Értéket a fényre..!

Az Iparművészeti Múzeum szecessziós gyűjteményének kiállításán

 

Bármerre kalandozunk a történelem elsárgult lapjain – főleg a Kiegyezés és a II. világháború közötti időszakra gondolok -, mindig arra a következtetésre jutunk, hogy eleink mindent jobban csináltak: logikusabbak, józanabbak, emberibbek voltak, és jobban megbecsülték a kulturális értékeket, mint ma élő utódaik. Napjaink az ésszerűtlenség, a pazarlás, a spekulálás, a hagyományos értékek sutba dobásának jegyében múlnak, tengődnek…

Ez jutott eszembe az Iparművészeti Múzeum „A szecesszió mesterei” időszaki kiállításán is, amely az 1900-as párizsi világkiállítás Bigot-pavilonjának anyagával együtt került bemutatásra. Meg kell említeni, hogy a „mi” Lechner-féle szecessziós stílusú iparművészeti múzeumunk az elsők között felépült, igen jelentős ilyen jellegű múzeum.

A Loie Fullerról mintázott táncosnő-formába oltott asztali villanylámpa. Ez a párizsi szecesszió!

A Loie Fullerról mintázott táncosnő-formába oltott asztali villanylámpa. Ez a párizsi szecesszió!

Hogy a „mi” szecessziós gyűjteményünk kiemelkedő jelentőségű, az többek között olyan embereknek is köszönhető, mint az akkori főigazgató, Radisics Jenő, aki felismerte a már említett stílusirányzat törekvéseit, és évről évre gyönyörű alkotásokat vásárolt a múzeum számára itthon és külföldön. A Tiffany-cég üvegtárgyai, a scherrebeki szövőiskola kárpitjai, a svéd, dán porcelánok és egyéb francia és angol kézműipari alkotások mellett számos Zsolnay kerámiatárgy és hazai kárpitok gazdagították a gyűjteményt. A célja az volt, hogy ezeket megismertesse a magyar közönséggel, és egyben inspirálja a hazai művészeket, alkotókat.

A világkiállítás Bigot-pavilonjának megvásárlása is egy ilyen nagyszerű döntés volt, s a magyar állam támogatásával kerülhetett a múzeum „bugyrába” – a legnagyobb jószándékkal. Ugyanis azóta még sehol sem mutatták be azokat – együtt… Ilyen, és hasonló műtárgy vásárlásokra – mai szemmel nézve – elképesztően nagy összeg állt a főigazgató rendelkezésére, aki személyesen válogatta össze a tárgyakat. Hogy elherdálta-e ezt a pénzt? Nem! A pavilon 12 680 kg súlyú műtárgy kollekció önköltségi ára 20 000 frank volt, de Radisicsnak 5000 frankra sikerült lealkudnia…

A mintadarabokból, elemekből – falburkolatokból, kandallókeretekből, plasztikus díszű oszlopokból, konzolokból, frízekből – álló kollekciót novemberben bontották le Párizsban, majd 1901. január 15-én érkezett meg Budapestre. Itt a múzeum hatalmas pincéjébe került, ahonnan csak az 1980-as szigetelési munkálatok közben „került elő”.

 

A Porte Monumentale, a párizsi világkiállítás főbejáratát díszítő állatfríz medve figurája

A Porte Monumentale, a párizsi világkiállítás főbejáratát díszítő állatfríz medve figurája

A nagyvonalú, figurális és növényi díszítményekkel dúsan ellátott magas tüzű színes mázas kerámiákat ma is látni Párizsban szecessziós paloták, épületek homlokzatán – ezt fotók igazolják. Alexander Bigot kerámia-gyáros épületdíszei az eklektika, a historizmus és a szecesszió jegyében születtek, de egyik irányzat mellett sem tört pálcát: az agyag és a máz hatásai, megoldásai kötötték le a figyelmét. Az itt látható elemek legtöbbje Jules Aimé Lavirotte lyoni születésű építész két, ma is álló párizsi épületéhez készült.

 

Az épületdíszítmények után következő terem a szecesszió „krémjét” tárta elénk. Aki a szecessziós tárgyakat szereti, rossz ember nem lehet! Akár csalogató is lehetne a bejárattal szemben álló Tiffany-lámpa, ha az „előszűrő” nem a Bigot-pavilon lett volna. A műtárgyak között sétálva az amatőr műkedvelő is lassan felismeri a Zsolnay-kerámiákat mély, tüzes színeiről, organikus formáiról, vagy a new york-i tárgyakat – a számomra az art deco-t idéző leheletfinom színátmeneteiről, és rendkívül elegáns formáiról. A lidköpingi svéd vázák színei, formái is árulkodók – színeik hidegek, formái már messze nem leheletfinomak… A táncosnőformába oltott asztali villanylámpa hamisítatlanul francia, ráadásul a kor egyik legismertebb párizsi táncosnőjéről, az amerikai születésű Loie Fullerról mintázták.

Ablakszemöldök szélfúvó maszkja - zöld mázzal

Ablakszemöldök szélfúvó maszkja – zöld mázzal

Igen kellemes meglepetés volt a halasi csipke „szülőanyjának”, Markovics Mária varrónőnek, és a csipke tervezőjének, Dékáni Árpádnak „közös alkotása, egy 1906-ban készült, páva-motívumos legyező. Még sosem kapcsolták össze a szecessziót a nekem kedves hungaricummal, a halasi csipkével…

A magyar gyűjtemény 2013. február és április között a római Musei Capitolini-ben volt látható a 2013-as olaszországi magyar kulturális évad jegyében.

 

A kiállítás végeztével ismét megtettük „kötelező” körünket az emeleti galérián, ahol a szívet-lelket gyönyörködtető válogatás körbejárásával szoktattuk szemünket a széphez. Megemlítendő, hogy a múzeum anyaga az önzetlen magángyűjtők felajánlásaival is folyamatosan gyarapodott.

Itt olvashattam Bácsi Magda magángyűjtőről, s közben fanyar poén jutott eszembe… „Az utóbbi években – az adományozó jóvoltából – közel háromszáz távol-keleti és európai tárggyal gyarapodott a múzeum kerámiagyűjteménye. Bácsi Magda a szép tárgyak gyűjtését, szeretetét még gyermekkorában, édesapjától tanulta. A Svédországból 1994-ben hazatelepült zeneművész kollekciója igen sokrétű. A kvalitásban és mennyiségében egyaránt gazdag műtárgy-együttes mintegy öt évezred kerámiaművészetét prezentálja. …” – olvashattunk az adományozóról.

Ez csak Zsolnay lehet!

Ez csak Zsolnay lehet!

 

Minden kultúremberben ott szunnyad a szép tárgyak tisztelete – s talán birtoklásának igénye. Azonban nekünk, közönséges halandóknak legfeljebb egy-két, számunkra becses tárgyra telik – amit eleinktől örököltünk, s ha megtehetjük, tovább adjuk utódainknak, ha nem, a bizományiban végzi…

Harsáczki György

Címke , , , , , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.