A kemping néhány fája tövébe húzódtunk sátrainkkal. Nna mennyit tekerünk a pihenőnapon???
Alsósztregovától Rárósmúlyadig – meg vissza…
Másnap – a hetedik napon – pihenőnapot adtunk magunknak. (Nna, mi is lesz ebből – viccelődtünk -, mert legutóbbi biciklis túránkon a pihenőnapon tettük meg a rekordtávot…) Felmerült, hogy sátor és egyéb nehezékek nélkül tekerjünk el Gácsig (Halic), vagy még tovább, Losoncig (Lucenec), de a táv már nem volt összeegyeztethető a pihenőnap fogalmával. A csapat fele emellett ragaszkodott ahhoz, hogy nézzük meg a Madách kastélyt a kiállítással! Kávézóinkat sikerült a büfé asztalaihoz „vezetni”, hogy kényelmesebben kávézzunk, ami aztán villásreggelibe torkollott, mivel reggelivel is tudtak szolgálni.
A Madách-kastélyig csak át kellett gurulni Alsósztregován. Az úrilakot a templom mellett-mögött találtuk – tegnap egészen eltakarták a hatalmas fák – de csak a polgármesteri hivatal udvarán át lehet megközelíteni, ami nem egyértelmű. Kerékpárjainkat feltoltuk a kis dombon – a lépcsős ösvényt kikerülve. Fotózás közben értünk az árnyékos udvarára, ahonnan beléptünk.
Az érdekes, tornyos rokokó-klasszicista épületet 1996-ban újították fel, de festése jóval frissebb… Az aszimmetrikus U-alaprajzú épületet a költő-politikus nagyapja, Madách Sándor építtette a korábbi Madách-kastély alapjaira, amely 1758-ban már másodjára lett a lángok martaléka. A Madáchok már 1430-tól – a Széchenyieket követően – a hely birtokosai voltak, s itt álló 13. századi várukat a törökök rombolták le 1552 körül. A korábbi kastély kapuja feletti kőtáblájának egy darabja a fogadóterem falában látható.
A Madách-kastély timpanonján…
Madáchnál vendégként…
Egy csinos magyar hölgy fogadott bennünket, de meg kell mondjuk, teljesen hiányzott belőle a szklabonyai Mikszáth-emlékházban tapasztalt lelkesedés és kedvesség. Ellátott bennünket az audio-tárlatvezetővel, majd útbaigazított bennünket. A mai bejárat közelében volt a költő dolgozószobája, az „oroszlánbarlang”, ahol gyakran aludt is, miután alkotás közben kifáradt. Abban sajnos semmi meglepő nincs, hogy a kastély eredeti berendezéseiből semmi sem maradt itt – a bútorok máshonnan érkeztek.
A felújított kiállítást – amely a szlovák-magyar együttműködés jegyében készült el három év alatt – 2013-ban adták át télvíz idején. A kiállítás két részre osztható: Madách Imre és a Madách család 19. századi életterének bemutatása mellett a kisebb helységek és folyosók láncolatában a költő 1862-ben megjelent kiemelkedő drámájának, Az ember tragédiájának 15 színét jelenítették meg installációkban. Ez volt az, ami sokunkat megfogott! A folyosók egy részén pedig a műhöz készített grafikák sorakoznak Zichy Mihálytól, Kass Jánostól és Nagy Zoltántól. Kétség nélkül kijelenthetjük, hogy alaposan megtervezett, szépen kivitelezett kiállítás fogadja itt a látogatókat!
Rárósmúlyad. Jól kezdődik..!
Jól jöttek a kerékpárok Madách Imre síremlékének felkereséséhez, mivel közel délig bolyongtunk a termekben. A nagy park fái alatt gyorsan megtaláltuk a kitárt karú ifjú szobrával (talán Ádáméval) díszített síremléket, amely alatt 1934 óta pihennek a költő-politikus hamvai. Akkor abból a kis vályogkápolnából hozták a parkba, amely a település szélén ma is köszönti a fürdő felől érkező embert.
Rárósmúlyadi benyomások
Ekkor döntöttünk végérvényesen: csak egy közeli településig megyünk, talán Rárósmúlyadig. Kényelmes tempót diktáltunk az Ipoly felé, s az egyetlen kis település, Dolny Bukovec után árnyas-erdős út vezetett a völgyben. Furcsa volt innen az Ipolyhoz érkezni, nem is tudatosult igazán. Az elágazásban már Rárósmúlyad (Múl’a) mellett lobbiztam, és már bátran hangoztattam, hogy van ott egy érdekes, szecessziós templom. Néhány kilométer után be is értünk a településre, amelynek futballpályáján valamilyen gyermeknap-féle zajlott. A központban, a kanyarban nagy zenebona és éneknek tűnő kiabálás hallatszott ki a kocsmából, előtte pedig két fiatal kókadozott egy padon: délben kiütve…
Kilátás a harangtoronyból
Izgatottan kutattam szememmel a templomot, amely éppen Rárósmúlyad másik végén állt. Megilletődtem, hogy végre láthatom a már régen „bakancslistás” szecessziós emléket, s nagyon örültem, hogy társaim is rácsodálkoztak az épületre. – Te ezt honnan tudtad? – kérdezték tőlem. – Különösen szeretem a szecessziót… – válaszoltam.
(folytatjuk)
Harsáczki György
