A Tyúk vagy a Tojás bírja tovább?

Fenékpuszta  Keszthely – Fenékpuszta

Évezredes történet  rideg valóság…

 

A pusztuló fenékpusztai „kiskastély”. Mögötte szegény emberek...

A pusztuló fenékpusztai „kiskastély”. Mögötte szegény emberek…

A Keszthelyen és környékén eltöltött (2013) májusi hetünk alatt többször is szóba került a közeli Fenékpuszta. A hazánkat járó turistáknak, kirándulóknak e név hol madárgyűrűző tábort, hol klasszicista stílusú majorsági épületeket, hol pedig római erődmaradványokat jelent. De egy hét alatt kerek lett a történet, s ezt szeretném az olvasókkal megosztani.

 

Valamikor a réges-régen előtt…

Az egészet „a történelem előtti időkben” is kezdhetném, amikor a Pannon-tenger „medence-maradékában” kiédesedett, feltöltődött a Pannon-beltó. Az utolsó eljegesedés idején az agyagos-homokos aljzatot észak-dél irányú, illetve erre merőleges törések szabdalták fel, majd ezek mentén kiemelkedtek a környező hegyek, dombok, és „bezökkent” a Balaton medencéje. Az eleinte egymástól külön álló medencék később összekapcsolódtak. Akkor – kb. 22 ezer évvel ezelőtt – még jóval magasabb volt a vízállása, és területe így 1200 km2 volt. A Balaton része volt a Tapolcai-medence, a Nagyberek, és a Kis-Balaton is. Időszámításunk kezdetén a kevés csapadék miatt nagyon hasonló volt a kiterjedése mint napjainkban, a török-magyar háborúk idején ellenben megint csak megközelítette a maximális kiterjedését. (Ekkor Szigliget és Tihany is sziget volt…)

 

Amikor az erődöt felépítették… – mások  pedig lerombolták

De ne szaladjunk előre az időben! A terület már 7 ezer éve lakott, de csak a Római Birodalom idején vált jelentőssé. A hódítók pannóniai berendezkedésük után, a 4. században, felépítették a „fenékpusztai” castrumot (erődöt). Tudni illik, hogy 1986 óta helytelen a Valcum név használata, mivel bizonyított, hogy a Valcum (vagy Volgum) nevű település a római feljegyzések szerint jóval délebbre – Marcali környékén – lehetett.

A település a mai Fenékpusztánál – mint balatoni átkelőhelynél – épült ki, mivel a Keszthelyi-öböl még összeköttetésben állt a Kis-Balaton medencéjével. (Tulajdonképpen két részmedence határán van.) A tó nehézkes megkerülését itt hajózással le lehetett rövidíteni. A rév ekkor még Vörs település őséig közlekedett. A kelet-nyugati és dél-északi hadi- és kereskedelmi utak kereszteződésében emelt 2,5 méter falvastagságú, 377×358 méteres – 15 hektár – alapterületű erődöt 44 kerek torony védte, és négy kapun lehetett bejutni. 80 000 köbméternyi mészkő építőkövét hajón szállíthatták a Keszthelyi-hegység egyik közeli bányájából. Valcum nemcsak az Itália felé vezető út védelméül szolgált, de raktárul is a limes erődjei számára. Ma már nehéz elképzelni, hogy a hatalmas terület egészen be volt építve: több helységes, padlófűtéses lakóépületek, parancsnoki épület, többszintes magtár, kút, bazilika állt itt, és egy 3300 m2 területű építmény is, melynek még nem ismerik a rendeltetését.

A castrum déli kapujának „kimagasított”  falai Fenékpusztán

A castrum déli kapujának „kimagasított” falai Fenékpusztán

Többször megostromolták és többször helyreállították – a „barbárok” ostroma 374 körül nagy pusztítás nyomát hagyta az erődön. Később kijavították a falakat és a római csapatok 5. századi kivonulása után is az itt élő népek védelmét szolgálta. 433-tól a hunok vették át Pannónia felett az uralmat (ebből a két évtizedből két gazdag sírlelet maradt fenn), majd Avitus császár 455-ben egy évre visszafoglalta a területet. 456-ban a keleti gótok foglalták el az egész Dunántúlt – az erődöt felgyújtották -, de ezt követően rendbe hozták és királyi székhelyükké tették. Később – miközben már az avarok tartották megszállva a területet – keresztények érkeztek a falak közé, akik átépítették az erőd bazilikáját. Ezután polgárháborús helyzet alakult ki, aminek következtében az avarok 630 körül lerombolták a várat, s keresztény lakosságát a mai Keszthely területére telepítették. Ez a közösség hozta létre az ún. keszthelyi kultúrát, amely az elszigeteltségnek köszönhetően csak a város szűk körzetében hagyott nyomokat.

 

A Balaton vizének játéka…

A 8. században a fenékpusztai átkelő is elvesztette egykori jelentőségét, mivel a hévízi öböl eltőzegesedett, és már utat is lehetett rajta átvezetni – a forgalom az előnyösebb, nyugatabbra lévő balatonhídvégi átkelőre tolódott. A helyzet később megváltozhatott a Balaton vízszintjének – már említett – 16. századi emelkedésével, így ismét fontos vízi átkelőhely (és kikötő) lett.

Mészkő tömbök Valcum erődjéből - a keszthelyi Bakacs utcában, egy ház falában

Mészkő tömbök Valcum erődjéből – a keszthelyi Bakacs utcában, egy ház falában

A 9. században az erődöt még egyszer helyreállították, de a megjelenő magyarok végleg elpusztították a római várat – bár észak-keleti sarkát a Balaton mosta el. Magyarjaink a szomszédos pusztaszentegyházi dombon létrehozták Fenék nevű falujukat. Ezek után a romot kőbányának használták a környező középkori és kora újkori építkezésekhez – különösen Keszthely városa. Meg is lepődtünk, amikor a keszthelyi Bakacs utcában, a Népviseleti babamúzeum előtt a „Valcum” köveivel találkoztunk egy ház oldalában. A hatalmas, faragott kövekre kis tábla hívta fel a figyelmet, hogy honnan kerültek a falba. Ezekből a kövekből épülhettek Keszthely templomai, rengeteg háza, a vár, s talán a Festetics-kastély is. S a vár köveiből húzták föl azt a vámházat is, amely ma a néhai castrumot átszelő műút szélén áll, és „400 éves vámház” néven működik – bisztróként.

 

Allé a méneshez

Térjünk vissza a romokhoz! Az erőd – mint vár – évszázadokon át ismert volt, s több térképen is felfedezhető. Határozott ábrázolása elsőként Müller Ignác térképéről ismert 1769-ből, ahol a négyzetes fenéki „Romanorum Castellum” mellett széles Zala-torkolat látható. Az 1785-ra elkészült Magyarország első katonai felmérési térképén „Rudera der alten römischen Stadt Cybalis” néven szerepel – pontosan megrajzolva.

A bécsi udvar a 18. század elején itt, a fenékpusztai romok mellett neveltetett lovakat spanyol lovasiskolája számára. (Vajon miért ott, a mocsarakkal körülvett löszdombon?) Nem lehet kérdés, hogy mit használtak építőkőnek… A területet pár évre rá, 1739-ben mindenestől megvásárolta a Keszthelyen letelepedő Festetics Kristóf gróf, és az itt nevelt ménes gyorsan Európa szerte híres lett. Az első – 18. századi – épület egyébként máig látható a kiskastély jobb oldalán – előtte az épülettel egykorú oszlopok meredeznek, amelyeknek nem ismerjük a rendeltetését. A következő évtizedekben a Festeticsek kiépítették a majort cselédlakásokkal, istállókkal – ha még maradt a felszínen római kő, hát abból.

„...a barokk úri lak a többszöri átépítéseknek, bővítéseknek köszönhetően 101 termes barokk-neobarokk kastéllyá nőtte ki magát...”

„…a barokk úri lak a többszöri átépítéseknek, bővítéseknek köszönhetően 101 termes barokk-neobarokk kastéllyá nőtte ki magát…”

A Horvátországból származó nemesi család a város legnagyobb földesurától, Pethő Jánostól vásárolta meg birtokait, és 1745-ben egy középkori épület alapjain kastély építésébe kezdett. Az eleinte 34 szobás, barokk úri lak a többszöri átépítéseknek, bővítéseknek köszönhetően 101 termes barokk-neobarokk kastéllyá nőtte ki magát, melyet megkímélt a második világháború, és csak részben fosztották ki. A könyvtár – ezt megelőzendő – be volt falazva, így maradhatott meg, mivel „felszabadítóink” előszeretettel tüzelték el a kastélyok könyvtárait.

A Festetics család számos területen csorbította a város önállóságát és szabadságát, ellenben kiemelkedő gondot fordított a kultúrára és a tanulásra, és hathatósan segítette a város fejlődését: mesterembereket telepített le Keszthelyen, népiskolát, gimnáziumot építtetett, s gondoskodott tanítókról, eszközökről és még tűzifáról is… 1797-ben létrehozta Európa első mezőgazdasági főiskoláját, a Georgikont.

A „fenéki” majorság kiskastélya 1820-ra készült el klasszicista stílusban, hogy kényelmes szállást biztosítson a híres európai versenyistállók idelátogató tulajdonosainak, akik elsősorban a Festeticsek angol telivérei miatt vendégeskedtek Fenékpusztán.

A ma már kissé foghíjas Fenyves-allé fekete fenyőit 1880-ban ültették hét kilométer hosszan a Helikon kastély udvarától az uradalomig. Az egykori kikocsizó-lovagló utat szegélyező szinte nyílegyenes, kettős fasort Festetics Tasziló angol származású felesége, Maria Hamilton ültettette, amelyen szívesen kikocsizott a majorba, emellett az út a gazdaság forgalmát is ellátta. A hangulatos, 130 éves védett allén a város nordic walking útvonalat alakított ki pihenőhelyekkel, információs táblákkal. A kerékpárútról jól látható, hogy az út annak a löszhátnak a tetején halad, amely Fenékpuszta átkelőhelyét hívta életre.

De a Fenékpusztához kivezető kerékpárútra is védett fasor vet árnyékot: a Csókakői-pataktól a Balaton Múzeumig húzódó fehérvirágú gesztenyefasor kora szintén meghaladja a száz évet. Sajnos mindkét fasort „sújtja” az öregedés, a kiszáradt példányokat jó ideje igyekeznek pótolni.

 

„Széles a Balaton vize, keskeny a híd rajta”

„Fenék” ez idő alatt is fontos volt a közlekedésben. (Viszont Fenék falu eltűnt a térképről a 16. század végén – gótikus harangját halászok találták meg a Balatonban.) 1684-ből is ismeretes feljegyzés a fenéki révről, s ezért a túloldalon, Bottyánban (már nem Vörs jelentette a túlpartot) is kellett lennie hasonlónak. A révészek Fenéken lakhattak, mert Bottyánban csak halászokról és fogadósról szólnak feljegyzések. A rév nem állt éjjel-nappal az utazók rendelkezésére – „beszálló” fogadó épült, ahol az átkelésre várakozók megpihenhettek, megszállhattak állataikkal.

Festetics Kristóf 1757-ben két komphajót is beállíttatott az átkeléshez, s ezeken tilos volt a „káromkodás és a pipázás”. Müller Ignác térképén már vámház szerepelt ezen a helyen: ott kellett a kompolás és a kikötői szállítások díját megfizetni. 1783-ban pedig fácánkert is volt itt. Gróf Festetics Pál építtette a Balaton első nagy vitorlását, a sót szállító Kristoph-ot, majd fia, György, a Georgikon megalapítója, már egy egész hajóarzenált építtetett: kompokat és vitorlásokat, köztük a balatoni hajózás legnagyobb gályáját, a 32 méter hosszú, 300 mázsa teherbírású Phoenix vitorlást, amely főleg sót és bort szállított. Hajóácsa az olasz Antonio Bori volt, a hajóépítő-műhely pedig a mai vámház udvarán volt, a fenéki kikötő mellett. A krónika szerint 1815-ben a gróf igazi balatoni fogassal vendégelte meg Richard Bright angol utazót, aki aztán át is kelt az egyik komppal.

1826-ban gróf Festetics László a révnél, a Zala torkolatában lévő Iszap-szigetre egy klasszicista stílusú Szent Ilona szobrot állíttatott leánya emlékére. Később Fenékpusztán állították fel, végül napjainkban – hogy nehogy megsemmisüljön – a Festetics-kastély parkjában található.

Az 1834-37 között hosszan tartó szárazság lehetővé tette, hogy 1839-ben megépítsék az első, 87 méteres fahidat, amelyen vámot szedtek az első világháborúig. „Széles a Balaton vize, keskeny a híd rajta” – erről szólhat a népdal? A vámház ezután volt présház, lakás, majd az 50-es évektől bolt és kocsma, s ma is az.

Napjainkban (2013) egy jókora fatábla őrzi a Phoenix emlékét a klasszicista jegyeket viselő „400 éves vámház” előtt, de bent a falon a jelentősebb Bori-hajók nevei is meg vannak örökítve.

Amikor betértünk, egy kis árpalé mellett egy jó órát elbeszélgettünk a hűvösben a kocsmát üzemeltető fiatalemberrel napjaink szellemi igénytelenségéről és az igazi értékekről. Ugyanígy betyárok is bevetődtek ide – erről szólt a falon olvasható Nádi Jancsi nóta, akit itt ért utol a végzete.

 

De térjünk vissza a kőbányának használt romokhoz! A római vár feltárása már az 1860-as években elkezdődött, mely során több ezer sírt, és rengeteg épületet tártak fel. A rendkívül színes történelmi múltról árulkodó leletek a Balatoni Múzeumba kerültek – ám a második világháborúban a múzeum anyaga Zalaegerszegre történő menekítése közben megsemmisült. Ma az erődbelsőből 29 épület körvonalait ismerik, s bár ezek többségét még 1899-1909 között kutatták fel, még tíz évvel ezelőtt is találtak egy, az erőd építése előtti meleg vizes fürdő-maradványt.

A hatalmas erődből ma csupán három jelentékeny épület felfalazott alapfalai emelkednek ki a fűből – ha az ember nem kap „fülest” egy információs térképről, csak véletlenül akad rájuk. Valószínűleg az ellenállóság, vagy az eltérő kőzet miatt falazták fel vulkanikus kőzettel az egykori magtár, a háromhajós bazilika és a déli kapu mészkő-alapfalait.

A második világháború után a már ismerős forgatókönyv szerint folytatódott a majorság története. A lóállások helyére ipari üzemeket telepítettek, a cselédlakásokat, a kocsiszínt és az ököristállókat komfort nélküli lakásokká alakították át, amelyeket az 50-es években bérlők foglaltak el. A területen a rendszerváltásig termelőszövetkezet fejtette ki „áldásos tevékenységét” – az addig példásan vezetett és rendben tartott majorság lassan pusztulni kezdett. A versenylovak végképp nem fértek bele az 50-es évek ideológiájába… (Frissiben azt olvastam, hogy a ménest az Amerikai Egyesült Államok „vette magához” jóvátétel fejében a második világháború után…)

 

Jellegzetes magyar realitás

Napjainkban először a virágzó gesztenyefák takarásában megbúvó 19. századi megkopott majorsági épületek tűnnek föl, amelyek lassan közelebb kerülnek a szabadon látogatható rom kategóriához, mint a felújítandó műemlékihez. Cserép még van rajtuk…

A kiskastély mögött még ma is több mint százan élnek a műemlék cselédlakásokban, ahol se gáz, se csatornázottság, s ivóvizet is csak az udvari közös csapból lehet venni. (a cikket 2013 áprilisában írtam – a szerző megjegyzése) Jó pár család jogcím nélkül, „jóhiszemű lakóként” él itt. Óvatosan sétáltunk be az útról a kíváncsi kutyák mellett, amik először házőrzőknek tűntek. Az udvarra rozzant ólak, sufnik, kerítések néztek, amelyek az egykori gazdasági épületek lakásainak bejáratait takarták. Talpalatnyi szegénység… A kiskastély hátuljához is két kis udvart kerítettek rozsdás vaskerítéssel: a bicikli, a fregolik és a parabola-antenna két szükséglakás ajtaját sejtette – a bódék takarásában. A kastélyt lakják. Erre-arra kis fajkutyák csaholtak, egy fiatalasszony teregetett, az egyik lakás előtt egy dobermann raboskodott kis ketrecében. Az apróságokon kívül senki sem figyelt ránk.

A poros-gyomos udvaron vidám gyerekek bicikliztek, s felénk vették az irányt, amikor az udvar közepén egy darab zöld rafia alatt csivitelő kiscsirkék kalickájához sétáltunk. – Hány hetesek? – kérdeztük. – Nem tudjuk, mert nem vettük, hanem kaptuk őket! – felelték teli szájjal…

Arrébb gurultunk, és bementünk a roggyant, pergő vakolatú ló- vagy ököristállók egyikébe. Szerencsére csak az udvaron áll szemét, bent „tiszták”, mintha nem is olyan rég seperték volna ki őket: megvannak a jászlak, és az állatok bekötéséhez a karikák. A hosszú épület közepén sín vezet végig a „ganézáshoz”, de akad már néhány primitív graffiti.

 

Füstbe ment terv?

A keszthelyi kastélymúzeum 1992-ben hatalmas összegért vásárolta meg a területet az itt működő lengyártól és tsz-től, de mivel rekonstrukciós munkák előtt a lakókat el kellene költöztetni, minden áll… A Festetics-uradalom felújítása és a lovasturizmus felélesztése mellett – természetesen – az ókori romegyüttes rendbehozatala is a tervek között szerepel, de azóta az állagmegóvásra sem jutott elég pénz. 2008-ban 2,7 milliárd forintos beruházási költségeket rebesgettek a „kettős” fejlesztésekkel kapcsolatban, amit akkor uniós pályázati sikerektől tettek függővé. Azok szerint nyolc épületet újítottak volna föl – a két lóistállóban ismét lovakat tartanának, és a nyugati oldalon álló barokk magtár mellett lóversenypályát alakítanának ki. A cselédlakásokból appartmanokat alakítanának ki, a kiskastély pedig múzeumi funkciót töltene be. „Célunk, hogy felélesszük azt a lovas hagyományt, amely Európa-hírűvé tette Fenékpusztát a Festeticsek korában” – mondta ekkor Czoma László, a Festetics-kastély 2011-ben váratlanul leváltott igazgatója, akinek a vezetése alatt a kastély az ország második leglátogatottabb múzeumává vált.

 

Még az ág is húzza…

És itt belép egy másik, a rendszerváltást követő még elkeserítőbb forgatókönyv: csináljuk – ne csináljuk – nincs pénz – pályázunk pénzt – elsikkasztották a pénzt – mégis, kinek a gyereke – nem az én gyerekem – ej, ráérünk arra még – közelegnek a választások! És közben megsemmisül az érték, aminek a felújítását már 25 éve halogatják!

„Robbanás és tűzvész Fenékpusztán” – olvastam megdöbbenve. 2013. május 8-án valószínűleg gázszivárgás miatt robbanás következett be az állam tulajdonában és a kastélymúzeum vagyonkezelésében lévő egykori istállóból átalakított 30×7 méteres sorház egyik komfort nélküli lakásában. Ennek következtében egy ember elhunyt, egy könnyebben megsebesült, egy válaszfal kidőlt, s a felcsapó lángok felemésztették a tetőt és az ott élők összes értékeit. A lakókat – 24 embert – sikerült ideiglenesen elhelyezni.

Ez történt a Hungária fürdővel, a Várkert bazárral, a rákoskeresztúri Podmaniczky-Vigyázó-kastéllyal, de rengeteg értékünk omlott már össze, vagy már csak arra vár, mint például a Liva-malom, Budapest egyetlen barokk vízimalma, és száz meg száz kúria, kastély…

És egy „érdekes” hírzáró mondat az előbbi hírekből: „Pálinkás Róbert, a vagyonkezelő keszthelyi Helikon Kastélymúzeum ügyvezető igazgatója szerint hosszabb távon amúgy sem maradhatott volna meg a robbanás miatt megrongálódott sorház, a Keszthelyt elkerülő út tervezett szakasza éppen érinti ugyanis a területet, ezért később mindenképpen le kellett volna bontani az egykori istállót.”

Ez maradt volna a magasra szárnyaló tervekből, az épület felújításokból, lóversenypályából, a történelmi múlt felélesztéséből? Egy kerülőút mégis fontosabb? Mik voltak a valódi indítékok?

 

A Nap végül kisütött, és éltre keltette a táj színeit, s megszépítette a római emlékeket és a majorság megmaradt épületeit. Az élet szép, a turisták pedig – olyanok, amilyenek mi vagyunk -, tragédiákról írnak…

 

Harsáczki György – 2013

Címke , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük