Zenta – ahol közel az ember, közel a Tisza (5. rész)

Neked órád, nekem időm van…

Egy évszázad minden darabja!

 

Két 1943-ass karikatúra Gatto Nero-tól

Két 1943-as karikatúra Gatto Nero-tól

Késve ugyan, de gyorsan a Zmaj Jovina és a Kurta utca sarkára értünk. A százéves ház előtt – mely méltósággal viselte a Régi Mesterségek Háza nevet – egy viharvert Citroen kacsa állt. Csengetésünkre Pecze Árpád régiséggyűjtő nyitott ajtót, s egy kis időre meg is rekedtünk a házba belépve: az előszobában felhalmozott régi tárgyak „feltartóztattak” bennünket – nem akartunk egyetlen érdekességen sem „átlépni”. Honnan tudtuk volna, hogy ezek itt a gyűjteménynek még egy százalékát sem teszik ki..?

 

Kezdjük az előszobában…

– Akár kezdhetjük is – találta fel magát a ház ura -, vannak itt (az előszobában) telefonközpontok, cégtáblák, különböző mérőműszerek, válogatott gyerekjátékok, egy kis lámpagyűjtemény… és itt az a reklámbaba, ami egy kirakatban állt. A botja végén egy lámpa égett, és egy lapocska forgott, és valamikor elektromotor hajtotta meg az excentrikus karokat, s a lábán keresztül a karját, száját, szemöldökét mozgatta… – sorolta a porlepte figura technikai tudnivalóit egy szekrény tetején, amely az egykori cilindere és ruhája nélkül várt szebb napokra. Úgy, ahogyan megtalálták egy padláson. – Mintha láttam volna még a Városháza kirakatában kisgyerek koromban mozogni… – idézte föl kérdésünkre. – Már az 1920-as években is régi volt… ráadásul látható, hogy már akkor régi, gót betűs, még régebbi újságokból készítették – mivel papírmasé.

 

Gatto Nero „boltja”

Az erős kezdés után becsoszogtunk a hűs konyhába, ahol hasonló „látványbőség” fogadott – de már le lehetett hozzá ülni. Hárman körbeültük a kis asztalt, s máris tele lett a konyha. De nem is velünk, hanem az eleve ott „tartózkodó” tárgyakkal. Az egyik falat képek, dísztálak borították be a menyezettől egészen az asztal lapjáig, ezzel szemben pedig hatalmas faragott szekrény állt, lapján bicskagyűjteménnyel. A fal közepén két színes pasztell karikatúra díszlett. – Wittman Rezső karikaturista – művésznevén Gatto Nero – 1943-ban volt Zentán – mesélte házigazdánk. – A két portré boltosokat ábrázol. Gatto többnyire vendéglősöket, boltosokat, gazdag embereket, ismert színészeket örökített meg – akik megengedhették maguknak. Két mázsa búza árát… Egyébként Gatto Nero törzshelye a Művész presszó volt és beutazta a világot.

 

A szolgacsengők, a kancsók, teababák, pipák, dobozok - és még ki tudja hány ezer tárgy - pormentesítéséhez kompresszor szükséges...

A szolgacsengők, a kancsók, teababák, pipák, dobozok – és még ki tudja hány ezer tárgy – pormentesítéséhez kompresszor szükséges…

Halmozott szenvedély

– 1985-ben kezdtem gyűjteni a régiségeket, akkor, amikor megnősültem – kezdte el történetét Pecze Árpád. – Addig az utazás volt a hobbim, s mindenütt a múzeumok érdekeltek. Látván a nagy technikai gyűjteményeket – mint technika tanárnak – folyton az jutott az eszembe, hogy de kár, hogy nem láthatják a gyerekek! A házassággal véget értek az utazások, mivel az ember már nem töltheti feleségestül az éjszakát a kikötőben, vagy a Central Parkban, de legalább nem volt ellenére a régi tárgyak gyűjtése. Apósom kétsúlyos faliórája és porcelán lámpája voltak az elsők. Közben nőtt a gyűjtemény: először a szekrény teteje lett tele, majd a nagyszoba… Aztán a fészer, a padlás is, az autó kiszorult garázsból, s közben megvettük a szomszéd házrészt. Mindent a gyűjtésbe fektettünk – magyarázta a házigazda – ezért eladtuk a földjeinket, s végül elment az autó is.

Éreztük mi is, hogy valahogy így fog végződni. A gyűjtemény már teljesen kinőtte a házat, be kellene mutatni, mivel itt nagyon össze van zsúfolva, látogatni is alig lehet. Pecze úr szerint legalább 1000 nm kiállítótér kellene. A város is ajánlkozott, de megoldás még nincs, pedig a város idegenforgalmához éppen látnivalóra, programra van szükség. Valakinek bátrabbnak kellene lennie!

 

Ennek a láncnak két ágyúgolyó volt a végén, és két különböző ágyúból lőtték ki az ellenségre...

Ennek a láncnak két ágyúgolyó volt a végén, és két különböző ágyúból lőtték ki az ellenségre…

Apróságok a tálalón

Az ajtó melletti falat egy kis szenteltvíztartó gyűjtemény ékesítette. – Ezeknek is jobb lenne a fehér fal, mint a 30 éves, mintás tapéta – tette hozzá Pecze úr -, de most már örülünk, ha ételre jut. De menjünk tovább! – ezzel átmentünk a szomszéd szobába. Minden falfelület foglalt volt, a szekrények, vitrinek furcsa tárgyakat rejtettek. Az egyik polcrendszeren régi rádiók sorakoztak a legrégebbi kristálydiódásoktól a telepesekig. A legrégebbi Berlinben, még telefongyárban készült az első világháború után. Volt itt hitleri néprádió is – horogkereszttel a hangszóróján. Az első magyar rádiók is ilyen szerkezetre készültek – tudtuk meg.

Szemben a konyha tálalószekrényének ikertestvére állt, és hordozott porcelánszentet, órát, lámpát, fa feszületet. Van itt ugyanígy párban századfordulós hálószobabútor, de helyhiány miatt nem lehet együtt bemutatni. Sok százéves használati tárgy feküdt a szekrény lapján eredeti dobozában. Kérdést sem lehet annyit feltenni! – és máris a pipatóriumot bámulja az ember, amely felett egy naiv festmény függ: a rajta ábrázolt életút vidéken nem a koporsóval, hanem egy székkel fejeződik be, amelybe az öreg gazdát ültették a rokonok a vég előtt. – Nos, a padláson nekem van egy ilyen székem – mondta kalauzunk -, és legalább kétszáz éves.

Pecze úr közben le-lekapcsolgatta a lámpákat mögöttünk. Egy kis fegyvergyűjtemény is helyet kapott a másik szobában. Száz éves lég- és vadászpuskák, bajonettek, pisztolyok, szuronyok, német és magyar sorkatonák puskája az első világháború idejéből. A következő faragott szekrény lapján öngyújtók, kovák pihentek tömegével finom porréteg alatt. Takarítás? A törölgetés kizárva. Pecze Árpád úr kompresszor segítségével szokta átfújni a helységeket nyitott ajtó mellett: ez az egyetlen módja a pormentesítésnek.

De bármi szembe jöhet itt, ami matuzsálem korú: színházból, régi filmekből ismert kerek lencséjű szemüvegek, lornyonok kis gyűjteménye is szarvasbőrért kiáltott – tokostul. Az art deco-s szekrény üvege mögött ősi fényképezőgépek, annak tetején pedig cukorkás pléhdobozok sorakoztak, és két szolgacsengő is kézre esett, ha teáscsészénkre teababát kértünk volna…

 

Ennek a szenes vasalónak az orrán Kossuth Lajos arca vagyon...

Ennek a szenes vasalónak az orrán Kossuth Lajos arca vagyon…

Betelt az udvar, a garázs…

Ahogy kidugtuk orrunkat az udvarra, egy hatalmas kovácsfújtató úgy vetett árnyékot a számtalan vasmegmunkáló eszközre, mint tyúkanyó a csibéire. Egy komplett kovácsműhely! Kiegészítőként láthattunk marhafog-húzót, patavágót, lófogreszelőt, lóér-vágót, inas „diplomamunkáját”, és kalodát a rakoncátlan lovaknak. Pecze úr egy kompresszoros kürt után egy kis harangláb harangját is megszólaltatta – kutyája „nagy örömére”. A kis udvaron néhány fügefácska képviseli a növényzetet – a területen főleg a földművelés és a ház körüli munkák egyszerű – bár már elfelejtett – gépeit láthattuk.

Pecze úr a régi mesterségek terén nem ismer tréfát: legalább 20 műhely teljes felszerelését birtokolja, s minden évben egyes mesterségek szerszámait – felügyelete mellett – a gyerekek kipróbálhatják.

A garázsban szekerek, fiákerek, szánok kaptak helyet, s a széleken fennmaradó helyekre kézi malmok, fa terménytárolók, régi darálók, és annyi ismeretlen rendeltetésű tárgy került, hogy képtelenség lenne egy látogatás alkalmával rákérdezni mindre, sőt meg is hallgatni az érdekes válaszokat.

Kint lassan szürkület lett, s befelé készültünk a másik házrészbe. Pecze Árpád itt mutatta be „kedvencemet”, az ún. ágyúláncot amelyet két ágyúból lőttek ki egyidejűleg, s az „szépen” lekaszálta az ellenséget. Bár hogyan lehet két kanócos ágyút egyszerre elsütni…? Mindegy.

Tető alatt a fél világ

A házrész a motorizáció egykori kétkerekű csodáit fogadta be – gumiabronccsal, vagy gyakran anélkül. – Mind működőképes! – simogatta meg a legközelebbit a Gyűjtő. A padlásfeljáróban 7-8 motorbicikli várakozott, mellettük pedig „térdig gázoltunk” a régi tárgyakban. Kicsit fáradtan kezdtünk felfelé lépdelni a padláslépcsőkön, pedig fenn egy újabb világ fogadott minket: régi mesterségek éjszakai üzemmódban. A régi ház tetőgerendái között egyensúlyozva a sörpalackozástól a tejfeldolgozásig, a szappanfőzés virágos öntőformáitól az orosz katona átlőtte kalapcégtáblán át, a teljes szabóműhelyig minden fellelhető, ám Pecze úr nélkül mindez néma tárgyak halmaza. Ő tudja működésüket, történetüket, mindent…

Volt ott szövőszék, faragószékek, fél tucat szecessziós csodalámpa, a szaru-megmunkálás eszköztára, egy pár vakablak – tokkal együtt, régi fagylalthordó doboz, tésztakészítő gépek, gereben, guzsaly, kéményseprőkefe golyóval, és a lent említett kultikus halotti szék: Sorolhatatlan! De a körülmények…

 

Ez a szekrény a Törley-család csantavéri hajlékából való

Ez a szekrény a Törley-család csantavéri hajlékából való

Polgári kultúrsokk

De ekkor alig voltunk túl a gyűjtemény felén. Lent a polgári foglalkozások, és a „kultúrcikkek” vártak ránk. Beléphettünk egy kiskereskedésbe a Jugoszláv Királyság idejéből, ahol színes szódásszifonok, csatos- és golyós üvegek sorakoztak, fém reklámtáblák, mérlegek függtek, s egy petróleumos tartály alatt cukorka-kimérőt mutatott be a házigazda. A százéves konyha-felszerelés gyűjtemény mellett régi fodrász szalon, s korabeli székkel egy békebeli fogorvosi rendelőt is kiállított Pecze úr. A szinte megszűnt egykori tanya- és pásztorvilág tárgyai is elfedtek egy falat.

A fából faragott Mária-szobor a leégett Szent István templomból származik. A tűz után kikerült a tanyavilágba, majd ide. Ekkor már két és fél órája álltuk a sarat. A különleges óra-, hangszer- és bútorgyűjteményt mérje föl mindenki maga!

– Évi kétszázan látogatnak el ide mindössze. Néhány szomszédom még egyszer sem járt nálam. Képzeljék, amikor még Újvidékre jártam a nejlonpiacra, minden vásárlót elhívtam ingyenes tárlatlátogatásra. Ezerből legfeljebb kettő jött el! – mondta Pecze Árpád.

De nekünk is fáj ez az érdektelenség. Megilletődve, kókadtan támolyogtunk ki a kellemes nyár estébe. Kultúrsokkot kaptunk! Mennyi érték egy helyen..! „Valaki legyen már bátor!”

(folytatjuk)

Zenta – ahol közel az ember, közel a Tisza (6. rész)

A Tisza vonzásában

 

Másnap reggel elégedetten ébredtünk, hiszen mindent láttunk, amit „látnunk kellett”, így zentai tartózkodásunkat strandolással akartuk megünnepelni. Kötelező kávénk után kiléptünk egyszerű szálláshelyünk „előkelő” díszletei mögül – a Royal Szállóból -, majd a piacra siettünk.

 

Reggeli a burek-burkolóban...

Reggeli a burek-burkolóban…

Burek, aztán edzés…

A hűs lombok alatt a változatlanul eleven piac minket is felpezsdített. Mielőtt a barátaink által javasolt burekező után néztünk volna, egy asszonytól néhány zacskónyi horgosi piros paprikát vásároltunk. Végre beléptünk a pékségbe, ahol égett a pultos lányok keze alatt a munka: szakadatlanul jöttek a vevők. Miután letelepedtünk az egyik asztalkához, megérkezett egy trió is, akik bizonyosan a zentai motoros találkozó résztvevői lehettek. Az utca forgalma a kirakatüvegen át, a kiszolgálók sürgése majdnem elvitték a figyelmem a reggelitől.

Visszafelé – biciklik és motorbiciklik sorfala mellett – elhaladtunk a Városházával egybeépített piaccsarnok előtt, amely fizikailag alkalmas helye is lehetne a Régi Mesterségek Háza anyaga nagy részének. Jellegtelen kisáruház működik benne. A Fő tér szélén kisétáltunk a Tisza-partra, hogy fényes nappal is élvezzük a fák, a napsütés és a folyó sajátos atmoszféráját. Alig indultunk el a csata emlékműve felé, 4-5 kajak tűnt fel egy motorcsónakkal, melynek egyik utasa buzdította az evezősöket. Bizony edzés folyt!

Zenta – kicsinysége ellenére – komoly sportmúlttal rendelkezik: 17 olimpikon és olimpiai sportújságíró származik innen. A Zentai Athlétikai Klub 1882-ben alakult, és az összes sportágat összefogta – jelenleg Zenta Község Sportszövetségének 28 klubja 20 sportágat ölel fel 1400 taggal. A legjelentősebbek az atlétikai, a birkózó, és az asztalitenisz klubok. A testedzés szolgálatára sok és sokféle pálya áll rendelkezésre (a hatalmas, modern sportcsarnok építése folyamatban van), az olimpiai úszómedence mellett pedig – mint láttuk – ott a Tisza is…

 

Dudás János Révész szobra a sétányon

Dudás János Révész szobra a sétányon

Dudás és Révész

A kiállított régi horgony éppen az egykori, hatalmas, mára félig lebontott malom gabonasilóinak tövében rozsdásodott, s minthogy bejártuk az eddig kihagyott sétány-szakaszt, elindultunk visszafelé. A régi halászok városrészére (Szuk) már csak néhány apró ház emlékeztet: a századforduló 500 halászából a 70-es évekre csak néhány hivatásos maradt, de az 1506-os címer kecsegéi jelzik a halászat egykori fontosságát.

Zenta népszerű vadgesztenyefás korzóját 1984-ben építették ki – sajnos a századforduló előtti években felépült, patinás, tagoltabb rakpart „egyszerűsítésével”. Akkor még néhány hajómalom is üzemelt ott. Aki látta még a régit – sajnálja… Az azonban biztos, hogy „magas” fekvése miatt árvíz még nem öntötte el a várost

Dudás Sándor alkotása, a Révész szobra Zenta visszafogott „plázája” előtt áll a sétányon. A zentai származású szobrászművész a délszláv háborúból menekült Csongrádra, majd tért vissza ide, az általa vezetett művésztelepre. Rusztikus alkotását – természetesen – szeptember 11-én, a város napján avatták fel 2006-ban, amikor két államfő is jelen volt – Borisz Tadics és Sólyom László.

 

A történelem hídjai

Zenta első hídját – egy Hauwe-rendszerű fahidat – 1875-ben adták át a forgalomnak, s három évtizedig szolgálta a Zenta-Torontál közötti forgalmat. Aztán 1902-ben leszakadt a híres híd, amikor március 18-án a lábának ütközött egy szegedi hajó. Erre számíthattak, mert 1908-ban már készen állt az új. A fahídtól 400 méterrel északra a korra jellemző – Máris-Valéria híd-szerű – többíves hidat emeltek másfél millió koronából. „Zentai részen a hídfő két oldalán egy-egy harmadfélméteres emlékoszlop emelkedik, melyeken négy üres márványtábla várja a híd rövid történetének megörökítését.” – írta Kalmár Simon a Borovszky Samu nagy könyvében 1909 körül. De a híd nem élt meg „nagy történelmet”… Az 1941-ben a német-magyar támadás elől hátráló jugoszláv hadsereg felrobbantotta… Jó ideig komp járt a két part között, aztán a ma látható, jóval egyszerűbb utódot 1962. november 27-én adták át a forgalomnak. Kolléganőm családi történetei közé tartozik, hogy a híd átadásánál a nép nagy lelkesedéssel fogadta az ez alkalommal odalátogató Titót, akinek tiszteletére a nagybácsi, a zentai halászok „nagy öregje” készített halászlét, amelyhez a Tisza vízéből merített. Erről fotó is látható a Városi Múzeumban.

 

Az új híd - amelynek zentai végénél a kivégzések történtek - és az emlék kopjafa

Az új híd – amelynek zentai végénél a kivégzések történtek – és az emlék kopjafa

Hatvanöten

Átellenben már két napja figyelhettük a folyó barna vizében pancsolókat, de kolléganőm egy Tisza-parti kis vendéglőt idézett föl emlékeiben, ahol fürdeni is lehet. Örömmel álltam kötélnek: keressük meg! – s közben sétálunk egyet a bácskai síkon – gondoltam. Még abban is megerősítettek bennünket, hogy megvan az a kis nyaraló is, amit egy öreg hajós épített meg azokból az üvegekből, amelyeket ő maga ürített ki…

Nemsokára a hídhoz értünk. Szomorú hely ez. 1944 telén és 1945 tavaszán több tízezer magyar civilt gyilkoltak meg a partizánok a Vajdaságban. 1944. november 9-én Zentán 65 magyart fogdostak össze, összedrótozták a kezeiket, majd a felrobbantott híd hídfőjénél a közeli füzesbe hurcolták, s az ott előre megásott gödrökbe lőtték őket. Hozzátartozóik el sem temettethették őket tisztességgel, és évtizedekig megemlékezni sem lehetett róluk. 2007-ben Recskó Béla fafaragómester kopjafát faragott az áldozatok emlékére, s azóta itt, a hídfőnél emlékeznek a zentaiak.

 

Strandolás helyett kutyagolás

Mivel kolléganőm úgy emlékezett, hogy közel lehet a vízparti csárda, bátran választottuk az ártéri füzesek közé futó gyalogösvényt – az unalmas töltés helyett. Bár 50 méterrel később már kisebb dzsungelbe veszett a kisút, kitartottunk. Kétszáz méter múlva azonban elvesztettük a türelmünket: véres karcolásainkat dörzsölve visszavonulót fújtunk a szúnyog- és porlepte bozótosban. 45 perccel később ismét ott álltunk a hármas kopjafánál – most egy szerb férfit szólítottam meg angolul. Igen, mondta, ő is oda megy a gáton. A kanyar után lesz egy sorompó, és másfél kilométerrel azután jobbra letér az út az ártérbe… és ott már nincs messze. Biztatóan hangzott, egy kis pihenő után a nyomába eredtünk a tűző napon. Láttuk fentről a Népkertet az épülő sportcsarnokkal, a strandot, de a sorompó még mindig nem ugrott elénk. Csiga-lassúsággal végre elértük – a férfi ekkor tért le apró pöttyként a gátról.

Úgy éreztük, hogy a távolságok meghatározása nem volt megbízható, ezért megállítottunk egy kerékpáros párost, akik még 3-4 kilométert saccoltak, így lemondtunk „messzeségbe veszett” célunkról, és sarkon fordultunk. – Ó, hát engem autóval vittek oda! – bosszankodott tévedésén kolléganőm. Lesétáltunk az aszfalt útra, ahol legalább némi árnyék volt. Így láthattuk a „nagyréti csatornarendszer” gőzzsilipjének kb. 130 éves épületeit, aztán betértünk a zentai strandhoz, mert igen megéheztünk. De micsoda strand volt az: árnyék, büfé, étterem nélkül, hangos zenével! Így aztán letelepedtünk a fürdő melletti motor- és bicikli-barikád tövébe és megettük a napok óta magunkkal hurcolt kilónyi túlérett cseresznyét.

Násznép a semmiből

Mint egy városkapun, úgy léptünk vissza Zenta területére, a vasúti töltés alatti alagúton. Már a Szent János téren vendéglőt kerestünk, viszont ember is alig akadt az utcákon. S ekkor szokott az ember egy esküvői menetbe botlani… A Plébánia palota előtt felszalagozott lovas kocsi állt, az elegánsan felöltözött násznépet élő zenekar követte gitárral, klarinéttal, tangóharmonikával, nagybőgővel! Sajnos az élmény nem töltötte meg a gyomrunkat, viszont kaptunk egy tippet: a plázában van pizzéria!

A strand. Vadregényes, természetes, puritán, de jó a kilátás!

A strand. Vadregényes, természetes, puritán, de jó a kilátás!

Reménykedve léptünk az üveg-beton épületbe, és a pizzéria nyitva volt! A néptelen „Caffe style” csak ránk várt… Készségesen álltak rendelkezésünkre – kezet mosni sebtiben a pult mögé engedtek. Az ablakból ismét csak a Tisza túloldalán pancsolók „bosszantottak” minket. Mégis csak ott fogunk megmártózni! A pizza után éppen a Révészt fényképeztem az üvegen át, amikor hirtelen seregnyi motoros fordult be az utcába – jókora zajjal. Kamerámat előkapva még két percen át vettem a magasból az emberek és motorcsodák különös kavalkádját. (Zenta minden júniusban motoros-találkozónak ad otthont.)

 

Vonatfütty a Tisza felett

Mivel a bronz révészt nem vehettük igénybe, ismét el kellett kutyagolni a hídig, de ott már végig mentünk rajta. Viszont a híd építői – és a Tisza medrének alakulása – újabb száz méterekkel tette próbára eltökéltségünket: alattunk már régen elmaradt a víz, de csak nem tudtuk jobbra kanyarodva elhagyni a hidat. Jött a töltés, és ott is még egy bakugrás, és még egy: végre megláttuk a fürdőzőket, napozókat a hatalmas nyárfák törzsei közt. Ez a strand kicsit nomád, kicsit saras, kicsit messzi, de végre a „miénk”… és máris nyakig merülhettünk a Tisza fedőnevű barna lében!

Az első mártózás előtt vonatfüttyöt hallottunk a híd felől. Felkészültünk egy szerelvény megjelenésére, helyette azonban egy furcsa szerkezet kattogott le a hídról: egy sínbusz! Erről a járműről eddig annyit tudtunk meg a helybeliektől, hogy olyan kiszámíthatatlan, hogy fogadást lehet rá kötni, hogy innen, vagy amonnan indul, vagy sem – mintha a sínbusz a közlekedés-nem közlekedés határmezsgyéjén lenne. Sajnos a járművek az ötvenes években készültek német licensz alapján – gyakori a meghibásodás és eleve ritkán jár, pedig lenne rá igény.

Búcsú a zentai Tisza-parttól...

Búcsú a zentai Tisza-parttól…

Másfél óra kikapcsolódás után érezni kezdtük egy alattomos vihar elő-csendjét, mégis mi voltunk az utolsók a nap végére alaposan elszemetesedett parton. Ha lenne itt kuka, talán beledobnák a gyalogosan idejövő és távozó strandolók…

Ismét végigsétáltunk a vashídon, lelépcsőztünk a Borisa Kidricáról Tiszavirág sétányra keresztelt utcára, majd néhány jellegzetes vajdasági-szerb enni-innivaló vásárlása után szállásunkra vonultunk. Hangtalan, ám tűzijátékhoz hasonló villám-cikázással búcsúzott tőlünk ez a kedves város. Zenta meghitt, nyugodt, barátságos. „És még milyen jó volt a 80-as években…!” – mondták itthon vajdasági ismerőseim. Mindenképpen megér 1-2 napot Tiszástúl, csevapostúl, a gyűjteményekkel, és egy csipetnyi szecesszióval! S még azt is megtapasztaljuk, hogy valóban – „az óra is lassabban jár”..!

(vége)

Harsáczki György

Címke , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.