Alpesi izgalom – hazai pálya

Kipróbáltuk az új, cseszneki vasalt utat

 

A Cseszneki vár köszönt minket, amikor a Kőmosó-szurdokba tartunk

A Cseszneki vár köszönt minket, amikor a Kőmosó-szurdokba tartunk

Kiváló alkalom kínálkozott egy kis erőnlét-felmérésre és gyakorlásra a Cseszneken egy hete, augusztus 25-én megnyitott „vasalt utakon”, mivel szeptember elején az Alpokba készülünk – hasonló, csak nagyságrendekkel hosszabb – klettersteig-mászásra. A helyszínt, a Cseszneki vár alatt sötétlő Kőmosó-szurdokot már ismertük túráinkról – a faluban némi keresgélés után jutottunk el a két kis fakerítés között az erdőbe befutó turistaösvényhez. Leparkoltuk az autókat a pihenőhelyen. Átöltözve és a felszerelést magunkhoz véve megindultunk a kis úton, majd a patak után, a réten megpillantottuk a fölénk magasodó, délutáni napsütésben fürdő várromot. Amikor néhány tíz méter megtétele után ismét a fák közé léptünk, már 7-8 méterrel a sziklás meder felett lépegettünk, a szurdokban. A környezet egészen megváltozott: félhomály volt és szikla mindenütt. Az ösvényről elsőként a Várpanoráma utat fedeztük fel, mely a – jelenleg – száraz mederből indul. Mire magunkra aggattuk a „szettet”, egy négyfős csapat „kapcsolódott a drótkötélre”. Ők már bemelegítés után voltak.

Mielőtt részletesen belebonyolódnék a részletekbe, barátaim nevében is elmondhatom, hogy mindhárom kiépített via ferrata/klettersteig izgalomban, nehézségben, szépségben és minőségben vetekszik nyugati szomszédaink biztosított mászó útjaival! Természetesen mi a mászó utak kiépítése mellett vagyunk, hiszen milyen nagyszerű, hogy ezután nem kell „nyugatra” utaznunk, ha ilyen kalandra vágyunk, vagy gyakorolni akarunk. Azt persze nem támogatnánk, hogy egy ilyen úttal durván beavatkozzanak a tájba, illetve a növényvilágba.

 

Karesz vezette a sort, izgatottan toporgott a fejünk felett, miközben Adrient látta el tanácsokkal. Én alattuk ugráltam, és fotózás közben egy faragott követ találtam a szurdokban, ami – szerintem – a várból kerülhetett a mederbe. A Várpanoráma út a várral szemközti oromra visz, erőssége C-D, hossza 180 méter, a szintkülönbség 60 méter. Hogy a 180 méter sok-e, vagy kevés? A tábla 30-60 percet ír ki rá…

C kategóriás szakasszal nyit a Várpanoráma út

C kategóriás szakasszal nyit a Várpanoráma út

Adrien a kezdő C-s szakaszon vissza kellett, hogy forduljon, így Attila barátom után indultam. Két éve nem markoltam sodronyt – nagy volt a kihívás -, ezért nagyon igyekeztem behozni kezdeti lemaradásomat. Máris éreztem, hogy az autónál a kesztyűm keresésére több időt kellett volna fordítanom, de emellett nagyon élveztem, hogy biztonsággal mozgok a „szeren”. Az első „kapaszkodós” méterek után B-sre szelídült út kb. 7-8 méter magasban vezetett alig emelkedve, majd egyre nehezebbé vált – egyre jobban markoltuk a sodronyt. Az első D-s felmászás (némi visszahajlással) a táv felénél jelentkezett, ahol el is veszítettem a behozott métereket, a pólóm pedig kezdett elázni… Az ember itt vadul keresi a megfelelő vasrúd-lépéseket… és egyik sem akar jó lenni.

A várpanorámások ezután néhány métert „sétálhatnak”, majd ismét csattannak a karabinerek a drótkötélen. Versenymotorok zaját hozta a szélcsend – sajnos nem elég messziről. Ismét kapaszkodósabb lett a többnyire szintben haladó út a majdnem függőlegeses sziklafalon. Itt még hallottam Attila bosszankodását a felmászásnál: a második D-s szakaszon már igen-igen szaggatta a tenyeremet a vas – az pedig végképp nem segített neki, hogy elvétettem a karabiner-akasztást, és vissza kellett ereszkednem. Mindezt enyhén visszahajló falnál – amin azt a kevés lépést sem tudtam kihasználni. A mentőmanőver sok erőmet kivette… Lesz itt még jócskán kőomlás! – jegyezte meg errefelé Karesz.

A túloldalon, a vár alatt az Ostromlók útja és a Tálos Zoltán emlékút látszik

A túloldalon, a vár alatt az Ostromlók útja és a Tálos Zoltán emlékút látszik

A hátam mögött, a napfényben fürdő túlpart látványa feltöltött egy kis energiával. Attilát már alig hallottam, ellenben a motorosokat..! Az utolsó métereken sem tudtam „pihenni” – D-s, majd C-s szakaszokkal búcsúzott a „vasalt játszótér”. Míg lepihentem, társaim már szedelőzködtek, és szaladtak is lefelé a gyalogösvényen. De nekem is járt egy kis bámészkodás! Szemben, a vár szikláin felfedeztem a Tálos Zoltán emlékút mászóit. E-kategóriás, kar- és tenyérszaggató… De ez a fülhasogatás?! Cseszneken meddig tűrik a motorosok bömbölését?! Mennyi vadat – sőt! embert – zavar ez a „szórakozás”?

 

Gyakorlásképpen csúsztathatjuk a karabinereinket a kötélen lefelé, de a gyakorlottak már nem teszik. A mederbe érve visszasétáltunk a már ismert félhomályba, és az Ostromlók útjának ugrottunk neki. A nehézsége C-s, 120 méter hosszú, és szintén 60 méter a szintemelkedése. Ebből is látszik, hogy rövidebb felmászásokból, és hosszabb szintben haladó szakaszokból áll. Erre sem könnyű felugrani – majdnem D-s kitettségű mászó szakasszal igyekszik elriasztani a gyakorlatlanokat. Nahát! Az ember nem néz oda, és a többiek máris 7-8 méter magasban járnak!

A megritkított borostyánszárak között haladó sodrony nélkül itt senki fel nem mászna! A ferde szakasz után egy vízszintesebb párkányra értünk, amin a sziklához dörgölőzve, kulturáltan pipiskedve jutottunk egy meredek, föld lejtőre. Az itt keresztbedőlt fácska kifejezetten sportszerű nehezítéssel szolgált.

Az Ostromlók útjának "gerince". A nap meg nem süt...

Az Ostromlók útjának “gerince”. A nap meg nem süt…

Egy töredezett, kényelmetlen sziklabordán végre kiértünk az út gerincét adó közel függőleges sziklafalra, amit a Várpanoráma úttal ellentétben melegen sütött meg a nap. Sok kapaszkodás és keskeny lépések jellemezték a szakaszt. No és nagy örömkitörések: „De jól nézel ki innen! Le kellene fotózni!” Ez felhívás volt keringőre, mivel barátaim hátterébe még vad kék ég is került. A következő „megállóhelyen” elő is csomagoltam a gépemet, mire elbújt a nap… és a felhő nem méltóztatott arrébb menni, hiába imbolyogtam a géppel a kezemben. Így pár árnyas képpel lettünk csak gazdagabbak – így eredtem jókora lemaradással a többiek után. Ez a bakancsráncoló, C-s táv, csaknem a hosszúság harmadát tette ki – nem csak a meleg miatt áztunk el.

„Már csak ez a néhány megosztás, és fent vagy!” – buzdítottak a szakasz végén. És valóban, azután már fel is lehetett szaladni – négykézláb… Itt Karesz „begorombult”, és visszafelé indult a vasalt úton. Felfelé már valóban nem volt több nehézség, mi beszélgetve haladtunk a „drót” felett és mellett. Fent tábla tiltotta a bemászást a várba… A nap eltűnt a hegyek mögé. Megnéztük a meghökkentő sziklatarajt is, amely a bencés tanár Tálos Zoltán emléktábláját is hordozta: ő és diákjai építettek ki itt sziklamászóhelyet 1960-ban. Miközben lesiettünk, egy régi temető sírkövei mellett haladtunk el.

 

Karesz már a Tálos emlékút tetejéről kiáltott le nekünk: „Nna ez az E-kategória! Próbáljátok meg!” Lentről merő kötélmászásnak tűnt az út egészének minősítést adó enyhén visszahajló fal. Attilának is fájt a tenyere, nekem is. „Attila, egy nagy rohammal..!” – adta az egyetlen instrukciót barátunk. Megpróbálta, nem ment. Nekiálltam – igen fájt! Főleg átszerelni és addig egy kézzel tartani magamat! Nem szabad megállni, mert elfárad a kar… valóban kötélmászás volt. Ha bakancsban másszák, csak az erőnlét segít – szerintem. A hossz második fele már nem is érdekes, már ott, a peremen megcsináltad a 98%-át…

Az E kategória merő sodronykötél-mászás

Az E kategória merő sodronykötél-mászás

De le is kellett jönni – az Ostromlók útján. Az már fájdalomrepeta volt! Csak az a szép, kék kesztyű! Az hiányzott nekem! Éppen egy kiránduló csoport ért az út végpontjához – majdnem előttük estem le. Utolsó erőmmel értem földet – mégis talpra!

 

A többiek egy Várpanoráma levezetőt ajánlottak, amit majdnem kapásból visszautasítottam: ennyi elég volt, elég erős bemelegítés volt ez, a tenyerem fáj… Be is döntöttem egy sört. „No jó, de félúton visszafordulok, nem kínzom magam.” – enyhültem meg. Így indult a befejezés, és mi lett belőle? Fele annyi erővel sikerült az egészet teljesíteni, mint elsőre! Már más szemmel néztem az átakasztásokat, a lépéseket, az energiazabáló kidőléseket… Embert próbáló szórakozás!

Kovács Tamás és csapata szép munkát végzett: a legtöbbet hozták ki a „környezetből”. Legközelebb elég lesz ide, a Bakony közepébe eljönni, hogy felkészülhessünk a nagy hegyekre…

Harsáczki György

Címke , , , , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

2 hozzászólás a(z) Alpesi izgalom – hazai pálya bejegyzéshez

  1. Sámuel Zsuzsanna mondta:

    Kedves Harsáczki György! Elnézését kérem,amiért ismeretlenül zavarom. Olvastam a cikket a Magyar Turista legújabb számában.Nagyon örülök,hogy az írást az interneten is megtaláltam,mert így van rá lehetőségem,hogy megosszam azokkal a barátaimmal is,akik esetleg nem olvassák az újságot. Remek a cikk! Ha olyanok olvassák,akik eddig bizonytalanok voltak,kipróbálják-e a via ferrata-t,a cikk elolvasása után biztos kedvet kapnak hozzá. Én támogatom,hogy ahol lehetséges,épüljenek ilyen utak az országban.Igenis szükség van rájuk.Nemcsak azok miatt,akik kizárólag csak ferrata-zni akarnak,hanem azok miatt is-magam is közéjük tartozom-akik komolyabb hegyeket szeretnének megmászni.Nem mindegy,hogy az ember itthon tud gyakorolni vagy ki kell mennie külföldre.
    Gratulálok a cikkhez!
    Hegy és sziklabarát üdvözlettel:Sámuel Zsuzsanna

    • Harsi mondta:

      Kedves Zsuzsanna!
      Örülök, hogy tetszett a cikk, és ajánlja barátainak is. Nemrég indult – és fejlesztés alatt álló – oldalamra Öntől érkezett az első “vélemény”. Megtört a jég! Remélem, hogy velem marad barátaival együtt, hogy további kalandjaimat, felfedezéseimet is figyelemmel kísérhesse! S ha már meglátogatott, ajánlanám egyéb rovataimat is, mivel a túrázáson kívül szívügyemnek tekintem Magyarország kulturális látnivalóinak megismertetését, műemlékeink gyakorta tragikus sorsának követését, s ha van még türelme, csemegézhet kultúrtörténeti érdekességekből, vagy tréfás turista-kalandokból…
      Egyben örülök annak is, hogy a Magyar Turista olvasója!:)

      Baráti üdvözlettel: Harsáczki György

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.