisakos sportember kikerülte a pókfonalat, és kimászta a C-D nehézségű falat fel, s alá. Sebaj, nemsokára jött a következő páros, és véletlenül sem lajhármászásban szenvedték át magukat, hanem lazán lógva… Mit mondjak? Még fotón is jobban fest…

A "többiek" - látszólag - könnyedén áthúzódzkodtak...

A “többiek” – látszólag – könnyedén áthúzódzkodtak…

Innen, a szarvakon motozó hangyák egészen valószerűtlen látványt nyújtottak. Úgy tűnt, hogy ember fenn sem marad ott… és mégis végig mennek – mint a hangyák. A sziklafalakon itt-ott barlangszerű üregek sötétlettek.

A nyomokból ítélve tavaszi olvadáskor itt komoly vizek bömbölhetnek lefelé – általában pedig kövek szánkázhatnak. 2180 méter körül a jelzés a nyílt oldalról a sziklafalak tövéhez vezetett, ahol két – most szárazon ásító – időszakos karsztforrás száját vettem észre. Innen csak 60-70 méter szintet kellett megtenni a hajnalban már érintett Hochscharte-ig (2250 m), de a meredek, hasadék-úton megleptek jó pár tízméternyi drótkötél biztosítással, én pedig már megváltam klettersteig-szettemtől. Nagyon megkönnyebbültem, amikor végre ismerős sziklákat, ösvényeket láttam. Dél volt. Lerogytam egy kőre és – hajnal óta először – enni kezdtem. Közben megvizsgáltam zúzódásaimat. Bal csuklómnál jókora bíbor színű zúzódás emlékeztetett küzdelmemre, jobb karom hajlatában két tenyérnyi kékes lila folt díszlett. A térdhajlatomat illetően még festőibbre számíthattam…

C-D nehézségű "felszökellés" a Kummetstein oldalában

C-D nehézségű “felszökellés” a Kummetstein oldalában

 

Mert (mégis) megérdemlem!

Elindultam az Erichhüttéhez. A nyeregből borult ég alatt indultam lefelé, de nem sokkal lentebb már meleg napsütés kísért. Bárki jött szembe – persze helyiek – mindenki megszólított. A távolságtartó osztrákok turistái egyáltalán nem hűvös, zárkózott emberek egymás közt? Többször is használhattam a német tudásomat, örömömet leltem benne. A másik itteni, rövid Grandlspitz klettersteig elágazása után, valahol félúton lecipzáraztam a nadrágom szárát – és már kaptam egy kis ízelítőt a lábam véraláfutás lilás-barnás színéből.

Jólesett a napsütés, de hamar ráuntam a véget érni nem akaró füves hegyoldalra. Egy helyen átláthattam a katlan túlsó sziklafalának tövébe, ahol egy széles barlangszájból indult a patakot láttam. Már fenn elhatároztam, hogy kényeztetem magam egy jó sörrel – akármilyen drága lesz is. Az Erichhütte udvarán tarka forgatag fogadott – senki sem gondolkodott hozzám hasonlóan, inkább rendeltek… Sőt, bájos könnyedséggel hagyták ott botjaikat, felszerelésük egy-egy darabját.

Az elegáns „Főúr” azonnal előttem állt, óhajtottam – aztán leültem, gondosan a nap felé fordítottam hátizsákom, és pólóm csurom nedves részeit, és ellazultam. Fél perc múlva már le is ittam a söröm felét (barátaim ekkor már a Birgkaron ereszkedtek 2600 méteren), aztán továbbállva kiterültem a fűben. A Kummetstein homlokára felhők kúsztak.

Az Erichhütte szép forgalmat bonyolított le

Az Erichhütte szép forgalmat bonyolított le

A „csőrös kútnál” stramm osztrák túrázók pihenték ki túrájukat, sétájukat, sokan pedig a rendszeresen megjelenő buszt várták. Levettem a bakancsaimat, sikkesen felültem a favályú szélére és lábfrissítőt „vettem”, aztán összeöntöttem két babkonzervet – egy főzeléket és egy gulyást –, és azokat összerottyantva egy fejedelmit ebédeltem. Mert megérdemeltem. Mert megúsztam.

A fiúk fél 6 után értek vissza. Szépen végigcsinálták. Bár nem látszott rajtuk, de megkérdeztem, hogy kaptak-e esőt, de fönt sem esett egy csepp sem. Ha nem sietnek az eső miatt, talán az én tempóm is belefért volna… – morfondírozott Karesz. Nálam szerintem a „Fox-trauma” döntötte el a kérdést. Bort bontottunk, s mellette sört, de András pálinkáját is megkortyoltuk. Nagyon finom volt, de már megint kevés italt hoztunk…

Harsáczki György – 2013

folytatjuk

 

Címke , , , , , , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.